# Századunk magyar irodalma képekben: Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig

## Part 11

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/szazadunk-magyar-irodalma-kepekben-szechenyi-follepesetol-a-kie-54feab0c/index.md

Erdélyi háromkötetes nagy gyüjteménye, mely egyuttal a magyar nép szellemi életének története, csak kezdete volt a gyüjtés munkájának, mely azóta folyton foly s melynek eredményeit itt röviden összegezzük. 1850-ben jelent meg _Ballagi Mór_ kétkötetes példabeszédes és közmondásos gyüjteménye; a következő évben Erdélyi, ismét a Kisfaludy-társaság megbizásából, uj kötettel állt elő, a _Magyar közmondások könyvével_; 1863-ban pedig _Kriza János_ (1811–1875) erdélyi unitárius püspök lepett meg bennünket pompás gyüjteményével, a _Vadrózsákkal_, mely a székely nép gazdag kedélyvilágát tárta föl előttünk, nemcsak dalokban, de hatalmas szerkezetü, ó-zamatú balladákban is. Majd következtek _Thaly Kálmán_ rendkivül becses gyűjteményei, a _Régi magyar vitézi énekek_ két kötete (1864) XVI., XVII., XVIII. századi kéziratokból összeállitva, és később (1872) az _Adalékok a_ _Thököly és Rákóczi kor irodalomtörténetéhez_ szintén két kötetben. E közben (1871–72) a Kisfaludy-társaság _Gyulai Pál_ és _Arany László_ szerkesztésében ujra három-kötetes népköltési gyüjteményt bocsátott közre, miután már előbb, 1866-ban, meginditotta magyar forditásban a hazai _nem-magyar ajkú népköltészet tárát_ (tót, magyar-orosz, román népdalok) szintén három kötetben. Megemlitjük itt az ujabbak közül _Kálmány_ Lajos nagy gyüjteményét, az alföld – különösen Szeged vidéke – népköltészeti termékeiből. (_Koszorúk az alföld vad virágaiból_. Két kötet. 1877. _Szeged népe_. Három kötet. 1881.) Mások, mint _Fogarasi_ János, _Bartalus_ István, _Mátray_ Gábor, _Szini_ Károly s legujabban _Bogisich_ Mihály és _Káldy_ Gyula régi énekek és népdallamok gyüjtésével szereztek kiváló érdemet. Népmesegyüjtőink közül legyen elég _Merényi_ László (_Eredeti népmesék_. _Sajóvölgyi és Dunamelléki népmesék_. 1861–63.), továbbá _Arany_ László (_Eredeti népmesék_. 1862.) és végül _Benedek_ Elek (_Magyar mese- és mondavilág_. Öt kötet. 1894–1897.) működésére rámutatnunk. A közmondások gyüjtése körül ujabban _Sirisaka_ Andor (_Magyar közmondások könyve_. 1891.) és _Margalits_ Ede (_Magyar közmondások és közmondásszerü szólások_. 1897.) fáradoztak. Ez az utóbbi érdemes gyüjtemény a megelőző gyüjtők összes anyagát földolgozza s történelmi alapon csoportositja.

Ime, nagyjában itt van az egész termésünk. Sok szeretettel és gonddal összehordott, bőséges anyag, melynek kritikai rendezése és minden tekintetben megfelelő földolgozása azonban még a jövő munkája. Egyelőre csak az orosz czár rendelte el, hogy arra termett emberek, birodalma népkincseit – dalokat, mondákat, meséket, közmondásokat stb. – szedegessék rendszeresen össze, hogy aztán mindazt egy óriási gyüjteményben a saját költségén kiadhassa és megajándékozza vele nemzetét, mely tudvalevőleg éppen nem tartozik a – kisebbek közé.

