# Századunk magyar irodalma képekben: Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig

## Part 15

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/szazadunk-magyar-irodalma-kepekben-szechenyi-follepesetol-a-kie-54feab0c/index.md

Kétségkivűl Lisznyai Palócz Dalai-nak hatása alatt virágzott fel ez a modoros poézis, mely üres czifrálkodásaival ma már csakugyan nem egyéb, mint irodalomtörténeti kuriózum. A múzsa is alkalmazkodott a kor divatjához: ropogós, fodros szoknyát viselt, kendőzte magát, kihivó, hetyke, ledér mozdulatokkal járt az utczán s teljesen megfeledkezve égi származásáról, beállt markotányosnőnek. Igy történhetett meg, hogy minden tehetség és egyéniség nélküli emberek, a kiknél a dalköltés nem benső lelki szükség kiömlése volt, csakúgy kápráztattak ezekben a napokban, mint erőszakos furcsaságaikkal valamikor régen az ugynevezett debreczeni iskola mesterkedői.

Itt van például _Szelestey László_ (1821–1875), a ki eleinte Petőfire esküszik, de aztán Lisznyai Kálmánt jobban megérti. Első kötetével _(Érzelemvirágok)_ nem bájol el senkit, de a _Kemenesi czimbalom_-mal meg a _Falu pacsirtájá_-val nagy port ver föl. Csupa cziráda, csupa sujtás. Felbokrétázza magát a Kemenes-vidék szólamainak, főkép szavainak pántlikáival s rikító izléstelenségével az egeket hasogatja. Ember legyen a talpán, a ki ma megemészti. Lelkesedése szinte félelmes, mint a delirium. Egyébként lengedező, hajlongó nád ember, a ki kötetről-kötetre változik, mindig másokat mimel és sohasem jut – magához. Ma Petőfiért rajong, holnap Lisznyait utánozza, azután meg Hugo Viktort. Későbbi kötetei, a _Tündérvilág_, _Pásztor-órák_ csak változást jeleznek, nem haladást. A _Rab álmai_-nak országos sikere pedig politikai okokra vezethető vissza. Izetlen szatirája, száraz és nyers humora, kietlen hangulatai ma többé nem hatnak meg senkit. Összes költeményeiből egy-két dal maradt meg a nép ajkán _(Balatonon jár a hajó – Ez az utcza végig sáros)_, mint rendesen csak az szokott megmaradni, amiben van némi igazság.

Ide tartozik _Spetykó Gáspár_ is, a ki régebben kedvelt híve volt Bajzának s annak élettelen idealizmusát szolgálta, később azonban szakított a mester tanaival és a mátravölgyi tájbeszéd különlegességeiben kereste a magyar művészet titkait. _Gyöngyvirágok_ czimű kötete annyira vidékies, hogy szinte odatapad a mátravölgyi rögökhöz. _Hegyháti dalok_ czimű kötetével ennek az iránynak hódol _Csermelyi Sándor_ is, de, dicséretére legyen mondva, később legalább észreveszi tévedését s _Lirai költeményei_-vel és _Legujabb versei_-vel jóvá teszi az első próbálkozás bűneit.

Petőfi szaggatott idomú, apró rhapszódiái, a _Felhők_ szintén alkalmas minták voltak arra, hogy ez időszak pongyolaságra különben is nagyon hajlandó poétáit végkép megtéveszszék. A nagy költő villámló gondolatait természetesen az utánzóknál kopár ötletek váltották fel, a forma összetörésében azonban alaposan túl tettek rajta. Csak a különben tehetséges _Székely József Szeszélydalok_ és _Kalárisok_ czimű köteteit kell végiglapoznunk, hogy fogalmat nyerjünk arról, hova fajult és mi mindenre vetemedett ez a líra. »Dahomeji fantázia!« kiált fel rémülten Erdélyi János. Az. S az ürességekért és izetlenségekért éppenséggel nem kárpótol bennünket a költőnek az a hazafias vallomása, hogy annyira magyarnak érzi a természetét, még az – _atyját is megverné!_

