# Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok (2. kötet) ## Part 9 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/regi-magyar-vitezi-enekek-es-elegyes-dalok-2-kotet-42326/index.md Gyémánt az ablakja, – üveg az ajtaja: Magának kék szeme, aranyszinű haja! * * * Ezen alkatáról itélve igen régi dal, szintén Horváth Ádámnál maradt fenn jelen alakjában, nótájával. Erdélyi (Népdalok II. 134. l.) közli két első versszakát: de a két utolsó versszak, mely pedig a legszebb, ott hiányzik. Helyette ezen sokszor variált két sor áll: „Ha kérdik hol vagyok: mondd meg hogy rab vagyok, A török udvarban talpig vasban vagyok.“ Vesd össze jelen gyüjteményem első kötetében a „Tatár rabságban levő erdélyi magyarok éneke“ 3-ik strophájával. T. K. VIDÁMSÁGÁT SZIVEMNEK… Nóta: Senki ne nevessen rajtam. Vidámságát szivemnek, Virágát szép éltemnek, Jaj mely igen nagyon féltem, Ebbül áll holtom és éltem; Ha szivem jóra talál Élek, máskép lesz halál. Ifjuságom mint virág, Hasonló mint szép zöld ág; Örvendezhet szivem addig, Míg zöld ágam virágozik, Éltem vakul vesztenem Kár volna köteleznem. Sinlődhetnek szivekben, Kik nem vigyáznak ebben, Holtig tartó búgyötrelmet, Szivepesztő veszedelmet Gondatlanul szereztek, Vigyázatlanul vesztek. Istenem, mint kell élni, Hamis szivtül kell félni; Lásd meg, mindig kell evezned, Szived kihez kötelezned. Mély tenger a szerelem, Véle jár nagy gyötrelem. Állandó légy szivedben, Ártatlan szerelmedben, De félhetsz a változástúl, Hamis, csalárd vádolástul, Noha szived kész légyen És mint tűz hiven égjen. Nincs sokaknál kegyesség, Szépség, jóság, édesség, Nem tud minden jót böcsülni, Kegyessel kegyessen élni; Ily goromba az világ Kár kezébe szép virág. Noha én sem csufolnám, Sőtt szivessen csókolnám Ki jót jóval jutalmazna, Sérelmekről oltalmazna. Istenem adj hív szivet, Hozzám hasonló hivet. Áldást nyerek fejemre, Ha Isten kérésemre, Ő szolgáját meghallgatja, Bajom kegyesen forgatja, Ha holtig jóval élek Büntül, bútul nem félek. * * * Nemz. muz. kézir. hung. oct 74. XIX. NEVESS BÁR MOST ÉLETEDNEK… Nóta: Gyászban járok míg élek… Nevess bár most életednek Vígan folyó napjain, Örülj s vigadj jó szelednek Játszadozó óráin, Kedved szerint való koczka, Ámbár légyen kezedben: De meglásd, még vakra fordul – S akkor vészed eszedben. Édesgető tavaszod van A mint látom télben is, Virágoznak szép rózsáid Noha keményen fagy is, De meglásd, még elhervadnak, Legkedvesebb ideikben Elszáradnak még előled – S akkor busulj szivedben. Mostan néked jó kedved van S nékem kesereg szivem, Mulatságod tréfákban van S nékem könyvezik szemem, De megvallod még magad is Hogy tőled elhagyattam Megvetettél, hiv szivedbül Kizárattattam. Eddig való hivségemet Noha most megvetetted, Ki szeretett hiven téged Elméd róla levetted, De hidd el, hogy nem sokára Lesz emlékezetedben, És még a hol senki nem lát Ott jut sirva eszedben. Szemeimnek könyveibül Folyó vizek áradnak, Szivemnek sok panaszibul Setét felhők támadnak, Keserves sok bánatimbul Hegyek fölemelkednek, Még vizek is jajaimtúl Vérrel egyelednek. Jó kedvedet mégis várom, Hogy lész segitségemre, Nem igyekszik azt is tudom Sirba lépésemre, Gyászos voltát életemnek Most ha megvigasztalod: Hogy éltemben mind halálig Szeretlek, tapasztalod. Áradt vizek ha fel folynak, S csillagok lehullanak, Nagy