# Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) ## Part 1 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/sajovolgyi-eredeti-nepmesek-1-kotet-38563/index.md Produced by Albert László (This book was produced with permission using text made available from the Hungarian Electronic Library. The text was amended after comparison with public domain scanned images of the original publication from the Google Books project.) SAJÓVÖLGYI EREDETI NÉPMESÉK. ELSŐ KÖTET. SAJÓVÖLGYI EREDETI NÉPMESÉK. ÖSSZEGYÜJTÖTTE MERÉNYI LÁSZLÓ. ELSŐ KÖTET. PEST, 1862. KIADJA HECKENAST GUSZTÁV. Pest, 1862. Nyomtatott Landerer és Heckenastnál. AZ ÓLOMBARÁT. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy diófa, diófa tetején almafa, almafa tetején körtvefa, körtvefa tetején szilvafa, szilvafa tetején cseresnyefa, cseresnyefa tetején baraczkfa, baraczkfa tetején czitromfa, czitromfa tetején fügefa, fügefa tetején narancsfa, narancsfa tetején rozmaringfa, rozmaringfa tetején jegenyefa, jegenyefa tetején egy ringyes-rongyos pendel, melynek kilenczvenkilencz korczába egy-egy mese volt férczelve, ez is onnan van kivéve. Volt egyszer hát egy szegény ember s ennek három fia. Itt a szegény ember a haldokló ágyán fekszik, ezért az ő három fiát maga elébe hivatta, kikhez aztán szava és mondása im ez volt: – Édes fiaim! ha nem mondom is, ugyis tudhatjátok, hogy mért van a mi országunk gyászba borulva, hogy mért van a mi országunkban örökös sötétség, ugyannyira, hogy a kanál is megállana benne. De ha nem tudjátok, hát megmondom: hát fiaim ez az örökös sötétség onnan van, mert a napot és a holdat ellopták a mi fényes egünkről!… Hanem fiaim egyet mondok, kettő lesz belőle: nekem egy tátos azt jövendölte, hogy az én három fiam közül az egyik, már hogy melyik, azt egész bizonysággal nem merem állitani, visszahozza a napot és a holdat. Azért fiaim ezennel meghagyom nektek, hogy holtom után azonnal induljatok el a nap és a hold fölkeresésére s mindaddig haza ne jőjetek, mig a világosság forrásait haza nem hozzátok. Ezzel a szegény ember a fal felé fordult, kiköltözött ez árnyékvilágból s el is temették tisztességesen. De itt uramfia! mi kerül a dologból, mi nem, ugy láttam mint most, ott voltam a hol mondták, az egész országban hire futamodik, hogy a szegény ember három fiának mit hagyott a testamentomában; ugyannyira, hogy még a király is meghallotta, ki aztán tüstént maga elé hivatta a három fiut. S mikor a király szine előtt megjelent a három fiu, az azt mondja nekik: – Édes fiaim! én azt hallottam, hogy apátok – hogy az isten nyugtassa meg, még a meghaló földében is – meghaló-ágyán meghagyta nektek, hogy holta után induljatok el e széles nagy világba a nap és a hold fölkeresésére. Azért fiaim ez szóm és mondásom hozzátok: hogy az, a ki a napot és a holdat elhozza, holtom után király lesz, azt a másikat pedig, a ki annak a bizonyosnak mindenekben segitőtársa lesz, vicze-királylyá teszem. Most pedig menjetek be az én királyi ólamba és fegyvertáramba s válaszszatok magatoknak paripákat és kardokat, aztán pedig pecsétes levélben átadom nektek a parancsolatot, hogy a merre csak mentek, mindenütt szénát, zabot, ételt és italt ingyen szolgáltassanak ki a számotokra. Itt a három fiu bemegyen a királyi ólba s a két idősb testvér kiválasztotta a legszebb aranyszőrü paripákat, a legkisebb pedig valahol ott a fal