IV A VIRÁGOK POÉTÁJA 1817–1868

_Tompa Mihályt_ sokáig szokás volt együtt emlegetni Petőfivel és Aranynyal, mintha tényleg valamely szétbonthatatlan irodalmi triászt alkottak volna. Nem alkottak. Petőfi és Arany kiegészítik egymást a nemzeti költészet megteremtésének dicső tényében és egymás mellett élnek a halhatatlanságban, – Tompa csak kortársuk, hivök s költészetével egészen más kategóriába tartozik. Előbb lép föl, mint amazok s kezdetben teljesen Bajza hatása alatt áll. Éppenséggel nem árul el semmi eredetiséget, csak jóval később, midőn Petőfi a maga hatalmas szellemével uj irányokat jelöl meg, bucsuzik el Bajzáék hideg általánosságaitól, megfagyott formáitól és indul a saját egyénisége keresésére. Jóformán lépésről lépésre követni lehet ezen az uton, mely nem akadálytalan és nem ment a tévedésektől sem. Itt-ott egy-egy forduló, egymást keresztező dülők zavarba hozzák. Hiányzik belőle az a merészség, hogy útlan utakon törjön előre s jó idő telik bele, mig az erejének s hajlamainak megfelelő, saját ideáljaihoz vezető ösvényt megtalálja. De megtalálja. És ez nem közönséges érdeme. Igaz költői erő nélkül sohasem bukkant volna rá. Mert ez a kisérletező kor könnyen megőrölte a talentumokat s Petőfi és Arany mellett kiváló költővé izmosodni éppen nem volt olcsó dicsőség.

A sok sanyaruságon keresztül vergődött fiatal poéta 1845-ben azzal a szándékkal jött Pestre, hogy ügyvéddé legyen: diplomaszerzés helyett azonban a _Népregék és mondák_ czimü kötetét rendezte sajtó alá. Ezt a gyüjteményt közönség és kritika osztatlan tetszéssel fogadta. Mindenkinek jól esett a Bajzáék jóvoltából agyonszükitett lira sürü sohajtozásai után egy kis honi íz, egy kis természetes beszéd. (_Árvalányhaj_, _Jávorfa_.) A könyv czime uj programmot igért. Tartalma nem idegen románczok és balladák érzelmes utánzása, de a mi világunkból kiszakított rokonszenves, vonzó tartalom. Összeségében véve a Duna és Tisza közti felvidék mondákban leggazdagabb részének kiszinezése, a sajómelléki nép regéinek költői földolgozása. Várak, szakadékok, tavak, községek, romantikus sziklatömbök stb. keletkezésének mesés történetei. Bőséges és rendkivül változatos anyag, melyhez csak megfelelő alakitó-képesség kellett volna. Vagy ugy beszélni el mindent, a hogy azok a mondák a nép ajkán élnek, vagy a költői képzelem és lelemény segítségével: jobban. De Tompa tehetségén boszút áll az Athenaeumék rideg és feszes formalizmusa: nem birta magát elszakítani modoruktól, mely megölte a stilt és szárnyát szegte minden merészebb képzelődésnek.

Ne feledjük azt sem, hogy akkor már közkézen forgott Petőfi _Helység kalapácsa_ és _János vitéze_. Két mű, mely nyiltan hadat üzent minden klasszikai szenvelgésnek s az elbeszélésnek egészen uj hangjait zendítette meg. Amaz a szatira ostorával vagdalkozott, emez a népmesék bájait ragyogtatta. Egészséges, üde, sajátos termék mind a kettő, a könnyed, ötletes, természetes előadás minden varázsával. Azok, kik a koreszmékből egyetmást megértettek, sok üdvös tanulságot vonhattak volna le a széles tenyerü Fejenagy s a világgá bujdosó Kukoricza Jancsi történeteiből is. Tompán egyelőre nem látszik nyoma sem ezek hatásának. A Népregék éppen nem vallanak népies költőre, sem valami szembeszökő eredetiséget nem árulnak el. A maguk korában bizonyos érdeket adott nekik a tárgy ujszerüsége. És érdekesek a Tompa egyéni tartalmának megismerése szempontjából is, a mennyiben már itt találkozunk allegorizáló hajlamaival, természet-szeretetével, melancholiájával, sőt biblikus vonásaival is. Szerkezet dolgában azonban, egyszerüen, elhibázott alkotások. Mai szempontból: sok bennök a czifrálkodás, a pipere, sok a részletező, a magyarázó, a mellékes, és szerfölött kevés a _naiv_. A mesén kivül – költői értelemben – alig van valami mondani valójuk és talán éppen ezért fárasztók. Egy-egy édes hangulat, egy-egy romantikusabb részlet vajmi kevés kárpótlás a bennök hiányzó művészetért.

