# Századunk magyar irodalma képekben: Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig

## Part 12

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/szazadunk-magyar-irodalma-kepekben-szechenyi-follepesetol-a-kie-54feab0c/index.md

Mert mit használt állandó szinház, jó szinészek, s micsoda nemesebb missziót végezhettek, ha nem volt annyi eredeti termelés, amennyiből meg lehetett volna alkotni a nemzeti játékrendet? Hálátlan viszonyaink közt ki gondolt arra, hogy szinköltésünknek – ha igazán meg akar izmosodni – teljesen nemzeti talajból kell kisarjadnia? Utánoztuk a németeket, de a másolat mindig silány fegyver arra, hogy megverjük vele az eredetit. A német szinház virágzott, a magyar tengett. A nagy lelkesedéssel megnyitott nemzeti szinház közönsége rövid idő alatt annyira megcsappant, hogy a lapok már komolyan kezdtek beszélni a sok fáradtsággal létesített intézet bezáratásáról.

A német múzsa veszedelmes hatásait azonban (talán nem is a legrosszabbkor?) hirtelen háttérbe szorították a hozzánk is átcsapkodó franczia hatások. Az a nemes romantika, mely – Jókai szerint – Lamartinetól Hugo Viktorig, Dumastól Bérangerig mindent magában egyesített, ami eszmében szép, kivitelben merész, érzelmekben megragadó; ami a szivet hevíti, a lelket fölemeli – jó talajra talált a mi fogékony kedélyünkben, s mindnagyobb és mindmélyebb hatást gyakorolt drámairóinkra. Fölcsaptunk francziáknak, s legalább egy kis mozgékonyság, elevenség támadt körülöttünk. Ügyesebbek lettünk a szerkezetben, fürgébbek a cselekményben, ötletesebbek a dialógban, és abban a boldog illuzióban ringattuk magunkat, hogy a meglepetések eszközeivel elérjük a legmagasabb művészi czélokat. Azt azonban már kevésbbé vettük észre, hogy Hugo Viktorban a különczködésen, a bizarron kivül valami egyéb is van: nagy költői erőre valló jellem- és szenvedélyfestés. Kezdtünk a képzeletből táplálkozni s elfordultunk az élettől. Űztük a chimérákat, viaskodtunk a hétfejű sárkányokkal s előkerestünk az emberiség lomtárából mindenféle »erkölcsi férget«. És iróink francziákká nem tudván, magyarokká pedig nem akarván lenni, oly általánosságokban oldódtak föl, hogy szinte »semmik«-hez hasonlítottak.

Szigligetinek is keresztül kellett mennie a kisérletezések tűzpróbáján. Tehetségének elég tartalma és fénye volt, hogy egy ideig minden gond nélkül tékozolhasson. Egy föltétellel azonban rögtön tisztába jött. Azzal, hogy a sűrű, bonyodalmas s külsőleg erősebben kifejezett cselekmény többet ér a szinpad számára, mint minden nagytartalmú költői mozdulatlanság. Ezt az érdeklődő, de hamar elcsüggedő, szeszélyes közönséget előbb állandósítani kell, hogy aztán vezetni lehessen. Számba kell hát venni az igényeit. A külső hatás eszközei egyelőre alkalmasoknak látszottak e czél elérésére. Szigligeti minden habozás nélkül használta föl a franczia romantika fogásait, s első darabjaiban, kivált a jelentékenyebb sikerű _Dienes_-ben, szinte kápráztatva az érdekfeszítő helyzetekkel s a »belső dolgokat átugrató« meglepetésekkel. Ily irányban tört előre mindenki. Csakhogy, mig a többiek egyáltalában nem gondoltak arra, hogy az idegen hatások ellen védekezzenek: Szigligeti idejekorán tudatára ébredt annak, hogy e hatások java részét fel kell ugyan használni, de semmi esetre sem az eredeti fejlődés rovására. A magyar szinpadnak első sorban magyar repertoirra volt szüksége, s ebben a tekintetben senki sem tehetett többet, mint ő. Munkabirása rendkivüli volt, termékenysége bámulatos, leleménye kiapadhatlan. Lelkesedés vitte a szinpadra, melynek eleinte játszó szinésze, később – midőn a Nemzeti Szinház megalakult – rendezője, majd titkára lett, utóbb dramaturgjaként s végül drámai igazgatójaként működött, – de mind e tisztségekben csak úgy, mint a drámairás terén, bizonyos veleszületett józanság, a viszonyokkal és körülményekkel megszámolni tudó akaraterő tartotta fenn. Diadalmasan törte magát keresztül minden akadályon s a dicsőség zaja ép oly kevéssé szédítette meg, mint ahogy nem csüggesztette el egy pillanatra sem a féltékenykedők és irigyek lármája. Nyugodtan ment a maga utján, mint a ki föltétlenül bízik ereje és törekvései igazában.

