# Szerelem bolondjai ## Part 12 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/szerelem-bolondjai-55667/index.md – Kapitány úr! szólt Föhnwaldhoz. Önnek nemes magaviselete engem olyan elhatározásra bírt, a mit soha sem tettem volna. Én rögtön bemegyek a városba. Ismerek ott körülbelül uzsorásokat, kik száz perczentre szoktak pénzt adni: azoknak lekötöm testemet-lelkemet, jövő évi termésemet; a mi áron pénzt adnak, felveszem, ha örökre belebukom is, de megfizetek. Míg visszatérek, addig az ön ótalmára bízom feleségemet, gyermekemet. – Jó! Szavamat adom rá: nem fogja őket bántani senki. Világosi elindult késő éjjel az útra. Föhnwald szavának állt. Két napig csend és béke volt a háznál. A katonáknak neszét sem lehetett hallani; békén meg voltak a cselédekkel, segítettek nekik a távoli kutakból vizet hordani, gazdálkodva bántak étellel, takarmánynyal. Föhnwald egyszer sem találkozott a hölgyekkel. Kerülte őket. Gierig úr is meg volt békén a vendégszobában, és nem boszantott senkit. A harmadik napon már aggódva várt mindenki Világosi hazatértére. Ma okvetlen meg kell érkeznie a városból. Föhnwald maga kétszer is kilovagolt délelőtt a határba, kémszemlészni, hogy nem jön-e még a házigazda? Végre ebéd után hangzott az udvaron a szekérzörgés. A nők az ablakhoz futottak, Föhnwald a folyosóra sietett. Milyen keserű csalódás! Nem Világosi érkezett meg, hanem a fináncz. Szekerén még két csendőr ült – feltűzött szuronynyal. Konyecz úr nagy ostentátióval viselt a keblébe dugva egy nagy levelet, s midőn lemászott a kocsiról, fensőbbségi parancshangon tanácsolá a csendőröknek, hogy ők is szálljanak le, s maradjanak egyelőre beváró helyzetben a folyosón. Azzal nagy peczkesen, minden lépésnél egyet lejtve, bevonult a szobába, hova őt Föhnwald százados követte. Gierig úr is elősietett eddigi duzzogási odújából. A két rokonkebel arcza oly egymást értően ragyogott egymásra. Konyecz úr előragadta kebléből a nagy levelet, s mint diadali trophæumot nyújtá át Gierig úrnak. Föhnwald összefont karokkal dőlt az asztal szegletéhez s várta a szép szót. Gierig úr feltöré a levelet, átfutotta annak tartalmát, s azzal büszkén lépett Föhnwald elé: – Kapitány úr! Fel vagyok hatalmazva, önnek ezen levelet felolvasni. – Hallgatom! Az ezredes úr ezt irja nekem: «Nagyságos főbiztos úr! Felhatalmazom önt Föhnwald századost oda utasítani, miszerint minden pontban az ön rendeleteihez alkalmazkodjék; s ha ezt tenni nem akarja, azon esetben magánügyeit egyéni nézetei szerint haladéktalanul elintézni siessen stb.» – Megértettem! szólt Föhnwald. Tehát mi rendelete van önnek hozzám? – Az, hogy kapitány úr az adó behajtását ne akadályozza e háznál. – Ezt már teljesítettem. A házi úr egy szavamra megtette azt, mire az erőszak nem bírta rá: bement a városba, pénzt venni fel kölcsön. Nemsokára visszajön és fizetni fog. – Ezzel csak önt ámította el! Elment, hogy férfit ne kapjunk a háznál. Azt hitte, hogy az asszonyokat kimélni fogjuk. De csalatkozott nagyon! Mi bírunk a dámákkal is. Két napig vesztegeltünk hasztalanul, harmadnap jogunk van a végletekhez nyúlni. Kezdeni fogjuk a kutatást a hölgyeknél. – Én megigértem a házi úrnak, hogy a míg visszatér, a hölgyeket kimélni fogjuk. – Ez annyit tesz, hogy ön rendelkezésemet nem teljesíti? – Annyit. – Abban az esetben azt kérdem öntől, értette-e fensőbbsége rendeletének második részét? – Értettem! szólt Föhnwald, és leoldotta