Csak azt akarom éreztetni, hogy Tompa első nagy sikere más okokra vezethető vissza: tulajdonképen a korhangulat eredménye. Egyelőre semmi uj vonással nem járult az elbeszélő költészet stiljéhez, ha csak nem tekintjük azt a bizonyos modort, mely nála tökéletesebb, mint társainál. Már az is jellemző, hogy e közt a nagy tömeg néprege közt alig van egy-kettő, mely magyar ütemekben szólal meg, túlnyomó része jambus. Nyilt bizonyítéka annak, hogy érdekes anyagához nem találta meg a korszerü külső formát sem. De hát Bajzáék hatása alól nem lehetett oly könnyen menekülni s Tompának is munkájába került, mig azokat lerázhatta magáról. Lassanként azonban lerázta. A következő évben, 1847-ben, egy jóizü kurucz tréfáját, _Szuhay Mátyást_, Arany tüneményszerüen fölbukkanó _Toldija_ mellett, elismeréssel koszoruzta meg a Kisfaludy-társaság, mely aztán csakhamar tagjai sorába is beválasztotta. S innen lehet számitani emelkedését fokról-fokra. A kisebb elbeszélések terén szeretettel működött ezután is s második gyüjteményében, a _Regék, beszélyek_-ben (1852) már jóval kerekebb kompozicziókkal s tisztább, jellemzőbb formákkal találkozunk. (_Vámosujfalusi jegyző_, _Özvegy és fiai_, _Muszka tréfa_, _Egy házasság_, _Pali története_ stb.) Uj hang is csendül meg bennök koronkint: a kellemes, minden fanyarság nélküli humor hangja. Előadása tömörebb, biztosabb, czélratörőbb, szóval: a fejlődés nyomai nyilván láthatók.

Ezt a gyüjteményét két év mulva (1854) ismét egy kedves regekötet követte: a _Virágregék_, Tompa legnépszerübb könyve, mely azóta számos kiadást ért s mely után nevezzük mi is őt a – _virágok poétájának_. Azt hiszem, neki megfelelőbb, nemes lényéhez illőbb czimmel nem is ruházhatnók föl. A természet, a virágok, kert és mező szüz gyermekei, – ezek voltak az ő világa, ezektől nyert gonddal és kórral küzdködő kedélye »ifjuságot, szint, életet«. A szegényes keleméri paplak kis kertjét pompázó virág-szőnyeg borította, – felesége gyöngéd keze ültetett el minden apró palántát s dédelgette, ápolta a kényeskedő kedvenczeket. Ez a kertecske maga is kész költemény volt, regebeli tündérmagány, melyben minden átlelkesült s a bimbók sziromzatából álmok bontakoztak ki fénylőn és játékosan. Másutt is nyilottak rózsák, ibolyák, liliomok, – az izsóp, zsálya, levendula, méntafüvek egyebütt is virultak, – de sehol úgy, mint itt. Ezek jóval többek voltak holmiféle közönséges hétköznapi virágoknál. Mindegyik egy-egy élő gondolat volt, mozgó, beszélő, cselekvő lény. Tudták, hol vannak s a közöttük révedezve járó költő előtt bizalmasan felfödték minden titkukat. Rejtélyes, halandó tekintetnek eddig ismeretlen életök szabadon föltárult. Gyöngéd és kecses mozdulataik, ajkuk finom illatbeszéde nyilván elárulta, hogy ők voltaképpen valamely édes igézet szülöttei, – levélzetbe öltöztetett érzelmek, pajzán és bájos ötletek, ragyogó jelviségek. Kissé kaczérak, szeszélyesek, idegesek, – megannyi elégedetlenkedő nőcske, a ki szórakozásból mimeli az emberek háztartását, szokásait és hevüléseit. Szépségük valamely erény, gyöngéjük valamely gyarlóság. Kiváncsiak, szerények, nagyratörők, gőgösek, ármányosak, mint az emberek. Vannak közöttük liliomszerüen jók és pipacsszerüen gonoszok. Tudnak szeretni, gyülölni, szenvedni és főkép – meghalni. Egész erkölcsi világunk ott forog mulandó életök jeleneteiben. Velök érzünk, velök álmodozunk. Közéjük vegyülve, elborit bennünket a költő szivéből rájuk áradó szeretet s rég odaveszett emlékek visszaszálló illata. Egyiket-másikat szinte hajlandók volnánk megszólitani:

– Ej, ej, kedves Rezeda nagysád, mikor önt még Rézikének hivták! milyen boldogitóan naiv idők is voltak azok!