Szinműirói tevékenysége csakhamar oly méreteket öltött, melyekkel ez idő szerint nem versenyezhetett senkisem. A magyar játékrendet majdnem félszázadon át ő látta el eredeti szinművekkel. Neve annyit jelentett, mint a magyar dráma története; a többieké, mint Rákosi Jenő szellemesen jegyzi meg, csak epizódul ékelődött e mozgalmas történetbe. Oly adomány állt rendelkezésére, melynek segítségével föltétlenül uralkodott a szinpadon: teljesen otthonos volt a szinszerüség titkaiban. Nem álmodozott nagy dolgokról, nem vesződött szövevényes problémákkal, de éles tekintetét rászegezte a cselekményre és sokszor a legegyszerübb eszközökkel jelentékeny hatásokat tudott elérni. A tárgy, melynek föltalálása másnak gond, neki játék volt; első feltünésekor rögtön megnyerte a maga drámai formáját s a fordulatos helyzetek közt eleven és éltető maradt mindvégig. Munkásságában bizonyos rendszer nyilvánul, minden ridegség nélkül. Nem az ihlet sodorja, hanem valami számító okosság viszi előre, mely nem akar koczkáztatni semmit, – a sikert legkevésbbé. Főczélul az lebeg előtte, hogy a magyar dráma a magyar élet tükre legyen s diadalmaskodjék mind ama válságokon, melyek fenyegetőleg torlódnak köréje. Átveszi Kisfaludy Károly örökét s ez a nagy nemzeti törzsvagyon sohasem kerülhetett volna becsületesebb kezekbe, mint az övébe. Nem pazarolt el belőle semmit, de az erkölcsi tőkének oly garmadájával gyarapította, melyből szükség esetén minden gond nélkül elélhet néhány nemzedék. Sokerejü tehetsége megpróbálkozott a dráma összes válfajaival s mindegyikben teremtett valami jóravalót, derekasat, mely ha nem is stilje költőiségével, vagy jellemei szabatos rajzával, de a biztos formával s az ügyes helyzetekből kiépülő cselekménynyel mindig hatott.

Szomorujátékai közül _Gritti_, _Béldi Pál_, _A fény árnyai_ és a _Trónkereső_ tartották magukat legtovább a szinpadon. Ez az utóbbi akadémiai koszorut nyert s ugy ismeretes, mint Szigligeti legjobb tragédiája. Ebben a dicséretben azonban sok a viszonylagos. Ha pusztán a konstrukczióra nézünk: megtaláljuk benne Szigligeti minden jóravaló előnyét. Szinte bele látunk az iró műhelyébe, ahol kedves össze-visszaságban, kifogyhatatlan változatosságban ott függ a józan kombináczió minden eszköze, a szinszerüség és külső hatás minden tiszteletreméltó szerszáma s alapul egy egészen jól kifaragott tragikai elv, mely röviden az egész darab lényegét magában foglalja: _hitte, hogy joga van_. Hőse Borics, kit elégületlen magyarok feltüzelnek Béla király ellen s meghivnak a magyar trónra. Borics azt hiszi, joga van a koronára, mert anyja, hogy becsvágyát fölkeltse, születésének titkát, mint törvényes fejedelmi származást fedi fel előtte s később, midőn már nem másíthatja meg a helyzetet, megtudja, hogy származása törvénytelen, joga képzelődés, bukása kikerülhetetlen. Mindez jól kigondolt, szilárd szerkezetre vallana. De mindez nem a jellemekből épült fel, hanem az esélyek erős belejátszásával válik bizonyossá. A szenvedélyeknek csak külső körvonalait kapjuk meg s nem a végzetes történet nagystilü karaktereinek félelmesen teljes rajzát. A cselekmény biztosan foly, a dikczió szabatosan árad s a dolgok külső képe kifogástalan, de megrázó költészet, tragikai mélység és erő, a szenvedélyek mindent magával sodró vihara nem érint bennünket sehol.

