# Szerelem bolondjai ## Part 29 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/szerelem-bolondjai-55667/index.md – Ismerem ezt a nevet! felelt rá Világosiné komoran. – Én öntől azt jöttem kérni, vegyen fel családja tagjai közé, adja nekem Ilonka kezét. Hogy ez a gondolatom nem ebben az órában támadt, azt bebizonyíthatom atyám levelével. Tegnapelőtt tudtam meg véletlenül, mit régóta fürkészek, kegyetek hollétét, s azonnal írtam Harter Nándor úrnak, hogy Világosi Ilonka kisasszonyt nőül akarom venni. Vele, mint atyámmal, – illő volt azt tudatnom. Ma megkaptam rá a választ. Nem meglepő, mert előre tudtam. Ő tiltja nekem e lépést. De én az ő tilalmával nem gondolok, magamé vagyok s itt állok, hogy Ilonka kisasszony kezét öntől ünnepélyesen megkérjem. Világosiné e szavak alatt csendesen félkönyökére emelkedett kórágyán. – Tehát Harter Nándor úr megtiltja önnek ezt a házasságot? Jó, tehát legyünk ketten, kik azt megtiltjuk. Én is ellene mondok annak! Itt a nyomorúság vermének fenekén, a halottak házában, magam is a sirhoz közel, utasítom vissza önnek a kezét. Nem, egy Harter keze még a sirból kimenekülni sem kell nekem. Tudja ön, minő sebfolt az én szívemen a Harter-név emléke? Egykor jegyese voltam Harter Nándornak; nem úgy kért meg, mint ön ezt a leányt: este, mámor után; de ünnepélyesen, egész világ tudtával, kihirdetve templomszerte, háromszor egyesítve nevemet a magáéval – s a menyegző napján elhagyott. Akkor én az eget szidalmaztam szégyen és kétségbeesés miatt, s e fájdalom, e gyalázat terhe földre sújtott. Óh tiszta ég, óh örök bölcseségű Isten! bocsáss meg érte: most áldalak, hogy ez nem úgy történt, a hogy én kivántam. Látta ön azt a tébolyodott koldust ott a másik szobában? Azt a tébolyodott koldust rendelte nekem Isten hitestársul az ön méltóságos gazdag atyja helyett. Áldott legyen érte bölcs irgalma Istennek! Mert ennek a tébolyodott koldusnak van becsületes neve, a mit viselhetünk én és gyermekem büszkén; ha élünk, élve, ha haltunk, fejfánkon; míg az ön apjának neve átkozott egy egész ország előtt, a kire újjal mutogatnak az utczán és utána kiáltják: «Ime, itt megy az éhezők megkoplaltatója, a közkincs megrablója, a tolvajok orgazdája, Harter!» El innen, uram! Ön nagy úr, mi koldusok vagyunk. De vigye ön magával azt a tudatot, hogy a földhöz ragadt koldusnak circusban szolgáló leánya sem köti össze a nevét egy Harter nevével! Világosiné láztól égő arczczal roskadt vissza fekhelyére. Elemér elzsibbadtan hallgatá végig e rettentő öldöklő beszédet. Mikor vége volt, így szólt, mélyen felsohajtva: – Asszonyom, még egyszer találkozni fogunk. Most Isten önnel! Azzal eltávozott. A mint egyedül maradtak, Ilonka odarogyott anyja ágya mellé s könyező arczát annak kezére fektetve, zokogá fájdalmasan: – Anyám… én szerettem őt. Világosiné elképedve hallá e vallomást, s bánatosan mondá hanyatt roskadva párnái közé: – Miért nem mondtad ezt nekem soha? AZ ÚRNAK EGY LEHELLETÉRE. Harter Nándor végczélja közelében érezte magát. Itt volt az áldást igérő tavasz, gazdag vetéssel takarva minden mező, s akadt egy gazdag kereskedő-ház Bécsben, hol nagyszerű előleget igértek birtokának minden terményére. Csak érte kell menni a pénznek, hogy felvegye azt. Angyaldyt is fölvitte magával, ez volt titkárjának utolsó szolgálata nála; ezentúl a magyar udvari kanczelláriánál lesz alkalmazva, hol bizonyosan nagy jövendő kinálkozik szép tehetségei számára. A