mellett, valami rejtett zugban, pókháló és szemét közt tengődő kóczos, rongyos csikót szemelt ki magának. A két idősb testvér még kinevette a legkisebbet, hogy ugyan mit akar azzal a rongyos, tesznye csikóval, mely a maga lábán is alig tud megállani, de ezzel az mitse gondolt s fülebotját sem hajtotta a két bátyja beszédének. Innen aztán bementek a királyi fegyvertárba, hol a két idősb testvér kiválasztott magának két szép aranykardot, a legkisebb fiu pedig, kinek legtöbb esze volt, egy rozsdás aczélkardot szemelt ki magának. Ez a rozsdás kard hol kiugrott a hüvelyéből, hol visszaugrott; szünet nélkül mindig játszott. A két öregebbik testvér ujra kinevette a legkisebbiket, de ő ezt is, mint a többit, szépen zsebre rakta, gondolván magában, hogy az nevet igazán, a ki utoljára nevet; mert a tesznye csikó, olyan igaz minthogy élek s élnek kigyelmetek, hisz ott voltam, a hol mondták, ugy láttam mint most, széltől fogantatott, zsarátnokot evő, hat lábu tátosló volt, a rozsdás kard pedig olyan tulajdonsággal birt, hogy csak ezt kellett neki mondani: „vágjad édes kardocskám“ s azt a bizonyost azonnal levágta; de mindezekről a két idősb testvér mitse tudott, mert nem értettek a famunkához. Itt a három testvér utnak indult ország-világszerte a nap és a hold keresésére. Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurtafarku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer elértek az ezüsthidhoz. Mikor az ezüsthidhoz értek, azt mondja a legkisebbik testvér két bátyjának szót szólván: – Édes testvéreim! Menjünk mi csak a hid alá, mert mindjárt itt lesz a holdas paripa, ezen pedig a 12 fejü sárkány, kinek a nyeregkápáján fityeg a fényes hold. Itt a két testvér alig bujik el az ezüsthid alá, már ekkor a hidon volt a holdas paripa, rajta a 12 fejü sárkány, ennek pedig a nyeregkápáján fityegett a fényes hold. Itt a tejfehér szinü holdas paripa megbotlott az ezüsthidon. Megharagszik erre a tizenkét fejü sárkány s azt mondja a holdas paripának: – Hej, holló vájja a szemedet, kutya egye a húsodat, föld igya a véredet, erdőről erdőre jártam rajtad, hegyről hegyre ugrattalak, soha meg nem botlottál, most az egyenes uton is megbotlasz!… Hej, világszép éltemben mindig hallottam Kiss Miklós hirét, ha most itt volna, szeretnék összetüzni vele. Erre a szóra, a mi Kiss Miklósunk – mert közbe legyen mondva, igy hiták a legkisebbik fiut – a hid alól kiugrat az ezüsthidra az aranyszőrü tátosparipán s összetüz a 12 fejü sárkánynyal. Sokáig viaskodtak egymással. Kiss Miklós csak a rozsdás kardjának szólt: „Vágjad édes kardocskám“ s az azonnal három fejét vágta le a sárkánynak s igy sorba, mig mind a 12 fejét le nem kaszabolta; ugyannyira, hogy a kurtábbikat mégis a 12 fejü sárkány húzta. Kiss Miklós aztán kötőfékre fogta a tejfehér szőrü, fekete serényü holdas paripát – a nyeregkápán fityegett a fényes hold is – s a középső testvér gondviselésére bizta. S aztán keresztülmentek az ezüsthidon, mely a tátosló aranypatkójától csakugy csengett-bongott, mint a legszebb muzsika. Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, a hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer mégis elértek az aranyhidhoz. Mikor az aranyhidhoz értek, megszólal Kiss Miklós s azt mondja a két bátyjának, szót szólván: – Édes testvéreim! Bujunk mi csak a hid alá, mert mindjárt itt lesz a napos paripa, ezen pedig a 24 fejü sárkány, kinek a nyeregkápáján fityeg a tündöklő nap. Majd kihi ő engem egy szál kardra, majd megmérkőzöm én vele, de erőnek erejével, s ő engem nem tud legyőzni, se én őt: ekkor ő is, én is lánggá változunk; ő lesz a piros láng, én pedig a kék láng; – de még ekkor se birjuk egymást legyőzni, mert igen egyforma erejüek leszünk, hanem itt van ez a kénkő, majd mikor a piros láng legjobban nyujtózik az égfelé, hogy elnyomja a kék lángot, már mint engem: dobjátok a kénkövet a piros lángba. Alig végzé beszédét a mi Kiss Miklósunk, már a hidon termett a napos paripa, hátán a 24 fejü sárkány és a tündöklő nap; – de a napos paripa megbotlott az aranyhidon. Megharagszik erre a huszonnégy fejü sárkány s azt mondja a napos paripának: – Hej, holló vájja a szemedet, kutya egye a husodat, föld igya véredet, erdőről erdőre jártam rajtad, hegyről hegyre ugrattalak, soha meg nem botlottál s most az egyenes uton botlol meg!… Hej, világszép éltemben mindig hallottam Kiss Miklós hirét – hogy a kutya egye meg! – s ha most itt volna, szeretnék összetüzni vele!… Erre a szóra a mi Kiss Miklósunk kiugrat a hid alól, fel az aranyhidra s összetüz a 24 fejü sárkánynyal. Kiss Miklós csak a kardjának parancsolta, hogy „vágjad édes kardocskám“ – s az izibe leszelte a sárkány 24 fejét; – de világcsodájára, mikor mind a 24 fej le volt vágva, azok egy szempillantásra ujra kinőttek, melyeket aztán az ugráló kard sem tudott leszelni, hijába mondta neki Kiss Miklós „vágjad édes kardocskám“ mert biz az egyet sem tudott vágni. Ehj, kezébe kapja a rozsdás kardot a mi Kiss Miklósunk s ugy megforgatta mint a villámlás, de nem nyert vele semmit, mert igen egyforma ereje volt a sárkánynyal. Mikor a sárkány látta, hogy nem boldogul a mi Kiss Miklósunkkal, megszólal ilyeténképen: – Hallod-e te Kiss Miklós – vesztél volna az anyádnál – már látom, hogy semmire sem mehetek veled, de te se én velem: azért tegyünk egy próbát: válj te kék lánggá, én pedig piros lánggá s a melyikünk el tudja nyomni a másikat, azé legyen a napos paripa s rajta a tündöklő nap. Ugy is lett. – Kiss Miklós kék lánggá vált, a 24 fejü sárkány pedig piros lánggá. Küzködik egymással a két láng, hogy melyik birja elnyomni a másikat, de sem a kék láng nem birta elnyomni a pirosat, sem ez amazt; – de szerencsére a két testvér ép ekkor vetette a piros láng közé a kénkövet s igy a kék láng mégis elnyomta a pirosat, s mikor egészen elfojtotta, a 24 fejü sárkány is megszünt élni. Kiss Miklós a napos paripát az öregebbik testvér gondviselésére bizta. Kiss Miklós aztán azt mondta két bátyjának, hogy menjenek csendesen hazafelé, mert ő neki még dolga van s azzal elvált tőlük. Kiss Miklós aztán megrázkódik, s ime egy kis czirmos macskává változott. Szalad a kis czirmos macska az országuton, egyszer egy gunyhóba ugrott. A gunyhóban volt pedig a sárkányok édes anyja, és kinek-kinek a maga felesége. Meglátja a kisebbik sárkány felesége a kis czirmos macskát, azt az ölébe veszi, megsimogatja s azt találja mondani a sárkányok anyjának: – Hej, ha én azt tudhatnám, hogy az az átkozott Kiss Miklós megölte az uramat, olyan forrás vizzé változnám, hogyha abból Kiss Miklós, meg a két bátyja nem többet, csak egy cseppet innának: tüstént szörnyet halnának! Ezzel a kis czirmos macska kiugrott a kisebbik sárkány felesége öléből s odatörlészkedett a nagyobbik sárkány felesége