# Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok (2. kötet) ## Part 8 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/regi-magyar-vitezi-enekek-es-elegyes-dalok-2-kotet-42326/index.md Boldogtalan sors az is legénynek, Gonosz állapotja van az ilynek, Szive sír, szine fogy, fohászkodik, Mind éjjel, mind nappal csak bánkódik. De megbányja még az is valóba: Hogy az én szivemhez ily mostoha; Hét tél, hét nyár után eszére jön – Mikor az ő esze éppen megjön. * * * Lásd e régi dalt saját gyűjteményemben, egy csonka ódon nyomtatvány-levélen. T. K. HOMÁLYBAN BORULTAK… Homályban borúltak víg napjaim, Nincsen ki enyhítse fájdalmim, Véletlen elhagytak jó barátim, Egészlen lefolytak víg óráim; Melyekért is életemet megutálom – Szomorú voltomat hogyha elgondolom. Öltözik előre végső gyászban Ki oly kint, melyet én, von magában; Áradjon, merüljön mély bánatban Ne várjon vigasztalást magában: Mert a bús sziv igen ritkán enyhíttetik – Sőtinkább nagy fájdalmakkal terheltetik. E világ nem egyéb csalárdságnál, Hivságot mutató nyájasságnál, Hidd el, hogy próbáltam jobban másnál: Hogy világ változóbb a tavasznál. Jobb azért nékem mindenektől megválnom – Csendesen életem napjait számlálnom. Óh nagy bánatoknak mély tengere – Miért hozál ily bút fejemre?! Nem voltam érdemes mindezekre, Hogy ily nagy veszélyt hoznál fejemre. Ezt nem másnak csak magamnak köszönhetem, Ifju lévén világomat nem élhetem! * * * E költemény ugy látszik igen régi, tán még a XVII-ik századból, vagy a mult század első negyedéből való. Létezik saját gyűjteményemben, egy régi nyomtatvány töredékén. T. K. SIRALMAS HATTYU… – Simon-Tornya, 1700. – Siralmas hattyu Neander partján Egyedül szegény jajgat, sétálván, Vagy észak felé szemét fordítván – Honnét bús szíve örömöt várván. Titius kinját irják poéták: Pokolban szivét két sasok rágják Mindd éjjel-nappal tépik, szaggatják – Ha elfogy: ismét megnő, azt mondják. Jaj, nem csudálom: hasonló sorsom, Titius kinját fejemen látom; Noha megszünik néha én kinom – Megújul ismét fekete gyászom. Mert az én szivem az én rózsámtul, Mind éjjel-nappal kinzatik attul, Ki megmenthetne engem sok bútul: Mast az én szivem kinzatik attul. Fejér tollaim megfeketülnek, Szemeim sirástul meg nem szünhetnek, De sőt mindaddig vérben förtőznek: Valamig tűled szót nem vehetnek. Zokogásommal szemem áztatom: Mert szeretőmnek szavát nem hallom; Kin az szüzek is bánkódnak, látom – Mely miatt lészen szörnyü halálom. Adjon az Isten sok jót azoknak Kik nyavályamat szánják mint rabnak; Essék meg szive szép asszonykámnak – Szánjon meg engem, tartson magának. Mint kisded gyermek anyja tejétül Nehezen válik ő dajkájátul, Vagy penig atya ő magzatjátul, Oly nehéz válnom szép szeretőmtül. Simon-Tornyában egy bús léleknek Irám ezeket; mert szerelmesnek Vallja ő magát mert nem szünhetnek Szemei sirástul, csak könyveznek. Az ezer és hétszáz esztendőben Egy ifju ígyen síra szivében; Magát bánatnak adta lölkében – Néki örömöt adjon még Isten! * * * (Szencsey György dalkönyvéből.) EREDJ, MENJ EL TŰLEM… – 1702. – Eredj, menj el tűlem kegyetlen Cupidó! Ne környékezz engem szivek szomoritó, Ki sok szép ifjaknak voltál csak bút hozó – Az én szivemben is tudom lennél forró. Nem iszom, elhigyjed, zavaros söprődet, Kivetem fejembül aranyos fékedet, Mert végre megitatnád velem mérgedet – Megölnél miként sok