# Századunk magyar irodalma képekben: Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig

## Part 18

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/szazadunk-magyar-irodalma-kepekben-szechenyi-follepesetol-a-kie-54feab0c/index.md

Ebben a keserűségtől reszkető rövid reflexióban csillannak fel először _Az Ember Tragédiájá_-nak határozottabb körvonalai. Itt jelentkezik először szubjektivitásának általánosító törekvése, – az a költő, a ki művész is akar lenni s a ki büszkébb és önérzetesebb, hogysem magasabb hivatású fájdalmait apró lirai darabokban tördelje szét. Egy nagy konczepczió kereteit keresi, a történelemnek hatalmas és megrázó jelenetei lebegnek lelki szemei előtt, a maga nemes fájdalmában, szomorú végzetében az örök-ember vergődését szemléli, s csak igy támad reménye, hogy mindazt méltó formában fejezheti ki, a mi évek óta forrong és érlelődik lelkében: nem a maga szűkkörű, de a küzdő ember örök tipusának világszinpadon játszódó s ujra meg ujra ismétlődő tragédiáját.

Mindjobban megragadta a hatalmas eszme s szárnyakként röpítette, vitte magával magasba, mélybe. A létező történelem eseményeiből csak azokra szegezte tekintetét, melyek epokhális értékűek s az emberi szellem fejlődésére, a szó bölcselmi értelmében, átalakító hatással voltak, – saját szavai szerint: a történelem főmomentumai. Ezeket drámai képekben egymás mellé sorakoztatni akként, hogy minden részlet egy főgondolatot, egy vezér-eszmét szolgáljon, – az ember szakadatlan bukását, – íme, ez volt a sötét terv, melylyel műve megirásához fogott. A nagy költemény határozottan pesszimisztikusnak készűlt. A kegyetlen leczke, mit Madách az élettől kapott, kezdetben szinte lehetetlenné tette, hogy a megtörtént s jövőben elképzelhető eseményeket a filozófus nyugalmával nézegesse. Sebei sokkal jobban sajogtak, hogysem ereje lett volna könnyű szerrel leküzdeni a bizalmatlanságot, melylyel magányából az ember-oczeán nagy zaját hallgatta. Játéknak, bábnak, eszköznek látta a teremtés urát, – mely minden nemes törekvése daczára, hirhedett szabadakaratával, lázas dicsszomjával, nagy álmaival előbb-utóbb menthetetlenűl belebukik a sárba s csalódás, kiábrándulás, kétségbeesés közt, szinte utálattal, löki félre küzdő fegyverét. Mindegy: akárkinek nevezzük: Miltiadesnek, vagy Dantonnak, Tankrédnek vagy Kepplernek. Az örök Ádám sivár küzdelme ez.

Ha az eredetileg ennyire vigasztalannak tervezett költemény csakugyan ilyenné alakult volna a kidolgozásban: hatása lehetne talán megdöbbentőbb és megrázóbb, de semmi esetre sem oly költői és fölemelő mint jelenlegi áttisztult formájában. Madách szíve a munka édes gyönyörei közt megenyhült s a kiengesztelődés forrása buzgott fel belőle. Nem termett haragra, gyűlöletre, boszúra, – lénye, melynek alapvonása mindig a legnemesebb emberszeretet volt, mind melegebb és melegebb részvéttel ölelte át az emberiséget s a lassan-lassan visszatérő megnyugvás és hit erejével szelidültek a zord képek, magasabb összhangba olvadt a fő-eszme, átidomult az egész tragédia.

Igaz, hogy azért így is csak túlnyomólag pesszimisztikus maradt, de hát, Arany szavaival: a művészet harmoniája nem mindig az optimismusé is egyszersmind.