kősziklák leomlanak S hegyek is leolvadnak: Igaz szivvel én tégedet Még ekkor is kedvellek, S mint édesded szép virágot Hív szivemben rekesztlek. Napnak fénye ha elmúlik És homályba béborul, Csillagoknak ragyogása Ha világrul elfordul, Ha tengerek kiszáradnak És az halak repdesnek: Te jó kedved és hív szived Szivemben örvendeznek. Órájában halálomnak A mikor bévettetem, Koporsómnak rejtekében Gyászosan rekesztetem, Ha szemeim nem láthatnak És ajkaim nem szólhatnak: S mégis szivem s minden kedvem Csak tégedet óhajtnak. Sirban immár mikor lészek És el is temettettem, Föld gyomrában holtom után A midőn bétetettem: Koporsómnak fedelén is Által égjen én szivem, Ugy tudhatni ki itt fekszik Hogy megholt érted hiven! * * * Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. XIX. IFJU LEGÉNY LÉVÉN… – 1765. – Nóta: Boldogtalan fejem mire jutott. stb. Ifju legény lévén Sokat gondolkodom, Magános sorsomon Mely igen bánkódom; Dolgomat már merre Fordítsam, nem tudom – Mert ideje volna Jó társra akadnom. Meg kellene tehát Feleségesülnöm, Páros gerliczeként Fészkemben repülnöm, De az van előttem, Hogy kit kelljen vennem? Sok út van előttem – Melyikre erednem? Egyik út a szépség A mely kivánatos, Másik pedig rútság A mely utállatos, Harmadik gazdagság A ki volna hasznos, Ki szert reá tehet Szerencse fér ahhoz. Negyedik út pedig Lészen a szegénység, Mely az emberek közt Utolsó nagy inség; A ki reá talál Éri keserűség. – Falusi, városi Közt van nagy különbség. Mert ha szépet veszek Elég fejem gőzi Lészen azt strázsálni, Ki mindenkor győzi?! Hamar elhóditják Ha ember nem őrzi, Igy is bánat árja Én fejemet éri. Ha rút lesz, a rútat Jaj, hogy szerethetem! Igaz jó kedvemből Meg nem ölelhetem; Vesződség s kárhozat Lészen vele éltem, Minden örömömet Véle eltemetem. Ha gazdagot veszek Lesz súlyos keresztem, Azt hányja szememre, Hogy csak készre jöttem, Az övé a jószág A kit nem kerestem, Azt is panaszolja A mit iszom s eszem. Hogyha szegényt veszek Jaj, miként élhetek?! Most is szegény vagyok, Még szegényebb leszek; Egy koldúsból kettőt Nyomorultat tészek, Igy lesz házasságom Gondból rakott fészek. Ha udvarit veszek Nem szokott munkához, Nem kell bizni sokat Gazdasszonyságához, A sült galamb pedig Nem repül szájához, Ha serényen nem lát Ő maga dolgához. Ha falusit veszek Otthon nőtt goromba, Nem tud becsületet És épen ostoba, Nem lészen életem Vele boldog soha; Látom a szerencse Nékem csak mostoha. Ennyi sok út között Ugy eltévelyedtem, Sok gondolkodásban Annyira merültem, Bánat tengerében Fejemet kevertem, Ily sok habok között Fel s alá vettettem. Egyedül csak ebben Táplál a reménység: Jobb lészen énnékem Az ifjulegénység, Ugy nem éri fejem Annyi bú és inség, Szivemet nem rontja Semmi keserűség. Ha eszem s vagy iszom Lészek békességben, Valahová megyek Nem veszik kérdésben; Étszakát álommal Töltem békességben, Nem háborgat senki Ez árnyék-életben. Csak tebenned Uram Vetem reménységem, Minden dolgaimban Reád bizom igyem, Hogy sem ennyi búval Terheljem én éltem: Jobb holtig viselnem Ifjulegénységem! Ezer hét száz felett Hatvan ötödikben, Karácson havának Harmadik hetiben Irám ez verseket Nőtelenségemben, Hányatván szélvésztől Megbúsúlt elmémben. Ki hasonló hozzám, Jól tekintsen ebben – Mint igaz szint adó Világos tükörben, Meglátja téendő Mi