szegény legényeket. Szomorú mast nékem Vénusnak szerelme, Keserűre fordult szivemnek öröme, Noha ő szándékát nem vihette végre – Mégis nagy-sokaknak rám szól hamis nyelve. Zászlód alá az kik iratták magokat: Sok keserüséggel illetted azokat, Mert reájok mérted te büdös borodat Melylyel részegitvén elvesztéd azokat. Eleitül fogva voltál csak vérszopó, Te édes beszéded csak merő skorpió, Nem csalhat meg, higyjed óh te hamis biró, Nem hordozsz pórázon hitetlen poroszló! Nem hágy el az Isten, elhiszem, engemet, Az irígyek ellen fölfogja igyemet, Verd meg Uram, kérlek én ellenségimet Az kik rágalmaznak ok nélkül engemet. Csak tehozzád Uram, bizodalmam vagyon – Szent, erős jobb karod engem oltalmazzon, Ördög s világ ellen engem úgy megtartson: Se testi, se lölki irígyem ne ártson. Sok gondolkozásban annyira jutottam: Sok búbánat miatt ugyan elfáradtam; Ejjeli álmomban azon gondolkoztam: Mellyik ország lészen énnekem eltartóm? Ételem, italom merő méreg nékem, Könnyes szemmel eszem gyakorta ebédem; Keserü kenyerem, az az én életem – Édest keserüvel köll elegyíttenem. Idegen országra el köll már bujdosnom: Mert ez helyben tovább nincs megmaradásom – Az holott adatik az én nyugovásom – Az irígyek miatt ne légyen ártásom. Gondviselő atyám lesz nékem az Isten, Az hol járok-kelek uton és utfélen Megőriz engemet minden veszély ellen, Megnyugosztja lölköm tudom jövendőben! Járok jászruhában már az bujdosásban, Holott keserűség mint ellenség ollyan, Soha nem lész részem talám vigasságban Az irígyek miatt való busultomban. Örömömnek napja immár szomorúság, Vigasság elmulván reám száll sok aggság, Idegen országon éhség és szomjuság, Elindulok – arra viszen az boszuság. Röjtökben lappangok mint az bagolymadár: Mert lölkömet furdalja bánat mint az ár; Talám még béfogad az idegen határ, Megnyugszom valahol – mint Halcion-madár. Gyámoltalan fejem immár indulj utra, Soha ne térj többé vissza ez bánatra; Én mennyei Atyám viselj gondot arra: Irígyim jussanak ennél nagyobb búra! Illyen mind ez világ fia átaljában, Az ki torkig merül az nagy álnokságban, Másra keni vétkét, gyors az vádolásban: Csak lehessen mentség az maga dolgában! Isten, viselj gondot minden szegényekre – Énnékem is vigyázz az én életemre! Gyakran fohászkodom s tekéntek az égre, Onnand följül várok áldást mindenemre. Régtül fogva Uram, én már csak busulok, Múta[101] irígyektül háboruban vagyok, Mert ha egy kevéssé csöndességben vagyok: Megint föltámadnak ellenem az habok. Tarts(d) meg én lölkömet, testemet épségben: Hogy sok inségemben ne essem kétségben; Bizhassam egyedül te Szent Fölségedben, Ne bizzam ez földi emberi erőkben. Azt engedje nékem az áldott Ur Christus, Az mi bűneinkért szenvedett szép Jézus. Kérlek óh én lölköm az gonoszságtul fuss – Hogy halálad után kárhozatra ne juss! Megcsöndesedett már szivem háborúja: Mert hiszem az Istent, az partra kihozza, Szivemet bánattul hogy megszabadítja, Szegény fejemet is végre megnyugosztja. – Egy ifju szerezvén ez verseket öszve: Az kinek Istenben vala reménsége, Mert reá szól vala sok hamissak nyelve, De Isten megmenti: jóra fordul igye! Nevemet fölirám ez versek fejében, Megtalálod, csak jól megnézzed rendében, Az egy ezer hétszáz és két esztendőben Nagy-Karácsony után harmadik innepben. * * * Szencsey György dalkönyvéből. A versfejekben ez áll: „Én Szencsei György