kardját s oda vetette az asztalra. Arra kényszeríthetnek, hogy ezt a kardot ki ne húzzam soha; de arra nem, hogy adott szavamat megszegjem. – Hát jól van, «Föhnwald úr!» hanem azon percztől fogva, melyben ön kardját leteszi: ön rám nézve nem létezik. Azzal hátrafordult Konyecz urhoz s a nők ajtajára mutatott neki. – Azt az ajtót fel kell nyitni! Azt az ajtót, mely előtt keresztbe fektetve volt Föhnwald lovagkorbácsa. Konyecz úr sietett az ajtó felé. De Föhnwald megelőzte s felvette lovagveszszőjét, és így szólt: – A százados, meglehet, hogy nem létezik önre nézve többé, de «Föhnwald úr» még mindig létezik; s ha kardom nem lesz is az enyém többé, ez a lovagostor még mindig az enyim, s a mit Föhnwald kapitány mondott harmadnapja, azt Föhnwald úr ma is meg fogja tenni: hogy összetöri ezt a lovagveszszőt annak a fején, a ki a küszöböt át akarja lépni. – Ah! hisz ez nyilt lázadás! Csendőrök! Hej, ide hozzám! – ordítá magán kívül Gierig úr, s a két csendőr rohant be hívására szuronyszegezve, míg Konyecz úr gyiklesőjét kirántva, szerénykedett az asztal elé ugrani, melyen Föhnwald kardja hevert, ha netalán az fegyveres védelemhez akarna készülni. Föhnwald pedig hideg nyugalommal állt az ajtóban, karjait összefonva, s a lovagveszszőt hóna alá dugva markában. – Föhnwald úr! riadt rá most Gierig. Menjen ön az ajtóból! – Próbáljon valaki innen elmozdítani! – Föhnwald úr! én önt lelövetem! – Tegye ön. E pillanatban felnyilt a nők szobájának ajtaja, s kirohant rajta Ilonka kisasszony. A fiatal leány egyenesen a biztoshoz sietett. – Uram! nincs szükség erőszakra. Fizetni fogunk. A nyitva hagyott ajtón át lehete látni Világosinét, a mint az asztalra leborúlva sírt. Neki nem volt ereje ahhoz, a mihez leányának. – Ez már más szó! felelt a megszólításra Gierig úr. Tessék beszélni, kisasszony! – Tessék elébb eltávolítani a fegyvereseket. Gierig úr tétovázva tekinte hol saját segédcsapatára, hol Föhnwald úrra, hol az asztalon heverő kardra. Meggondolandó ez: hát ha Föhnwald egyszer csak elkapja a kardot, s karmonadlit aprít civilhúsból. Ilonka elérté a tétovázást; felkapta maga a kardot az asztalról s mielőtt merényletét megakadályozhatták volna, oda vitte azt Fönnwaldhoz. – Uram! Kérem önt, kösse fel újra kardját. A mi szerencsétlenségünk ne legyen tetézve azzal, hogy önre nézve is végzetessé váljék. Már kielégítjük a biztost s önnek lesz kellemetlensége miattunk. Igen szépen kérem önt. Most már még sem tehette Föhnwald, hogy rá ne nézzen Ilonka kisasszonyra; s a mint a fiatal hajadon hevülő arczczal, tiszta, nyugodt szemekkel tekinte rá, Föhnwald lelkében azt érzé belül, hogy mégis jól tette, midőn ismeretlennek látatlanban is védelmére kelt. – Köszönöm jó tanácsát, kisasszony; de ha ma felkötöm is kardomat, holnap megint más háznál újra oda jutok, hogy le kell azt tennem; mert én már ezzel a szolgálattal meg vagyok elégedve. – Fogadja meg kapitány úr, szólt közbe Gierig úr, a mire a kisasszony olyan szépen kéri. Az ezredes levelének utóirata is van, melyben azt tudatja velem, hogy ha a jelen végrehajtást bevégeztük, önt szakaszával együtt más, adóbehajtás-mentes vidékre teszi át s nekem pihent csapatokat ad rendelkezésemre. Föhnwald könnyebbülten sóhajta fel e szóra. – Akkor hozzányulok kardomhoz ismét. Köszönöm, kisasszony! – A hálával mi tartozunk. Ilonka szerényen meghajtá magát a tiszt előtt s visszatért a biztoshoz. Gierig úr inte a csendőröknek, hogy