Madách jól ismerte mindazokat a drámai költeményeket, melyek a világirodalomban jelentősebb alkotások s az emberiség nagy problémáival foglalkoznak. Ismerte Goethe Faustját, Byron Manfrédjét; de éppenséggel nem vette őket mintákul, sőt alapeszméje, mint már a mondottakból is kitűnhetik, egészen más. A birálókat, kik az összehasonlítás alkalmait ritkán szokták elmulasztani, valószinűleg a forma tévesztette meg, midőn a magyar irodalomba dicsőségesen bevonuló Ember Tragédiáját az említett két drámai költeménynyel kezdték összemérni. Némely külsőség, – mely itt nem nyomósabb mint pl. a klasszikus eposz közönségessé vált figurája, az invokáczió. Az Ember Tragédiája is mennyei prológgal kezdődik, mint Faust; a sátánnak, Luczifernek, itt is bőséges szerep jut, mint amott Mephistofelesnek, vagy Manfrédben a végzet szellemeinek, de azért valami erősebb szellemi rokonságot nem igen fogunk köztük találni. Felfogás, szerkezet, stil dolgában utánzat nélkül való, sajátos költői alkotás ez, – nem másolt, de átszenvedett fájdalmak szülötte s merész konczepcziójával mindig példa arra, hogy lehet formában ujjáteremteni valamely már megelőzőleg kisugárzott gondolatot. Madách nem azt az utat járja, melyen Goethe és Byron megtalálja a maga remekeit, – inkább abban a légkörben szárnyal, melyben Hugo Viktor a _Századok legendáit_ álmodja át. Lényegében közelebb áll a franczia költőhöz mint a német és angol poétához. Ugyanaz az eszmekör, de nem szétfolyó elbeszélő formában, hanem takarékos drámai szerkezetben s nem csupán a megtörtént eseményekből szűrve le a nagy tanulságokat, de az elképzelhető jövendőkből is. Két lángelme csattogtatja szárnyait a végtelenben. Felséges és fényes út mindkettőé. Mindkettőnek hőse az emberiség. Az egyik költészetének és fantáziájának álmaival ragyogja be romantikus történeteit, a másik szive vérével irja meg – az ember tragédiáját.

Ez a jeleneteivel szétszóródni látszó, de egy erős központi eszme által szervesen összekapcsolt költemény tizenöt drámai képből áll. A három első szin mintegy előjátéka az eszmék e nagy drámájának. Isten, dicsfényben trónolva, angyalainak hódolatát fogadja. Az égi glóriában sötéten és daczosan áll a tagadás szelleme, Luczifer, s részt követel a teremtés munkájából. Az Ur megátkozza az éden két fáját – a tudás és örök-élet fáit – s neki adja. Fösvényen mért osztályrész, de Luczifernek elég egy talpalatnyi föld, hogy rontó munkáját megkezdhesse a frissen alkotott világban. Sátáni erejével és ravasz beszédével fölkelti a tapasztalatlan emberpár kiváncsiságát s leveszi szemükről a boldog együgyüség hályogát. Ádámot feszélyezni kezdi a korlátoltság és tudni akar, Éva félti veszendő bájait, s az örök ifjuságot szomjuhozza. Amazt az igazság, emezt a szépség lelkesíti. Két vezéreszme – talán maga az eredendő bűn – mely kijelöli sorsukat. Megizlelik a tudás tilalmas gyümölcsét és elvesztik az édent. A paradicsom zavartalan gyönyöreiből a tüzkardos angyal kiüldözi őket a küzdelmes élet sivatagába, gondok és szenvedések közé. Elhagyták Istent s az is magukra hagyta őket. Az elkövetett ballépést többé nem lehet jóvá tenni. Meg kell vezekelni érte. Az ember nem szakadhat el a jótól anélkül, hogy a gonosznak martalékáúl ne essék. Luczifer hatalmában vannak. Látni akarják hát a jövőt, melyet nemöknek alkottak, látni mindenáron az igazság és szépség diadalait.

Luczifer elaltatja őket s végig álmodtatja velök az emberiség történelmét.

Sátáni világításba borított képek. Jelenetek, melyekben Ádám, az örök ember, más és más alakokat váltogat, uj és uj eszmékért száll küzdelembe, de küzdelmének értelme és eredménye mindig egy marad: a bukás. Harcza nem egyéb, mint a vágyaiban korlátlan s képességeiben tehetetlen ember lelkének szomorú vergődése. Nemes, igaz, nagy lelkesedések, – nyomukban sötét bűnök, elaljasodás, elteltség, kiábrándulás.