irtam“; tehát maga a codex egybeirója szerzette; szép tanuságot tesz e költemény Szencsey szép lelkéről s jótékonyan ható Istenben való bizodalmáról; feltünő azonban benne a sok reminiscentia a codex több költeményéből, különösen a „Vigságnak töretik…“ (Lásd „Kuruczvilág“ czimü dalgyűjteményemet) és „Nem régenten vala…“ (Lásd a jelen kötetben 63. l.) kezdetüekből; a 16-ik stropha épen szóról szóra van átvéve ez utóbbiból. Látszik, hogy Szencsey ama verseket igen szorgalmasan áttanulmányozá, vagy egy némelyjét talán szintén ő irta, s csak maga magát ismételi. T. K. AZ ALFÖLDI CSIKÓS. Rákosnál a pesti vásárral Egy Tiszántul való csikós bundástul – Tiszántul, bundástul, vásárral. Egy pár itcze jó borra béfordul, S ott mulat egy dunaföldi magyar ur – Tiszántul, béfordul, bundástul. Kérdi ez a csikóstul tréfábul: Tudnak-e a Tiszántul magyarul? Tiszántul, magyarul? tréfábul. A csikós azt feleli a bundábul: Ezt talán az ur kérdi nyájasságbul? Tiszántul, bundábul, nyájasságbul. És ha az ur ezt kérdezi tréfábul: Megmondom én mit itéljek, hallj’ az ur! Tiszántul, tréfábul, hallja az ur! Némelyek azt mondják, hogy Tiszántul A ki nem tud magyarul, megtanul; – Tiszántul: magyarul megtanul. Mások pedig mondják, hogy Dunántul A ki nem tud magyarul: nem tanul; – Dunántul: magyarul nem tanul. Dunántul a magyar iszik klázlibul, Megeszi a roszprádlit czintálbul, Dunántul: klázlibul, czintálbul. Tiszántul a magyar iszik kancsóbul, Eszik fa-, cseréptálbul, vagy bográcsbul; Tiszántul: kancsóbul, bográcsbul. Láttam én egy koldúst Dunántul: Kenyeret sem tudott kérni magyarul, Dunántul: magyarul – mely roszul! Koldúlt ellenben egy kopasz Tiszántul:[102] Tököli sem tudott jobban magyarul; Tiszántul: magyarul hatalmasul! A dorogi csaplárosné Dunántul Mikor beszél magyarul: majd megful; Dunántul: magyarul majd megful. Hajdu-Dorog városában Tiszántul: Prédikál az orosz pap is magyarul; Tiszántul: magyarul, nem oroszul. Tiszántul szép nemzetünknek szájábul Gyenge kegyes hangzásában a szó hull, – Tiszántul, szájábul, a szó hull. Oda fel pedig többnyire, Dunántul: Nyelvünkön sokaknak foga megritkul; Dunántul magyar szón megritkul. Többet mondanék az urnak tréfábul: De sietek hazafelé Tiszántul; Tréfábul igy tanul, – megindul. Bocsánat pedig uram a tréfárul: Éljen a sok dunaföldi magyar ur! Tiszántul, Dunántul – Éljen a sok drágavérü magyar ur!… Jó egészséget mostan az uraknak! * * * E sajátságos, gyönyörü dal egyes töredékeit Erdélyi is közlé, de ily teljesen nem jelent még meg sehol sem. Én mind az akadémia, mind a muzeum irattárában több régi iratban föllelém, (péld. nemz. muz. kézir. hung. quart. 178. I.) s egybevetettem. Ezen nevezetes sora: „Tököli sem tudott jobban magyarul“ igen jellemző mind Tököli egykori népszerüségére (ő állítatván fel a magyarság non plus ultrajául) mind a különben is régi alkatu és szólamu vers keletkezési idejére nézve, mely ehhez képest mindjárt a Tököli kibujdosása utánra: azaz az 1694–1703 közti évekre tehető, mert ha későbbi volna, bizonyosan igy állana e sor: „Rákóczi sem tudott jobban magyarul“ ismeretes ugyanis, hogy Rákóczi csillaga Tököliét már ekkor (1703 után) túlragyogta fényével. T. K. MEGÉGETT RÁCZORSZÁG… Megégett Ráczország, megmaradt három ház, Egyik a császáré, – másik a királyé, Harmadik pediglen kedves szeretőmé. Most jöttem Budárul – nem