kimehetnek; azután előhozatta Konyecz úrral az okmányokat s kiterítteté az asztalra. – Kezénél van kisasszonynak a szükséges pénz? – Itt van nálam! szólt Ilonka, elővonva zsebéből a hímzett erszényt, melynek selyem hálóján keresztül csillogtak anyja megtakarított aranyai; annyi boldog nap emléke! – Talán akkor meg is várhatnók az összeszámlálással a papát, míg hazajön. – Egy perczet sem, uram! – Igaza van, kisasszony. Ön is szeretne már tőlünk menekülni. Ez nagyon természetes. Hanem ez az összeszámolás mégis némi tárgyismerettel jár. – Nem tesz semmit! Oda fogok figyelni. – Hát nem bánom. Azzal elkezdé magyarázni Ilonkának azt a tudományt, hogy mit neveznek jövedelemadónak, földadónak és személykereset-adónak; mennyi háborúpótlék jár ehhez béke idején? Mitől kezdve kell lejárati kamatokat is fizetni? Mennyire megy a közmunkaváltság? hogyan tartozik a gazda cselédeiért is fizetni? húzza le ő maga azoknak béréből. És mindezekhez mennyi végrehajtási költség járul? és ez együtt mennyit tesz ki? Ilonka mindezt megtanulta szépen, s számadása összeütött Gierig úréval. Aztán kitöltötte az asztalra az erszényke tartalmát s oda számlálta az aranyokat. Azután kiszámította a valutakülönbséget ércz- és papirpénz között, egy kis vitája volt Gierig úrral az ágió felett, melyet aztán hiteles börzetudósításokkal eligazított egy legujabb keletü hírlapból s végre annyira jutott Gierig úrral, hogy az adótartozást az érczkészlet teljesen födözte. Gierig úr ki is állítá a szabályszerű nyugtát a megtörtént fizetés felől. Föhnwald százados az ablaknak támaszkodva bámulta, mennyi bájjal s mily lélekjelenléttel végzi e szörnyű unalmas dolgot az a gyermek. Mikor ez meg volt, azaz hogy a nyugta Ilonka kezében, az aranyak pedig Gierig pénztáskájában voltak: akkor előállt Konyecz úr, ki eddig főnöke székének karján áthajolva, kisérte figyelemmel a számadást, hogy nem történik-e benne valami hiba? Most ő is előbbre került s elővett valamit, a mit eddig a háta mögött tartogatott. Széles száját hegyesre szorította, s szemöldeit felhúzta magasra, mint a ki tréfája tökéletességéről meg van győződve, de nem akarja megengedni, hogy saját maga nevessen rajta legelébb is. – És még ez a kis birság is itten, kisasszony! szólt, Ilonka elé tartva valami fizetési meghagyást. – Mi az? – Tetszik látni! Láthatta biz azt; ama bizonyos dohánylevelek, miket anyja a butorok borítékjai alá rakott, hogy a molyt távol tartsák a szőrkelmétől, az állami gondviselés haragját vonta maga után. Megbüntették érte öt forint és még néhány authentikus krajczárig. Ezt is meg kell még fizetni. Ilonka tudja jól, hogy hiába fogja azt mondani, hogy itt több pénz nincs már a háznál; csak azt fogják rá felelni, hogy: «No, hát várunk, a míg lesz.» Konyecz úr kárvigyorogva állt előtte és gyönyörködött zavarában. Ilonka most hirtelen a zsebébe nyúlt, kivette onnan a kését s kinyitotta. No, no! gondolá magában Konyecz úr. Ez nem jót akar. Ilonka pedig azt tette azzal a késsel, hogy a karján volt egy karperecz tizenkét magyar ezüst hatosból, a tizenharmadik egy magyar feliratú arany; nagyon viselték azt egy időben. Azzal a késsel kifeszítette a karpereczéből az aranyat s oda dobta Konyecznek. Ez is ki van fizetve. – Többé nem tartozunk semmivel? – Ezuttal nem, kisasszony! felelt Gierig úr és mélyen meghajtá magát udvariasan. Most már igen nyájas akart lenni. – Lássa nagysád, szép kisasszony; miért