szoknyájához, ki aztán azt ölébe vette, megsimogatta s azt találja mondani: – Hej, ha én azt tudhatnám, hogy az az átkozott Kiss Miklós megölte az uramat: én meg olyan körtefává változnám, hogyha az én körtvémből Kiss Miklós, meg a két bátyja, nem többet csak egy falatot ennének: tüstént szörnyet halnának. Ezzel a kis czirmos macska kiugrott a nagyobbik sárkány öléből s odatörlészkedett a vén asszony szoknyájához, ki azt az ölébe vette, megczirogatta s azt találja mondani két menyének: – Édes leányaim! támaszszátok csak fel az én két szememet azzal a 12 mázsás vasruddal, hogy hadd tekintsek csak körül. A két menye aztán elővette a 12 mázsás vasrudat s feltámasztották vele a vén asszony szemeit. Ekkor megszólalt a vén asszony is ilyeténképen: – Hej, ha az én két fiamat az az átkozott Kiss Miklós megölte: én meg akkorra szájjá változom, hogy az egyik végét a földnek, a másikat pedig az égnek vetem s hogyha abba megfoghatom azt az átkozott gazembert és a két testvérét: mint a malomkő a buzát, ugy összemorzsolom őket. Mikor a kis czirmos macska mindezeket szépen kihallgatta, usdi vesd el magad, ki a gunyhóból, szaladásnak eredt s megsem állt, mig jó tátoslovához nem jutott. A vén asszony 12 mázsás buzogányt hajitott utána, de elhibázta a dobást, mert ép ekkor csukódott le két szeme pillája, magától pedig, ha csak fel nem támasztották, nem birta felnyitni, mert vén volt már. Igy szabadult meg Kiss Miklós a 12 mázsás buzogánytól, a bizonyos haláltól. Mondom, hogy megszabadult, hogy elért jó tátoslovához, ujra megrázkódott s a kis czirmos macskából ismét legény lett. Aztán felült jó tátoslovára, mely egyet szökött, kettőt ugrott s tüstént utolérte két bátyját. Aztán folytatták az utjokat szép csendesen hazafelé, egyszer azonban megszomjazik a középső testvér s azt találja mondani két testvérének: – Ehjnye, be szomjas vagyok, majd kiég a torkom! – Ha csak az a bajod, válaszolt Kiss Miklós, mindjárt hozok én vizet; amott buzog fel egy forrás. Ezzel Kiss Miklós sarkantyuba kapja jó tátoslovát, egyet szökik, kettőt ugrik s már a forrás viznél volt; de itt Kiss Miklós a helyett hogy tele meritette volna a kobakját, mely ugy az oldalán függött, kihuzta éles kardját s háromszor beleszúrt a forrás vizbe. Ime! a forrásból vér buzogott fel s keserves jajszó hallatszott. Az a vér a kisebbik sárkány felesége vére volt, az a jajszó ugyanannak halálos nyögése volt; ugyannyira, hogy az egész forrást pirosra festette a vér. S mikor a két testvér a forráshoz ért, egy csepp kedvök sem volt belőle inni. No jól van, ez abba maradt s tovább mentek. Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer megszólal a legidősb testvér is ilyeténképen: – Ehjnye, be éhes vagyok! – Ha csak az a bajod, válaszolt neki Kiss Miklós, azon könnyen segithetünk, mert amott a töltés mellett van egy körtvefa, azon pedig annyi az érett gyümölcs, hogy majd az ágát töri le. No várj, majd hozok én neked mindjárt körtét, csak te vezesd addig a napos paripát. Itt a mi Kiss Miklósunk sarkantyuba kapja jó tátoslovát, mely egyet szökik, kettőt ugrik s már a körtvefa előtt terem; de itt a mi Kiss Miklósunk a helyett hogy szakasztott volna a körtvefáról és a bátyjának vitte volna, kihúzta éles kardját s a meztelen fegyverrel háromszor szúrt a körtvefa tövébe. A fa tövéből vér buzgott fel s keserves jajszó hallatszott. Az a piros vér