– Hát kegyed, tisztelt Rozmarin asszonyság – egykor: bájos Róza – mióta hordoz pápaszemet s lett ily tudós nénikévé?…

– Maga is itt van, édes Árvácska s még mindig olyan érzékeny? Nem látja, hogy a világ mennyit haladt az első szentimentális regény megjelenése óta s hogy a nők ma már biczikliznek és kaszinóba járnak?…

Ah, valóban, a világ nagyot haladt és a nők csakugyan biczikliznek és kaszinóba kezdenek járni, de a _Virágregék_ bájos meséit még, hála isten, nem érte hervadás. Ez a könyvecske mindig szines és illatos gyüjteménye marad az egykor átérzett gyöngéd megindulásoknak, Tompa álmodozó, mély költészetének.

Már ezek a regék is nyilván láttatják, hogy Tompa elbeszélő művészetének tökéletesebb formáit ott kell keresnünk, a hol azok a líra tartalmával erősebben érintkeznek, sőt mintegy összeforradnak. A hol a mesélni való kevés s az elbeszélés anyaga lirai rajzra vagy genre-ra alkalmasabb: ott könnyebben boldogul, biztosabban alakit. Nála az elbeszélés rendszerint egy-egy hangulat története s elevenebb drámai formát csak akkor ölt, mikor ez a tárgy s helyzetek mozgalmasságánál fogva szinte kikerülhetetlen. Igy tömörül pompás jelenetté – egy egyfelvonásos vigjáték anyagát rejtve magában – a _Három a daru_ czimü életképe; igy válnak művészi alkotásokká, elégiákká finomodó történetekké az _Árverésen_ és az _Öreg szolga_ czimü költeményei, ezek a mélyen átérzett, nagy erővel s nemes ideálizmussal megrajzolt képek, melyeket azonban már csak egy hajszál, vagy annyi sem, választ el a lira birodalmától.

Igen, Tompa első sorban lirikus. Lirikus a javából s ha akar, sem tud egyéb lenni. Kedélye rendkivül fogékony minden benyomás iránt, gondolatai szivén szürődnek keresztül, elmélkedése érzés. Magányos életén rejtélyes és borongó álmok kisérik át, lelkét néha szenvedély és kétely hullámoztatják, de vigasztalásul mindig ráhajol e háborgásokra a vallás és melancholia. Képzelete gyöngéd, majdnem nőies. Van humora, mely fénynyel vonja be a földi nyomoruságokat (_Az én lakásom_) s dalai, melyek a nép érzelmi világát a legnemesebb formákban ragyogtatják (_Télen, nyáron pusztán az én lakásom_). Indulat ritkán zavarja föl, de annál gyakoriabbak ellágyulásai. Egészen a sziv embere. Meghat, mert ő maga is meghatott. Midőn már teljesen megtalálta magát: tisztább és mélyebb bármely dalköltőnknél. Kedélye oly gazdagon s kristályosan árad, mint a bérczi patak s ha mi zajt ver: az az álmok édes, dallamos zaja. A nagy és titokzatos természetnek százszor ellesett hangjai csendülnek meg s viszhangoznak ki ez igaz költeményekből. Mintha hallanók, hogy könyek peregnek a fák leveléről s szélsirám zokog át a lombokon. A virágok ez édesszavu poétájának lelke is egy magában nyiló szép virág: szelid bánat közt hullatja szirmait…