nem lehetett azt mindjárt ezen kezdeni? Tudtam én, hogy ez így fog végződni. Hát nem jobb lett volna mindjárt eleve, minden gyülölködés mellőzésével ezt cselekedni? Minek kényszeríteni az államhatalmat, hogy alattvalók iránt kellemetlen módszerekhez folyamodjék? – Biztos úr! szólt közbe a kapitány, végezze ön kegyes oktatásait röviden, mert én nyergeltetek. Végezni is kellett, mert Ilonka kisietett a konyhába, hogy rendeletet adjon Böskének minden további vendégellátási készületek rögtöni megszüntetésére. – No lássa ön, kapitány úr, hogy nekem mindig igazam van! szólt Gierig. Az ember ne legyen sentimentális. Mi mindnyájan csak gépek vagyunk, a kiknek nem szabad éreznünk, gondolkoznunk, hanem azt, akkor és addig cselekednünk, a mit, a meddig és a mikor az államfőnökök velünk cselekedtetni jónak látják. Hanem már ennek felét sem hallotta Föhnwald; sietett ki a lovához s rendeletet adott a katonáinak, hogy nyergeljenek. Konyecz úr meg a biztos és a csendőrök előfogatait sietteté továbbmozdulásra. Nem volna helyes taktika későbbre maradni, mint a katonák eltávoznak. Gierig úr azalatt vidám, derült arczczal állt ki a folyosóra, mint szeretett házibarát, kit nehezen eresztenek a háziak, de a ki mégis útra készül, s viszi magával e kedves napok feledhetlen emlékét. A POJÁCZA. Mielőtt azonban Gierig úr előfogata a sok hámmal rendbe jött volna, még egy kis közbejött esetnek kelle befejezni a vidám nap mulatságait. Az uton egyszerre csak nagy zsivaj kerekedik; a sok lebzselő béres-gyerek, a kinek mindegy, akármi történik odabenn a házban, elkezd kiabálni bomlottul: «Hujja hó! Gyün a pojácza! Hopsza pojácza!» S azzal bevonul a ház udvarára egy karaván, mely áll – először is egy kétkerekü talyigából. A talyigán egy csomó lim-lom, a fölött egy kis szegény kiéhezett gyermek; nem tudni: fiú-e vagy leány? a szekér mellett még egy nagyobb gyerek, csörgős dobbal a kezében; mind a kettő szennyes tricotba öltözve, tulipiros rongyokkal, meg színehagyott szellős tüllanglais-val felczifrázva; szétszórt hajaik leszorítva vásott szalagokkal. A talyiga két rúd-villája között van maga a pojácza befogva. Ő húzza a kocsit. A harminczas években lévő férfi, vándor csepüevő komédiás, a pusztai csárdák mulattatója; csúfsága, bolondozója az utolsó sihedernek is, ki utána kiabálja: «hopsza pojácza!» Ennek a fején van hegyes csörgős sipka, egyéb öltözete tarka foltokból áll, a miken meglátszik, hogy rajta szokta kimosni a zápor, s rajta szokta megszárítani a szél. A pojáczának épen úgy, mint gyermekeinek, vastagon ki van mázolva az arcza krétával és durva piros festékkel, szemöldökeik holdformára feketén, korommal. Végül a szekér egyik rúdjához kötve, üget egy kis tatár ló. Ez nem huzza a talyigát, csak a gazda. A ló maga is művész s nagyobb kár volna érte, mint az emberért. Mert ha a gazda megszakad, a ló megél nála nélkül, de ha a lova megszakad, az a gazdájának nagy kár. Tehát ez a karaván épen most vonul be az exequált ház udvarára, egy kis vidám bolondos productiót csinálni a háznép mulattatására. Soha jobbkor! – Menjenek innen, szegény emberek, Isten szent hírével. Itt nincs most komédiázni való hely! – küldé őket Böske, mielőtt leczihelődtek volna. – De csak hagyja őket! hadd jőjjenek. Lássuk, mit tudnak! – monda Gierig úr. Böske aztán azt gondolta, hogy a biztos úr ma nagyon adakozó kedvében lehet, komédiát akar látni, hadd bukfenczezzenek hát az ártatlanok a tiszteletére, legalább keresnek «ezen» uraktól egy pár krajczárt, az is jó lesz nekik. Az ember arra a gondolatra is jöhet, hogy ez valami csattanós ötlet: egy, az utolsó fillérig kiexequált háznál komédiát játszani. Gierig úrtól kitelhetik ilyen. De ne legyünk igazságtalanok. A nyolczkezű nem malitiosus. Ő megragadja áldozatait, kiszívja nedveiket, nem azért, mintha az egyikre, vagy a másikra hagyományszerűleg haragudnék, hanem mert az neki missiója. Egyenlően ragadja meg a fürdő hajadont, s az uszó tengeri pókot. Neki mindegy: rák, vagy ember. Van egy tömlője, melyet meg kell töltenie; abban minden tintává válik: meleg vér és hideg ázalag. Gierig úr szivarozva dült a folyosó mellvédjére, s onnan nézte a bohócz művészkedéseit. Az kimerített minden csodamívelést, a mivel ponyvaművészek a falusi nép tetszését és krajczárjait el szokták ragadni. Leterítette a piszkos pokróczot, melyen maga és porontyai tótágast álltak, jártak a tenyereiken, derekaikat kificzamítva; súlyegyenezte talpain mind a két gyermekét, lábaikkal ég felé, fejökkel apjok talpán állva; evett csepüt, okádott tüzet s huzott ki vég-szalagokat orrán száján, s csinált mindezekhez torzképeket, a hogy mozgékony arczvonásaitól kitelt; beszélt hozzá a világ minden nyelvén, és erőtette a kaczagást saját tréfái fölött. Gierig úr magas érdekeltséggel nézte az előadást. Végre a bohócz elővezette a kis tatár-paripát, s annak művészi tulajdonaival ismerteté meg a magas társaságot. A kis lovacska tudott apportirozni, mint a vadászkutya; ki tudta toporzékolni első lábaival a számtani kérdéseket, miket gazdája feladott neki; letérdelt a parancsszóra és tánczolt galoppot, keringőt a dobszó melódiája mellett. Igen tudományos egy személynek mutatá be magát. Mikor aztán a bohócz kimeríté művészete egész tárházát s azt hitte a magas uraságok mosolygó ábrázatából, hogy itt tökéletesen sikerült vendégszereplésével az irányadó körök érdekeltségét felköltenie, elvégre levevé csörgő sipkáját s megindult a müvészet adóját beszedni. Igy indul meg a szegény tengeri-pók molluscokra vadászni, míg észrevétlenül a nyolczkezű hydra ölelésébe téved. – Bravo, bajazzo! bravo! tapsola neki Gierig úr. Te ugyan kitünőleg kezeled és lábalod művészetedet. Méltán helyet foglalhatnál a circus Renz tagjai között. Hát már most a belépti díjról van szó, ugy-e? Mi nálad az entrée? A bohócz viszonozni vélte a tréfát. – Embere válogatja, uram! – parasztok adnak krajczárt, garast; urak adnak, a milyen urak, ki hatost, ki forintot. – Ejh! te nem is vagy követelő. «Közönséges emberek a hogy telik; magas uraságok tetszés szerint.» Ilyenformán mégis csak behoz a művészet naponkint egy forintot egyre-másra? A bohócz olyan ártatlan volt, hogy ezt az urat vidám, nyájas ábrázatjával háziúrnak nézte; a ki csak azért tudakozódik, hogy tájékozhassa magát, milyen mélyen nyuljon a tárczájába, az eléje akadt művészetet megjutalmazni? – Oh! uram, akár kettőt is, ha ilyen derék urakra akadok. – No, de vegyünk csak egyet, – szólt Gierig úr; – s tegyük fel, hogy van hatvanöt nap, a mikor semmi kereset sincs; marad egy évre háromszáz forint szabad kereset. Ennyit csak kapsz, bohócz, ugy-e? A jámbor bolond sietett ráhagyni, hogy igen. – Hát aztán mennyi adót szoktál ettől a jövedelmedtől fizetni, bajazzo? A bohócz azt hitte, hogy valami válogatott humoristikus emberrel akadt össze. – Igen sokat, uram! – viszonzá tréfásan. – Minden