bankárház, melynél ez előleget meg kellett volna kapni, pár nap óta huzta-halogatta a dolgot, mindenféle forma-hiányok miatt; Harter el nem tudta képzelni, miben scrupulosuskodnak még? a termények fel vannak becsülve mind. E miatt várakoznia kellett Bécsben több napon át. Azonban a várakozásnak is meg volt a maga jutalma; egy este valami jótékony czélra tánczvigalmat adtak, s Harter Nándor jól sejtett, midőn azzal a gondolattal ment oda, hogy ott Malvinát felfogja találni. A szép hölgy hogy is maradhatott volna el onnan? Ilyen báli helyen aztán Lemming úr semmiképen nem akadályozhatta meg, hogy Harter Nándor conversatióba ereszkedjék Malvinával; legfeljebb a fölött ellenőrködhetett, hogy a társalgás tárgya tiltott terekre át ne tévedjen. Az nem is feküdt czéljában Harter Nándornak; a mi titkos egyezménye volt Malvinával, azt el tudta intézni levél útján; a mi jelenlegi szomját enyhíté, az a társalgás hangja volt. Van a nők hangjában valami, a mi megittasít, ha a legmindennapiabb tárgyról beszélnek is, s Malvina e varázslatot nagy mértékben bírta. Bűbájos volt, ha csak arról beszélt is, hogy milyen hideg van! Pedig valósággal hideg volt. Május vége felé az idő, kinek jutna eszébe ilyenkor a termet fűttetni? Malvina pedig valahányszor a tánczból visszatért ülőhelyére, mindannyiszor összeborzongott. S ez az ideges borzongás is olyan jól illett neki, a mint vállait kaczérul megrázta, hogy a ki csipkés mantilleját rátakarta, elkábulhatott bele. – Igazán, olyan hideg van idebenn. – Én csak a meleget érzem kegyed körül! bókolt rá Harter. – De valóban, nézze ön csak: az ablakon jégvirágok rajzolódnak. Ez szokatlan tünemény májusban. – Ezek jégkeblű hölgyek tekintetétől rajzolódnak oda! enyelge Harter. Lemming úr maga sokkal figyelmesebb kezdett lenni az ablakok jégvirágaira; Harter csak tréfát űzött belőlük. Pedig méltóságos és nagyságos tánczosok és tánczosnők, jó volna egy perczre elhallgattatni a zenét, félbehagyni a keringést és leborulni a földre, és rázendíteni reszkető ajakkal: «De profundis ad Te clamavi Domine!» … Az Úrnak öldöklő lehellete jár odakünn az éjszakában, s míg idebenn a táncz, zene tart: országok lesznek hamuvá!… Azt jelentik azok a jégvirágok az ablakon. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Másnap késő délfelé ébredt fel Harter úr; világos reggel vetette haza a vigalomból. Angyaldy régen várt már reá. A mint Harter úr reggelijét behozták, Angyaldy is bejött hozzá. – Nos, hát mi ujság, kedves Emil? kérdé tőle igen derült kedélylyel. A múlt éj rózsaszínű hangulatba hozta ő méltóságát. Midőn Malvinától búcsút vett, az megszorítá kezét. Midőn Harter Lemmingnek jó reggelt kivánt, egyuttal figyelmezteté, hogy a napokban elmegy hozzá «ügyeiket» végleg rendezni, Lemming azt mondta, hogy igen szivesen látja. Tehát Harter úr derült kedélylyel kérdezé Angyaldytól: mi ujság? – Az az egyetlen ujság, hogy az éjjel négy fok volt a minus alatt. – Ejnye, bizony azt mink is éreztük a bálban az éjjel. Tartok tőle, hogy az a sok könnyen öltözött delnő náthát, grippet és rheumát fog kapni. – Csak attól tart méltóságod? Én meg attól tartok, hogy az idén megint nem fog kapni fél Magyarország egy harapás kenyeret. – No, már hogyan? – Úgy, hogy az éjjel lefagyott tisztára minden. A repczének vége; a rozs virágzásban volt, az tönkre ment; a buza épen tejében volt, az megvakult. Az idén nem ád sem egy repczehüvely egy szem mustárt, sem egy kalász egy szem