# Szerelem bolondjai ## Part 21 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/szerelem-bolondjai-55667/index.md Különösen ádázul utána vetette magát e pernek a kitünő ifjú, a midőn a Potomak melletti diadaluk az unionistáknak Európában köztudomású lett. De hogyha Harter Nándornak azt a találós mesét adta volna fel valaki, hogy fejtse meg: mi összefüggése van a potomaki ütközetnek az ő perének siettetésével? azt ugyan egész világi életében ki nem találta volna. De még más rendkivüliséget is tanusított a jeles jogtudós a fentebbi világesemény óta. El kezdett Világosiékhoz látogatóba járni, kiknek holléte felől addig az ideig nem igen tudakozódott. Én világért sem szeretek senkit rágalmazni, s csak úgy találomra mondom el gyanakodásomat. Én azt gyanítom, hogy Bélteky Feri nőül akarja venni Ilonka kisasszonyt. Ilonka kisasszony szép leány, okos leány, erényes hölgy; de elvégre is csak szegény leány, ki leczkeadással szerez családjának mindennapi kenyeret; ha őt egy jóhírű, solid, ügyvédi praxisban levő gavallér nőül veszi: az annak a részéről tagadhatatlanul igen nemesszívű elhatározást feltételez. Azt még Bélteky Ferin kívül egy teremtés sem tudja, hogy Harter Elemér végrendeletében halála esetére általános örököséül Világosi Ilonka kisasszonyt nevezte meg. Azt sem tudja rajta kívül még senki, hogy a hagyományozó sietett is minél előbb meghalni; itt van a hivatalos tudósítás felőle. Mind erről maga Ilonka kisasszony sem tud semmit. Majd csak akkor lesz kellemesen meglepetve e felfedezés által, midőn már Bélteky Feriben egy szerető férjet fog bírni. A neki hagyományozott összeg menni fog a lezárolt kamatokkal együtt valami százezer forintra. Én úgy hiszem, hogy ilyes valami combinatió fordulhatott meg Bélteky Feri agyában, midőn Ilonka kisasszonynak elkezdett udvarolni. A jeles ifjú nem panaszkodott már szívgörcsökről: azok egészen elmultak nála. Hanem bálrendezői rangját még mindig nem adta föl a császárfürdői bálokban. Ilonka kisasszony igen szivesen látta őt mindig. Ezt a szivesen látást a felületes fiatal emberek rendesen félreértik. A kisasszonyok szivesen látják azt az embert, a ki szívüknek közönyös, a ki mulattat, míg itt van; nem kérdezik tőle, hová megy, mikor odább áll, s nem kérdezik tőle, hol járt, midőn visszajön. Az «igazi»-val nem így szokás bánni! Azzal nem mulatnak; arra nem mosolyognak. Azt durczás arcz fogadja, s kötelességévé van téve kitalálni, mivel haragított meg valakit? s jaj neki, ha ki nem találja! A bűbájos Sphinx széttépi apróra, hogy aztán megint összeilleszsze. Tehát Ilonka derülten fogadta mindig a látogatót. Talán még dícsérte is érte magában, hogy ime, egy hajdani tánczosának eszébe jut őt felkeresni most is, midőn a szegénység bevallott dolog a háznál. Ime, egy ember mégis van, a ki illedelmesen köszönti az elszegényült család leányát, ha az utczán találkozik vele, s báli meghívókat küldöz családjának most is, miként a boldogabb időkben, mikor még oda is eljártak; sőt ismerve Ilonkának a könyvek iránti szenvedélyét, elsőkézből hordja számára Hugó Victor és Charles Dickens legújabb regényeit eredetiben. «Jó fiú» ez a Bélteky Feri. Ez lehetett felőle Ilonka véleménye. A mama tapasztaltabb hölgy volt: ő már sejtette, hogy e látogatások alatt komolyabb czélok is lappanganak. Hogy e czélok egészen törvényesek és alkotmányosak, ez iránt nem lehetett semmi kétsége. Bélteky Feri mint nemeskeblű s igen szilárd jellemű ifjú