A forradalom vihara elzúg fölötte a nélkül, hogy lantján érczesebb ütemek zendülnének meg. A vészkürtöt nagy kortársa, Petőfi, fujta helyette. Ő nem született sem harczra, sem harsonázásra. Rövid ideig tartott tábori paposkodása után s a schwechati csata dicstelen emlékével régi bajának gyógyitása végett Graefenbergbe vonult. Azután… merész ábrándok, nagy diadalok és vereségek után jött az országos csend s lassanként minden sziv bezárult, mint éjszálltakor a virágok. És Tompa szive ekkor nyilott ki igazán pompázón és tündökletesen, mint egy rejtélyes, dús sziromzatú éji viola, melynek ez a roppant gyász a levegője s az a sok csendesen hulló köny a harmata… Romok, sirhalmok közt fénylett és illatozott legfelségesebben. Maga is szenvedő, – tört bimbókat sirató, sebektől sajgó szegény virág, a ki saját fájdalmainak mély érzetéből a költészet enyhítő balzsamát harmatozza nemzete még vérzőbb sebeire…

Költőink közt egy sincs, ki ezekben a szomorú napokban mélyebben meg tudta volna hatni a sziveket, mint Tompa. Az elfojtott harag, a nemes elkeseredés, a lesujtott milliók gyásza sohasem nyert magasztosabb kifejezést, mint az ő búgó elégiáiban, komoly, képekbe öltöztetett, szózatos panaszaiban. A _Gólyához_ irt költemény, még mielőtt nyomtatásban megjelent volna, kéziratban bejárta az egész országot s utána – körülbelül tizenöt éven keresztül – gyors egymásutánban következtek a szebbnél szebb allegóriák, melyeknek politikai vonatkozásai ma már ugyan helylyel-közzel megfakultak, de melyeknek túlnyomó része ma is megbizható adalék a forradalom utáni kor közhangulatának történetéhez. Tompa mintegy rátermett erre a műfajra. A képek, hasonlatok, példázatok állandó eszközei az ő művészetének s kedélyének érzelmes hangja és meleg szinei csak fokozzák annak mély harmóniáját. Ebben az áldatlan korban, midőn, ugy rémlett, egy hős nép végkép »bevégzé zajos történetét« s a villámtól lesujtott bátor keselyűnek még ki sem hült fészkén »csipogva fürdött a szemtelen veréb« – ebben a korban legjobbjaink némaságra voltak kárhoztatva. De azon a »virágnyelven«, melyen Tompa tudott beszélni, el lehetett mondani mindent. Igaz, hogy voltak érte kellemetlenségei s országos hatásu költeményeiért két izben rövidebb fogságot is szenvedett, de nagyobb baja nem történt s gondolatainak továbbra is megtalálta a kellő formákat. A _Pusztán_ czimü bátor hangu s megrázó erejü költeménye mellett csak hármat említek föl, mint ez érdekes cziklus legtöbb fényü darabjait: a _Levél egy elutazott barátom után_ cziműt, mely az Amerikába bujdosott Kerényi Frigyeshez van intézve és Tompa mély kedélyének egyik legpoétikusabb megnyilatkozása; továbbá a hatalmas pathoszszal megirt _Ikarus_-t, mely az ismert mithológiai jelenetben a magyar forradalom merészségét dicsőiti s végül az _Uj Simeon_-t, ezt a fölséges biblikus allegóriát, mely az alkotmány már-már remélhető ujjászületésének, a szabadság visszatérésének nagy ünnepét aposztrofálja. Ezekben, a politikai vonatkozások mellett, melyek immár, hála isten, megszüntek aktuálisok lenni, van valami örök emberi, a minden idők számára kiható központi eszme, mely sohasem veszitheti el a maga aktualitását.

Tompa költészetében az uralkodó hang az elégiák hangja. Borongó és elmélkedésre hajló kedélye a mulandóság képei közt révedez legszivesebben. A pillanat gyönyörét és örömeit kevésbbé érzi, mint a visszaemlékezés édes-bús fájdalmait. Az ősz melancholiája, hervadozó tájak, elvirult élet, csüggedt lombok, midőn a »természet arczán kigyúl a haldoklási pir« – ezek az ő állandó, de hangban és formákban folyton megujuló motivumai. Az a nagy természet-szeretet, mely költeményeiből kezdettől végig kisugárzik, őszinte, igaz szeretet, a szenvelgés vagy modorosság legkisebb árnya nélkül. Oly benső viszonyban állanak egymással, mint két egymást mindenben megértő jóbarát. Együtt örülnek, együtt zokognak, – de legtöbbször zokognak. Az _Őszi és Alföldi képek_, a _Tornáczomon_ czimű mélabús poéma, a _Sirboltban_ czimü hatalmas elégia, a gyermekei kora halálát elsirató szivszaggató énekek s az _Utolsó versek_ tisztafényü strófái s még annyi sok más, mind maradandó alkotásai Tompa nagy költői erejének s mélységes szivének. A ki elzengte őket, dalosuk ott pihen a hamvai temetőben, maga is »egy elburkolt, szomorú kép, várva nagy értelmét bús tele titkainak« – siri ágyát körülülik a virágok s virulva, hervadozva igy suttognak egymásnak:

– Ez az alvó poéta valamikor nagyon sok szépet mondott rólunk. Legyünk hálásak érte. Illatozzuk be álmait s szirmainkat hullassuk a szive porára.

V A DRÁMA FORRONGÁSA 1814–1878

Mikor Balaton-Füreden az ott nyaralgató magyar közönség áldozatkészségéből egy kis szinház épült: az immár kész épület homlokzatára szerettek volna valamely rövides, jellemző föliratot helyezni. Kisfaludy Sándort kérték föl, fogalmazzon egyet. A költő ezt a két szót vésette oda:

– Hazafiság a nemzetiségnek.

És ez a két szó, a mily röviden, ép oly híven fejezi ki jobbjaink fölfogását a szinpad hivatásáról. A szinpad deszkái másutt jelenthették a »világot«: nálunk egyelőre csak a »hazát« jelentették. Nemzetiségünknek egyik mentsvára lett ez, oltár, melyen az áldozat tüze égett, templom, a hol szárnyra kelt a hóditó eszme: nyelvében él a nemzet! Igy fogták föl a hazafiak, kiknek filléreiből fölépült Pesten a Nemzeti Szinház s 1837-ben a németnyelvü Thalia nem nagy örömére _Vörösmarty_ lelkes prológjával, az _Árpád ébredésével_ szerencsésen meg is nyilott. Igy szinészeink is, egy _Lendvay_, _Egressy_, _Bartha_, _Megyeri_, _Benke Róza_, _Déryné_,[3] kik silány keresetük száraz kenyere mellett a művészetnek igazi fölkentjei s a magyarságnak valódi apostolai voltak. És igy főkép az irók, kik a szinpad számára dolgoztak. Irányukat már jeleztük Kisfaludy Károly méltatásánál. Az ő halála után Vörösmarty lobogtatta a zászlót, a kit nagy költői hirneve egy ideig a drámairás terén is födözött és a ki a szinmű bizonytalan formáját költői tartalommal akarta izmositani. De, fájdalom, ez a költői tartalom nem igen nyilvánult egyébben, mint a nyelv költőiségében, a ragyogó dikczióban. Ez pedig vajmi keveset lenditett a dráma vajudó ügyén. Bizonyos jelenetek, képek tetszettek és hatottak, földobogott a sziv a dallamosan és szépen ömlő magyar beszéd hallatára, de a pompás jambusok közt hiányzott a helyzet s a szóvirágokon nem tudott keresztültörni semmiféle egészséges cselekmény, a mi a dráma életét hirdette volna. Nagyrészt dialogizált történetek szerepeltek a szinpadon, szaggatott, laza szerkezettel, szintelen alakokkal s terjengős, fölösleges beszéddel. Az emberek mozogtak és fecsegtek, a nélkül, hogy tettek volna valamit. A hogy régebben az elbeszélés formáját az áradozás és okoskodás tette nehézkessé: ugy szoritotta le s bénitotta meg itt is a cselekmény szárnyait a deklamáczió. A vigjátékban még csak pezsgett valamelyes fölszines élet: a komoly szinműben jóformán semmi. Az ugynevezett költői hatás egészen költőietlen módon kezdett megnyilatkozni: a közönség unatkozott.

Ebben az időben aratta legfényesebb diadalait a franczia romantika. Hugo Viktor darabjai átalakitották a szinpadot. Egész Európa tapsolt az uj szellem győzelmeinek. A Borgia Lukrécziák, Angelók hóditva járták be a világot. Hozzánk is eljutottak s egy körülményt rögtön megvilágitottak: hogy azok a merész szellemtől áthatott idegen szinművek jóval érdekfeszitőbbek mint a mieink. Történetök nem elbeszélés, hanem előttünk folyó, megjátszott, cselekményes élet, s ha túlzás az egyik főhibájuk: kárpótlást nyujtanak érte a hatásban, mely elvitázhatatlan. Ennek az izgalmas kornak határozottan megfelelőbbek. Levegőjük izzó, alakjaik szertelenek, helyzeteik kápráztatók, bonyodalmuknak erős az érdeke. Oly eszközökkel dolgoznak, melyek a sikert szinte kétségtelenné teszik és biztositják. Nem fog ártani, ha kilessük a furfangjukat s fölhasználjuk technikájuk előnyeit.

Szerencsénkre, épen ez időtájt, ott lenn az Alföldön, Nagyvárad városában, egy apró gyermekember – aki különben az iskolában nagyon jól tanulgatott – szabad idejét arra használta föl, hogy a könyvei üres lapjait teleirogatta versekkel s bábjaival maga által komponált szindarabokat játszatott el. Az eleven eszű kis fiú órákig térdelt bábszinészei mellett s órákig beszélt helyettük mindenféle bolondos, ötletes, furcsa dolgokat. Egyszerre végezte a drámairó, a szintársulat meg a néző közönség munkáját. Szülei nem sokat törődtek ebbeli szenvedélyével, – végre is, minden gyerek játszik. Atyja, Szathmáry Elek, ügyvédember volt, s klienseivel meg a pöreivel vesződve, épenséggel nem sejtette, hogy Jóska fiának ez a minden másnál kedvesebb játéka voltaképen egy komoly és nehéz pályafutás kezdete. Mikor a gyermekszobába lépett, bizonyára nem látta, hogy ott kettecskén mulatnak: a kis fiú meg a Múzsa. Csak arra gondolt, hogy fia kitünően tanul, s épen ezért nagyon jó lesz papnak. Erre a pályára azonban nem lehetett ráfogni: nem volt semmi kedve hozzá. Ráfogták hát a mérnökségre, s a Kőrös-szabályozás munkálatainál rögtön alkalmazták is. Hét évi gyakorlat után meg kellett volna szereznie a mérnöki oklevelet. Evégből az atyja felküldte Pestre. Itt aztán az volt az első dolga, hogy átment a budai szinházba, megnézte Kántornét, Megyerit, Barthát, s miután pompás játékukat teljes lélekkel megélvezte: mérnökséget, diplomát, mindent feledve, beállt a halhatatlan koldusok közé, havi tizenkét forint fizetésért kóristának, tánczosnak.

Hogyan? Az ős Szathmáry-család nagyreményű sarja bohóczkodó komédiás? Mikor ezt a lesujtó hirt atyja meghallotta, rögtön levelet irt a fiának, hogy ezentúl ne merje a nevét viselni, egyébként pedig, ha legközelebb felmegy Pestre, az lesz az első dolga, hogy – agyon fogja lőni. Thalia lelkes ifjú papja minden habozás nélkül letette az ősi családi nevet s egy, azóta sokkal ismertebb és dicsőségesebb nevet vett föl: _Szigligeti Eduárd_-nak nevezte magát. Ha jól emlékszünk, Francziaországnak is volt egy Poquelin nevű polgára, akiről az atyja szintén azt hitte, hogy szinészkedésével szégyent hoz az ő szeplőtelen hirű kárpitosságára, s aki aztán csakugyan kénytelen is volt nevét a ma már nem egészen rosszul hangzó _Molière_ névvel fölcserélni…

Szigligeti szinészkedése különben csak tisztességes ürügy volt arra, hogy közelebb férkőzhessék a szinpadhoz. Erősen érezte magában a hivatást, s leküzdhetlen vágy sarkalta: előbbre vinni a magyar szinköltészet ügyét. Meg akart ismerkedni ennek a festett világnak minden titkával, a technikai külsőségek s szinszerűség összes furfangjaival, melyek – különösen azokban az időkben – a szinmű életrevalóságának nem épen megvetendő kellékei voltak. Csak ezek segítségével lehetett visszahódítani azt a közönséget, mely már-már elidegenedett a szinháztól s torkig volt a hosszadalmas és áradozó deklamácziókkal.