tudok magyarul: Csillagom Katiczám taníts meg magyarul! Csillagom Katiczám taníts meg magyarul. Bánatos szivemre nagy fájdalom szállott: Mert az én édesem tőlem eltávozott, Mert az én édesem tőlem eltávozott. Szerencse balkézzel poharát nyújtotta, Szomorító borát vélem megitatta – Keserves szivemet búval újította. Igyefogyott fejem vigasztalást nem vár, Nem újul énnekem több tavasz és több nyár, Keseredett szivem mindholtig búban jár. A mitől leginkább éltemben rettegtem: Szintén azon tőrben véletlenűl estem, Szintén azon tőrben véletlenűl estem. Homályba víg napom véletlen borúla, Kedvem hajnalára rút felhő tódula – Istenem teremtőm: ne hagyj igy vesződnöm! * * * Igen régi; legalább is a mult század elejéről valónak látszik; megvan saját gyűjteményemben mult századi avult nyomtatványon, de megvan – s ha jól emlékszem többszörösen – a nemzeti muzeum kézirattárában is. (hung. oct. 74.) T. K. FELNYITOM MÁR BÚS SZIVEMNEK… – A XVIII-dik századból. – Felnyitom már bús szivemnek régen bézárt ajtaját, Ezer tenger habjaiból partra hoznám hajóját: De ha szél kapja vitorlámat Azonnal rontja szándékomat – Távoztatja partomat Oh melly sokszor környülnézek: honnét jő segítségem? Egymást érik óhajtásim: honnan jő könnyebbségem?! Sok társ volt a szép vigasságban – De kevés a szomorúságban Ki barátját segélje. Látom immár: sokkal könnyebb a tengert elkerülni Hogysem kisded hajócskámmal abban el nem merülni, Vak voltam, hogy az parton állván A dolgot jól meg nem vizsgálván Vesztemre elindultam! Mi haszna már evedzőmmel habok ellen csapkodni? Késő záporesső után palástomhoz kapkodni!… Jaj, ha én aztat tudtam volna Hogy illyen a világnak sorsa: Lettem volna szerencsés! * * * Saját gyűjteményem régi kéziratáról. Megvan egyébiránt az akadémia kézirattárában „A kesergő“, és Horváth Ádám kézirati gyűjteményében„Tengeri veszedelem“ czím alatt, ez utóbbinál sokkal hosszabban, és dallammal. T. K. SIRALOM A SZABADSÁGNAK ELVESZTÉSÉÉRT. – A XVIII. század első feléből. – Még nőtelenségben folytattam éltemet: Szabadságnak szele jól táplált engemet, Kócsagtoll strázsálta nyusztos süvegemet – Mindaddig búbánat nem érte fejemet. Mindenféle úri czifra fegyverekkel, Farkas-, medve-, párducz-prémes köntösökkel Teli volt fogasom füredi nyergekkel – Több s több illyen csöngő-pengő eszközökkel. Bővelkedett házam gyakran muzsikával: Szép egypár hegedű furcsa vonójával, Szegeimen függött flóta forulyával – Ugyan újult szobám ezeknek hangjával. A jó paripákból soha ki nem fogytam: Ezt lépésre, amazt futásra tartottam; Emezt nyergeltettem ha paradéroztam, – A mint szükségem volt rendre választottam. Fekete paripám volt Spanyolországból, Szürke jött Erdélyből, pej pedig Moldvából, Aranyszőrűt s fakót vettem egy basától – Többi volt a magyar lovaknak javából. Szerszámom ezüsttel s aranynyal kivarrva, Vagy ötvösmunkával boglároson rakva, Sok-szin zsinórokkal voltak kitarkázva, Vagy bagariával tisztán kiczifrázva. Ezer czifragombos szolgáim valának Kik éjjel és nappal hiven strázsálának, Pillantásomra is ébren vigyázának – Kikért pirulása nem is volt orczámnak. Kinek-kinek tarsoly s kard volt az oldalán, Bogláros pantallér lódinggal a vállán, Ezekre függesztett karabin a hátán, Félarasztnyi hosszu sarkantyú csizmáján, . . . . . . . . . . . . . . Mulatságnak napja hogyha rendeltetett: Táncznak, muzsikának vége nem lehetett, Péntek vasárnappal együvé tétetett – Ünnepnek tartottam néha egész hetet. Nem sok haszna vala plébános szavának – Ámbár napja volt is hamvazó szerdának: Vonjad reá javát alföldi nótának! Kiki azt kiáltá Lévai Miskának. Messzére távozott tőlem szomorúság: Másoktul hallottam, hogy van nyomorúság. . . . . . . . . . . . . . . Nem tudtam én akkor: mi légyen az éhség? Távul volt házamtul mindennémü szükség – Közel sem mert jőni hozzám a szegénység. . . . . . . . . . . . . . . – De bépraktikálta magát alattomba: Miulta feleség jár a kamarámba, Azulta terjed el szükség a házamba. Hegedűmet immár fogasról levette, A flótát, forulyát pad alá vetette: Sok díbdáb ruháját oda függesztette. . . . . . . . . . . . . . . Egyik sarkantyúját letörte csizmámnak, Az egész szerszámát kicsapta pipámnak – Mert nem szenvedheti füstjét a dohánynak. . . . . . . . . . . . . . . Bezzeg rá akadtam most az iskolára: Mint a muskatéros a harminczadjára! Vetett tőrbe esett kényes ifjuságom, Búbánatra fordult örömöm, vigságom, Elmult magyarságom – oda nyájasságom, Meghatároztatott[103] régi szabadságom. Megritkult már száma karmazsín-csizmámnak, Lekopott czafrangja ünneplő ruhámnak, Rösten jár a lába kedves paripámnak: Még az is jelenti bánatját urának! Hervadt kócsagtollam lefügg süvegemrül, Nem fénylik fegyverem, pókhálóba merül… Jaj be bajos ügyem lett feleségemrül! . . . . . . . . . . . . . . Örök nyugodalmat neked szabadságom; Nyugodjál békével megholt vidámságom! Jó estét s éjczakát édes ifjuságom! * * * E gyönyörü műdarab töredéke egy hosszabb költeménynek, mely a fent irt czím alatt létezik a nemzeti muzeum kézirattárában hung. folio. 569. A legszebb részeket elejétől végig mind kiirám, mégpedig – mint az olvasó meggyőződhetik – olymódon, hogy a folytonosság is meglegyen. Meg kell még jegyeznem, hogy a kiről a költemény szól, a mint ebben leirja, egy pörölős, rátartás bécsi német asszonyt vett feleségül, erre czélozva mondja egyik sorában: „A magyar nyulaknak német az agarok.“ T. K. SIRALOMNAK, FÁJDALOMNAK… – 1744. – Ad notam: Vale mundi lusum satis etc. Siralomnak, – fájdalomnak völgyében kesergek, Egy erdőben – nagy mezőben mint árva tévelygek, Révedezve, sírva, futva Nem akadhatok egy utra, Melyet immár – árva madár jól elhagytam hátra. Zavarossan, – nem is tisztán, mint gerlicze madár, Mely bújában, – fájdalmában csak száraz ágra száll, Béveszem én italomat Igy enyhítem bús sorsomat, Mégsem szánják, – a kik hallják, kemény panaszimat. Óh! én árva – mely bézárva vagyok kalitkában, Eped szivem, – hervad szivem kemény rabságomban, Békóban vagynak lábaim, Rabságban minden tagjaim, Megszakadok, jaj meg halok, lankadnak inaim. Már elestem, – s tőrben-estem és megfogattattam, Véletlenül, – s kintelenül magamat megadtam, Nem lehet szabadulásom, Magam koporsómat ásom Mert elmult, s tőlem elfordult régi vidámságom. Óh! mely távúl, – tőlem járúl régi szabadságom, Már elhervadt, és megfonnyadt szép leányi ágom, Csörög én lábaimon láncz; Előttem van mélységes sáncz, Nem vidámít – és nem ámít ama szép úri táncz. Rabbá lettem, – elvétettem szabadságnak útját, Hogy nem láttam, – s ált nem hágtam rabságomnak kútját, Mert Vénus vala vezérem, Kinek fülébe jött hírem, Igy változott, – s erre hozott friss leányi vérem. Uri házban, – de nem gyászban, a midőn sétáltam Asszonyokat – nagy rabokat a midőn én láttam, Élteket csak kinevettem, Mert jól eszembe nem vettem, Bús sziveknek állapotját melybe én is estem. Gyenge pártám, – nem akartam fejemről letenni, Koszorúmat – virágomat illy hamar veszteni; De igen erőtlen lévén, Jövendőkre nem tekintvén, Szük poharát – szivem kárát bús árva, bevevém. Egy bús völgybe, – nagy erdőbe már lábam béhágott, Szivemen a bánat nyila nagy sebeket vágott, Mert koszorúm elevétetett, Viz közepére tétetett, Én fejemtől – életemtől messze elvitetett. Repüljön bár – a sasmadár sebes szárnyaival, Vagy az hajós – jó kormányos sajkás hajóival, Soha vissza nem hozhatják, Mert viznek habjai hajtják, Noha látni, – azt szemlélni szemeim óhajtják. Leányságom – szabadságom a midőn fontolom, Tantalusnak – árva rabnak almáját kóstolom, Mert lehetetlen megfognom, Leányi örömben hágnom, Csak rabságban, – illy bús gyászban kelletik maradnom. Isten tudja, – mert ő látja szomorú szivemet, Hogy igy estem – s elvesztettem leányi kedvemet. Szabadságról nagy rabságra, Zöld virágról száraz ágra, Mintegy árvácska jutottam sok keserves jajra. Csak Istenhez – mind ezekben szivből fohászkodom, Én szivemet, – bús kedvemet néki feláldozom, Mert a kik biznak Istenben, Vígasztaltatnak szivekben, Szomoríttatnak, – kik biznak csak gyarló emberben. Zárj bé engem – én Istenem szentséges szivedbe, Leányodat, – szolgálódat vedd bé szent kedvedbe, Mutassad szent malasztodat, Áraszd reám áldásodat, Oltalmazzad – vigasztaljad árva szolgálódat. Ezer hétszáz negyven négyben, gyászos életemben, Mint rabságban, nagy fogságban, és balesetemben: Ilyenképpen fohászkodtam, Leányságomat sajnáltam, Asszonyságom, – nagy fogságom immár megkóstoltam. * * * A versfejekben: „Szomorú gerlicze.“ Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. XXXIV. A SZERENCSE TÜNDÉR KEREKÉN… – A XVIII-ik század közepe tájáról. – A szerencse tündér kerekén Öröm után következik kín, Ha mi jót ád, akkor fénylik néked az napfény, Míg meg nem csal, s búban nem hajt… Példa vagyok én! Én is ollykor kedvemre éltem, Szerencsémet boldognak véltem: De látod-e – nem szánod-e szörnyü esetem? Iregemtől – s mindenektől számkivetettem. Kiki maga kedvét követi, Ha más szenved: meg sem emliti, Bár látja is – megszánja is: fordul, s felejti, Kinek nem fáj – annak nem jaj, könnyön tűrheti! Vidám orczát ollykor mutatni, És mosolygó szivet láttatni, Mit vélsz, néha mire czéloz bús szivet fedni? – Mert csak ollyan, mint más által mézet kóstolni. Fájdalmimat magamban tartom, Bús szivemet azzal fogyasztom; Ha igazán – senki nem szán: hát mit óhajtom?!… Sebeimet – a mint lehet magam orvoslom. De a bús sziv magával sem bír, Ha éri is örvendetes hír: Bár láttatik, hogy van kedve – titkon mégis sír: A szüntelen – bánat ellen nincs gyógyító ír! * * * Ez éneket a nemz. muzeum kézirattárában levő eredeti levél szerént (hung. quart. 175. I.) 1769. január 22-kén Eszlárról küldé Korbits Tamás nevü káplány egy „tekéntetes ifjú asszony“-nak, „Talált ének“ czím alatt. Föléje néhai Jankovich Miklós kéziratával ez van jegyezve: „Tárogató-sípra“. És csakugyan a versmérték azonos a tárogató mellett énekelt kurucz tábori dalokéval. Lehet, hogy Jankovich még tán maga is hallotta e dalt tárogatón fújni, miután jelen dalfüzetét még 1789-ben irta össze; azért tevé ama jegyzést. A 2-ik stropha 4-ik sorából az következtethető, hogy az éneket egy valaha Iregen lakott egyén szerzé. T. K. SZABADSÁG MELLY NAGY JÓSÁG… – A XVIII-ik század közepe tájáról. – A szabadság melly nagy jóság, Ez világon boldogság. Az ki élhet szabadsággal: Ne cseréljen rabsággal, Mert meg szánja – és megbánja, Régi életét óhajtja. Néha vagyon vigaság Sokaknak egész jóság, Szabadságot ha elveszti Az kiért cselekeszi: Ha érdemes: semmit nem veszt – Azért könnyen türheti. De ritka az ki találja Hogy illendő szerencsére Akadjon is jó hirére – Akadjon is jó hivére, A kivel megegyezhetik, Holtig kedvére éljen. Hanem csak nagy gyötrelmit Titkolja sok fájdalmit Magában csak emésztődik,. Szabadságán gyötrődik: Mert ahhoz már reménsége Nem lehet az életben. – Az verseket a ki irta Magán ugyan próbálta: Mi légyen az illyen fogság Holtig való nagy rabság, Erre vitte – s vezérlette A véletlen szerencse. * * * Nemz. muz. kézir. hung. quart. 175 I. Szintén Korbits küldötte az elébbi éneknél megirt időben és levélben. T. K. NE FÉLJ SZIVEM… – A XVIII-ik század első feléből. – Ne félj szivem, bátorodjál, most akármi vagy, Azért bár ne szomorkodjál, hogy a bajod nagy. Jobbat adnak az egek Mintsem én remélhetek: A friss leány meleg nyárban soha meg nem fagy. Biró Márton borjut őrzött Bicske határán: Végre mégis püspökké lett Veszprémnek várán. Bartha csak molnár fia: Mégis ország birája – Azért kétségbe ne essék senki más kárán! Gömbölyü a szerencsének az ő kereke, Azt vélnéd, hogy örvényének nincsen feneke; Kit ma pokolra levet: Holnap nagyra emelhet, A mi alól – felfordítja, vagyon oly éke. Azért bár ma akármi légy: jobbat remélhetsz, Ha kedved nincs: pénzen is végy – holnap úr lehetsz; El sem is mulatná Úgy a férjhezmenést Áldaná azt ki béhozná ezt a rendelést.[104] * * * A magy. akad. kézirattárából. T. K. NEM NYUGHATOM… Nem nyughatom, – csak bujdosom még éjtszaka is Azért nincsen nyugovásom, ha aluszom is. Homályosnak tetszik nekem a fényes nap is, Könnyeznek utazásimban talám a fák is. Mondjátok meg, mi az oka, hogy keserűség Éjjel-nappal szorongatja szivemet kétség? Mert kit szivem szivből szeret, hideg mint a jég… Mondjátok meg, kínaimban mikor leszen vég?! Nem nyughatom, csak bujdosom mint sebes szarvas: Mert kit szivem szivből szeret kemény mint a vas. Természete hideg hozzám, mint szintén havas, – Beszédiben olyan hozzám mint a kemény vas. Lybiában tigrismódra felnőtt oroszlán Avvagy fene párducz, a ki mindig vért kiván: Pusztán rablott prédájával soha igy nem bán – Kősziklánál keményebb sziv ki engem nem szán! * * * Az akadémia kézirattárából, különben láttam Jankovich Miklós gyüjteményében is. T. K. ÓH TE NAGY BABYLON… – A komáromi égésről. – Óh te nagy Babylon, Komárom városa: Hétszer böjtölt érted Debreczen városa. Bátorkeszynének háza meggyuladván: Nyargal a tüz széjjel egész kevi utczán. Zsidráknak, Mizsáknak, és Abednégónak Istene megtartá házát Virágónak. Isten megtartotta – ember elrontotta, – Szemre-főre nézve Telekynak adta. * * * E homályos daltöredék – alkalmasint mult századi – Horváth Ádám 1813-iki kézirata által tartatott fenn, dallamával együtt. T. K. AMOTT KEREKEDIK… Amott kerekedik egy fekete felhő: Abban tollászkodik egy fekete holló. Várj meg holló, várj meg, hadd izenjek tőled Apámnak, anyámnak – jegybéli mátkámnak. Könnyen megösmerhetd ennek háza táját: Piros rózsák lepik aranyalma fáját…