légyen éltében? Jobb néki maradni Ifju legénységben. * * * Nemz. múz. kézir. hung. oct. 74. XIX. A „Boldogtalan fejem, mire jútott igyem…“ kezdetű dal, melynek nótájára a jelen vers készült: az 1708-ban lefejezett kurucz dandártábornok Bezerédi Imre halálra készülő éneke, mely Kolinovics szerint (Hist. Bell. Rakoczian.) országszerte énekeltetett, s mint a jelen adatból világos, még 1765-ben – e vers szerzésekor – is általán ismeretes vala. T. K. BOLDOGTALAN SORSA SIRALMAS ÉLTEMNEK… Boldogtalan sorsa siralmas éltemnek, Árad napról napra gyötrelme szivemnek, Nem virrad fel soha víg napja éltemnek – Igy lesz látom vége az én életemnek! Szerencsétlen voltom holtomig siratom, Mig gyászt, melyet visel szivem, ha fontolom, Egész életemet, hogyha meggondolom: Nem egyébb csak sírás, bánatos búhalom. Az én állopatom, félelem, reménység, Szerencsém állása reménytelen kétség, Sok súlyos próbákkal elegyes, nincs mentség, Jaj egész életem csak szerencsétlenség! Az én szerencsémet szélveszek találták, Titkos ellenségim utaimat állják. Az én életemet valljon nem sajnálják?!… Kiknek nem vétettem azok ostromolják. * * * Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. XXIV. „AMA HIRES TOKAJI BORNAK DICSÉRETE.“ – A XVIII-ik századból. – Bujjon el a német rhénusi borával, Hallgasson az olasz a Falernumával, Csak ígya meg a francz híres sámpánerét: Egy hordónk feléri boraik tengerét! A halhatatlanság mennyei nektárja E volt, vagy ez annak valóságos párja! * * * Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. LXII. HA KERESSZ NÁLAM… Ha keressz nálam állandóságot: Megcsalod magadat igen nagyon; Szivem nem türhet semmi rabságot – Állhatatosságban ritkán vagyon. Szeretni tud ugyan, de szabadon, Vergődik szél után, hajt a nádon. Titkos szerelmet tudok folytatni: De hogy hív maradjon – igen nehéz; Vándorló szívem egynél mulatni Nem tud: mert ide is, oda is néz. Egy módon tiszteli mind ezt, mind azt: De állandóul egyet sem választ. * * * Ugy látszik, e dal valamely műköltő verse. Létezik egyébiránt több hozzá nem tartozó hézagpótló toldalékkal nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. XXII. T. K. JAJ KINOMAT… Jaj, kinomat ki nem beszélhetem, Csak nagy nyögve fájdalmit szenvedem; Melyért bizony majd megemésztetem, Csak hallgatok – csak hallgatok, és ki nem jelentem. Óh csak tűrve kell világon élnem, Vigasztalást mivel kell keresnem? Sok bánatot örömmel szenvednem, Bár lehetne – bár lehetne egyszer menekednem! Szívem egyszer bárcsak vigadhatna, Csak egy óra, szempillantás volna Búbánatot mely nékem nem adna, Nyúgodalmat – nyúgodalmat magának találna! Elmém sem talál már módot ebben: Mert elmerült nagy keserűségben, Teljes-bizony, van nagy gyötrelemben, Emésztődik – emésztődik, mert vagyok inségben. Partról hajóm hát szélnek eresztem, Búval rakott kormányát vezetem, Vitorláját bánattal szépítem – Siralommal – siralommal fel is ékesítem! Hatalmas Isten, vezesd szolgádat, Látod, nyögve tűröm ostorodat; Kegyelmesen mutasd malasztodat, Kérlek, mutasd – kérlek, mutasd irgalmasságodat! E bánatnak hadd lehessen vége, Csillapodjék szivem sok insége, – Tőled immár legyek megsegítve, Utamnak is – versemnek is legyen immár vége. * * * Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. XXII. A versfőkben: „Josephe.