Szigligetinek nem adatott meg, hogy égjen alakjainak megteremtési munkájában s széthasogassa enszivét, midőn azok fájdalmait megszólaltatja. A múzsa megajándékozta a lelemény rendkivüli adományával, a termékenység bámulatos erejével és – megkimélte a belső megrázkódtatásoktól. Örüljünk neki, hogy igy történt. Csak igy teljesíthette azt a hivatást, mit végzete rárótt. A könnyed és hasznos termelésnek az a kitartó munkája, mely ez időben egyértelmü volt a magyar szinpad népszerüségének biztosításával, örök érdeme marad. Nem szabad kicsinyelni, annál kevésbbé lenézni. Oly művek mint Katona Bánkbánja, kétségkivül hatalmas alkotások, de egyuttal annyira magukban állók, hogy a magyar szinmű fejlődésének történetében szinte különváltan helyezkednek el. Szigligeti minden ízében saját korának embere, anélkül, hogy hajszolná a korszerűséget vagy éppen a napi kérdések szinvonalára ereszkednék alá. Az ő korszerűsége tulajdonképpen abból áll, hogy szakadatlanul foglalkoztatja a szinpadot s mind nagyobb és nagyobb közönséget hódít. Egy minden jó sorsra érdemes nemzeti intézetet lát el kitünő matériákkal, szellemmel, ötlettel, mozgékonysággal s válságokból vezeti diadalra.

Vigjátékainak pompás bokrétája állandó közönséget gyönyörködtet s a nyilván látható hatás még nagyobb termékenységre ösztönzi. Mintha csak félne, hogy sikere hamar-muló virág: ujabb és ujabb termeléssel jár a saját győzelmei nyomába. Pedig csak kedélye kifogyhatatlan, pedig csak földi gondok űzik az égiek felé. Dolgozik, mert a munka élteti s tudja, hogy amit csinál, nem haszontalanság. Oly élénk a leleménye, oly biztos az alakító képessége s oly teljes a formaérzéke, hogy érintésére a legegyszerűbbnek látszó ötlet is drámává kerekedik. Egy holtnak hitt lovag két nő hálószobájának erkélyén megjelen: – semmiség! de neki éppen elég, hogy technikai bravourjával mindvégig érdekfeszítő öt felvonásos szinművet boszorkányozzon ki belőle.

Még nagyobb hasznát veszi leleményének a vigjátékban, de itt már jelentékenyen segíti egy más hatalom is: a humor. Ez a minden fanyarság nélküli, tiszta, természetes jókedv, mely a változó élet minden esélyei közt vidámon tánczol és csapong, kaczag és kaczagtat, Szigligeti kedélyének igazi napfénye. _Rózsá_-tól az _Udvari bolond_-ig egész vágtató világa a derünek! Semmi széleskörü, semmi komplikált, semmi mesterkélt, – minden egyszerü, világos s természetesen bonyolódó, mint a közönséges élet. Egy jó férj, a ki barátjával az »Angol királynő«-ben akar vacsorálni: ugyan mi van ebben? de e miatt aztán megbomlik minden családi béke és boldogság. Ez a _Mama_ meséje. Hanem Mogorinét azért nem fogjuk feledni, s ha typus is: szivesen látjuk örökös zsörtölődéseivel s mindenkit összeveszítő nyelveléseivel az általa jószándékból szőtt fonák helyzetek közt. Ép igy a _Nőuralom_ pompás alakjait, kik közül a férjeknek kellene a rövidebbet huzniok s végűl az akaratos fejü feleségek vallanak kudarczot; vagy a jellemvigjátékhoz közelítő _Fenn az ernyő, nincsen kas_-ban Klárát, a nagyravágyó, hiú nőt, ki, hogy lányait bárókhoz adhassa nőül, takarékos férjét a legkedvesebb raffineriával hurczolja az orránál fogva a pazarlásig.