állt hirben. Valahányszor jött, kezet csókolt a mamának, tudakozódott «urambátyám» hogyléte felől: egy ily tisztességes ifjúról semmiképen sem lehetett föltenni, hogy urambátyám és asszonynéném leányát az ablakon át akarná elszöktetni. No, ezt Ilonka felől sem tehetné. De nem is arra termett. Bélteky Feri nem az az ember, a ki a leányok elcsábításán kezdi a dolgot; nem gyújtogat tilos szenvedélyekkel, nem rabol sziveket; nem gyilkol gyanutlan ártatlanságot; gyújtogatás, rablás, gyilkolás, jól tudja, hogy kriminális eset: ő marad a polgári perrendtartás utján, megalkuszik a tulajdonossal. A tulajdonos természetesen a mama. Civilisált országban, tudjuk jól, hogy a leány kezét mindig az anyától szokás kérni: úgy illik az; nincsenek ugyan rá irott törvényeink, de szentesíti az alkotmányos szokás. Egy napon Világosiné azzal az ujdonsággal lepte meg Ilonkát, hogy Bélteky ő előtte komolyan nyilatkozott. Látogatásainak egészen komoly czélja van. Házasulandó ifjú. Az első ostromot könnyen elhárítá Ilonka. Odamutatott kedélybeteg atyjára s azt felelé: – Majd ha atyám férjhez ad, akkor férjhez megyek. Világosiné elértette a választ s nagyott sohajtott rá. – Igazad van: kije maradna atyádnak, ha te is elmennél? Egyedül te tartod benne a lelket. Ezzel aztán fegyverszünet lett. De ez nem sokáig tartott. Másnap már ragyogó arczczal tudatá Bélteky ujabb látogatása után az örömhírtől földerült mama: – Lásd, mily nemeslelkű férfi! Kijelenté előttem, hogy ha te nőül mennél hozzá, mi mind együtt laknánk veletek. Szegény atyád ott volna közeledben, jó ápolás, kényelem gyógyítaná baját; nem válnánk el egymástól. Már erre erősebb eszközei kellettek az ellenállásnak. – Anyám, én ezt az embert nem szeretem. – Más valakit szeretsz? – Senkit, anyám! – Talán magad sem tudod. – Az az idő itt van nálad, a mikor a leány lelke nem lakik már a szülői ház küszöbén belől. Isten rendelte azt így, és így van. Az egész világon csak rád nézve nem volna senki, a kire azt mondanád: ezt másként szeretem, mint az atyámat? – Nincs! E rövid szó oly szomorúan viszhangzott, mint a kriptába lekiáltott hang. – Nincs! – ismétlé Ilonka. – Hol lehetne? Míg gyermekből hajadonná nőttem, az egész ismeretes világ elveszett körülöttem. Abban az új világban, a miben most járok, minden ember idegen nekem: az egyik nem vesz észre engem, a másikat nem veszem észre én. Azt kellett volna Világosinénak kérdezni leányától: nincs-e valaki, a kit gyülölsz? akkor megtudta volna az igazat. – De lásd, Bélteky oly derék ifjú, becsülete van, és kenyere. – Igaz! Ez is elég ok arra, hogy ne adjak neki egy üres szívet, mely egész életére boldogtalanná teszi. – Oh! kedves leányom, sokan beszéltek így már, a kik mint boldog emberek ébredtek föl. Minden két menyasszony közül egy sírva megy az oltárhoz. Azonban én nem beszéllek rá, ámbár elég szép szerencse volna, a mi mostani elhagyott helyzetünkben. Csupán arra kérlek, ne utasítsd határozottan vissza. Fogadd el továbbra is Bélteky látogatásait. Lehet, hogy felébred benned iránta a vonzalom. Én annak nagyon örülnék. Hiszen fiatal vagy még: ráérsz várni. De hadd járjon ő tovább is ide. Én oly nagyon becsülöm. – Nem bánom, anyám; szivesen fogom látni. E második ostrom után tehát következett a rendszeres megszállás. E naptól fogva Ilonka cernirozva volt. Bélteky Feri hozzáfogott a várőrség kiéheztetéséhez. Elővétettek a megvesztegetés minden nemei: apró ajándékok, mik a nők