magot, sem egy szőlőszem egy csepp mustot. Üres év áll előttünk. – Ah, azt csak ön képzeli! szólt Harter, kinek a forró thea nagyon megégette a torkát. – Hogy nem csak én vagyok az, a ki ezt képzelem, hanem vannak, a kik bizonyosak is felőle, azt méltóságod a bankárház tudósításából megtudandja; nekem már élőszóval tudtul adták. Azzal átnyújtá a bankárház levelét Harter úrnak. Harter úr azt olvasá a levélből, hogy az illető kereskedők végtelenül sajnálják, de miután csakugyan bekövetkezett az, a minek jöttétől már napok óta rettegnek, a mit minden üzér kezében tartott hévmérővel lesett és vigyázott, hogy az éjjel a kényeső négy fokkal alul ment a minuson: e csalhatlan tény után teljes bizonyosság van a felől, hogy mindennek, de mindennek, a mi zöld volt, el kellett az éjjel fagyni; annálfogva semminemű előlegek magyarországi földbirtokok ez évi terményeire nem adatnak. De már ez olyan csapás volt, a mely még Harter úr theás-csészéjét is feldöntötte. – De hisz az lehetetlen! kiáltozott magánkivül. Ez égrekiáltó volna! az Isten csak nem sújthatja ezt az országot kétszer egymásután ily iszonyu csapással? Angyaldy összeszorítá ajkait, miken ki akart szabadúlni ez a mondás: «Hát ha épen ti értetek sújtja azt így!» – Lehetetlen ez! kiabált Harter, s az ablakhoz futott. A vendéglő előtt volt egy szép fasor, ernyős akáczokból, azoknak a levelei mind feketék voltak már, és alácsüngtek. – Elpusztult világ ez, uram! Hiszen nem az elpusztult világért dühöngött ő, hanem leforrázott szenvedélye bimbójaiért; azokat is, mikor legbújábban díszlettek már, akkor fagylalta le ez a rettenetes éjjel. Malvina ismét a holdba távozott kinyújtott keze elől. Pedig már csak egy pókfonálnyi távol választotta el tőle. – Oh! milyen kegyetlen a sors! milyen ádáz a végzet! – Az ám! mondta magában az az összeszorított száj; s az a legnagyobb baj, hogy nincs az embernek kin a mérgét kiadhatni? Még csak a nemzetet sem lehet szidni érte. Harter Nándor összeszorítá ökleit s fogcsikorgatva tekinte az égre: kivel küzdjön most meg? Akadt az is. Inasa egy látógató-jegyet hozott be neki. Harter Nándor fia nevét olvasta rajta. Soha jobbkor! – Elemér úrfi! kiálta dühösen, Angyaldy elé vetve az asztalra a névjegyet. Még szemem elé mer kerülni! oly gyalázat után! Csak hadd jőjjön! Angyaldy el akart távozni a jelenet elől. Elég keresztyéni jóindúlattal birt, nem lenni útjában e barátságos találkozásnak, de Harter úr visszatartá. – Csak maradjon ön itt, önre szükségem van. Ezzel a suhanczczal többé soha nem fogok másként beszélni, mint tanuk jelenlétében. Ön üljön le az asztal mellé, és föl ne keljen, midőn az bejön. Épen jó kedvemben fog ma találni! Az ajtó nyílt s belépett rajta Elemér. Pár lépést tett atyja felé, mire Harter tiltó mozdúlattal tartva felé kezét, indúlatosan reárivallt: – Vissza! Egy tenger fekszik közöttünk! – Tudom, uram! viszonzá Elemér nyugodtan; nem fogok a másik partra átvitorlázni. Ha tetszik, az asztalt közénk tolhatjuk. – Komédiás! – Hagyjuk azt el. Térjünk a dologra! Igen szeretem, hogy tanú is van jelen. Szükségünk lesz rá. – Tán párbajra akar híni! Oh! én helyt állok, az elhiheti. – Én nem állok helyt. Tegnap öntől választ kaptam azon levelemre, melyben kinyilatkoztattam elhatározásomat, hogy Világosi Ilonkát nőül veszem. – Egy englische Reiterint! – Legyen az! Ön nem adta helyeslését ez elhatározásomhoz. Én mindamellett is megkértem e hölgynek a kezét édes