“ T. K. VAJHA KIMONDHATNÁM… Vajha kimondhatnám kinját én szivemnek, Megmagyarázhatnám fájdalmit lelkemnek, Avvagy csak irásban ezeket tehetném – S az én kegyesemnek kezéhez küldhetném. De nem tudom kire dolgomat bizhassam, Kinek minden szómat bátran megmondhassam: Mert oly állhatatlan most a földi ember Mint szelekkel játszó nyughatatlan tenger. Mindjárt öszvefutnak én gonosz irígyim, Letésznek s felvésznek – nem tudok mit tégyek? Ha madárra bízom, a sem mindenik hív – Azok között is van sok tétovázó szív. Galamb a párjától messze útra nem megy, Galambi pölhéshez természetben csak egy; Hollóra nem bízom: holló dögöt talál, Mert megesnék, hogy ő levelemmel leszáll. Szajkóra nem bízom, mert csak fészkét őrzi, – Valamennyi titkom mindennek fütyülné; Bagoly csak éjjel jár, álmos, ágyban henyél – Az én kegyesemet felverni nem merné. Gólya csak kigyókkal rakja meg a száját: Irígység foglalja annak szíve táját; Kéményemben lakik egy füstös fecskécském – Csak a lészen nékem igaz követecském. A ki is a szélnél sebesebben repül, Repülve jól lakik legyekkel, le nem ül. Vidd el madár, vidd el, vidd el levelemet, Hagyd jó reménységben az én kegyesemet! Hajnalra oda jutsz, szállj bé ablakjába, Ama szép hajnali nótácskádat kezd el; Ha kérdi: ki küldött? Mondd meg: én küldtelek – Bizony szánni fogja bánatos szivemet! * * * Ez igen szép régi dalt egy mult századi nyomtatványról másolám le. (Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. XXX.) E dalnak mintegy folytatása a következő: MENJ EL ÉDES FECSKÉM… Menj el édes fecském, violám köszöntsed, Nagy alázatosan házban valót kérjed, Ezen fáradt szóval nékie jelentsed, Ne hirtelenkedjél, a mit szól megértsed. Erős kötelekkel kötözték Sámsomot: Mégis elszakasztá, mint erős mén hámot; Mágneskövet visel, a ki sok igámot Csak egy hajszálon ő hozzá húzhatná most. Aranynyal kellene nevedet felirni, Gyémántkő-táblára szépen lerajzolni, Rubintkőből formált ládában tartani – Innepet kellene nevednek szentelni! Nem dicsérem: de szép mint hajnali csillag, Angyalka módjára ki előttem ballag; Neveti ha kérdem: hol lakol szép alak? Két szép szemeivel integet – ugy ballag. Vagy meghalok érted, vagy enyimmé tészlek, Vagy elválok tőled, vagy hozzám kerítlek. Szánj meg édes rózsám, igen szépen kérlek, – Engem ugysegéljen: szivemből szeretlek! * * * Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. XXII. Meg van Erdélyi Jánosnál is az I. kötetben, de fölöttébb hiányosan, és sokkal újabbi közlés után. Ugy látszik mind ezen, mind az előbbi dal még a XVII-ik századból való, annyira régies, kivált az előbbi. Utolsó stropháját vesd össze az ezen kötet 223-ik lapján közlött ének 6-ik versszakával. T. K. HERVAD SZIVEM… Hervad szivem, s árad naponként bánatom, Siralmas, unalmas életem mint látom, Keserves könnyekkel szemeim áztatom, Búm s bánatim közt már nem vigasztaltatom. Siralommal töltöm bádgyadt napjaimat, Jajszóval mulatom minden óráimat, Halál mérge szállja szempillantásimat, Ah mellyek megoltják végre vígságimat. Óh szerencsétlenség, világ tündérsége! Mézzel kent elvesztő nagy keserűsége, Előttem halálnak forog szörnyüsége, Álmatlanság miatt lesz éltemnek vége. Mert szörnyű kinaim bokrosan követtek, Keserves szemeim már elkeseredtek, Átkozott hívságám kik erre vezettek, Hiremben s nevemben immár eltemettek. Mit késik sokáig