Mindezek, mint látható, a családi élet szűk köréből vett tárgyak, typikus jellemek, ismert vonások, de komikumuk a formában mintegy ujjászületik. Czéljuk alig egyéb, mint a mulattatás, de azért mindenki számára van bennök valamely vidám tanulság. Ezen a téren legtökéletesebb alkotása egy, a korlátnélküliségig eleven s kápráztató leleménynyel irt bohózata: _Liliomfi_, mely ellenállhatatlan komikumával eddigelé a legjobb magyar bohózat.

Imént a korszerüséget emlegettük, mint oly elvet, mely előtt kisebb-nagyobb mértékben minden irónak meg kellett hódolnia. Tág fogalom, melyet sokféleképen lehet magyarázni. Az irók egy része jóformán a napi kérdéseket szolgálta s ebben találta a korszerüséget. Szigligeti magasabb szempontból nézte s itélte meg a dolgokat. Lehetetlenség volt észre nem vennie, hogy a magyar társadalom figyelme mind élénkebben fordul a nép felé s mi sem volt természetesebb, mint az, hogy ez irányban a szinpad is – az eszmék egyik leggyorsabb terjesztője – megtegye a maga kötelességeit. Korszerünek találta tehát felvinni oda a magyar népet, elnyomott helyzetének rajzaival, jóravaló erényeivel, szenvedéseivel, jogtalan megterheltetéseinek beszédes jeleneteivel, meddőségre kárhoztatott értelmiségének, gondolat- és érzelemvilágának összes igazságaival. S megalkotta a _népszinművet_, a népdrámát. Mintha csak igy akart volna szólni a közönséghez:

– Nézzétek ezeket a becsületes parasztokat! Mennyi őserő hever bennök parlagon! Milyen kincs ez itt egy halomban! Úgy éreznek, gondolkodnak, mint ti s bizonynyal erkölcsösebbek nálatok. Mi jogon nézitek le, mért nyomjátok el őket? Csak magatokat gyengítitek, midőn e nemes, nagy erőre rátiportok. Öleljétek inkább a szivetekre s forrjatok össze egyetértő szeretetben!

Első népszinművét, a _Szökött katonát_ 1843-ban adták elő s a hatás óriási volt. Annak a becsületes kovácslegénynek, kit elszakítanak jegyese mellől s karhatalommal visznek katonának, sorsa mindenkit meghatott. Ellenállása a nép tiltakozásaként hangzott: »Mit akartok? Gyilkosok, haramiák lettetek-e, vagy én vagyok az, hogy igy rohantok rám?« S mindenki jól megértette azt a dalt is, mely a családja s munkája köréből tiz évre elhurczolt suhancznak ajkán fölsirt:

Már mi nálunk verbuválnak kötéllel, Elviszik a szegény legényt erővel. A gazdagnak öt-hat fia, nem bántják, A szegénynek, ha egy van is, elfogják.

Egymásután következtek aztán a _Két pisztoly_, _Csikós_, _Czigány_, _Pünkösdi királynő_, _Dalos Pista_, _Obsitos huszár_, _Lelencz_ stb. s köztük a szintén kora hangulatából kisarjadzó _II. Rákóczi Ferencz fogsága_.

