# Szerelem bolondjai

## Part 7

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/szerelem-bolondjai-55667/index.md

Hasztalan volt hozzá való kedve, nem lehetett senkibe belekötni.

Böskének ez nagyon furta az oldalát. A másik asszonyával már korán reggel elkezdhette a veszekedést, s este is úgy váltak el, hogy hol az dugta ki a fejét az ajtón, hol ő dugta be a fejét az ajtón, egymásnak az utolsó szót elmondani. Itt se első, se utolsó szó nem volt soha. Asszony, férj, kisasszony úgy látszott tudni mind a maga dolgát, hogy szavukat nem lehetett hallani.

– Úgy segéljen, ha az a kis néma nem volna a háznál, az sem volna, a kivel az ember egy szót beszéljen! monda Böske, mikor néha-néha megsokallta már a nagy hallgatást.

A kis néma gyereket szerette nagyon: az egész délutánokat elüldögélt a konyhaajtóban, s eljátszogatott magában egy fa-lóval, meg egy fa-talyigával. Böske egész délután beszélt hozzá szakadatlanul; azt hitte, hogy ez mind legjobban hallgat arra.

Az úrnak és a kisasszonynak kevés dolga volt még most. Ilonkát az anyja készakarva nem eresztette a konyhába; az odabenn az asszonyokkal együtt font, vagy varrt és foldozta a szakadozott ruhákat. A zongorát eladták. Az úr pedig tanulmányozta gazdasági könyveit.

Ősz végén vették át a bérletet, a mezei munka szünetelt; legfeljebb az után lehetett látni, hogy a takarmánykészlettel gazdálkodva bánjanak, a birkának, igásmarhának gondját viseljék. Még virágmagokat vetni is korán lett volna cserepekbe. Előttük állt még az egész rengeteg hosszú tél.

Délutánonkint Ilonka összegyűjté a sok vásott cselédgyereket, s azzal vesződött, hogy megtanítsa őket irni, olvasni.

Persze, az ágyúbólkilőnivalók mindjárt sárkányt csináltak az irni való papirosból, s a kapott irónnal két orrú embereket pingáltak végig a ház falára; s ha Ilonka szigoruan akarta őket fogni, a szeme közé nevettek és szétszaladtak, s messziről csufólodtak feléje; pedig almát is igért nekik, ha jól tanulnak; jól pedig nem tanultak s ekként csak Ilonkára haragudtak, hogy miért nem kapnak almát.

A mi a férfi-cselédeket illeti, azoknak legkevésbbé volt terhükre, hogy gazda van a háznál. Ez nem tette azt, a mit a másik, hogy mindennap megmérje öllel, hogy mennyi széna fogyott el a kazalból, hogy a juhpadlás tetejére felmászkáljon a bőröket megszámlálni, s minden reggel korán felkeljen azért veszekedni, hogy az éjjel meglopták. Azért persze minden éjjel meglopták. Ezt is csak minden éjjel meglopják; de legalább nem jár utána, s nem rontja vele sem a maga egészségét, sem a mások füle dobját.

A béres lop a kocsisnénak, a kocsis lop a juhásznénak, a juhász lop maga magának, a szakácsné meglopja valamennyit a kis-béresnek; s a kis-béres – az jó ember, az nem lop egyebet csak a napot.

S ezen normális állapotban telik szépen az idő és ürül a hombár, míg egyszer megint jön az újév, aztán meg az új buza, s újra kezdődik a jámbor gazdálkodás.

Hanem azért, ha úgy in thesi minden ember egészen rendes és természetes dolognak tartja is azt, hogy lopni csak kell: mégis concret esetekben alig tudja azt helyeselni, hogy valaki, a ki mástól is lophat, miért lop épen ő tőle? Az ilyesmiben aztán az emberek lelkiismeretesek szoktak lenni.

Mert ha a Böske a Marczi számára lelopja a kéményből a füstölt oldalast, arra mi gondja a kocsisnak, a juhásznak, az öreg-béresnek? de ha a Böske a kocsisnak, a juhásznak és az öreg-béresnek feltálalt babczuspájzról lopja le ugyanazt a füstölt oldalast, azt már keresztyén embernek nem lehet szó nélkül eltűrni.