jóindulatát megnyerik; a mindenre kiterjedő gyöngéd figyelem, elfogadtatott és kikönyörgött arczképek; sőt még divatlapokban kiadott szerelmes versek is. Bélteky Feri még szerelmes verseket is írt: «Ilonkához». «A megölő kék szemek»-hez. «Oh ha tudnád!» Elő is fizetett a lapra Ilonkának, melyben azok megjelentek. (Zárjel között mondva, én kétféle nemét ismerem a szerelmes verseknek: az egyik olyan, mint a méhe, szeretem zöngését, tudom, hogy tele van mézzel, s viszi azt királynéjának; hadd vigye, nem bántom; a másik olyan mint a szúnyog: úgy énekel messziről, úgy könyörög, hogy hadd csípjen meg valakit! Hiszen bár csípné már, csak ne énekelne a fülébe. – Bélteky Feri verseit Ilonka határozottan a szúnyogok válfajába osztályozta.) Ez így folyt egy ideig. A várőrség még mindig nem kapitulált. Akkor megkisértetett a külhatalmak interventiója. Egy reggel, mikor Ilonka Lemmingnéhez ment leczkét adni, az úrhölgy azzal a szóval fogadta őt, hogy «ma nem tanít ön engem angolul; ma én tanítok önnek valamit, a mit ön nem tud. Ma a vívás is elmarad: hanem azért harczolni fogunk. Üljön le mellém!» Ilonka helyet foglalt Malvina mellett a causeusön s várta, hogy mi lesz ebből. – Én tegnap összejöttem önnek az édes anyjával a nemzetgazdasszonyok gyülésén. (Az inség óta Világosiné is tagja lett az emberbaráti társulatnak. Szegény, legalább egy pár órára kiverte a fejéből családi bajait, míg a máséit elintézni segített.) – Édes anyám említette azt. – De azt nem mondta, hogy önről beszéltünk. – Nem! Panaszkodott önre az édes anyja, hogy milyen rosz leány. Igen, igen! Ne is nézzen rám azokkal a nagy kék szemeivel. Ön rosz leány. Nem akar férjhez menni. – Én nem mondtam, hogy nem akarok. – Igen, de ahhoz nem akar menni, a ki kéri. – De mikor nem kér senki. – Ah! Hisz Bélteky mindennap odajár önhöz. – De tőlem soha sem kérdezett olyasmit, a mire azt mondhatnám: itt a kezem. – Értem én azt, kedvesem. Mert ön olyan szemeket tud vetni az emberre, a kit magától távol akar tartani, hogy megfagy benne a lélek. Szegény Bélteky számtalanszor panaszkodott ön édes anyjának, hogy oly fagyos tekintetekkel találkozik önnél, mikor komolyan akar önnel szólani, hogy nem tud hogyan belekezdeni; másszor meg, ha jó kedve van önnek, oly gunyoros és mindent tréfára vevő, hogy nem tud hogyan végezni. Illik-e egy embert kínozni, a ki szeret? – Nem! Azért igen helyesen cselekszem én, midőn nem akarok egy becsületes embert halála órájáig kínozni. – Ah! kedvesem, az nem úgy van, a hogy ön azt leányészszel elképzeli. «Nem megyek férjhez, inkább meghalok!» azt mondja a leány; aztán mikor a főkötő a fején van, akkor tudja meg, hogy mi van egy újvilágban? – Vagy mennyország, vagy pokol. – Azt mindig az asszony alkotja magának. Higyje el nekem kedvesem. Mert én megpróbáltam mind a kettőt. Hibáztam első férjhezmenetelemkor. Nem tudtam magamat oda törni, hogy azt mutassam férjemnek, hogy szeretem. Elhidegültem iránta s megfagyasztottam őt magát; végre elváltunk egymástól, mint két halott. Mostani eszemmel kárhoztatom akkori kedélyemet. Én oktalanul csináltam a kárhozatot férjemnek és magamnak. Most egészen boldog vagyok. Derült kedélyem magamat is boldoggá tesz, és mást is. A férjnek soha sem szabad azt megtudni, hogy a nő szive hideg: még ha igaz is. – De hát mi czél van ezzel elérve? – kérdé a leány elbámulva, mint a ki e czélzatokat fel nem foghatá. – Az, hogy az ember: asszony! Lemmingné szemei szikráztak