Túlvágna e munka keretén kitérni ez időszak minden egyes verselőjére, kik Petőfi nagy egyéniségét teljesen félreértve a vidékiességben keresték a népiest, a duhajkodásban a genialitást. Csak jelezzük ezt az irányt. Ma szinte bajos megérteni, hogy ez a poézis hathatott, de viszont megnyugtató látni, hogy szerepe csakhamar lejárt. Az uj múzsa lobogós ingujjban, röpködő csikós-jelmezben, czifra pruszliban, árvalányhajas kalapban, pattogó karikással s nem kevésbbé pattogó szitkokkal, a rakonczátlanságok szilaj paripáján belenyargalt az alföldi puszták délibábos ködébe s miután lelkes rohamában magyar mentének nézte az alkony-eget, aranygomboknak a csillagokat, égi szabómesternek az atyauristent: a politikai élet komoly fellendülésével – hála isten – úgy elveszett a szemünk elől, mint az a mámor, melynek gőze megteremtette.

IV KÜLÖN UTAKON

Volt azonban egy másik, kevésbbé exaltált csoport, mely nem hódolt az uralkodni kezdő uj divatnak, sőt a művészet követeléseit mindig tiszteletben tartva nyiltan szembeszállt azzal. A népiest elfogadták ők is, de nem esküdtek rája föltétlenűl. Ideáljuk a nemzeti műköltészet volt. Bizonyos konservatismus, mérséklet és korlátoltság jellemezte őket. Kevesebb tehetséggel, de annál több igyekezettel és szivóssággal küzdöttek elveikért s ha nem is győztek, de nem is buktak el.

Ezek között első sorban _Gyulai Pál_ (szül. 1826.) érdemel figyelmet. Akkor még fiatal, tettvágyaktól égő elme, a ki azonban nagyon jól ismeri tehetségei körét és tartalmát. Meg is marad mindvégig abban a körben, melyet mindjárt eleinte gondosan kiczégérezett és bekerített magának. Ez a kör aránylag nem terjedelmes, de nem is szegényes. A fődolog az, hogy az övé. Egész élete abból állt, hogy szeretettel és gonddal kutassa át minden zigét-zugát. Nincs itt egy rögöcske sem, egyetlen fűszál sincs, mit a tulajdonos alaposan nem ismer. A közepén egy kissé ósdi stilben épült udvarház áll, de benne minden ragyog a tisztaságtól. Régi fák árnyalják, melyeknek lombjain vidám napsugár játszik és madarak énekelnek. A kertben virágok, az utakon padok, – odább a méhes, a kut, meg egy tavacska is. Minden kellemes és világos. A hol a szabad természet valami szövevényeset, valami szabályellenest akarna létesíteni: a gondos kertész ollója bizonynyal rögtön megakadályozza. Itt rendnek és átlátszóságnak kell uralkodnia. Igy kivánja a gazda, a ki féltékeny és büszke erre a kis birodalomra. Boldogan sétálgat benne föl-alá s ilyenkor jóságos mosoly játszadozik az arczán, a lelkében meg valamely költemény ötlete motoszkál. És sohasem sétál tovább, csak a keritésig. Az persze aztán nagy baj, ha a keritésen túl, odakünn a szabad mezőkön valami rakonczátlankodás történik. Ez rögtön kizavarja őt megszokott nyugalmából. Ilyenkor az arcza haragos lesz, szeme villámlani kezd, fölkapaszkodik a palánkra s apró ökleivel megfenyegeti a csendháborítót, miközben maga csinálja a legnagyobb lármát.