Mindezek a hódító magyarság megannyi diadalai. Nem jelentenek kevesebbet, mint a nép géniuszának győzelmét a művészet világában s a bárgyú német Possék és Volksstück-ök teljes vereségét. Szigligeti ezzel az általa teremtett uj s eléggé meg nem becsülhető műfajjal többet tett a főváros nemzetiesítésére, mint összevéve minden törvényczikkelyünk. Kétségkivül a kor demokratikus áramlata segítette, de ő meg egy hosszu emberélet munkásságának legjavával segítette elő a nemzet ügyét. A népszinmű: érdemeinek orma. Tiszta és nyugodt lelkiismerettel nézhetett vissza megfutott pályájára. Derekasabb munkát kevés irónk végezett. Száznál több eredeti darabot irt s ezek közt alig egynehány idegen tárgyú, a többi mind a mi történelmi vagy társadalmi életünkből való. Tizenhatszor nyert akadémiai jutalmat, három izben a nemzeti szinház koszorúzta meg. Sokoldalu tudását, gazdag tapasztalatait élete vége felé egy világosan, kellemesen irt elméleti könyvben (_A dráma és válfajai_) foglalta össze, mintha számot akart volna adni idevágó összes tanulmányairól s mintha azt akarta volna vele mondani: »Csináltam a dolgaimat, a hogy legjobb erőm és tehetségem szerint tudtam és ujongani fog a lelkem, ha tulszárnyaltok munkában, sikerben, dicsőségben!«

VI HULLÓ CSILLAGOK

Mindig csak ez az olcsó diadal! Mindig csak a külső siker, a színi hatás, a korszerüség! Mikor lázad fel már a költői lélek s mikor áll elő végre eszméktől terhes tartalmával? Hiszen jó, jó, ha a szinpad a nemzetiség ügyét szolgálja s számba veszi a korszükséget, a tömeg izlését, de mikor veszi már számba a – művészetet?

Körülbelül ilyenforma tusakodáson ment keresztül ez időtájt néhány jeles műbiránk elméje s várni látszottak azt a halhatatlant, aki eszményeket igyekezvén megvalósítani, »eltévelyedett gyermekeket emel lángoló karokkal az ég felé«.

Mert Szigligeti körül – korábban, későbben – jöttek, mentek, feltüntek és eltüntek számosan, sokat igérő tehetségek, de csak egy-kettő versenyezhetett vele s az is mulólag. Ezek közül a hulló csillagok közül a legmerészebb futásu s legkápráztatóbb fényü _Czakó Zsigmond_ (1820–1847) volt. Ez a fiatal és szerencsétlen véget ért költő heves képzelmével szinte lángba borított maga körül mindent s komor exaltaczióival egy pillanatra mindenkit megdöbbentett. A lángész erejével hatott a közönségre. Titokzatos magaviselkedése, különczködő lénye, szokatlan ideái, merész beszéde uj táplálékot látszottak adni a képzeletnek. Szelleme magukat a kritikusokat is megtévesztette, a kik a költői erőnek valamely magasabb értékü megnyilatkozását látták benne. Kétségkivül a rendkivüliség jegyében született. Fanyar ifjuságot élt. Atyja a szép családi vagyont egy alchimista konyha hókusz-pókuszaira költötte. Fia kedvetlenül segédkezett mellette a boszorkány-üstök és retorták közt s kénytelen-kelletlen tanuja volt annak, mikor földi boldogságának eszközei kifüstölögtek a kéményen. Anyját korán elveszítette s árván, segély nélkül lökődött a világba. Sanyarogva jutott Pestre s szinész lett. A negyvenes évek elején, – 1844-ben lépett fel _Kalmár és tengerész_, majd a következő évben _Végrendelet_ czimű darabjaival, melyek a romantikus eszközök merész kombinácziójában túlszárnyalták minden más kortársát s szertelenségeikkel és a kor izgalmainak megfelelő dagályukkal szédítő hatást tettek a nagy közönségre. Úgy rémlett, a szenvedélyek nyelvén beszél, pedig csak a saját lelke fuldoklásait hallatta. Sokat vártak tőle s ő túlfeszitett idegekkel dolgozott ragyogóbb dicsőség reményében. Egy erőszakosan égő tehetség tűzijátéka volt ez, melyben vészes képzelődés lobogtatta a ki nem forrott filozófia fáklyáját s az eszmék helyén a nagyotmondások czifra és rakonczátlan népe tombolt. A szertelenségek e viharát mulhatatlan kimerülésnek kellett követnie, – e túlfeszített huroknak pattanniok kellett. Harmadik darabja, _Leona_, a természetimádás és pozitiv vallás közti hánykodásnak ez a zavaros tragédiája, már láttatta azt az örvényt, hova Czakó dúlt kedélye bukni fog. Nagyratörő képzelgéseinek, vad háborgásainak eredménye a teljes meghasonlás lett. Főbe lőtte magát. A művészi alkotásnak csak végzetes tüze lángolt benne, de nem társult vele teremtő nyugalma. Becsvágya fölégette s nevét csakhamar saját műveinek romjai alá temette. Bátran alkalmazhatjuk rá azokat a szavakat, melyeket _Riole_ tánczosnővel mondat el a _Végrendeletben_: »Művészetemet mint egy rablót nézem, ki anyámnak, a természetnek karjaiból elragadt s ölén annyira elferdített, hogy édes anyám többé rám nem ismer.«