nyomorult életem! Nincsen könnyebbségem, nagy az én esetem. Melyből uj életre magam nem vehetem, Sőtt mulandó sorsom szomorún nézhetem. Muzsikák zengése szomorún mutatja, Halálom óráját s fejem szomoritja, De tudom, Istenem lelkem boldogítja, Kinaim közt midőn magához szólítja. Maradj magadnak már világ rosz hivsága, Elmulandó jóknak állhatatlansága, Noha most testemnek van álmatlansága, De rövid nap lészen földben nyugovása. * * * Nem. muz. kézir. hung. oct. 74. XXXIV. ERDŐKÖN, MEZŐKÖN JÁRÓ… Erdőkön mezőkön járó Térj vissza ékesen szólló szép ráró! Csendesítsed szárnyaid, Álljanak meg már elfáradt lábaid! Szivem sebesíted, Víg kedvem epeszted, Éltem rövidíted: Mert bizony éretted Kész volnék letenni én életemet! * * * Horváth Ádám kézirati gyűjteményében, nótájával együtt. T. K. GYORS KERÉKEN FORGÓ… Gyors keréken forgó világ tündérsége, Sebes szárnyon járó csalfa szivessége, Szivemet sebhető szörnyü kevélysége – Jaj miként csalogat minden ékessége! Édes lépes mézzel jaj miként csalogat, Álnok szerelmére mely szépen hivogat, De keserő mérget jaj miként osztogat, A veszedelemre majd ajtót nyitogat. Ritka, óh! mely ritka az igaz szerelem, Mely után ne fusson örök veszedelem; Ezt az ifjuságban gyakorta fellelem, Ha nem próbáltam is, mégis ugy képzelem. Ennek álnokságát senki ne csudálja, Bátor sok szép szókkal ő magát kinálja, De a sok jajoknak utját megtalálja, Jaj! jaj lészen annak, a ki ezt próbálja. Látom, sürű könnyű áztatja orczáját, Mely meg is hervasztja annak szép rózsáját, Keserves jajoknak bővíti lármáját, Ha ki megcsókolta ennek gyenge száját. Tégedet mindaddig szeretlek mig élek, S mig az én testemben sátoroz az lélek Rajtad kivül soha senkit nem szemlélek, És hogy engem megvess már többé nem félek. Elébb a tengerek fenekig apadnak, Az égi csillagok a földre lehullnak, E földnek határi megalacsonyulnak, Míg szép dicséretid számból kiszorulnak. Könnyebb a kűsziklát lágy viaszszá tenni, A tenger sok vizét egy kalánba venni, Árva életemnek az halálra menni: Mintsem személyedről feledékeny lenni. Avvagy ha elhagysz is, ugy én mit csinállok? Barlang, havasokra, völgyekre sétállok; Virradván a magos kősziklára állok, S tenéked szép szivem sok jókat kivánok. Zendüljenek fel bár ellenem az egek, Bár borítsanak el a sürű fellegek, Jőjjenek záporral a rút fergetegek: Ezekben is veled soha nem rettegek. Ilyen virág terem a Vénus kertében, Enged ennek minden, mig buzog vérében, Valaki bélépvén álnok szerelmében. * * * Saját gyűjteményemből, de megvan a muzeum kézirattárában is. (hung. oct 74.) T. K. RITKA DOLOG… Ritka dolog látom szerencsésnek lenni, Ennyi tövisek közt egy rózsát sem szedni; Búbánat, siralom Keserves fájdalom Szerelmet igy élni – szerelmet igy élni. Azt gondoltam: elébb a tenger kiszárad, A nap lovaival ellankad és fárad: Mintsem azt megérjem Személyeddel frígyem Szerencsétlen légyen – szerencsétlen légyen. Kinek lehet hinni, hanem az oly szivnek A ki magát hittel kötelezi hivnek; De már elfordula, Máshová hódula, – Szerelem igy múla – szerelem így múla… Óh miért nem mondád, hogyha nem kedveltél?! Miért nem szenvedtél – hogy így kisértettél? Miért meg nem öltél És el nem temettél Mintsem igy gyötröttél – mintsem igy gyötröttél! Tudja, s szólhat minden ezer bánatimról Sűrü siralmimnak terhes fájdalmiról, Élek