Az ő nagysága voltaképpen kicsinységekben áll s ereje bizonyos, a szó nemesebb értelmében vett korlátoltságban rejlik. Van néhány igen szép verse (_Horaczius olvasásakor_ – _Szeretnélek még egyszer látni_ – _Margit szigetén_ stb.) egypár megható rajza _(Egy régi udvarház utolsó gazdája)_, melyekből igazi poétai lélek sugárzik ki, de általában véve képzelődése vékony, leleménye nagyon csekély. Ha thémákat, hangulatot, szint készen kap, akkor nagyon ügyesen tudja formába önteni. Ritkán eredeti s épp oly kevéssé termékeny. Maga irja egy helyütt: »a múzsa is csak asszony s csak azt fogadja kegyébe, a ki teljes szivét, egész életét neki áldozza«. Ő maga azonban nem követte ezt a jó tanácsot: nem volt elég becsvágya és szerelme hozzá. Inkább kritikusnak született. Az analysis, a pepecs az ő igazi eleme, az ő valódi birodalma. Itt nemcsak úr, de művész is. Föltétlen ura anyagának s művésze a formának, melyben korrajzzá vagy jellemrajzzá, emlékbeszéddé vagy tanulmánynyá idomítja anyagát. Prózája a legjobb s legnemesebb, mit e nemben fölmutathatunk. Nagy irodalomtörténeti monográfiái – Vörösmarty életrajza, Katona Bánk-bánja, a Kemény Zsigmondról, Eötvös Józsefről stb. írt essay-k – nemcsak kitünő studiumok, de stíl dolgában valódi mesterművek, melyekkel ujabb aesthetikusaink közül legfölebb a _Beöthy Zsolt_ mindig tartalmas és fényes prózája versenyezhet. Polemikus és éles bírálatai miatt sok kellemetlensége volt. Kortársai nem nagyon hizelgően nyilatkoznak róla. Egyik elnevezi »jégverésnek az irodalom kertjére«, a másik epébe mártott tollát emlegeti és elfogultsággal vádolja. Szeretni csakugyan kevesen szerették; inkább boszankodtak rá és féltek tőle. Eszével, kitartásával, szivósságával a vezérségig küzdte fel magát. Azon a polczon, melyet sikerült elfoglalnia, igen sokat tehetett volna s ő maga valószinűleg nem látja: mi mindent mulasztott. Annyi bizonyos, hogy irói gárdát nem nevelt maga körül, a kik pedig rideg elveinek zászlóját követték: csakhamar kedvetlenűl, csüggedten, fáradtan dőltek ki mellőle. Irodalmi diktatorságának kétségkivűl voltak diadalai, de ezeket nem merném a szeretet győzelmeinek nevezni. Nagyságából egy kellék mindenesetre hiányzik: a nagy szív.

A nemesebb ízlés fejlesztésére nézve rendkivűl nagy szolgálatokat tett ez áldatlan napokban _Szász Károly_ is (szül. 1829.). Sokoldalú tevékenysége szinte kápráztató. Petőfi költészetének őszinte dicsőítői közé tartozik minden elfogultság nélkül. Szellemét és utmutatásait nem fogja fel egyoldalulag. Nemcsak a népiesen nemzeti költőt látja benne, de felismeri e nagy szellem európai értékét is. Petőfi rajongott Shakspereért, szerette Dickenst, Byront, Shelleyt, csodálta Hugo Viktort, erősen hatott rá Hegesippe Moreau és szerette, sőt pompásan fordította is Bérangert. Mintha közelebb akarta volna vezetni nemzetét a nyugati míveltség és izlés világához. Mindez nyilván láthatóvá teszi, hogy az a költő, ki egykor világszabadságról álmadozott, a világműveltséget sem vetette meg. Már maga az a tény, hogy Vörösmartyval és Aranynyal összeállt egy magyar Shakspere létesítése czéljából: fényesen bizonyítja ebbeli törekvéseit. Tágítani akart minden korláton, mely akadályozni látszott nemzete szabad fejlődését.

Beszélhetnék én itt bőven Szász Károly eredeti költői működéséről, mely egészében véve egy minden szépért lobogó lélek megnyilatkozása. Nem teszem, mert működésének van jelentősebb része is: _műfordításai_. Mint eredeti író: nagyon gazdag termést mutathat fel lírában, eposzban, drámában egyaránt. De szolgáljuk az igazságot és mondjuk ki bátran, hogy ránk nézve fontosabbak azok a sok szeretettel, műgonddal s nagy bőségben átültetett idegen virágok, melyekkel irodalmunkra s közönségünk izlésére a lehető legjobbkor nemesítőleg hatott. E tekintetben senkinek sincs nála nagyobb érdeme, és senkisem termett rá jobban, hogy ezt megcselekedje. Tudás, izlés, lelkesedés, rendkívüli könnyedség és hajlékonyság a technikában, szinte játékká, élvezetté tették neki ezt a hasznos és minden tekintetben tiszteletreméltó vesződséget. A világirodalom legkiválóbb szellemei vonulnak el előttünk az ő működésében. Felhangzik a hatalmas Nibelungi Ének s érczes ütemei közt egymás után tünnek fel: Shakspere, Molière, Dante, Hugo Viktor, Byron, Lamartine, Goethe, Schiller, Béranger, Heine, Moor, Longfellow, Horácz s még számosan. S nem rímeiket hozzák magukkal, hanem a lelküket. Az emberi szellemet és tudást mélyítő, termékenyítő tartalmukat. Gazdagságukat, kincseiket a mi szegénységünk rideg tüzhelyéhez. Azóta mintha jobban látnánk, többet érnénk s nemesebbek volnánk. _Neki_ tartozunk érte hálával.