A másik kiváló talentum, kit e kor fölmutathat, gróf _Teleki László_ (1811–1861). Voltaképpen államférfi, 1848-ban a forradalmi kormány követe Francziaországban, majd a magyar emigráczió feje, a kit később Drezdában elfogtak, de – a dinasztia föltételei előtt meghajolván – csakhamar szabadon bocsátottak. Rendkivül ideges ember. Politikai pályafutásában sok van a Hamlet révedezéseiből. Maga is egy tragédia hőse és áldozata. Jó, állhatatos hazafi, elveihez hű, következetes, értök áldozatokra képes, de a tettek küszöbén ingadozó mint egy gyermek. Éppenséggel nem a kivitel embere; végletek közt hánykódó, szomorú, beteg lélek. Nagy dolgok nem hozzák zavarba, azokban sokszor szinte vakmerő, de viszont apróságok, semmiségek iszonyúan szétkuszálják, szétdúlják kedélyét. Egy részről hős, a ki nem riad vissza semmitől, más részről szánalmas, félénk tétovázó, a ki a saját árnyékától is megijed. Rémképeket lát ott, a hol nincs veszedelem, gyanakodik, bizalmatlankodik, a hol erre semmi ok. Egyik kezén a remény vezeti, másik kezén a habozás hurczolja. Semmiesetre sem született vezérembernek, érezte ezt ő maga is s midőn adott igérete daczára belesodródott a politikai elhatározások válságába: a fölirati vitát megelőzött éjjelen megrémülve saját diadala lehetőségétől s az erkölcsi felelősségtől, mely nevét, esetleg emlékét behomályosíthatta volna, véget vetett életének.

Ez a különös elemekből álló és sok lelki gyötrődésen keresztülment kiváló szellem _Kegyencz_ czimmel még a forradalom előtt írt egy hatalmas tragédiát, mely drámai suly dolgában, sokak szerint, Bánkbán mellé helyezhető. Annyi kétségtelen, hogy korrajzi ereje és igazságai megrázó hatásuak, de szinműi hatása nyugtalanító, vigasztalan és kopár. Róma hanyatlási idejéből ad egy rettenetes korképet. A hanyatthomlok vesztébe rohanó Róma minden erkölcstelensége, szennye, gazsága, szörnyüsége együtt van e darabban, melyet elejétől végig az iszonyodás borzongásával kisérünk. Oly romlott a levegője, hogy Shakespere szavával élve, szinte »égig bűzlik«, s amit teljes joggal várhatnánk: az aesthetikai hatás gyönyörét közönséges undor mossa szét. Lehet, hogy bizonyos korban – amitől mentsen meg bennünket a kegyes isten – vesékig ható és gyilkos ironiájával megtenné a maga forradalmi hatását s durvaságaival talán ugyanazt vinné végbe a lelkekben, mit szellemes finomságaival egykor Párisban végzett a »Figaro lakodalma«, – de annyi bizonyos, hogy ez idő szerint nem tud megállni a szinpadon. Több izben előadták és sohasem tetszett. Hőse, Petron Maxim, egy feltevésből, egy képzelődésből indul ki: azt hiszi, hogy Valentinián császár meggyalázta háza becsületét s boszúból, hogy az utált czézárhoz közelebb férkőzhessék, ártatlan feleségét, Juliát, annak karjaiba dobja. Ezzel az embertelen tényével kegyenczévé lesz a császárnak s most következik az ő rémületesen czinikus munkája: egy félelmes észszel kigondolt s teljesen biztos kézzel szőtt cselszövény, melynek hálójába lassanként nemcsak a császár, az udvar, de egész Róma belekerül. Mintha azt akarná mondani: Ha csak romlás kell, itt vagyok én pusztító bosszuállásom minden hatalmával! Hideg eszének s vad gyülöletének forgóiban pehelyként örvénylenek alá a léha tányérnyalók, a gőgös praetorianusok, maga a császárné, kit elcsábít, a birodalom egyetlen hőse Aëtius, kit megölet, s végül Valentinián császár is trónjával és életével. Boszúja azonban a tetőponton ellene fordul. Hiába ringatja magát abban a romlott reményben, hogy rettentő munkája után elbukott nejével még boldogan élhet: Julia megmérgezi magát s fia, Pallad, elesik az utczai harczban. A nép ujongásaira, melylyel czézárságát üdvözlik, keserű válaszul hangzik fel ajkán ez a néhány szó: Ne gúnyolj, Róma! Ime, igy zúzza szét e minden erkölcstelenséget gyülölő, de kora levegőjétől végkép megmérgezett lelket a saját erkölcsi romlása. Nem érezünk iránta részvétet s a darab eredeti konczepcziója, hatalmas pathosa, merész gondolatai nem képesek rokonszenvünk számára megmenteni, mert voltaképpen ez a Petron Maxim nem egyéb, mint egy rettenetes bestia.