Egy ilyen babczuspájz-füstölt-oldalas elcsipése miatti per zavarta fel egy szép adventi csütörtök-napon az uj gazdák nyugalmát; ez prózai egy dolog ugyan regénybe való tárgynak, de mikor a jámbor gazdák életében oly gyakoriak az ilyféle katastrófák. Mikor délben a tálalás ideje eljött, csak jön ám mind a három az ambitusra, és hozza a maga paszulyos tálát a két kezében; a beltartalom érintetlen állapotban, a fakanál a közepébe szúrva.

– Hívják ki a nagyasszonyt!

Világosiné kijött az ambitusra.

– Mi baj?

– Itt a czuspájz! – szólt a kocsis, s letevé eléje a malomkő-asztalra a tálat, a pipa akkor is a szájából meredt előre.

Hasonlóul cselekvék a béres is, fején tartva kalapját haragosan.

És a juhász hasonlóképen, ki azután egyuttal a magyarázatát is előadá e jelenetnek; odamutatván a tál közepén szégyenkedő egy darab csontra.

– Hát ennek a sertvésnek csak oldalbordája volt, és húsa nem volt?

– Hát kutyák vagyunk mink, a kiket csontokkal tractálnak, vagy mi? tóditá ki az öreg-béres.

A kocsis nem szólt semmit, csak káromkodott.

A kérdéses maradványai egy magát a közjóért feláldozott sertésnek valóban nagyon közel voltak ahoz az állapothoz, melyben hasonló őslényi gerinczeket a muzeumba szokás relegálni.

Hanem hát erről a nagyasszony nem tehetett, mert ő azokat szokott izomrost-anyag-burkolataikkal adta ki a szakácsnőnek s nem utasította azt, hogy e csontokat a tudós doktor urak számára ily módon praeparálja.

A szegény nagyvárosi delnő, ki soha életében ily hangokat nem hallott, csak hüledezett e goromba támadásokra; ellene három durva férficseléd egyszerre, s még a negyedik, a pofók Marczi is odasettenkedett a folyosó oszlopa mellé, mint ingerens e szörnyű igényperbe, melyben pedig világosan az ő javára történt a csődtömeg elsikkasztása; de ő már csak a vigyorgó pofáját s a paszulyos tálat merte kidugni az oszlop mellől. Ennyi mérges, roszakaratú arczczal, ily világos igaztalansággal szemben csakugyan nem jól érezte magát Világosiné. Jó volna ilyenkor, ha egy úr volt volna a háznál, de a jámbor Világosi nem az. Ő jobban fél a cselédeitől, mint azok ő tőle, s ha lármát hall az udvaron, még beljebb megy a házba, hogy ne hallja.

Annyit mert rebegni a szorongatott nő, hogy hiszen ő kiadta az ételhez való húst, a hogy illik; erről a szakácsnőnek kell valamit tudni.

No iszen csak ez kellett még, hogy a zivatar tökéletes felhőszakadássá váljék a feje fölött!

Böske csak leste, hogy lesz-e bátorsága aszszonyának az ő evictiójára appellálni. A mint meghallá, hogy róla van szó, odaugrott a tűzhelytől, megvetette a lábát a konyha küszöbben s rágyujtott a maga tehetsége szerint. Olyan jól esett neki, hogy egyszer valahára már széteregetheti régóta gyüjtögetett rakétáit; hogy megmutathatja asszonyának, mi hát az az áspis?

– Micsoda? – kezdé rá csipőre tett kezekkel. – Én dugtam el valamit? Én loptam el valamit? Én ettem meg a cselédek húsát mind, ugy-e? Nem maga ád ki az asszony mindent? Nem maga darabolja szét egyenkint? Nem kijön húszszor egy délelőtt belenézni a tűzhelyen a fazekakba? Aztán mégis a szakácsnő a tolvaj! Én vagyok tolvaj? Én? Ne merje azt nekem mondani senki, mert mindjárt keresztül megyek a lelkén! Keresztül megyek a…

De már azt nem mondhatta meg, hogy min megy még keresztül, mert abban a perczben úgy ragadta meg hátulról valaki, hogy mint tíz harapófogó mélyedtek bele az ujjai Böske kövér karjaiba, s úgy röpíté keresztül az a valaki a konyha-ajtóból az ambitusra Böskét, hogy a mint röptiben egyet fordúlt, még azután is ment-ment hátrafelé, nem maga jószántából, s addig ment, mig a sarkaival megakadt az esővíz-fogó szapulóteknőben, s abba azután egész termetével végig feküdt, összecsapván feje fölött az esővíz hullámai.