Rokonszenves, meleg kedélylyel társúl az előbbiekhez s egyvívású törekvések és benső barátság révén mintegy triaszt alkot velök _Lévay József_ (szül. 1825.) a magyar Burns, mint őt régebben nevezni szokták. Én nem hasonlítom hozzá, mert nem akarok levonni semmit az eredetiségéből. De különben sem tartanám szerencsésnek a párhuzamot, mert nagyon sok bennök a teljesen elütő vonás. Kétségtelen, hogy Lévaynak kedvelt poétája a skót-költő s ezt azzal is bebizonyította, hogy egy kötetnyi verset fordított tőle. A természet gyermekét szereti benne, a hogy Petőfi a szabadság dalnokát szerette Bérangerben. Utánozni azonban nem utánozta sohasem. A nyájas szerelem, a komoly barátság, a vidám társas élet, a mindig hű természet igazszavú költője ő. Egyszerű és őszinte lélek, minden czifrálkodás és hamisság nélküli poétai szív. Szelidsége, jósága szinte lesugárzik arczáról s kiragyog a verseiből. Kedélyének még hullámzásában is van valami kellemes, édes ritmikusság, mely közelebb áll a békéhez, mint a háborgáshoz. A Petőfi-kór láza érintetlenül hagyja. Önérzetes, de egyuttal szerény és alázatos. Nem akar többnek látszani, mint a mennyinek érzi magát. A szabálytalanságoktól csakúgy irtózik, mint az álságtól. Összhang és tisztaság a jelszava. _Költeményeinek_ első gyüjteménye 1852-ben jelent meg, melyet 1856-ban _Ujabb költeményei_ követtek. Akkor állt elő velök, mikor legtöbb szükség volt az őszinteségre. És Lévay nem restelte bevallani, hogy éppenséggel nem bájolja el az a lírai handabanda, mit a Petőfi-utánzók dulakodása támaszt körülötte. Szivére hallgatott s zengte, amit érzett. Mély és igazi honfibú fakasztotta fel ajkán a _Babiloni vizeknél_ czimű elégia megható strófáit, még mélyebb s igazabb érzés a szabadságért rajongó _Mikes_ halhatatlan énekét. Ez az utóbbi azok közé a versek közé tartozik, melyekből egy is elég, hogy költője nevét örökítse. De Lévay kedélyéből tisztán és üdén áradt a szívhez szóló dalok egész raja s köztük több olyan, melyet országszerte énekel a nép. _(Száraz ágon bús gerlicze turbékol, – Ha meghalok, szellő legyen belőlem.)_

Irodalmi pályafutásának félszázados fordulóján áll, de hanyatlást eddigelé nem mutat. _Összes költeményeit_ 1883-ban adta ki két kötetben, _legujabb verseit_ pedig 1897-ben. Érdemei és népszerűsége daczára sohasem törekedett elhagyni szülőmegyéjét, melynek köztiszteletben részesülő főjegyzője. Távol az irodalmi élet meglehetősen szeretetlen központjától, megőrizte lelkének nemesebb értelemben vett naivitásait, kedélyének gyermeteg vonásait. Azok közé a költőink közé tartozik, a kik első sorban a maguk kedvteléséből dalolnak s nem törődnek a dicsőséggel. Dalolnak, mert jól esik, mert boldogít. Nem a Kisfaludy-társaság és nem az akadémia lebeg előttük (bár érdemes tagja mindkettőnek), hanem az erdők, a mezők, a hámorok meg a vadásztanyák. Azért szeretik a poézist, mert poézis s egy dal, melyet szív szerint zenghettek el, többet ér nekik a dicsőség minden tapsánál és koszorújánál. A régi költői gárdának egyik legtiszteletreméltóbb alakja. Azt hiszem, nincs is ellensége. Szeretetből, gyengédségből áll egész lénye s szinte elképzelem, hogy a Sajó partján bolyongva mily édes megnyugvással, sőt hálával gondol arra, hogy a »völgyben« maradhatott. Irigylendő, boldog ember! Bizonynyal részvéttel nézi a mi fővárosi dulakodásainkat s bár családtalan: álmainak élve, ideáljainak szolgálva, a szabad természet keblére dőlve, nyugodt lélekkel nézhet vissza megfutott pályájára s teljes megelégedéssel gondolhatja el, hogy az életből nem éppen a legrosszabb osztályrészt választotta magának.

Ennek a csoportnak legalább időrendiség szempontjából egyik különálló s kiváló költői tehetsége _Vajda János_ (1827–1897) is. Zárkozott, szomorú ember, aki nem annyira a világgal, mint magával áll örökös és vészes harczban. Nincs az a fanatikus középkori askéta, aki korbácscsal és törödelemmel jobban sanyargatta volna testét, mint ahogy megmérgezett képzelődése tüzes vasaival ő sanyargatta, gyötörte lelkét. És szinte kéjelgett, tombolt ezekben a vad fájdalmakban, ezekben a képtelen gyötrődésekben.

Mit a világ! A körülötte létezőt félreismerte, kicsinyelte, torznak látta és megvetette. Neki külön, kivételes világa volt, egy lehetetlen, rettentő világ, amelynek bizarr teremtési proczesszusa mindent szétrobbantással fenyegető, kolosszális tüzijáték képében ott foly le előttünk az _Alfréd regénye_ czimű poémája első fejezetében. Ha látni akarjátok Vajda képzelő tehetségét s azokat a kínszenvedéseket, melyek azzal együtt járnak: olvassátok el ezt az égő, világokat felforgató rhapsódiát; nézzétek meg ezeket a lángban, vérben hömpölygő képeket; ezeket az emberiséget elseprő és uj teremtés jogát követelő rémes viziókat s köztük a költő fuldokló szivét…

Szeretem ezt a poétát, a maga nagy erejével, mély megindulásaival és viharos pathosával. Zordságában sok van a fenségesből. Röpte méltóságos, komoly és merész, mint a sasoké. Egész lényében annyira külön álló, egyedüli, hogy szinte megdöbbent. Költészete a borongó ég, a zúgó oczeán, vagy a roppant nagy, komor hegyek hatását teszi rám. Azért szeretem, mert nem közönséges, nem hétköznapi, de ritka, rendkívüli, szertelen. Nem tartozik azok közé a költők közé, kik thémákat dolgoznak ki; de azok közé, kiket egy-egy probléma összeráz s alkotásaik nagy része a fájdalom túláradása. Lírájában a tragédia elemei zajlanak. Duzzad az erőtől, ég a szenvedélytől s keserűségében néha úgy tud süvölteni, mint a vihar vagy Shakspere hősei.