e szónál. – Az ember ura magának és mindennek maga körül. Nem az a titka a férjhez-menetelnek: nagyon szeretni! Hanem az, hogy: nagyon szerettetni. Ha nekem azt mondanák, hogy van egy férfi, a kit ön imád: lebeszélném róla, az szerencsétlenség; de mikor azt mondják, hogy van egy férfi, a ki önt imádja: ahhoz menjen hozzá, mert az nagy szerencse. – Köszönöm a jó tanácsot, asszonyom; de én várni fogok addig, míg a szerencse és a szerencsétlenség összetalálkozik. – A míg találkozni fog egy férfi, a ki önt imádja, s a kit ön is imád. Kedvesem! Sok ilyen szép sima arczú gyermek lesz ránczos képű aggszűz e várakozásban. – S az aggszűzeket kinevetik, ugy-e, de nem siratják meg. – Azt is. De meg nem tudhatja kedvesem, minő sivatagot viselnek azok keblükön belül? Ilonka büszkén kelt fölt Malvina mellől. – Asszonyom! Én azt tudom. Mert ezt a sivatagot most is viselem már szivemben. Viselek szivemben egy embernemlakta sivatagot, a hol nem találok egy leszakítani való virágot, egy megpihenni való árnyékot; a minek közepén elülök magamban és nem látom a láthatárt sehol. Agg szűz vagyok én már; a ránczokat érzem arczomon, mikor még tükrömből nem látom; s ha nem keserít el az, a mi belül vagyok: attól, a mi kívül leszek, már nem borzadozom. Lemmingné úgy olvasott ennek a leánynak a szivében, mint a nyitott könyvben. Engedte őt hazamenni. Ilonka pedig azután is jókedvű volt otthon, s ha jött a kelletlen udvarló, nem volt hozzá kegyetlenebb, mint máskor. Mi tudjuk jól, hogy Béltekynek nem törte el semmi csontját ez a kegyetlenség. Ne lett volna csak Harter Elemér végrendelete a kezében, nem fájt volna az ő szíve Ilonka szép szemei miatt. Söpörjük ki az «ilyen» szívfájdalmas emberek után a szobát! Éjenkint aztán, mikor álmatlan fekhelyén heverve, egyedül találta magát az ifjú leány abban a végtelen nagy, emberlaktalan sivatagban, elővették az elfojtott keservek. Minthogy szeretni nem lehetett, kénytelen volt gyűlölni. Gyűlölete tárgyát maga elé hozni. Azt, kit annyiszor látott álmában, annyiszor került ébren, a ki elől futott, a kit mindenüvé magával vitt, a kinek meg nem tudott bocsátani soha, s a kit el nem tudott felejteni soha. Az ám nem hizelgett, az megbántotta durván, vakmerőségével. Megbántotta őt akkor, a mikor ha nem tisztelte benne a szűz hajadont, tisztelnie kellett volna benne a szegénységet! Kinek nem arczát kellett volna, nem csókjával, nem meggyalázni: de kezét, de könyjeivel, de megszentelni! De mikor e nyomorult ficzkónak meg a gonosz tettében is több erény van, mint annak a másiknak a jótéteményében. Szeretett! Őrült volt. Aztán meg is bűnhődött úgy, a hogy férfi még soha. Megverte egy leány. Megverte egy asszony előtt. Jól mondta, hogy meghalt; mert ezzel meg is kellett halni. Úgy kellett neki! Bár hoznák már halálhírét. Bár mondanák már, hogy el van temetve: – hogy aztán megsirathatná kedve szerint; – hogy bebocsáthatná szobájába ismét, hogy helyet adhatna szűzi fekhelyén – a halottnak, – a léleknek; a kit úgy gyűlöl, úgy gyűlöl most, hogy majd a szive szakad meg érette. Ha egyszer halott fog lenni: akkor jó, engedelmes fiú lesz; nem csapong tétova, nem lesz csapodár; nappal nem kell őt félteni; este otthon marad; ügyel egyetlen szavára: «jó légy, olyan légy, a milyennek én akarlak, ártatlan, szelíd és nemes; aztán engem szeress; aztán majd lassankint egymáshoz vénülünk mind a ketten; s aztán majd egyszerre meghalunk mind a ketten; ekkor majd te is meghalhatsz igazán; addig még sokáig idefenn kell maradnod, mellettem, körülöttem, szívemben: hült porod odakint a hideg földben…» Most egy ideig úgy tettek a vár-ostromlók, hogy nem mutatták előkészületeiket: rejtekben ástak a várfalak alá valami tűzaknát, hogy aztán egyszerre föllobbantva, megrohanhassák a meglepett várőrséget. Lemmingné napokig nem beszélt a tárgyról Ilonkával többet; – hanem egyszer azt mondta neki az angol leczke végeztével: – Apropos! Hallotta ön már, hogy Elemér meghalt? Ilonka arczán egy vonás sem változott. – Nem hallottam. – Elesett a Potomak melletti ütközetben. Erre épen nagyot kaczagott Ilonka. – Hogy került volna ő a Potomak mellé elesni? S hogy esett volna el az amerikaiak harczában? – Önkénytes volt, s azt mondják, igen jó katona lett. – Az is meglehet! – szólt Ilonka meggondoltan; – ha úgy történt, szép halála volt. Malvina nem engedte el a vívóleczkét. Meg akarta tudni: nem reszket-e most ennek a leánynak a keze? Nem téveszti-e el a tempókat? Nincs-e megzavarodva? Bizony eszénél volt az most is; Malvina nem birt rajta kifogni. Utoljára is ő szakította félbe a leczkét. – Nem vagyok ma képes vívni. Ennek a fiúnak a halálhíre mégis nagyon felizgatta idegeimet. Egészen megzavart. Önt nem? – Engemet nem! – De hogy lehet az? – Én nem hiszem, hogy meghalt. – Ah! No megálljon. Itt a hírlap, a melyben körülményesen le van írva, hol és mikor esett el? kik ápolták? Maga az írta alá a levelet, a ki véglehelletéig mellette volt. Olvassa ön. Ilonka végigolvasta a hírlapi czikket, s aztán azt felelte rá: – Úgy tudom, hogy már egyszer a tengerfenekén is volt az az úr; el is requiemezték; aztán megint csak előkerült. Majd hazajön az megint! Lemmingné boszusan veté félre a hírlapot. Mérgelődött, hogy ezt a gyermeket nem birja megtörni. – No, no, kedvesem; egy férfinak a lelke már bizony az ön lelkén szárad; ezt ne hagyja magának elfeledni. Ilonka úgy sietett haza. Nem is akart e hírre gondolni, míg haza nem ér. Félretette azt maga számára. Majd ha odahaza lesz, kis kertre nyiló szobácskájában, hol tanulmányozni szokott, majd mikor nem látja és nem hallja senki: akkor leborulva asztalára, előveendi ezt a gondolatot s betölti vele egész lelkét. Hazaérve, anyját nem találta honn (a nemzetgazdasszonyok gyülésén volt a derék honleány), csak azok voltak ott, a kik nem hallanak és nem hallgatnak. Ha ideje volt a sírásnak, tehette lelke szerint. Leveté kendőjét, kalapját, letérdelt asztalkája elé, lehajtotta két kezére homlokát s elkezdé elejétől végiggondolni azt, a mit olvasott, s miután hosszan végiggondolt rajta: hirtelen felszökött helyéből és elkaczagta magát. «Nem igaz! Az én szívem nem tud erről semmit!» «Ha ő annyi idő óta halva volna: hogy azt az én szívem annyi idő óta meg ne érezte volna!» Az pedig most sem hiszi még, hogy ez igaz. Bélteky Feri ugyan megmutathatná neki magát az eredeti levelet, magával az úrfi vérével írva, mely levél után lett szerkesztve ama hírlapi tudosítás is; de Bélteky Feri ezt nem teheti, mert akkor idejekorán tudatná Ilonkával a végrendelet történetét is, a mi megint az ő tisztességes végczélját hozná hamis világításba, sőt meglehet, hogy épen el is ütné tőle. Ilonkának nem szabad azt megtudni, hogy ő már gazdag. Tehát ez a tűzakna fellobbantása sem használt. Ilonka szeme közé nevetett mindenkinek, a ki előtte arról beszélt, hogy Harter Elemér a csatában esett el. Utoljára is egyenes ostromhoz kellett fogni. Egy délután Világosiné megmondá leányának, hogy tovább ez a kétséges helyzet nem tarthat, Bélteky maga fog előtte nyilatkozni; holnap reggel tizenegy órakor eljő és ünnepélyesen megkéri Ilonka kezét. – Én pedig még most sem szeretem őt. – Miért nem? – Mert nincs rajta semmi igaz. Nem való, a mit mond, nem való, a mit mutat. Maga magát is mindig csalja. Elhitet magával valamit, s aztán megbánja, hogy elhitte magának. Teszi magát hazafinak, s aztán megijjed tőle, mikor benne van; haragra gerjed, s aztán nagyot kerül, mikor haragja tárgyával összetalálkozik. Olyan kiállhatatlan «jó ember.» – Leányom, még egyszer kérdezlek: szeretsz valakit mást? – Senkit. – Akkor jól mondod, hogy «senkit», mert ha legalább engem szeretnél: családod boldogságát egy oktalan szeszélyért össze nem tépnéd. Ilonka szíve elfacsarodott e szóra. Hogy ő az, a ki családja boldogságát szeszélyből összetépi! Hogy ő az, a ki nem szeret sem apát, sem anyát! Azt hitte, hogy a szemrehányás alatt meg kell szakadni szívének. – Anyám! – szólt tűzben lángoló szemekkel, miknek még e perczben meg volt tiltva a sírás; – ne folytassuk ezt ma. Én tudom előre, én esküszöm neked rá, hogy ez az ember holnap nem fog eljönni, hogy kezemet megkérje. Bizonyos vagyok róla, hogy mikor jönnie kellene, levelét fogod kapni, melyben szívgörcseit fogja jelenteni, mert megbánja minden gondolatját; meg fogja bánni azt, hogy házasságot igért. Ő nem jön el holnap. Ha pedig eljön és szavának áll: akkor Isten legyen közöttünk a biró, hogy szerette-e valaha gyermek apját-anyját jobban, mint én titeket! Most bocsáss szobámba s holnap reggelig ne bántsatok, mert ki akarom magamat sírni. Azzal bement szobájába, és sírt. Anyja megbánta aztán, a mit mondott neki, s aggódva lesett be ajtaján este felé. Leánya már akkor aludt. Odalopózott hozzá: nincs-e meghalva. Oh! nem volt. Szép mosolyogva feküdt vánkosán s keble nyugodtan pihegett. Másnap jó kedvvel kelt fel; tréfált, enyelgett. Böskével felöltöztette magát legcsinosabb ruhájába; még hajfürteit is divatosabban bonyolíttatta össze, pajzánul czélozva, hogy az a háztűznézőbe jövők kedveért történik. Végre eljött a válságos tizenegy óra. De Bélteky Feri nem jött. Féltizenkettőre is elmult; akkor beállít – egy hordár egy levéllel, melyre nem kell választ vinni. A levél Világosinénak szólt. A czímen megismerte Bélteky írását. Nem volt ereje a levelet elolvasni, úgy reszkettek a kezei. Szemei előtt összefutottak a betük. Ellenezte; de Ilonka kivette a levelet kezéből, s aztán olvasta fenhangon. «Tisztelt nagysám! A sors átka… stb. stb. midőn már boldogságom küszöbén stb. stb. – régi nagy bajom, a szívgörcsök visszatérte stb. stb. ily csapással boldogtalanná tenni egy angyalt… stb. stb.; jobb, ha csak egyedül szenvedem végig az élet kínjait, stb. stb.» A s a többik helye ugyan ki volt töltve ékes szép frázisokkal: de azokat Ilonka részint átfutotta, részint úgy elkaczagta, hogy nem lehetett hallani, mit olvas. Elég az hozzá, hogy levél vőlegény helyett. Ilonka arcza ragyogott. Diadalmaskodott. Mint valami elfoglalt zászlót, úgy lobogtatá kezében azt a levelet. – Nem mondtam-e előre, hogy a szívgörcsei megérkeznek erre az órára? Világosiné boszusan tépte szét a levelet s aztán sírva borult Ilonka nyakába, és keserűn suttogá: – Igazad volt! Többet ne hallgass az én tanácsomra soha! – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Pedig hát igazán mondom, el akart menni