anyjától. – Hát az «micsoda?» Elemér mély, szemrehányó tekintettel nézett apja szemébe, s halkan mondá: – Arra feleljen ön meg magának… Harter elharapta egy perczre haragját; ez az emlék meghűté. Elemérnek ideje maradt folytatni: – Ez az asszony elutasított engem, és megtagadta tőlem leánya kezét. Megtagadta, szemembe mondta, hogy a Harter-név úgy be van szennyezve, hogy azt egy koldus leánya, egy kötélen tánczoló komédiásnő sem viselheti szégyen nélkül. – Hallgass, te őrült! – Uram, ne kiáltson ön! Beszéljünk csendesen, hogy a folyosókon meg ne hallják. Azt, a mit nekem mondott az az asszony, meg kell önnek hallania tőlem, s ha ön kiáltani fog, én kiáltani fogok még jobban. Ha ön kihallgat, én suttogva beszélek. Harter Nándor melle elfulladt a névtelen dühtől, szégyentől és izgalomtól. Leült az asztal mellé. – Azt mondta nekem ez az asszony: a te apádra úgy mutogatnak, mint a közkincs megrablójára. – Suhancz! ordítá Harter, felpattanva s öklével ütve az asztalra; te engem szidalmazni jösz-e? – Csendesen, uram! Már megtörtént. Mondva van. De nem azért jöttem ide, hogy ezt én mondjam önnek; hanem azért, hogy ezt ne mondhassa önnek más. Én nem tudom, igaz-e, nem-e, mível önt közpénztárak kezelésében vádolják? Ön el fogja azt intézni. – És neked ahhoz semmi közöd! – De van! E név van anyám sírkövére felírva; s e névnek nem elég, hogy aranybetükkel van oda vésve. E névnek tisztán kell maradni. Ime, én átadok önnek egy iratot, melyben elismerem, hogy anyám örökségét öntől megkaptam egészen; Angyaldy úr aláírja, mint tanú. Ön vegye fel egész anyai örökömet, s siessen tisztára lemosni magáról azt a vádat. Soha nem kérem számon, hova tette? Az ön titka marad. Magam majd megélek a nélkül valahogy. Azzal odatette apja elé a kész íratot, s még egyszer kérte Angyaldyt, hogy azt írja alá, mint tanú. Ha ügyelt volna arra a tekintetre, a mit akkor Angyaldy vetett rá! Valóban, Elemér soha sem volt közelebb ahhoz, hogy valaki az asztalról felkapott késsel hirtelen keresztűlszúrja, mint ebben a pillanatban! Harter Nándor úrnak pedig egyszerre gyönyörteljes mosoly derűlt el az arczán. Lenyelte mind azt, a mi keserű: csak az maradt meg a szája ízében, a mi édes. Tehát bírni fogja az eszközt, mely Malvinát visszavívja számára! Nemeskeblű ifjú! Az elérzékenyült apa melodramatikus hangúlatban kelt föl helyéről s meghatott arczulattal közelített fia felé. Most azután Eleméren volt a sor visszautasító mozdulatra emelni föl kezét. – A tenger van közöttünk, uram! Én leróttam, a mivel önnek tartoztam, s több dolgunk nincsen egymással. S mivel életemet, a mit öntől kaptam, önnek vissza nem adhatom: azon leszek, hogy azt hazámnak adhassam. De nevét visszaadom önnek. Ön legyen utolsó ívadéka családjának. Én nevemet mától fogva megváltoztattam magyarra. Isten önnel! Azzal elhagyta Harter Nándor úr szobáját. Harter Nándor fia irását diadalmasan dúgva keblébe, ragyogó orczával tekinte Angyaldyra; és olyan vigyázatlan volt, hogy azon sok és nehéz mondás közűl, miket fiától hallott, s miken oly hosszan ellehetett volna gondolkoznia, épen csak egy szót vett figyelmébe, s e szóra fenhangon mondá el észrevételét: – Hát ha nem leszek utolsó ivadéka a Harter-családnak? Az az összeszorított száj félrehuzódott kissé, mintha mosolyogna. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Fel volt öltöztetve már a kis halott; szépen, a hogy szoktak felcziczomázni égbemenendő kis angyalkákat; csak a papra vártak még, a ki eltemesse. Anyja nem kisérheti őt ki a temetőbe, mert betegen fekszik; apja önmagáról sem eszmél, csak nénje van ott, a ki fekhelyéig elmenjen vele, az ifjú hajadon. És nincs senki, a kinek a gyászoló hajadon vállára borúljon, ha a köny ellepi arczát, ha a fájás elszorítja szívét; egyedül zokoghat a kis koporsó után végig. A délutáni nap olyan szép melegen süt be az éjjel lefagyott akáczfák fekete lombjain át. Az ég fel akarja azokat melegítni, kiket tegnap megölt, s aztán ma megsajnált. Csakhogy az az égnek sincs hatalmában többé. A fekete legyező lapjai ezt mondják. Hanem a fehér sorokban is olvasható még valami. A csendes folyosó visszhangját az oly jól várt léptek hangja költi fel, miket olyan jól ismer már a leány. Szíve nagyot dobban e hangra. Odamegy anyjához, hogy megigazítsa vánkosát, hogy egy csókot nyomhasson arczára. Mire föltekint, előtte áll az az igazi. Elemér az, fénytelen fekete ruhába öltözve. Komoly, meghatott arczczal lép Világosinéhoz, halk üdvözlés után. – Azt mondtam önnek, asszonyom, hogy még egyszer találkozni fogok önnel: itt vagyok. Harter Nándor úrtól jövök. Ön azt mondá: gazdag úr vagyok, s nevemet átkos vagyon szerzése vádolja; ma már nem vagyok se gazdag, se úr, se Harter. Vagyonomat átadtam Harter Nándor úrnak, enyhítse vele, a hol sebet ütött; magam egy angol gépgyár ügynöke lettem, becsületes jövedelemmel, mely munkám szerint növekedik, s egy családot tisztességesen eltart; nevemet pedig megváltoztattam: mától Szivós Elemérnek hínak. Becsületes név lesz. Elfogad-e ön így vejének? Világosiné keble elszorúlt. Csak kezével inte leánya felé. Kérdje a választ attól! Ilonka ott állt kis testvérkéje koporsója mellett, és arcza olyan halavány volt. Elemér őszinte, szerető tekintettel fordúlt feléje, kérdő szemeivel feleletre várva. A leány ajkai remegtek, egész termete reszketett; utoljára odaveté magát kis testvére néma tetemére és zokogva rebegé: – Megbocsáthatsz-e nekem, hogy én most boldog tudok lenni? … És az bizony megbocsátott neki érte!… «JÓ!» A hernalsi kertek között van egy kis mulatólak; annak egyik titoktartó szobájában ül együtt bizalmasan egy boldog pár. Tihamérnak és Leonának szólítják egymást. Előttük habozó poharak állnak, néhány palaczk a földön üresen hever már. De a bornak ellentétes hatása van mindkettőre; míg a hölgy víg kedélyét a kicsapongó pajkosságig fokozza az, addig a férfit mélázóvá, búskomorrá teszi. Amaz játszani, enyelgni, kötekedni szeretne: emez bölcselkedni kezd, s egyre érzékenyebb lesz. S mikor ez féltékeny pillantásokat lövell rá s titkolt gondolatokért faggatja, amaz kaczagva dalolja neki: «Az asszony ingatag… – Hallgass reám, Leona! – «… Álnok, csalfa vér!» – Akarsz-e egy komoly szót beszélni velem? – «… Megbánja holnap, mit ma igér!» – Ne csalfáskodjál, úgy is elég bűvésznő vagy! A hölgy dévajúl karolja át nyakát. – Te, bűnöm! Mit akarsz szememre vetni? Magadat? – Magamat! Jól mondtad, hogy bűnöd vagyok, mert az vagyok. De hát mért nem lehetek erényed, dicsőséged, büszkeséged, mikor az akarok lenni? Mért nem tehetlek oda oltárképnek magam elé, a kit imádatommal környezzelek? a kiben felmutathassam életem végczélját, a kiért meg tudok halni? Mért nem vagy egészen az enyim; örökké az enyim; egyedűl az enyim? A hölgy lenyomtatá rózsás mutatóujjával a beszélő ajkát. – Csitt! A gyermekeknek nem kell minden kivánságukat megadni. – Lásd: olyan rabod vagyok, mint