A Petőfi utáni korszaknak kétségkívül legönállóbb, legtartalmasabb lyrikusa. Van benne valami tüneményszerű, valami rendkívüli. Talán a diabolikus, talán a szertelen, de bizonyos, hogy az a sajátosság kizárólag az övé. Heves indulatok, erős szenvedélyek megrázó hangú költője ő. Minden költeménye egy-egy szilánk égő agyából, egy-egy darab vérző szívéből. Az ő glóriája csakugyan oly fény, mely egy tövissel koronázott homlok körül ragyog. Magát dúlja föl, hogy teremthessen. S ha meghat, ha megráz, ha megdöbbent: meg lehetünk róla győződve, hogy ennek a lelkünkben támadó hatásnak keserves árát az ő szíve százszorosan fizette meg. Tépelődő, vivódó, magát emésztő lélek. Szomjuhozza a nagyot s kis emberek tépdesik meg koszorúját. A művészet áldó és engesztelő világában a legzordabb utakat kereste, a hol minden lépését vér és köny jelöli. Dicsőségének valóságos martirja. A mulandó élet csak arra való volt neki, hogy az örökkévalók után törhessen. Költői vagy művészi becsvágy sohasem lobogott tündöklőbben és vészhozóbban, mint az övé. »Forogni körbe nem tudott, nem akart, hát örökké társtalan, boldogtalan« maradt. A harmónia, mely életéből teljesen hiányzott, mintegy kárpótlásúl, vigaszúl, annál bűvölőbben jelenik meg egy-egy kiváló remekében. Aránylag keveset dolgozott, de a _Virasztók_, _Luzitán dal_, _Tavasz felé_, _Gina emléke_, _Váali erdőben_, _Nyári les_, _Húsz év mulva_, _Üstökös_, _Harmincz év után_, stb. stb. czimű költeményei a magyar líra legszebb termékei közé fognak tartozni mindenkor. Nem népszerű költő, mert félelmesen komor és fenyegetően elégedetlen. Mint egyik kortársa írja róla: olyan keresztesháborúbeli vitéz; előbb levágja az embert, aztán megénekli. Indulatos, zord, lázadozó természet. Pesszimizmus a szárnya, felhő a levegője. A forradalom utáni lírát erős bölcselmi tartalommal mélyítette s új hangokkal gazdagította. Olyan dolgok bántják, amiken nem lehet segíteni. Ha a maga nyomorúságairól beszél: az egész emberiségen elkövetett igazságtalanságok vérzik meg szivét. Nem az én feladatom: megillető helyét kijelölni a magyar líra történetében. Én csak egy véleményt akarok róla mondani, mely az ő egyénisége nagy arányaihoz mérve kisszerűen és tán közönségesen hangzó, de amelylyel én mégis maradandóságát akarom apostrofálni: _nem lehet őt mély megindulás nélkül olvasni_.

Vidorabb, játszibb, érzelmesebb és lágyabb természet _Tóth Kálmán_ (1831–1881.), aki a Petőfi-láz fiatalos hevületeiből elég gyorsan és szerencsésen kibontakozva, még jókor megtalálta a saját ösvényeit s dalaival úgy, mint általában egész irodalmi működéseivel jótékony hatást gyakorolt oly korban, midőn erre nagy szükség volt. Gyermeteg, poétai kedély, tele révedezésekkel és álmokkal. Az isten is dalolásra teremtette s a forradalom után alig van költőnk, ki annyi kedves nótával édesítette volna meg a sirva-vigadó magyar keserűségeit, Petőfi, Arany, Tompa együttvéve nem irtak annyi dalt, mint ő. Fütyörészve haladt végig az életúton, kalapjában bokréta, szívében a jókedv rózsabokra, arczán a mindig szerelmes ember boldog mosolya vagy csillogó könyei. Igazi lírai temperamentum. Minden kicsiség hat rá, kedélye minden érintésre megrezdűl. A szerelem, a szeretet költője _(Szerelmi vadrózsák)_, ábrándos, szűzies érzelmek romlatlan szívű, naiv troubadourja. Csapongó, szeszélyes, könnyed, túláradó és következetlen. Nincs mélység nélkül (_Minek is van a szív s a szívben szerelem?_ – _Halál_ – _Elégiák_ – _Eskü_ stb.), de állandó szenvedélye csak egy van: lobogni. Eszményképei változnak, érzése mindig egy marad: a szerelem. A búzavirágszemű kis leányhoz, a sápadt asszonyhoz, Erzsikéhez stb. írt költemények a tüzes és bájos, a gyengéd és heves dalok egész szerelmi zenekara. Hirtelen támadó, röpke impressziók termékei. Igénytelenek s kedvesek mint a mezei virágok, ezért is váltak oly gyorsan népszerűekké. Élnek ma is, és azt hiszem, még sokáig fognak élni a nép ajkán. Meg-megzendülnek csillagos éjben a pusztákon, föl-föl sírnak az erdők árnyában, a karámokban, a fonókban. Nem kevésbbé népszerűek s méltán, Tóth Kálmán hazafias költeményei. A _Ki volt nagyobb?_ – _Szilágyi Erzsébet_ – _Előre!_ – _Kik voltak a honvédek?_ – s az _Aradi vértanúkról_ írt költeményei országszerte megtették a maguk hazafias hatását. A honszeretet tiszta forrásából fakadva: lelkes és igaz érzések tolmácsolói, költőjük emlékét híven védő énekek.