avvagy halok, Ülök avvagy állok: Még azt sem tudhatom, – még azt sem tudhatom. Zengenek az erdők sok szép madárszókkal, Újulnak a mezők szagos virágokkal: De én elhagyattam, Egyedül maradtam, Mint árva gerlicze – mint árva gerlicze. Indulatom zajos tengeren hányatván, Elmémet a számos terhes gond árasztván, Mostoha szerencse Állhatatlan kincse Engemet fárasztván – engemet fárasztván. – Irám ez egynéhány panaszló verseket Nem szintén követvén a jó versszerzőket; A ki hallod őket: Élj aranyidőket Bánattól meddőket – bánattól meddőket! * * * Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. XLIV. E szép zöngzetü, szomorú dal versfejeiben a Rákótzi név olvasható, tz-vel irva; a fejedelmi Rákócziak nevüket mindig cz-vel, irták, s csak egyikük (I. György) néha c-vel, tz-vel soha; – e vers szerzőjeül tehát más Rákóczi tartandó. T. K. MINT GERLICZE-MADÁR… Mint gerlicze-madár, Ki társátúl elvál Jaj! kesergi társát, Zöld ágra nem is száll, Csak óhajt és fárad, valaholott megáll, Mindaddig bujdosik, mig társára talál. Az én életemnek Is ugy vagyon sorsa, Mert bokros búbánat Azt igen futkossa, Szivemet a bánat, mint viz partját mossa, Hervadni kezdettem, mint őszszel a rózsa. A mellett keserves Jajszót kiált én szám, Mert többet ezután Nem látlak violám. Elmégyek-e hozzád, nem tudhatom nyilván, Láthatlak-e többet, avvagy sem ezután? Nálad nélkül lészen Már egyedül éltem, Az idegen földön Rettentő gyötrelmem, Én soha terólad el nem felejtkezem, Valamíg testemből ki nem kel a lelkem. Szivem fáj, hogy tőled Meg kelletik válnom, Szemeiddel látod Utra kell indulnom, De utánam kérlek, ne siess, mert tudom, Soha fel nem találsz, annyira bujdosom. Csak egy gerliczécske, Ártatlan madárka Ha társátul el vál, Jaj mint nem cselekszik, Mód nélkül bánkódik, zöld ágra nem is száll, Vizet felzavarja, ugy marad szomjazva. Jaj az én életem E világon immár, Bujdosom egyedül Mint gerlicze-madár, Mert szivem éretted fekete gyászban jár, Méltatlan szenvedi érted, jaj bizony kár. Óh bánatba merült Keserves életem, Nagy kinokkal teljes Gyengén tartott testem, Mert idegen földön ki lészen mellettem? Jaj ki temet földbe, ki sirat meg engem! El kell tehát mennem Tőled édes szivem, Ki voltál énnekem Sokszor víg örömem, Mellyért minden jókkal áldjon meg Istenem, Azért éjjel-nappal lészen könyörgésem. Tudom, hogy tovább is Kivánnál indulni, Érettem szüntelen Járni, fáradozni, Sőtt velem egy utra kivánnál indulni, De minthogy nem lehet, csak el kell maradni. Istenem, Istenem, Mint egy szegény árva Bujdosik egyedül Idegen országra; Elbujdosásában Te légy kalauzza, Az idegen földön Te légy édes atyja! * * * Megvan az Erdélyi János szerkesztette népdalok I. kötetében is, de hiányosan; e közlésem majd két olyan hosszú. Eredetije a muzeumban kézir. hung. oct. 74. II. A 6-ik versszakot vesd össze az ezen kötet 10-ik lapján közlött ének 5-ik stróphájával. T. K. ÁLLJ ELŐMBE RÓZSÁM… (Igen régi.) Állj előmbe rózsám, hadd bucsuzzam tőled, Ha el nem bucsúzom: bujdossunk el ketten! Vagy meghalok érted Vagy enyimmé tészlek Édes szivem! Fekete két szemed mire csalt meg engem? Gyenge szép termeted mire hozott engem! Vagy meghalok érted Vagy enyimmé tészlek Édes szivem! Ne menj el galambom, ne repülj el tőlem! Jőjj vissza madaram, szállj bé ablakomban! Vagy meghalok érted Vagy