pontban tizenegy órakor Bélteky Feri leánykérőbe Világosinéhoz, már baraczkvirágszínű keztyűit is felhúzta; már a fiakker is ott állt a kapu előtt; már ki akart lépni az ajtaján, mikor szemközt nyitja azt rá valaki, s előtte áll testestül-lelkestül Harter Elemér. AZ ÚJ EMBER. – Hát… te… élsz? Ezzel a szóval hőkölt vissza e megjelenő kisértet elől Bélteky Feri. – Úgy látszik, hogy élek. Legalább a gőzhajón megfizettették velem a személydíjt, s így nem vagyok láthatlan lélek. – Nekem azt írta egy yankee, hogy meghaltál. – Jól írta. Keresztül voltam lőve. Elől bement a golyó, hátul kijött rajtam. Olyan jól meg voltam halva, mint akár ki hasonló esetben. A tábornok személyes jóakaratának köszönhetem, hogy nem temettek el. Hogyan jöttem megint életre? azt az orvosok megmagyarázták, s ha orvos volnál, elmondanám, hogy írd ki az «Orvosi Hetilap»-ba, mert érdekes eset. A golyó a mellhártya és a bordák között futott bennem körül, s nem sértett meg semmi nemes részt, csak a paraszt bőrt s a polgári csontokat viselte meg. Minthogy azonban nem vagy doktor medicinae, hanem doktor juris: hát beszéljünk másról. Átadtad a végrendeletemet? Oh! bizony Bélteky nem azért volt doktor juris utriusque, hogy ne tudja, mi az a kétféle igazság? Mosolygó suprematiával felelt: – Én nem adtam hitelt a távolról jött tudósításnak; bíztam benne, hogy újra látlak, s a végrendelet átadását elhalasztottam. – No, azt nagyon okosan tetted. Becsüllek e circumspectusságért. Most igen nevetséges helyzetben volnék. A pöröm folyik csendesen? – Kedvező itéleteket kaptál benne, s jelenleg a legfelsőbb törvényszék előtt van appellátában. Meg lehetsz felőle győződve, hogy lelkiismeretesen utána láttam. Anyád állampapirjai birói zár alatt vannak, s a lejárt szelvényekre most már akárki hitelez. – Köszönöm, nem veszem igénybe, sőt ellenkezőleg arra kérlek, hogy szedd össze az embereket, a kiknél imitt-amott tartozásom van, hadd fizetem ki őket. Jövőre adósságból nem élünk. – Ah! Te pénzzel jöttél vissza? – A szabad állam azokat, a kik szolgálatában harczképtelenekké lettek, meg szokta jutalmazni. Nekem általányt adtak, úgy bocsátottak el; s aztán majd valami dologhoz látok. Bélteky Feri nagyon csóválta a fejét. – Te, úgy látszik, nagyon megváltoztál. – Az onnan van, hogy megsoványkodtam, s a szakállam megnőtt. Bélteky nem úgy értette azt. – Legközelebbi találkozásunkig a perköltségeinket is számítsd össze, hogy köszönettel kiegyenlíthessem. S most még csak arra kérlek, hogy ne beszélj senkinek arról az én állítólagos elesésemről. Azt én egyszerűen el akarom tagadni: hogy ne kelljen minden embernek elmondanom, hogyan volt és hogyan nem volt? S most god bye! A te időd is drága, az enyim is. Kezet szorított, és ment. Hogy aztán Bélteky Feri, barátja eltávozta után, nagy mérgesen tépte le a kezéről a baraczkvirág-szín keztyűket s dobta az almáriom szegletébe, s kergette az inasát, hogy hozzon neki a bérkocsi helyett hordárt; s írta a lemondó levelet Világosinénak: azt az előzmények után mindenki igen természetesnek fogja találni. Majd bizony okos ember elvesz egy kisasszonyt, a kinek van egy tébolyodott apja, egy siketnéma öcscse, és semmi vagyona a világon; s a kinek most került haza valakije, a ki mindenét neki akarta hagyományozni! Ez volna a rosz vétel. A halottaiból feltámadott pedig ment a barátjától egyenesen a másik, nőnemen lévő barátjához, kinek a második látogatással tartozott itt ezen a földön.