_Hugó Károly_ (1817–1877), családi nevén Bernstein, szintén merészen indult meg a maga utján s hazájául nem kisebb területet választott, mint az egész Europát. Sok nyomoruságon ment keresztül, mig tanulmányait elvégezhette s a szenvedések tanulságaiból a megváltás elméletét szürte le. Csak származására volt magyar, egyébként világszellem, a ki reformálni akart mindent: a tudományokat, a szinpadot, az erkölcsöket, a vallást, a filozófiát, szóval, az emberiség egész szellemi életét. Reformatori küldetésének erejét oly élénken érezte, hogy országról országra bolyongva mindhalálig kereste a kedvező talajt eszméi számára. Ezt azonban seholsem találta meg. Eleinte az orvosi pályán működött s Hahnemannak volt lelkes híve, a ki meg is hivta maga mellé Párisba. Itt azonban minden figyelmét az irodalmi s művészeti élet kötötte le, főkép a szinpad. Erős és bizarr tehetség, mely nagyon merész repülésre bontotta ki szárnyait s végül nyomorultan pusztult el. Munkái legnagyobb részét német nyelven irta, de nem ismeretlen a franczia irodalomban sem. (_La tirelire de Thérèse. Paris, 1859._ – _Les mémoires terribles d’un martyre monstre. U. o._) Magyarul tudott legkevésbbé. Darabjait rendesen mások dolgozták át a mi számunkra s még igy is idegenszerűek. Mikor nagy szinpadi terveivel Németországban teljes kudarczot vallott: hozzánk menekült s itt akarta magát állandósítani, de többé nem a lángelme dolgozott benne, csak a nagyzás hóbortja. A czivilizáczió pápájának képzelte magát, bullákat és brévéket adott ki, barátait lovagokká nevezte, ellenségeit anathémával sujtotta. Felhagyott egyenes járásával s görnyedezve bolyongott az utczákon, hogy bele ne üsse fejét az »ég csillagos gerendáiba«. Ma a költők fejedelme volt, nagyobb Shakesperenél, holnap az orvosok orvosa, ki bámulatos tudományával képes a holtakat is meggyógyítani. Külön tudományokat fedezett fel, igy a hugologikát, mely az egész világot átalakítani volt hivatva; külön művészeteket, mint minő pl. a cantomimika, melynek segítségével egész shaksperei darabokat adott elő egymaga. Majd a világ első énekesének képzelte magát s botrányos hangversenyekkel gyötörte meg publikumát. Zord téli időben, a szabad természet havas viharában versenyt kiabált a vészszel, mint Lear a sivatagban, mignem teljesen földúlva, elméje roncsaival ismét külföldre vándorolt és Olaszországban halt meg.