Ez a hős mindig fenkölt eszmék bajnoka, szánalmas végzete azonban eszményi magasából szakadatlanul a porba buktatja. A legdicsőbb elvek elhitványulnak kezében. Mellette, szintén kettős természetével, az örök nő, a szerencsétlen, hiú Éva, kit a végzet nem rózsalánczokkal fűz oldalához, de a gályarabok békóival bilincsel hozzá. Együtt hurczolják sorsukat fényben, árnyban, mindig a jobbat remélve s mindig áldozatúl esve a gonoszabbnak. Angyal és démon váltogatják egymást a nőben is s Madách művészetének becsületére válik, hogy a saját tragédiájából csak néhány jellemző vonást használt fel helyzetszerűleg, s keserű tapasztalatai daczára nem egyoldalú, kirívó rajzban tűntette fel Évát, mint ahogy eredetileg akarta. Nem csak felesége volt, a kit valaha szeretett s a kitől aztán könnyelműségei miatt elfordúlt, de volt anyja is, a kit fenkölt lényeért, magasztos erényeiért imádattal vett körűl. Éva rajzában ez az utóbbi győzött. Mint az ember nemtője, fölemelő géniusza, a szív elévülhetetlen igazainak hirdetője jár a küzdő s folyton uj meg uj világot áhító Ádám oldalán s gyógyító eszmeként vegyűl a nyughatatlan harczokba, melyeket ez a teremtő és romboló lélek Luczifer karján haladva – végig álmodik.

Oh, ez a mindig erős és mindig gyönge Ádám, a ki önhitten indul meg utján s azt hiszi, maga intézi sorsát, mikor végzete kergeti!

Végletek és következetlenségek közt lökődik előre. A sátánilag berendezett szín, a díszítő szárnyfalak csak addig kápráztatják, míg egy uj eszme élesebb sugaránál észre nem veszi kopottas voltukat. Amiért ma lelkesedik, holnap megtagadja. Az ördögi sugalmaknak minden tekintetben hálás médiuma. Csak alakja, jelmeze változik, lényegében ugyanaz marad. A nagyot, a felségest, az eszményit kergető örök-ember, akinek minden vágya a megnyugvás s állandó refrainje mégis az, hogy »Vezess uj czélra, Luczifer!«

Szerepét mint Pharaó kezdi el, ki nagyra törekvő önérzettel gúlákat építtet. Minden hatalom a kezében, minden dicsőség az övé. A milljókarú lény, a tömeg, őt szolgálja; neki hódol az egész világ. De a dicsőségével túltelt kényúr szívében mégis űrt érez s midőn egy agyonkorbácsolt rabszolga trónja zsámolyánál összerogy s haldokolva fölkiált: milliók egy miatt! – mély megdöbbenés fogja el, belátja élete haszontalanságát s szabad államot óhajt, melyben – éppen ellenkezőleg, – milliók parancsolnak s az egyes hódol és engedelmeskedik. Megalakulnak hát a hellén köztársaságok s Pharaóból Miltiadesz lesz. Az uj hős híven és dicsőn szolgálja hazáját, de a rideg népuralom, a sokfejű zsarnokság nem tűri meg a kiválót, a rendkívülit, ellene támad, halálra itéli s kivégezteti. Más név alatt hát ugyanaz a végzet! Bolond, a ki töri magát a mások boldogságáért! Éljünk magunknak, keressük a kéjt, – egy percznyi üdv, bor és szerelem többet érnek minden dicsőségnél!

A szin változik s föltárul a pogány élvek világa Rómában. Ádám, mint Sergiolus, kéjenczek közt dőzsöli végig a napot, az éjszakát. Előtte gladiatorok vére foly, ajkán ledér kéjhölgyek csókja ég. Künn a városban dögvész pusztít s testvériségről, jogról ábrándozó keresztényeket feszítenek föl. Jajuk behangzik a szinre és Ádám lelke elborúl. Émelyíteni kezdi az »édességek tengere« s valami keserűre vágy, a gyönyörök rózsáiból a szenvedések töviseire, uj korra, mely uj eszmét ünnepel, a testvériséget, az egyén felszabadulását; nemesebb világot áhít, melynek virága a lovagerény lesz, költészete, az oltár oldalán, a felmagasztalt női ideál. S ime, a következő színben a pogány világ romjai fölött diadalt űl a kereszténység eszméje, – az evangelium megteremti ezt az óhajtott uj, dicső kort. Csakhogy az ember mindig ember marad s a legszentebb eszméket lassanként hitvány előítéletekké aljasítja. Igy történik ezuttal is. Az égiek felé emelkedés őrve alatt mind sűrűbben burjánzik fel a vakbuzgóság, az élettől való rideg elzárkózás, a kasztrendszer, az eretnekek üldözése, minden földi élvezet teljes megvetése. A szív mennyei áhitata természetellenes és torz erények szülője lesz, – a szent tanok, dölyfös és fanatikus papok kezében, máglyagyujtogató eszközei ujabb romlásnak és pusztulásnak. Ádám, ki ez idő szerint mint Tankréd szerepel, ujra kénytelen bevallani, hogy »átkot talált« a tömeg hitvány felfogásában. Beteljesűl, amit Luczifer gúnyos kegyetlenséggel mond neki:

Minden, mi él és áldást hintve hat. Idővel meghal, szelleme kiszáll, A test túléli ronda dög gyanánt.

Ádám kifárad a hiábavaló küzdelemben. Mozogjon a világ, amint akar! A következő színben Keppler alakját ölti magára, bevonúl csöndes dolgozó szobájába s méri a csillagvilágok útját. A föld nem érdekli többé, de a földi gondok kötve tartják. A tudománynak akar élni s kénytelen a babonát szolgálni. Hiába emeli tekintetét az égre, vissza kell fordulnia a hétköznapok nyomorúságához. Horoskopot csinál, időt jósol, jövendöl, meghamisítja és elárulja tudását, mert feleségének, a hiú Évának, pénz, pénz, mindig csak pénz kell ruhára, cziczomára, kendőzésre. Mily szánalmas szerep! mily áldatlan időpocsékolás! Im, itt a kor, mely nem küzd semmiért s a társas rend megszokott nyomát nem bántja senki, de ez a korlátoltság, ez a törpeség ép oly ízetlen mint a milyen kétségbeejtő. Bort, famulus! Temessük mámorba a világ gondjait! S Keppler magában iddogálva, megálmodja – álom az álomban – a nagy franczia forradalmat, mely hadat izen a hagyományoknak, előítéleteknek s minden avult lomnak a szabadság, egyenlőség, testvériség nevében. Mint Danton küzdi végig harczát egy hatalmas jelenetben, de Robespierre árulással vádolja s a néptömeg a guillotine alá hurczolja. Fölocsúdik. A nagy bűnök és nagy erények kora, melyre az erő nyomta bélyegét, még egy pillanatig kápráztatja. Mámor teremtette, ébredés foszlatta szét, – megint csak ott űl rideg dolgozó asztalánál s még törpébbnek és tehetetlenebbnek érzi magát a törpék és tehetetlenek korában.

El hát a penészes foliansokkal! Ki az örömtelen, poros szobafalak közűl az élet szabad versenyébe! Ádám mint munkás vegyűl a londoni vásár zajába. Ember emberre gázol, mindenki árul és vesz, üzlet az egész világ, eladó minden, a versenyzők egymás megrontására törnek, az élet önczél, a vagyon isten. Hiuság vására! Kutyák harcza egy koncz felett. A nagy hű-hót a halál hallgattatja el. Tarka-barka, színektől ragyogó kép, de erkölcsi tartalmával sivár, vigasztalan. Más ideál vonja Ádámot uj kor felé, melyben a szabad verseny nem szülője romlásnak, nyomornak, de egy közös munkában megizmosodott, józan nemzedék maga intézi sorsát és dolgait. Ezt a kort tárja föl a jövő phalanstère-rendszere. Ez már annyira anyagi és lelketlen, hogy maguk az emberek is gépekké válnak s minden egyéni akarat fölolvad az állam egyenlősítő kohójában. Név se létezik többé, csak szám. Plató, a 400-ik szám, marhát őriz, Michel-Angelo, a 72-ik szám, széklábakat farag. Nincs család, nincs szerelem, nincsenek álmok és virágok. Iszonyúan rideg, lelketölő, rémes társadalom ez s Ádám teljesen megutálva az anyagi világot, fölvágy a szellemi lét magasába. Luczifer viszi magával fel az űrbe. De földi embernek itt nincs mit keresnie. Elalél, megdermed s a föld szellemének visszahívó szózatára uj küzdelmekre vágy. Hiszen az élet czélja voltaképen nem is lehet más mint a küzdés maga.

Am a földön többé nincs mért küzdeni. Végtelen hólepel borít el mindent. Az egyenlítő alatt van csupán egy keskeny lakható öv s azon is már csak eszkimók tengenek, akiknek legfőbb vágyuk, hogy kevesebb legyen az ember s több a fóka. Az aggastyánná rokkant Ádám összeborzong, megelégli a látottakat, átérti küzdelmei haszontalanságát s a szörnyű álomlátásokból megtört szívvel – fölébred.

Ujra a történetelőtti idők küszöbén áll, lelkében végtelen fájdalommal és daczczal. Csak tőle függ, hogy megsemmisítse magában az egész emberiséget. Egy sziklacsúcsról a mélybe készűl ugrani, de e pillanatban melléje lép Éva s tudatja vele, hogy anyának érzi magát. Ádám térdre rogy az Úr előtt, ki ismét kegyelmébe fogadja s fölemelő, vigasztaló szózatával erőt és bizalmat keltve benne, nagy munkájának utjára igazítja. »Csak az a vég! csak azt tudnám feledni!« sóhajt fel még egyszer Ádám. »Mondottam, ember, küzdj és bízva bizzál!« hangzik a magasból Isten válasza.

Ime, ez ennek a remekműnek, a gondolatok e nagy drámájának a vázlatos meséje, melyből különben eszmei tartalma is jól kiérezhető. A tragédia, mely az ember örökös bukását láttatja, Luczifer vereségével végződik. Az álomban megfutott világtörténeti pálya, az egymásra következő végletek gyűrűzete lényegében mégis csak az emberi nem fokozatos haladásának nagy rajza, mert az elavult, régi eszme megbuktatója mindig egy uj, nagy eszme. Igaz, hogy ez a rajz kérdőjellel végződik s a rettentő álomképek hatása alatt nemcsak Ádám, de az olvasó kedélyében is marad a kételynek és bizalmatlanságnak némi árnya, – ám a jövő nem a tudomány hatalmában, sem a képzelődés föltevéseiben, hanem Isten kezében van.

Ő tudja csak, mi czélja a teremtés urával, a küzdő emberiséggel, mely a jó és rossz, az igazság és gazság harczaiban edződve és csüggedezve mégis folyton előre tör, ujabb és ujabb ideálok felé, az eszmék rejtelmes utvesztőiben.

Madách álma nem egyéb, csak egy ragyogó szilánk amaz égi titokzatokból, s bölcselete csupán költészete azoknak, mikről a multak révén már van némi sejtelmünk, de a jövendőkre nézve még nincsen, s talán sohasem is lesz, kellő fogalmunk…

VIII A JELMEZES DRÁMA

Az ötvenes évek szinműirodalma éppenséggel nem mutatott valami nagy lendületet. Sokáig úgy maradt minden, ahogy Szigligeti csinálta. Ez a rendkívüli termékenységű írónk föltétlenül uralta a szinpadot. Akik körülötte jelentékenyebb sikert arattak, túlnyomólag az ő irányát követték. Uj elem alig tünt fel a drámában. Már pedig amit ő színre vitt és jelenített, az a közönséges élet volt igen sok leleménynyel s a megkapó helyzeteknek kétségkívül bőséges kizsákmányolásával, de vajmi csekély magasabban járó költészettel.

Bizonyos egyoldaluság, egyhanguság jellemezte ezt a drámát s alakjai és motivumai lassanként kezdtek kopottakká válni, mint ahogy lassanként elkopik minden a világon.