egy hold a bújdosójának; a hova mégy, nap közelébe, nap távolába: veled megyek. Egész életemnek titka te vagy. Most eljöttem hazámból, s új pályát kerestem miattad, s ha innen is elmennél: ezt is félbeszakítanám; a te földönfutód lennék. Oh! légy az én paradicsomom tudásának fája, a honnan ne űzzön ki engem semmi lángkardu Cherubin többé. – Ne hallgass a kigyóra, ha a paradicsomban lakol! – Az én kigyóm a becsvágy. Nem tagadom. Mert kínoz a gondolat, hogy annyi silány cretin, annyi fél-ember áll fölöttem, s viseli a tőlem irígylett czímeket; pedig a férfi én vagyok! Az egyik azt hazudja, hogy ő a férj; a másik: hogy ő az állambölcs; pedig a szívet, mely boldogít, s a lelket, mely alkot, én viselem. S ők csak bábnak tekintenek engem, pedig a férfi én vagyok, s ők csak az álcza, melyet viselek. – Elég, ha ketten tudják azt! sugá az asszony. Az egyik te magad, a másik én. – Nem elég! kiálta nyersen a férfi. Én akarom már egyszer mutatni a világ előtt, mivel birok? A gyönyör titka nekem szomjat okoz, nem ittasít. Hallgass rám! Komolyan beszélek. Különös idők fognak következni, a mik az eddigi nagyságoknak nem lesznek kedvezők. Egy egészséges szél lerázza őket a fáról, mint a férges almát. Más kornak más emberei lesznek s én érzem magamban az erőt, a tehetséget, hogy az a kor engemet föl fog emelni. Magasabbra talán, mint a kik most a fejemen járnak. A nyomorúltak azt hitték, ők visznek engem, pedig én vittem őket; én emeltem őket, hogy mikor egyenkint lebuknak, egyenkint, mint a lépcsőn, menjek föl rajtuk oda, a honnan ők leszédűltek. Minek vágyom én oda? Mi kell nekem ott a magasban? Téged akarlak elérni. Akarom, hogy fény, tisztelet övezzen körül, a milyent még nem élveztél eddig. Azt akarom, hogy nőm légy. Az asszony felkaczagott: – Hahaha! Nem félsz-e tőlem? – Igen! Azt akarom, hogy válj el férjedtől, ki nem törődik már veled. Légy igazán, egyedül, örökre az enyim. Ne nevess ki! Nem vagyok én bolond! Nem vagyok én ittas! Ne akarj elfutni tőlem! Hamarább kettétörik karcsú derekad két karom között, mint tőlem elfuthass. Hallgasd meg, a mit mondok! Én nem vagyok oly szegény, mint hiszed. Kinek észt adott a sors, s hozzá bolond gazdát, lehetetlen annak meg nem gazdagodni. Nekem vagyonom van: több, mint a mennyi elég, hogy úrnő légy vele; s van eszem újat szerezni, ha ezt elpazarlod. Válj el férjedtől, és légy nőm! És e szónál oly szenvedélyesen szorítá őt magához, hogy a hölgy kérte, bocsássa el. Azután gyöngéden odasimult hozzá ismét s hízelgő csábbal mondá neki: – Szeretlek, imádlak, mikor keserű vagy; de jobban szeretlek, mikor édes vagy. A bor tégedet rendesen keserűvé szokott tenni; gyújtsd meg a theakatlan alatt a serpenyőt! Az megédesít. És Tihamér meggyujtotta a thea alatt a borlélt. – Égess nekem a csészémbe rhumos czukrot! Tihamér szót fogadott; rhumot töltött czukorra s azt egy csészében meggyujtá. – No, hát beszéljünk városi mendemondákról! szólt a hölgynek. S azzal mind a ketten az asztalra hajoltak, és mind a ketten azt látták egymás arczáról, a mint az égő rhum lángja felvilágított rájuk, mintha az a másik arcz egy halott arcza volna. – No, hát mi hír a városban? – A kanczellár eladta a lovait. – Ez politikai ujdonság. Ez nem a mi társaságunkba való. – A szép Pepi ismét felpofozta a szinház igazgatóját. – Ez meg már régi dolog, minden héten egyet. – Kellenek borzasztó ujdonságok, fej nélkül talált kisasszonyról? – Nem! Ne ilyenkor, este, mert