volt a nagyobbik sárkány felesége vére, az a keserves jajszó ugyanannak a halálos nyögése volt. A körtvék pedig azonnal megrohadtak; ugyannyira, hogy mikor a két idősb testvér a körtvefához ért, nemhogy körtvét ettek volna, de még a gusztusuk is elment tőle. No jól van, ez abba maradt, s azzal tovább mentek. Csak mennek csak mendegélnek hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is tul, a hol a kurta kis disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, hát egyszer még messziről meglátja a mi Kiss Miklósunk, hogy egy irdatlan nagy száj, melynek az egyik vége a földnek van vetve, a másik vége pedig az égnek, mint a legsebesebb fergeteg közeledik feléjük; ugyannyira, hogy alig maradt annyi idejök, hogy az ólom-barát rezidencziája ajtaján beszaladhattak. S ezer volt a szerencséjök, hogy beleszaladtak, mert már ekkor az az irdatlan nagy száj ott állt az ólombarát küszöbe előtt, hogy onnan a ki kilépett volna, mintha a pokolba esett volna, tüstént elnyelte volna az irdatlan nagy száj, melynek az egyik vége a földnek, a másik pedig az égnek volt vetve. – Hej, jó barátom, ólomöntő barát, szólt a mi Kiss Miklósunk, van-e sok olvasztott ólmod? megfizetek érte jó pénzzel. – Hahó Kiss Miklós barátom, ösmerlek, világszép éltemben mindig hallottam a hiredet, már régen várlak, jó hogy itt vagy, hogy csukjam be csak az ajtómat, mert innen tovább egy tapodtat se mégysz! – Jaj, az istenért, szólt Kiss Miklós, ki ne menj, át ne lépd a küszöbödet, mert mindjárt elnyel a sárkány anyja nagy szája, melynek az egyik vége a földnek, a másik pedig az égnek van vetve! Az ólomöntő-barát kimegyen a szobájából, hát ott látja a sárkányok anyja nagy száját, melynek az egyik vége a földnek, a másik vége pedig az égnek van vetve. Az ólomöntő-barát nagy ijedten visszaszaladt a maga szobájába, hol azt mondja Kiss Miklósnak: – Hej, jó barátom Kiss Miklós, adj tanácsot, hát mit cselekedjünk? – Mit-e?! hát van-e sok olvasztott ólmod? – Most nem sok van, csak 366 mázsa. Ott kinn van az üstben, most zubog legjobban. – Tudod mit, egyet mondok, kettő lesz belőle, fogjuk csak fülön azt a nagy üstöt s öntsük a sárkányok anyja nagy szájába, melynek az egyik vége a földnek, a másik vége pedig az égnek van vetve. Itt lelkem teremtette, az ólomöntő-barát az egyik fülét, Kiss Miklós pedig a másik fülét nyakon ragadja az irdatlan nagy üstnek, a küszöbhöz czipelik s kizúditják a vén banya tátott szájába a 366 mázsa olvasztott forró ólmot. A forró ólom mind össze-vissza égette a sárkányok anyja gyomrát, s az menten kilehelte átkos páráját. Igy szabadult meg a mi Kiss Miklósunk a sárkányok anyjától; de szegény most az egyszer ugy járt, mint a ki vödörből cseberbe hág; mert az ólomöntő-barát ő kigyelmét nyakon csipte, mint valami szalmaszálat a szobába vitte, hol is azt találja mondani Kiss Miklósnak: – Hej, jó barátom Kiss Miklós, világszép éltemben mindig hallottam hiredet, azért most küzdjünk meg, hogy melyikünk az erősebb, én-e vagy te?! S ezzel az ólom-barát csak a kis ujját tette a mi Kiss Miklósunkra, hát már ettől is ő kigyelme roskadozni kezdett s a szoba ólompádimentoma egy ölnyire horpadt be a lába alatt. – No Kiss Miklós barátom, van-e kedved velem megküzdeni? kérdé az ólom-barát. Nem szólsz semmit, már látom, hogy nincs: azért ez szóm és mondásom hozzád: hogy én téged örökös rabságban nálam tartlak