De addig, mig ez be nem következett, a megtört csapáson élénk tolongás támadt. Különösen azok részéről, kik a színi világot, a színpad titkait közelebbről ismerték. Kiválóbb, rátermettebb tehetség azonban nem igen akadt közöttük. A sorompóba lépő kisérletezők túlnyomó része külsőségekbe kapaszkodott s kellő tartalom híján a szinszerűség eszközeivel kápráztatott. Igy támadt egy átvonuló sorozata azoknak a daraboknak, melyeknek fölelevenítésére ma már senki sem gondol.

E gyorsan feltűnő s eltűnő írók közül csak egy tehetség vált ki, a kinek a vigjátékhoz és népszínműhöz nemcsak egészséges kedélye volt, de gazdag komikai tartalma is: _Szigeti József_ (szül. 1822.). Annak a régi, becsületes ízről-ízre magyar írói gárdának egyik tiszteletreméltó tagja ő. Nagy színész s nem kevésbbé jelentékeny színműíró. A világot jelentő deszkákon maga a megtestesült természetesség, csupa eleven igazság s a milyen volt a színpadon, olyannak ismerjük színműveiből is. Az élet könyvét forgatta s kellő hivatottsággal, készültséggel és lelkesedéssel szolgálta a művészetet. Nem tartozik parádés embereink közé, de kevés írónk van, a ki több vidám órát szerzett az ötvenes évek magyar közönségének mint ő. Egy darabig versenytársa Szigligetinek. Leleményes, friss, eredeti, ötletes mint amaz s a lüktető magyar társadalmi életnek nem kevésbbé hű rajzolója. Népszínművei _A vén bakkancsos és fia a huszár_ meg a _Csizmadia mint kisértet_ sokáig tartották magukat színen, de egyéniségének igazi ereje, kedélyének őszintesége és bensősége jóízű vigjátékaiban – _Becsületszó_, _Falusiak_ – érvényesül a leghatásosabban. Amaz a nemzeti színház pályázatán nyert koszorút, ennek a közönség zajos és tartós tetszése nyujtotta a pálmát. Igaz, hogy azok a szeretetreméltó nagybácsik, kiket Szigeti alakító művészete mutatott be ezekben a darabokban, vele talán örökre letüntek, de a régi magyar életnek annyi színe és humora maradt ott még, hogy felfrissítésök századvégi nyomoruságaink s eltorzulásunk közt, szinte üdülésszámba menne. Tehetségének java része, férfikorának legszebb virágai rejtvék azokba. Herbarium, melyet, ha kinyitunk, kinyílik előttünk az író lelke is s eltünt tavasz fuvalma csap meg, távoli emlékek illata leng felénk egy kevésbbé beteg társadalom immár hallgatag világából.

Szigeti kortársai közűl még két szinműíró aratott jelentékenyebb sikereket ezekben a mozgalmas napokban. Az egyik _Dobsa Lajos_ (szül. 1824.). Fiatal korában maga is színész, nyugtalan, különczködő természet, a ki különben nem tékozolja az idejét haszontalanságokra, de folyvást tanul s az élet zajától elborítva szivesen pihen meg a költészet édes játékai mellett. Elbeszéléseivel vonta magára a figyelmet s csakhamar olvasottabb íróink közé tartozott. A színészettől megválva, nagyobb utazást tett a külföldön. Párisban egész évet töltött s szeme előtt zajlott le az 1848-iki franczia forradalom. Ennek a történetét nyomban meg is irta. Elnöke volt a magyar küldöttségnek, mely akkor a Lamartine-féle miniszterium elé tisztelegni ment. A magyar szabadságharcz hirére haza sietett. Mint hadszervező kormánybiztos részt vett a forradalomban s ennek leveretése után fogságot szenvedett. Színműírói működését _Márczius 15-ike_ czímű vigjátékával kezdte meg 1848-ban, de csak az ötvenes és hatvanas években fejtett ki nagyobb arányú munkásságot. Teljes lelkesedéssel vetette magát az irodalmi élet hullámaiba. A nemzeti szinházban gyors egymásutánban adták elő komoly és vidám tárgyú darabjait, melyek közűl _IV. László_, _Egy nő, kinek elvei vannak_ s a _Vigjáték-tárgy_ a kiválóbbak és maradandóbb értékűek. Több izben nyert akadémiai koszorút is. De bár írók és közönség egyformán méltányolták, darabjai közül több letűnvén a színről, úgy érezte, mégis csak mellőzés az osztályrésze, – és gondolt egyet, határozott, visszavonult. A szépírót aztán a politikus váltotta fel benne, ezt meg a mezei gazda, a ki nem akarja többé az idegeit rontani, csak pihentetni. Visszavonulása, hallgatása mindenesetre érzékeny veszteség drámairodalmunkra nézve. Dobsa, rhapsodikus lénye daczára, előkelő tehetség. Van fantáziája, merészsége, leleménye, formaérzéke s dialógjai oly tündöklők, hogy e tekintetben fölveheti a versenyt legjobbjainkkal. Hanem abban tökéletesen igaza van, hogy az a mesterember, akinek a keze reszket, okosan teszi, ha leteszi a szerszámát.