Lirikus volta daczára Tóth Kálmán a gyakorlati téren is sok szerencsével oldott meg némely feladatokat. Irodalmi vállalatai, a _Fővárosi Lapok_ és a _Bolond Miska_ kedvencz lapjai voltak a magyar közönségnek. Amaz szépirodalmi napi lap, mely a régibb s ujabb irókat jóformán egytől-egyig munkatársai közé számította s változatos, élénk és tanulságos tartalmával – különösen _Vadnay Károly_ szerkesztése alatt – évtizedeken át kitünő szolgálatokat tett a magyar közművelődés ügyének; emez első politikai élczlapunk, mely a kiegyezés előtti időszak fonák rendszerét tette nevetségessé ezerféleképen. Tóth Kálmán a vígjátékirás terén is sikerrel működött. Darabjai közül _A király házasodik_, meg a _Nők az alkotmányban_ számot tevő vigjátékaink közé tartoznak. Mindvégig kedvencze volt a magyar közönségnek, különösen a nőknek, a kik szerették gyengéd érzelmességét, álmodozó kedélyét, szelid melancholiáját s mindig frissen ömlő, szívhez szóló dalait, melyek az immár holt költő síri álmaihoz élő dicsőséget zengenek.

Számos jónevű s szép tehetségű lirikusról kellene még itt bővebben megemlékeznünk, de, fájdalom, terünk szűk volta nem engedi részletes ismertetésüket és méltatásukat. Csak fölemlegetjük őket, mint az ötvenes és hatvanas évek költői gárdájának kiválóbbjait, kik nagyrészt szintén Petőfi és Arany hatásai alatt indulnak meg, de megvannak egyéni érdemeik is a szép szolgálatában. Ezek: _Mentovich Ferencz_, főkép _Száraz lombok_ czímű kötetével; a mélykedélyű _Tóth Endre Zengő bokor_, _Ujabb költemények és Harangvirágok_ czimű gyüjteményeivel; _Thaly Kálmán_ lelkes történeti énekeivel s hazafias dalaival; _Szász Béla_ longfellowi motivumaival s meleg családi lirájával; _Szász Gerő_ nemesen szónokias pathosával s eszményekért rajongó lelkesedésével; _Tolnay Lajos_ Arany hatásai alatt írt kitünő szerkezetű balladáival s lírájának erős tartalmával; _Dalmady Győző_ gyengéd szerelmi dalaival s érzelmes hazafiságával; _Zalár_ értékes elbeszélő költeményeivel, szárnyaló ódáival s egy-két szép dalával; a korán elhunyt _Tisza Domokos_ és _Bajza Jenő_ szenvedő fiatalságuk sötét varázsával; _Zilahy Imre_ és _Károly_ a Sturm und Drang korára emlékeztető háborgásaikkal; _Szabados János_ komoly múzsájának hazáról és szerelemről zengő énekeivel; _Boruth_ könnyed és friss népdalaival; _Vida József_ dévaj kedélyével; _Kuliffay Ede_ keresetlen egyszerűségével s végül _Komócsy József_ vidám, borongó és szerelmes lelkének változatos hangjaival.

Működésük méltatása külön fejezetet érdemelne s nem az én lelkesedésemen múlik, hogy rokonszenvem és szeretetem virágaiból nem köthetek koszorút a számukra, de midőn nevöket ide jegyzem, annál több tisztelettel és hálával gondolok mindannyira.

V JÓKAI Szül. 1825

Hol volt, hol nem volt, – volt egyszer (s hál’ isten, még most is megvan!) egy szinaranykedélyű, örökifjú, mindig erős és mindig gyöngéd ember, a kit az isten jókedvében teremtett s _vigasztalásul_ küldött az emberek közé. Mielőtt ezt a mennyei követet, akit mi földi nyelven megszoktunk _Jókai_ Mórnak nevezni, az Úr utnak indította volna, bőven ellátta tündéri adományokkal: bűbájos képzelődéssel, ragyogó vidámsággal és hódító beszéddel.