Az a valaki pedig nem volt más, mint a kisasszony.

A mint behallatszott a szobába az otromba lárma, melylyel anyját megrohanták, hirtelen kifutott, és épen jókor érkezett, hogy Böskének egy erőteljes kifejezését tettleg bevégezze.

Nem lehet ám ráismerni!

A szemei forogtak, arcza égett, szemöldökei össze voltak húzva, a haja göndören repkedett feje körül, ajkai szét voltak nyitva, az összeszorított fogsort láttatva, és a két keze pofozásra görbült ujjakkal, mint a vadmacskánál.

Rettenetes szép volt.

A három férfi úgy megijedt erre a jelenetre, hogy mindegyikbe belefagyott a bátorság.

– Hát a te kalapod hol van, mikor az anyámmal beszélsz? – szólt a kisasszony a hozzá legközelebb álló öreg-béreshez. Hanem az öreg-béresnek már nem volt ideje megmondani, hogy hol a kalapja, mert abban a perczben ugy kirepült a kalap a fejéből, hogy a kútkámva tetején szállt le.

– Hát ez a pipa, mi? – szólt a kisasszony a kocsisnak, csak hogy már akkor az a pipa sem volt pipa, mert a kocsis szájából kirántva, úgy csapatott a téglához, hogy ezermilliom darabra szakadt.

De már ekkor a juhász nem várta, hogy rákerüljön a sor, hanem iramodott, a merre világot látott, s ott az oszlop mellől megugró Marczival úgy csapta össze a homlokát, hogy majd kicserélték az orraikat.

Ilonka kisasszony pedig kiállva az ambitus szegélyére, ezt a buzdító utasítást küldé utána a megfutamlott hadnak:

– Ha én még egyszer meghallom, hogy valaki az anyámmal gorombáskodik, fogok egy botot s úgy összetöröm a hátán, hogy megemleget róla! Az ételét ma mindenki elvigye, holnap maga főzhet. A kinek nem tetszik a szegődés, itt az újév: mehet!

Nem hallották azok azt már!

Hanem azalatt Böske is kikeczmelgett a szapuló-teknőből, s mint egykor Nurredin szultán a kád vízből felmerülve, egészen új világot látott maga körül.

Még beszélni is elfelejtett.

Ez nem az a világ, a melyet ő itt hagyott. Ez nem az a kisasszony, a ki őt harisnyát kötni tanította vasárnaponkint; s a mit beszélnek, az nem magyarul van.

– Te pedig eltakarodol a háztól rögtön! kiáltá rá Ilonka. Mert ha az anyám szeme elé mersz még egyszer lépni, kikaparom a szemedet, kitépem a nyelvedet, összetörlek, mint ezt a darab fát. (Az a darab fa pedig a kocsis pipaszára volt, a mi a kezében maradt.)

Böske valamit akart mondani, de nem maradt rá ideje.

– Pusztúlj előlem; egy szót se szólj! Most én vagyok az áspis. És ezután mindig én leszek az áspis! S majd én mutatom meg neked, hogy mi az az áspis?

De látta azt már Böske: azt is látta, hogy ha már a többiek elmenekültek a csatatérről, neki sem lesz tanácsos tovább ott maradni. A kisasszony nézegetett a czirokseprű után, a mi a szögletbe volt támasztva. Azért csak eloldalgott az udvarról: félszemmel mindig hátrafelé ügyelve, hogy nem ütik-e már a búbját azal a czirokseprüvel?

Bizony Marczi lovagiassága nem terjedt annyira, hogy választottjának e nehéz harczában segítségére siessen. Az felhasalt a kazal tetejére, onnan nézve a végkimenetelt.

Azután Ilonka bevonta magával édes anyját a folyosóról.

Világosiné zokogott. Úgy ölelte meg gyermekét. Talán öröm volt e zokogásban? Hogy hát még is van «úr» a háznál.

– Igen, de nincs szakácsnő!