A másik népszerű drámaíró, _Kövér Lajos_, (1825–1863.) jogásznak készűlt, megyei hivatalba lépett, a forradalomban honvéd, később besorozott osztrák katona s a kényszerű szolgálat után foglalkozás nélkűli egyén, a ki ujra kezdhette a pályáját. Pesten telepedett le s írói tollával kereste kenyerét. Élénken és ötletesen írt elbeszélései csakhamar jó nevet szereztek neki. Még ismertebbé vált, mikor a szinpad számára kezdett dolgozni. Termékeny elme volt, könnyen szőtte a meséit s jól értett a színszerűség fogásaihoz. E tekintetben Scribe volt a mestere, a kitől elleste a külső hatások titkait, anélkül, hogy finomságát is elsajátította volna. Tárgyait, mint Szigligeti, a közönséges életből merítette, de az ő kezében még jobban eldurvult minden. Vaskos és érdes lett, nyers és száraz. Darabjaiban lassanként nyoma veszett mindennek, a mi meghat, fölemel, a szép gyönyörét érezteti. Az ember annyira a valóságot látta maga előtt, hogy szinte leküzdhetlen vágya támadt a poézis némi pihenője után.

A realis élet e rideg elhatárolása, az uralkodó végletnek ez a kietlensége rendesen visszahatás kezdetét szokta jelezni. A goethei bölcs tanítást (Greift nur hinein in’s volle Menschenleben) sem lehet a szélsőségekig követni. Van egy vonal, melynek az átlépése oktalanság. A költészet érdeke tiltja. Bizonyos valóságok iránt lassanként kivész belőlünk minden érzék. Megvetjük, vagy a legjobb esetben közömbösen nézzük őket. Hiába akarja az író elhitetni velünk, hogy ilyen az élet. Nem vagyunk hajlandók elfogadni, annál kevésbbé megkedvelni. Egész lényünk fellázad a szürkeség ellen, mely abból fölszáll és kiárad. Unjuk ezt a lelketlen egyformaságot, ezt az örökös hétköznapi hangulatot. Semmi emelkedettség, semmi szokatlanság, mindig csak ezek a szürke kabátok, ezek a nyárspolgárias élczek. Az utcza, a kávéház, az otthon ugyanezeket a dolgokat kolportálja. Nem üdülés a számunkra, csak bosszantó folytatás. Laposnak látjuk, fárasztónak érezzük és magunkban a pokolba kivánjuk.

Körülbelül így történt ezuttal is.

A szem színeket óhajtott, a lélek változást, a szív az élet merev rajzaival szemben emelkedettséget és szabadon csapongó költészetet. Egy kis édes, meleg romantikára volt szükség, mely nem a közszólamok szerszámaival dolgozik, de a rajongás és lelkesedés rózsáit dobálja szét maga körűl. Olyan alakokra, akik nem hálósapkában jelennek meg, hanem lovagjelmezben és baretben. Tolluk lengedez, festői köpenykéjük könnyedén fekszik vállaikon, vagy pompás idomaikon a chiton művészi redőzete hullámzik s lényük minden porczikája tiltakozik a szűrszabók test- és lélekszorongató realizmusa ellen.