évben elszakgatok egy lebernyeget, azt a rongyászok felszedik, abból aztán csupa száz forintos bankó készül. Gierig úr maga nevetett legjobban a válasznak. – Jól válaszoltál, bajazzo; hanem az idénre mégis csak hátralékban vagy. Háromszáz forint bevallott évi jövedelem után a III-ik tabella szerint jár évi adó huszonegy forint. Ez a te tartozásod. Azzal odafordult Konyecz úrhoz. – Irjon ön ennek az úrnak egy nyugtát huszonegy forint jövedelmi adóról, a III-ik táblázat szerint. Konyecz úr komolyan vette az utasítást. A bohócz pedig szörnyű fanyar torzképeket csinált festett ábrázatjával s korom-szemöldeivel. No még ilyen aprópénzzel csakugyan sehol sem fizették ki Hans Kaczenbuckelt. Gierig úr dictálta Konyecznek. Az adóköteles neve Kaczenbuckel János. A bohócz ekkor kezdett csak környezetére tüzetesebb figyelmet fordítani, s világi eszével összevetegetni: hogy hiszen ő ide átkozott rosz helyre vetődött. Itt executió van. S ezek a vendégek itt harácsot szednek! Nem tréfa itt lenni. Egyet szólt a fél szája szegletéből a két gyereknek, azok hirtelen összekapták a pokróczot, s kezdtek iramodni a talyigával, meg a kis lóval a kapu felé: hanem Gierig úr visszahozatta a csendőrökkel. – Ejnye! ejnye! Te Kaczenbuckel János, hát bizony elszöknél előlem a tárgyalás közepett! Ez már rosz tréfa tőled. Biz itt hagynád nékem a nyugtatványodat, pedig milyen régen kereslek vele. Itt van, fogjad, s fizesd ki a huszonegy forintot. A bohócz csakugyan azt hitte, hogy most már igazán tréfálnak vele. Még országos vásárban sem történt meg az soha, hogy ő huszonegy forintot látott volna egy rakáson. Annyi garas volt néha napján legfőbb kincse. – Fizessen ön a páholyáért huszonkettőt, a honnan az előadásomat nézte, s akkor aztán quitteljünk! – szólt a bohócz, folytatva a tréfát. – Művész uram! (Most már művésznek nevezte Gierig úr). Nekem nincs időm tréfálni. Ez komoly dolog. Az ön idei adóhátraléka huszonegy forint, s ön kötelezve van fizetni. – De nekem egy batkám sincs! – Akkor ingó zálogot tartozik adni, vagy végrehajtás-képes tárgyat kimutatni. A bohócz nagyot röhögött. – Ohohó! Hahaha! végrehajtás-képes tárgyat? Tessék választani a két gyerek közül, melyiket akarja uraságod elkobozni? – Semmi szó sincs a gyerekről. Van te neked egyebed is. Ott van a ló. A bohócz festett pofája egyszerre kiegyenesült erre a szóra. Arra nem is gondolt, hogy még a ló is kérdésbe jöhessen. – Hja, uram, az a ló nem olyan ló, mint más ló; az nekem mesterségem eszköze, mint ácsnak a bárdja, csizmadiának a dikicse, szabónak az ollója. Azt tőlem elvenni semmi tartozásban nem szabad. Az a ló annyi, mintha kezem, lábam volna. – Lárifári! – hatalmaskodék alá a nyolczkezű. – Te magad a két porontyoddal ló nélkül is csinálhatsz komédiát, hányhatod a bukfenczeket, rághatod a patkószeget, tánczoltathatod az orrod hegyén a szalmaszálat. Vagy fizeted szépen és rögtön, a mivel az államnak tartozol, vagy elveszem a lovadat. Kaczenbuckel János nem akart hinni egy olyan authentikus organumnak, mint Gierig úr nyelve; kétségében a lova kantárát tartó csendőrhöz fordult, azt interpellálta saját cseh idiomiáján, hogy tréfa-e ez, vagy valóság? A jámbor csendőr aligha olyasmit nem felelhetett neki hasonló cseh nyelven, hogy soha se nevessen ezen az előadáson, mert ez a legmagasabb tragikum ő rá nézve. Ha valakit ez az úr megfogott, azon az egész litánia sorozatában nincs senki, a ki segíthessen; legalább