Ezt az észrevételt Világosi tette, ki a szobaajtóból csendes nézője volt e jelenetnek. A szakácsnőt még sem kellett volna végkép elkergetni.

– Ne félj, apám! ellátom én a konyhát magam. Nem kell nekem több leánycseléd. Úgy sincs egyéb dolgom. Csak ti menjetek be, üljetek le az asztalhoz; nem lesz semmi hátramaradás.

Azzal beerőltetve apját-anyját, maga konyhakötényt kötött, nekiállt a rántásnak s olyan hamar elkészült az ebéddel, mintha mindig azt tanulta volna.

– Hiszen olyan kevés kell nekünk – biztatá atyját, midőn maga felhordta az ételeket; – nem is érdemes érte szakácsnőt tartani.

Ebéd után mikor kérdezték tőle, hogy hát ki fogja a szennyes tányérokat elmosogatni: ő már régen át is esett rajta.

Van már «ur» is, «jó cseléd» is a háznál.

Csak azon aggódott még Világosi, hogy az ilyen bánásért a cselédek boszút fognak állani; az a juhász már egy gazdáját felgyujtotta.

– Majd megmutatjuk nekik, hogy birunk mink velök! – biztatá atyját Ilonka.

Az a «mink» pedig senki sem lehetett más, mind egyedül ő maga.

De megtette, a mit igért. A mint beesteledett, vállára vette gyöngyösi mentéjét, zsebébe dugta a kétcsövű pisztolyt s elindult körüljárni az udvart és szérűs-kertet; a kutyáknak kenyeret adott; a kaput becsukatta; benézett minden istállóba: el vannak-e látva ökrök, lovak, birkák aljazóval? nem pipáznak-e a béresek a széna között? benyitott a cselédházakba, hogy a tüzet eloltották-e a tűzhelyeken? otthon van-e minden lélek? Reggel három órakor ismét körűljárt; olyan csendesen ment ki, hogy apját-anyját fel nem költé, s ha éjjel az ebek nagyon ugattak az udvaron, kiment; ha idegen volt, a kire az ebek ugattak, kikérdezte: mi járatban van? Néha épen egy-egy kóborló szegény legény volt az. Attól sem ijedt meg. Leültette a folyosón, hozott neki kenyeret, szalonnát, meg bort. Nem bántotta senki, mert látták, hogy nem fél senkitől.

Egyszer, jó télen, mikor a házőrző ebek nagy vonítására kiment az udvarra, egy nagy hegyes fülü idegen kutyát látott meg az udvaron, mely elől a házi ebek mind az ajtók mögé vonúltak.

– Takarodol innen! – kiálta rá a nagy ebre, s meghajigálta hólapdával. Az morogva sompolygott el az udvarról, átszökve a magas sárfalon. Csak másnap hallotta meg Ilonka a juhásztól, hogy az az idegen kutya egy nagy farkas volt. Megtiltotta a cselédeknek, hogy ezt szülőinek megmondják, mert különben nem eresztenék ki többet éjjel az udvarra. Pedig hisz a farkasnak is tudnia kell azt, hogy ő az áspis, azért szaladt el előle.

És hát ez nagyon jó volt mindnyájukra nézve. A cselédek az napságtól fogva mintha kilettek volna cserélve. A lusta dologhoz látott, a részeges vigyázott a száján bemenőre, a káromkodó a száján kijövőre; sőt még az is megtörtént, hogy Pista kocsis elhagyta a széna körüli dohányzást, mióta a kisasszony azt ígérte neki, hogy ha még egyszer meglátja a boglya körül pipával dolgozni, kilövi a szájából a pipát pisztolylyal.

– Mert megteszi az, ha egyszer megígéri, mert az valóságos áspis!

Azt tán mondani sem kell, hogy a ki leghamarább megtért, az Böske volt; a katastrófa után való reggel visszafordúlt a házhoz, s háttal lépvén be az ajtón, így kezdé:

– Itt a hátam, Ilonka kisasszony! Üssön rá annyit, a mennyit nekem szánt, csak el ne kergessen. Kapnék én helyet jobbat is, de mikor én magát úgy szeretem, a hogy senkit se szeretek a világon. Nem tudom én, miért, de már nagyon szeretem. Fogadjon vissza; soha többet egy rosz szavamat nem hallja se maga, se a nagyasszony; inkább ha veszekedő kedvemben leszek, majd kitöltöm a Marczin. Nem is lopok el többet egy körömfeketényit sem; megvallom, hogy eddig tettem; a Marcziért tettem, de nem lopok többet a zsiványnak egy babszemet sem. No, ne haragudjék a kisasszony hát! Adja ide a kezét; azt a szép kezét.

Ilonkának meglágyult a szive. Odanyujtotta kezét Böskének, s megszorította vele annak kérges tenyerét.

De Böske még meg is akarta csókolni a kezét. Azt pedig Ilonka nem engedte.

– No, nem engedem! Nekem nem szokás kezet csókolni. Én még leány vagyok.

De Böske azért is kezet akart csókolni, de Ilonka azért sem engedte s felemelte magasra a kezeit, s Böske minden erejével sem bírta azokat lehúzni magához.

– Ejnye, de erős kezei vannak, kisasszony! Nem hiába fogott meg tegnap olyan erősen. Nézze, még most is itt mind a tíz ujjának a helye a karomon.

Biz az ott volt: mind a tíz ujj helye, gyönyörű kék foltokban.

– Jól van, Böske, visszafogadlak! – szólt Ilonka. – Hanem jegyezd meg magadnak, hogy most már én vagyok az áspis. Nem te vagy az áspis, hanem én vagyok az. Az is maradok. Hát ahoz tartsa magát minden ember.

Böske azt mondta rá, hogy az is a világ rendi.

A többi cseléd is megmaradt újévkor. Az öreg béres kinyilatkoztatá, hogy most már egészen rendben megy a gazdaság; minden ember tudja, hogy ki mihez tartsa magát; «mert hát az kell, hogy az ember vagy szóljon, vagy beszéljen, vagy mit csináljon.»

Az az «ember» pedig Ilonka volt.

AZ AZ EMBER, A KI HŰ, MINT A KUTYA.

Sokszor használják ezt a szót: «kutya» emberek szidalmazására. Pedig a kutya igen hű és igen okos állat; a nevelés fog rajta, jó tulajdonait szereti kifejteni; saját érdekeit alá tudja rendelni kenyéradója szeszélyének; házat őriz, ellenséget űz, vadat fürkész, a meglőttet elhozza, nem eszi meg: ezek mind olyan tulajdonok, a miket egy emberben is nagyon kellene becsülni.

Hanem már egyszer az ember olyan aristocrata, hogy nem szereti, ha kutyának nevezik. Oroszlánnak, sasnak szereti magát neveztetni, de azért megorrol, ha azt mondják felőle, hogy kutya.

Egy hű kutya.

Még így sem tetszik.

Vajjon mit gondol egy hű kutya magában, mikor azon töri a fejét, hogy a gazdája számára valami vadat lövésre hozzon?

Vajjon nem így philosophál-e magában: annak a vadnak csontja is van; a csontot a gazdám meg nem eszi, az nekem jut?

Én nem mondom apodictice, hogy ezt gondolja; nem akartam vele megbántani senkit; de tegyük föl, hogy hátha ezt gondolja.

Angyaldy úr annyit már tudott, hogy van egy nemes vad: igazi paradicsom-madár, a kire gazdája vadászik. Valaha az ő kalitkájából repült ki, s most bánja, hogy jobban gondját nem viselte. De nagy az erdő, melyben e vadra lesni kell, s ritkán jő lövésre.

Harter Nándor ott kinn duzzog a falujában, valahol a Tisza mellett; elvált neje pedig, mióta egy üzleti férfiúhoz ment nőül, elhagyta a kis várost, fennlakik Bécsben, s csak nagy ünnepélyek alkalmával jár le ragyogni egykori provincialis ismerősei közé.

Igy ők nagyon nehezen és nagyon ritkán találkozhatnak össze.

Ha csak Harter Nándor is fel nem költözik Bécsbe.

Arra azonban legkisebb elfogadható oka sincsen. S egy olyan magyar főúrtól, mint ő, ha Bécsbe megy lakni, bizony számon kérik, hogy mivel foglalatoskodott ottan? s nem igen hisznek el mindenféle mentséget.

Nálunk olyan rettenetes zsarnok a közvélemény.

No de a zsarnok közvélemény ellen még lehet rebellálni, és sok sikerrel; de van egy nagyobb baj annál.

Harter Nándor igen nagy úr – birtoka terjedelmére nézve, hanem a mellett igen rosz gazda. Soha sem számol, s maga sem veszi észre, hogy váltóadósságai mennyire megrövidítik évi jövedelmét.

A mellett az egyetlen örökös, Elemér úrfi, szintén igen rosz gazda, igen jó adósságcsináló és blazirt, cynicus úrfi.

Mikor az apja legközelebb elexpediálta Olaszországba, leginkább azért, hogy ne legyen a szeme előtt, búcsú helyett ilyenforma tanácsot adott neki az útra:

– «És aztán a míg odajársz, okosan viseld magad. Bolondságra, eszem-iszom pajtásokra ne költs. Leányok után ne bolondúlj, mert arra ráérsz. Adósságokat pedig könnyelműen ne csinálj, mert ha megtudom, elfogom a havi pénzedet.»

Elemér úrfi aztán megfordítá a mondatot, s ugyan egy kézszorítás alatt így adá azt apjának vissza:

– «És már most én is arra kérlek, hogy a míg odajárok, okosan viseld magad. Bolondságra, eszem-iszom kortesekre ne költs. Asszonyok után már ne bolondúlj, mert onnan már elkéstél. Adósságokat pedig könnyelműen ne csinálj, mert ha megtudom, hogy anyai örökségemet költöd – sequestrumot adatok.»

Ezzel a szóval váltak el egymástól.

S Elemér úrfinak elég hidegvére van, meg is tenni azt, a mivel tréfálózott.

Tehát Bécsben lakásról szó sem lehetett, egynél több ok miatt.

Hanem a két távol között esik Budapest. Az már alkalmas hely volna.

De hogy kerüljön vad és vadász Budapestre: a hol sem az egyiknek, sem a másiknak legkisebb tennivalója sincsen?

Ez a megoldandó feladat.

Hogy miért töri a fejét e feladat megoldásán oly igen nagyon az ő urának hű szolgája: azt tudni nem lehet. – Én gyanítom, s meglehet, hogy a történet végén mások is lesznek, kik gyanúmat osztani fogják.

Azonban hozzáfogott hűségesen a hajtáshoz.

Már akkor olyan ostromállapotféle volt az országban. Nem egészen Pulver und Blei, hanem csak Blei ohne Pulver.

Ez az ólom különösen kijutott a hírlapoknak.

Annálfogva a «disznószívű» szerkesztő hirébe jutott az olyan újságíró, a ki kiadni mert egy olyan czikket, a mely a legujabb kormányi kinevezéseket bátorkodott birálat alá venni.

S egy ilyen czikk valóban megjelent Angyaldy nevének világos aláírásával.

E neme a vakmerőségnek nem szokott megtorlatlan maradni.

Lefoglalás, becsukatás, vagy személyes összeszidatás.

Angyaldynak azonban volt elég méregkeverői tapintata, épen csak annyi adagot használni ez aqua-tofánából, a mennyi az irányadó egyéniséget csak a legutóbbi módszer alkalmazására mérgesítse fel.

Czélt ért.

Legrövidebb idő alatt stafétát kapott, hogy jőjjön fel azonnal Budapestre az irányadó egyéniséghez.

(Óh isteni terminologiája az ujabb kornak, mely szavakat adtál nyelvünkre, melyeket ha akarunk – értünk, ha nem akarunk, nem értünk!)

Tehát «ad audiendum verbum.»

Angyaldy sietett engedelmeskedni a hivásnak.

Az irányadó egyéniség igen finom és tapintatteljes úr volt, s különösen az olyan emberek irányában, a kik az ujságokba szoktak írni, felülmúlhatlan volt az udvariassága.

Ő ebben a genreben valóságos gourmand volt!

Nem ette meg őket nyersen, hanem előbb szépen megfőzte, mustárral megkenegette, forró lével megabálta, eczetes páczban megpuhította s csak mikor már jó porhanyók voltak, akkor ment nekik késsel, villával.

– Hát édes barátom! – kezdé az irányadó egyéniség, ismert nyájas modorával, Angyaldyhoz a beszédet, – ön nincsen megelégedve a mostani kinevezésekkel. Önnek ezek az emberek nem tetszenek. Ön loyális alattvaló, remélem?

– Mindenesetre.

– Nem is kétségeskedem felőle. Most nincsenek is mások, csupán loyális alattvalók az országban. Tehát miután ön nincsen megelégedve a mostani kinevezésekkel, tehát mindenesetre jó tanácsokkal van tele a kormány számára, hogy kiket kellene tehát hivatalokra alkalmaznunk.

Erre a kérdésre az irányadó egyéniség csak kétféle választ várhatott: vagy egy humillime meghunyászkodót, vagy azt, hogy «bánja a magas mennykő,» akárkit tetszik kiválogatni, nekem egyik sem kell; vagy azt, hogy «nekem, kérem alássan, e tárgyban semmi további véleményem nincsen.» Akkor aztán lehet őtet tovább öntözgetni vagy édes, vagy savanyú lével, míg megporhanyúl.

De mennyire meglepte az irányadó egyéniséget, midőn áldozata e kérdésre talpra állva, azt felelte:

– Igenis, vannak határozott nézeteim az iránt, hogy minő elveket kellene szem előtt tartani a kinevezéseknél; hol kellene keresni az alkalmas egyéniségeket. S e nézeteimet, ha méltóztatik megengedni, körülményesen előadhatom.

E válasz annyira meglepte az irányadó egyéniséget, hogy széket mutatott a vallatottnak, s azt mondá neki: «tessék leülni, kérem!»

Az a nyugalom, a melylyel a fiatal ember a kinált ülést egy oly rettenetes nagy hatalmú helyen elfogadta, tanusítá, hogy bízik magában s nem veszi sarcasmusnak a nyájas megtiszteltetést.

A ki le mer ülni az Olympon Jupiter előtt, az maga is legalább is Apolló.

A kérdés pedig olyan, a minőket azzal szoktak végezni, hogy a ki felelni tud rá: erit mihi magnus Apollo.

– Tehát hogyan kellene eljárnunk a kinevezéseknél az ön bölcs belátása szerint? – szólt a főúr, megállva az ablak előtt s lábait szétvetve.

– Elő fogom adni nézeteimet; de kérem, tessék szintén helyet foglalni, és ne csak engemet ültetni le.

– Óh köszönöm! – volt az iróniás válasz. – Én még nőni akarok.

– Én pedig nem akarom, hogy a mit beszélünk, az előszobában is meghallják! – szólt Angyaldy, fölkelve a székről. – Azért ha méltóságodnak csak az a szándéka, hogy érintett czikkemért egy általános leszidásban részesítsen, tessék röviden elvégezni, és azután rendelkezni velem, hogy hova menjek, haza-e, vagy máshova? Ha pedig azt kivánja, hogy valóban elmondjam, mit gondolok: akkor kegyeskedjék figyelmével megajándékozni.

– Óh kérem, ne tessék haragba jönni! Inkább üljünk le hát szépen egymás mellé.

– Én azt hiszem, – szólt egyenesen a tárgyra térve Angyaldy, – hogy a jelen irányadó körök nagyon tévednek, midőn a kormányzat szervezésénél épen a legnépszerűtlenebb elemekre akarnak támaszkodni.

– De hát mi a tatárt csináljanak, ha a népszerű elem nem akarja magát ideadni, hogy rátámaszkodhassunk? Kormányzatra pedig szükség van, s azt alakítjuk a rosszból – ha nem kapjuk a jóból.

– Meg volt már kisérelve?

– Ohohohó! Mindenütt. Egy esküdtet nem lehet megkapni! Egy éhenholt esküdtet, a kinek hét gyermeke jutott a gyékényre: még se jő hozzánk.

– Hiszen az a hiba, hogy alulról kezdték a kisérletet, az éhenholtakon. Azok kitartanak. Felülről kellett volna kezdeni. Azokon, kik ragyognak. Mi nyereség van egy nyomorulttal, a kit az inség hajt a keresethez? Lenézik, s ott hagyják; de ha egy pártvezető indul meg, egy kitünőség: az megzavarja az egész tábort, az magával visz és hódít.