enyimmé tészlek Édes szivem! Ha elmégy is szivem, csak hozzám igaz légy! Igaz szereteted hamisra ne fordítsd! Vagy meghalok érted Vagy enyimmé tészlek Édes szivem! * * * Mult századi nyomtatványból. (Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. XXX.) Refrainje hasonlít az ezen kötet 356-ik lapján közlött dal 5-ik versszakához. T. K. PITYPALATTY-ÉNEK. Szörnyü nagy az munkám, Hosszú az éjszakám, Nem alhatom, Föl s alá futkosok, Nyugvást nem találok, Köll fáradnom. Alig várom tavaszt Majd nevel elég gazt, Elrejtem magamat, Nem rontom lábomat, Béfödöm azt. Pitypalatty az nevem, Esmerősök nekem Minden helyek, Sokat fölébresztek, Magam álmot vesztek, Sok megvallja, Senkinek nem vétek, Még is félve élek, Hogy káron ne kapjon, Tollamtól ne foszszon; Éhes lélek. Sok puskával lesik, Szárnyam czélra veszik, Hogy elejtsen, Sok hálóval keres, A kutya is rám les Hogy megleljen, Mindenik reám tör, Husomon vagyon pör; Mert tudják jó falat, Pitypalatty kis állat És nem csömör. Olyan madár vagyok Kit sokszor kaszások Ketté vágnak, Fölturják fészkemet, Elveszik éltemet, Nem sajnálnak. Apró fiaimat, Kisded magzatimat Hagyják árvaságra, Férgek prédájára, Mint rózsákat. De megnyől a búza, Zab, köles és árpa, Nem lát engem, Keressen bár vadász, Ki értem hason mász, – Kinevetem, Akkor csak hallgatok, Pitypalatty nem szóllok, Mellettem mehetnek, Más húst is ehetnek, Balgatagok. Ez ugyan nem mese, Hanem éppen vese; A ki érti, Keserü és édes, Flastrom, mégis mérges; Ki győzheti, Ront ugyan és épit, Kérdés, hogyan és mint? Megmondja az ének, Ifjunak és vénnek, Mi keserü. Mindenek zöldülnek, Örülnek essőnek, Itt az tavasz, Mégis tartok tőle, Mert az puska vége Hamis, ravasz, Ott is kárt tesz bennem A hol nem is vélem, A puska lobbot vet, Rajtam sebet ejthet – Már ismérem. * * * Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. LXXVI. A 6-ik versszakban: „Vese“ = titok; bibliai jelképes értelem; „a ki vizsgálja a veséknek titkait.“ T. K. NEM VAGYOK ÉN PARASZTEMBER… Nem vagyok én parasztember, reám ugy nézzetek! Famíliám, nemzetemre bár figyelmezzetek. Bizonyos apám volt Kiről anyám is szólt: Hogy a fagyban aratáskor megholt. Eszem-iszom törzsökéből származtak eleim: Ezt mutatják a korcsmákon adósleveleim. Apám akárhol járt: A vizben nem tett kárt, Evett, ivott, sok kinálást nem várt. Ez törzsöknek hogy én vagyok egy igaz magzatja: Bizonyítja eztet torkom gyakor szomjúsága; Ihatnám mindenkor, Reggel és éjfélkor, – Csak kaphassam, mindenkor jó a bor. Első része czímeremnek a jó káposztás hús: Ha kolbászszal nincs foldozva – a szivem is már bús. Óh áldott káposzta! Paradicsom-hozta – Áldott a ki kolbászszal foldozta! Másik része czímeremnek ama jó bosporos, Ha a sülthús nem boros is: legalább csak borsos; Mert bors nélkül méreg – Egye meg a féreg, Annyit ér, mint ebnek a fakéreg. Harmadikát czímeremnek hivják kaszás-lévnek – Eztet tartják a magyarok legjobb ételeknek. Valaki ezt falja: Ajakát megnyalja – Kálvinista mennyországnak vallja. Nemeslevél-pecsétemnek a viaszszát tudni Ha kivánod: nem akarok én ebben hazudni; Ez fordított kása Kinek nincsen mása – Scythiából vagyon származása. Tokja pedig levelemnek két katonás-béles, Rétessel van kibélölve, jó vastag és széles. Óh áldott ármális – Böcsös uraknál is! Ezzel lehetsz könnyen generális!