mindaddig, mig nekem el nem hozod a zöld királynak zöld leányát… Ti pedig, és ekkor a két bátyjához fordult, ti pedig elmehettek szép csendesen hazafelé, elvihetitek magatokkal a holdas és a napos paripát, rajta a fényes holdat és a tündöklő napot, mert ezekre nincsen szükségem. Itt a mi Miklósunk keserves könyhullatások között elbúcsuzott édes testvéreitől, azok pedig hazafelé vették az utjokat s szerencsésen haza is jutottak. Nagy lett az országban az öröm, hogy a szegény ember fiai, mint atyjuk a meghaló ágyán meghagyta nekik, hazahozták a fényes holdat és a tündöklő napot. Ezért a vén király összegyüjté a birodalmában levő herczegeket, grófokat, bárókat, urakat, urfiakat, válogatott czigánylegényeket, hosszu süveges kankós tótokat, kiknek aztán elébök terjesztette, hogy mit érdemelnek meg az olyan testvérek, kik hazahozták a fényes holdat és a tündöklő napot. Azok erre a kérdésre aztán azt felelték: azt érdemli meg, felséges urunk, hogy az, a ki a tündöklő napos paripát, rajta a verőfényes napot hazahozta, az ország királya legyen, az pedig, ki a fényes holdas paripát s rajta az ékes holdat hozta haza, a vicze-király; mindkettő pedig egy-egy királykisasszonyt, már mint a felséged leányait, kapják feleségül! Ugy is lett. – A szegény ember nagyobbik fia lett a király, a középső pedig a vicze-király, mindegyik pedig egy-egy királykisasszonyt kapott feleségül. Aztán a fényes holdas paripát és tündöklő napos paripát föleresztették az ég országutjára; de mind a hold, mind pedig a nap szomoruan világitott. Azért világitottak pedig szomoruan, mert nem azt jutalmazták meg érdem szerint, ki őket igazán megszabaditotta a sárkányoktól, már mint a mi Miklósunkat, ki még most itt ott volt örökös rabságban az ólom-barátnál. Egyszer az ólom-barát magához hivatja a mi Miklósunkat s azt találja neki mondani: – No Miklós, ha te nekem a zöld királynak zöld leányát elhozod: akkor szabadon eresztlek s leveszem rólad azt a 3 vasabroncsot és azt a 12 mázsás lánczot. Azért jó barátom Miklós, azt tanácsolom neked, hogy holnap indulj el, mert ugyis szép verőfényes nap van s hozd el nekem az én szivem kivánságát. Itt a mi Miklósunk ujra utnak indult, még pedig hosszura, hogy lesz-e annak vége valahol vagy sehol, azt csak a jó isten tudja! A mint mén mendegél hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, a hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, nagy hegy alatt, kis dombon, egyszer mint a kilőtt nyil, mint a legsebesebb forgószél, szalad feléje egy ember, ki mindig ezt kiabálta: – Félre előlem! félre előlem! Ez volt pedig a kengyelfutó, ki mint a peczek, egyszerre megállott a mi Miklósunk előtt s azt kérdi tőle: – Hová-hová Kiss Miklós, mert világszép éltemben mindig hallottam a hiredet? – Hahó kengyelfutó, jobb ha nem is kérded!… zöld királynak zöld leányáért megyek, hogyha hallottad hirét! – Én nem hallottam, de nem azt mondom én, hanem azt, hogy vigy el magaddal; még valahol hasznomat veheted. – Visz a manó! majd jösz a magad lábán ha akarsz. Megyen mendegél aztán a mi Miklósunk a kengyelfutóval hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még a hol a kis kurta farku disznó túr, még azon is túl, tulonnan túl, innenen innen, egyszer a tengerpartjára értek, hát látják, hogy ott egy ember csak neki hasal a tengernek és a tengert a legutolsó cseppig, mint én egy csupor vizet mind kiitta; de még ekkor is szünet nélkül csak ezt kiabálta: – Jaj, be szomjas vagyok! jaj, be szomjas vagyok! Ez volt pedig a nagy-iható, ki mikor a mi Miklósunkat meglátta, elébe jött, szót szólt hozzá: – Isten jó nap, hires Kiss Miklós: mert világszép éltemben mindig hallottam a hiredet! – Fogadj isten, nagy-iható! – Hát mi járatban vagy, hires Kiss Miklós? – Mi járatban vagyok? hahó, nagy-iható, jobb ha nem is kérded!