vele álmodom. – Hát valami jól eső, megnyugasztaló hír. – Teszem föl. – Hogy a cirkus kedvencze, a Tresor, a minapi esést már kiheverte. Az utczán is volt már. – Ebcsont beforr! szólt cynikus egykedvűséggel a hölgy. Tégy még a theámba égetett rhumot, nem elég erős! – Igazság! Ezzel kapcsolatban jut eszembe egy kis pletyka, a mihez véletlenül jutottam. Egy fiatal magyar gentleman nőül veszi azt a bizonyos lovardai leányt, ki mindig páholyban ült, s ki előtt a «Filosof» bókokat szokott csinálni: «recognising his mistress.» – Valóban? Ez már érdekes! Az a leány Pesten vívómesterné volt. Onnan elűzték. – Meglehet. Nem ülsz közelebb hozzám? – Várj! Elébb lefüggönyözöm az ablakot; künn sötét kezd lenni, s idebenn világos. – Addig új theát csinálok neked. – Kérlek! Nos, hogy hívják azt a magyar gentlemant? kérdé Leona visszatérve s közelebb húzva székét Tihamérhoz. Tihamér átölelte a hölgy vállát s közönyös hangon mondá: – Harter Elemérnek. Minden újjahegye, mely a hölgy testéhez ért, érezte e perczben a villanyos ütést, a mit ez a név előidézett. – Ah! Valóban? kérdé a hölgy, s visszanézett Tihamérra, hogy a felnyított szempillái alatt kilátszott a szeme fehére. – Azt hiszem, hogy valóban. – S megengedi azt az apja? kérdé a hölgy titkolhatlan hevülettel. – Odadobta az apjának a nevét és vagyonát. Más nevet vett fel és üzér lett. – És mindezt azért, hogy egy nyomorúlt lovarkomédiásnőt elvehessen? – Én nem tudom, nyomorúlt-e az a leány? lovarkomédiásnő-e?… hanem azt tudom, hogy az az ifjú azt a leányt nagyon szereti. – De hisz az botrány! Az lehetetlenség! pattogott a hölgy felélénkülten. Hisz azt mindenki tudja, hogy az a leány egy bohócznak volt a szeretője! Mindenki! Tihamér úgy tett, mint a ki tréfás sarcasmusokra van hangolva. – Mindenki nem tudhatja: mert példáúl én sem tudom, és valószinüleg Elemér sem tudja. – Igen! igen! bizonyozott a delnő, egész önfeledtséggel belehevűlve az állításba. Én tudom bizonyosan, beszéli mindenki, hogy a bohócz kedvese volt neki. Minden este egyedül kisérte őt haza lakására; látták együtt kocsizni vele; nem is számítva azt a botrányt a cirkusban, a mikor úgy elárúlta magát, midőn a bohócz leesett a rúdról. – Ezek még mind igen ártatlan dolgok. – Ártatlan dolgok? szólt a nő s tekintete maenadi kifejezést öltött. Hát az ártatlan dolog-e, hogy a bohócz havonkint pénzt adott a leánynak? Ő tartotta azt ki. Ezt kibeszélte egy cseléd. Ha ezt tudatná valaki Harter Elemérrel! Tihamér oda könyökölt az asztalra, úgy nézett a hölgy vonásaiba. – De hát mi közünk nekünk mindehhez? Mi ketten nem fogjuk ezt Harter Elemérrel tudatni. És csendesen a hölgy keze után nyúlt. A hölgy keze izzadt és reszkedett. – Oh! én ismerek egy asszonyt, a ki ezt meg fogja neki írni. Most Tihamér mind a két kezével megfogta a hölgy kezét és szelidítő tekintettel nézve annak tűzbe, lángba borult szemeibe, tompa, áhítatos hangon mondá neki: – Ha ismered azon asszonyt, ki ezt tudná és tudatni képes volna: mondd meg neki, hogy ha kedves előtte életének boldogsága, ha kedves előtte lelke üdvössége: ne tegye azt! A hölgy kirántá kezét Tihaméréből s daczosan fölvetett ajakkal szólt: – A hogy én ismerem azt az asszonyt, ha lelke üdvössége utána vész is, meg fogja tenni! – Jó!… – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – QUITT! Harter Nándor repült gyorsvonat szárnyain haza Pestre. Ott voltak letéve az Elemér örökségét képező peres állampapirok.