a magyarázat után a bohócz elfakadt sírva, elhajítá csörgő sipkáját, felrohant az ámbitusra Gierig úrhoz, térdre esett előtte s elkezde rimánkodni. – Uram, nagyságos uram! Legyen irgalommal! Nincs nekem pénzem, nincs nekem keresetem; annyi sincs, a mennyiből kenyeret adhassak a porontyaimnak. Nem eszünk mi hétszámra főtt ételt. Kegyelmezen meg! Jertek, gyerekek, ti is öleljétek át kezeit lábait a nagyságos úrnak, a méltóságos, a kegyelmes úrnak. Konyecz úr majd megszakadt nevettében e jelenet fölött. Az igaz, hogy tréfás látvány is volt! Egy bohócz, fehérre, pirosra kifestve, a ki fenhagon sír, mintha Hinkóból játszana egy jelenetet; aztán a két kicsi pojácza, a ki a nagyságos úr kezeibe, lábaiba csimpajkodik, mig a nagyságos úr kézzel-lábbal igyekszik e gáncsos ölelések közül kiszabadulni; a mi nagyon nehezen megy, mert a bohócz-ivadék karjai szívósak. Az egyik szitkozódik, a másik könyörög. Igazán cirkusi élvezet! Konyecz úr a legméltányosabban megfizethetné a belépti díjat, mert ő jól mulatott, de nem kardlappal, a hogy később ura parancsára cselekvé, szétverve a tolakodó semmirekellőket. Szemtelen komédiások, még ennyire merik vinni a tolakodást. Szemtelen komédiás had! – fújt rájok egészen felgerjedve Gierig úr; majd adok én tinektek Steuernachlaszt! Az ilyen gaz csavargó nép itt megszedi, ott megszedi magát pénzzel: vándor szinészek, czigányok, konczert-adó virtuózok, s aztán adót sehol sem fizetnek. Más szegény ember turja a földet, hogy a státusnak eleget tehessen; ezek meg csak korhelykednek, esznek-isznak; s ha veszik észre, hogy jön az adóintő czédula, álló! szedik a sátorfát, illannak odább. Került már egy pár ilyen országcsaló a kezemre, mint te vagy. Azok is megemlegetnek, tudom. Tizenkét esztendeig nem fizettek adót sehol. Hát azt gondoljátok, hogy szabad az országban olyan embereknek is lenni, a kik tizenkét esztendeig nem fizetnek adót? De már az ilyen ficzkókra valóságos szenvedélylyel tudok vadászni; mert ezek még élczet csinálnak abból, hogy megcsalják az államot. Láss hozzá, hogy fizess, teremtsd elő, a mivel tartozol, vagy gyalog maradsz. A bohócz nem könyörgött többé a nyolczkezűnek, hanem fölvette alázatosan hegyes süvegét s elindult kéregetni. Hiszen olyan sokan vannak itt ezen az udvaron. Talán segíthetnek rajta. Legelső volt, a kit megszólított, a kapitány. – Édes barátom! – szólt neki Föhnwald, – itt rosz helyen koldulsz. A háziaknak utolsó fillére is azon másik úrhoz vándorolt; azok neked nem fognak semmit adhatni. Rólam pedig hidd el, hogy ha volna pénzem, nem hagytalak volna annyi ideig a porban henteregve könyörögni. Nekem «már» egy garasom sincsen. És az egész legénységemnél nem találsz egy árva batkát. Ha majd találkozol még magadnál is nyomorultabbakkal, a kik éhségtől betegen feküsznek az utolsó vánkosukon, azoktól kérdezd meg, hogy miért nincs a katonáknak pénzük, a kik hozzájuk voltak szállásolva? Ne mázold össze könyeiddel a festéket arczodon, felebarátom! bucsúzzál el lovadtól, s eredj bukfenczet vetni. A többiek is mind azt teszik. Gierig úrnál most már point d’honneur kérdése volt, tekintélyét fenntartani. Hintaja elő járt: a csendőröknek parancsot adott, hogy a bohócz lovacskáját kössék oda a lógós mellé. Az már aztán valódi uraknak való komikum volt, a hogy erre a szóra a bohócz lovacskája nyakába borult, a hogy összecsókolta annak ábrázatját, a hogy annak keservesen hizelgett.