… zöld királynak zöld leányáért megyek, hogyha hallottad a hirét. – Én biz nem hallottam, felelt a nagy-iható, de nem azt mondom én, hanem azt, vigy el engem magaddal, még tán hasznomat veheted. – Visz a manó! majd jösz a magad lábán, ha akarsz! Igy már hárman voltak: Kiss Miklós, a kengyelfutó és a nagy-iható. Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, a hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, hát egyszer látják, hogy egy ember a sikon neki szalad egy gulyának s a szép tulkokat egyenként, mint én egy falat kenyeret, minden szőrös-bőröstül egymásután hajigálja be a szájába s nyeldesi el, de még ekkor is, mikor a 366 darab tulokból álló gulyát mind elnyelte, szünet nélkül csak ezt kiabálta: – Jaj, be éhes vagyok; jaj, be éhes vagyok! Ez volt pedig a nagy-ehető, ki mikor a mi Miklósunkat meglátta, elébe jött s azt mondja neki: – Isten jó nap, hires Kiss Miklós, mert világszép éltemben mindig hallottam a hiredet! – Fogadj isten, nagy-ehető! – Hát mi járatban vagy, hires Kiss Miklós? – Mi járatban vagyok?! jobb ha nem is kérded!… zöld királynak zöld leányáért megyek, hogyha hallottad a hirét. – Én biz nem hallottam, felelt a nagy-ehető, de nem azt mondom én, hanem azt, vigy el engem magaddal, még tán hasznomat veszed. – Visz a manó! majd jösz a magad lábán, hogy ha akarsz. Igy már négyen voltak: Kiss Miklós, a kengyelfutó, a nagy-iható és a nagy-ehető. Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy olyan emberre akadtak, kinek élő zsarátnok volt a vánkosa, égő tűz a párnája, lobogós láng a takarója, mégis kilencz pár csizma volt a lábán, kilencz gatya és kilencz ing a testén, kilencz nyakravaló a nyakán, kilencz báránybőr kucsma a fejében, kilencz nadrág és lajbli rajta s rádásul kilencz suba fityegett a nyakában, de még ekkor is szünet nélkül csak ezt kiabálta: – Juj, be fázom! jaj, be fázom! Ez volt pedig a nagy-fázó, ki mikor a mi Miklósunkat meglátta, elébe jött s azt mondja neki: – Isten jó nap, hires Kiss Miklós; mert világszép éltemben mindig hallottam a hiredet! – Fogadj isten, nagy-fázó! – Hát mi járatban vagy, hires Kiss Miklós? – Ehj, pajtás, jobb ha nem is kérded! hallottad-e hirét a zöld király zöld leányának? – Biz én nem hallottam. – No ha nem hallottad, hát halld most, mert odamegyek leánykérőbe. – De nem azt mondom én, hires Kiss Miklós, hanem azt, vigy el engem magaddal, még tán hasznomat veheted. – Visz a manó! majd jösz a magad lábán, ha akarsz! Igy már öten voltak: Kiss Miklós, a kengyelfutó, a nagy-iható, a nagy-ehető és a nagyfázó. Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy olyan emberre akadtak, ki szünet nélkül szanaszét nézett s egy szempillantás és egy szemforgatás alatt a kerek földet belátta, a másik szemforgatás alatt pedig a mélységes tengert benézte s ki már 7 mérföldről meglátta a mi Miklósunkat és az ő czimboráit. Ez volt pedig a messzelátó, ki a mi Miklósunk elébe jött s azt mondja neki: