# Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok (2. kötet) ## Part 10 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/regi-magyar-vitezi-enekek-es-elegyes-dalok-2-kotet-42326/index.md Addig valál virágodban híres Magyarország Míg az ilyen jó étkektől magad meg nem fosztád; Mihelyt a tortáta Országod meglátta: Elhervadtál – elfonnyadtál… jaj mikor állsz lábra?! * * * Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. LXXII. Megvan Erdélyinél is (Népd. I. köt.) de a kitünőleg szép végstrópha teljes hiányával. Az egyes versszakok is eltérők néhol, s a muzeuménál – a mely régi nyomtatvány – a 3-ik és 5-ik stróphák nincsenek meg: ezeket azért Erdélyiből vettem által, – igy egészítvén ki teljessé ez eredeti, erőteljes, és bájos zöngzetü költeményt. „Ha a sülthús nem boros is…“ A régi magyarok a sültet boros lével is készíttették. T. K. VAGYON HAZÁNKBAN… Vagyon hazánkban két gonosz ember A Portió Pál és Forspont Péter; Ez a portió mindent földhöz vér: Forspont pediglen ökröt, lovat kér. Ez az portió micsoda ember, Lovon jár, kiált: „Gib mein Pfert Haber!“ Házamban bészáll, ágyamba hever, Magamat pedig hidegre kiver. A portióért mindent eladtam, Örökségemet zálogban hánytam, Rongyos bocskorban alig maradtam, Öt, hat, hét rivó gyermek van rajtam. Két kaszakövem, egy cséphadaróm, Egy fatarisznyám, egy somfabotom, Semmim sincsen több, megis úntatom, A portióért exequáltatom. Két tulkom vala, azt is megölte, Bonta kecskémet taval megette; Legjobb disznómat szekérre tette, A tikjaimnak nyakokat szedte. Falunkba bészáll, kiáltja birát, Hozzák meg mindjárt mindnyájan taksát; Forspont pediglen üti a polgárt, Ha nem megy hamar, megadja dijját. Én is azelőtt szép czípót ettem, Más szántó földén kalászt nem szedtem, A portióért buzát fizettem, Zabból kalácsot bizon nem ettem. Fogjuk meg koma ezt a portiót, Vessük a sánczra az exekutiót, A ki minekünk nem hoz semmi jót, – Ne mondja hazánkban ezután berdót. Vedd el, Ur Isten rólunk e terhet, Vesd ki hazánkból e rosz két embert, A Portió Pált és Forspont Pétert Tehessünk mégegyszer ökörre s lóra szert. * * * Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. XXXIX. „Berdó“ = Wer da? Német őrkiáltás. LAKODALMI ÉNEK. – A XVIII-ik századból. – Látom hogy vigan vagytok, Engem nem kinálnátok, Tyúkczombbal hajgálnátok – Ne sopánkodnátok. Vőlegény uram, a lepény Előtted majd meghül! Menyasszonyom, a pohár bor Előtted majd feldül! Köszönd reám, torkom hevül – Ne igyad meg csak egyedül: Mert fejed elszédül. Hogy mondád vőlegény uram? Majd egy lepényt adok! De azzal én nem terhelem A czondorámot! Az üres tarisznyámot: Mert feltörné a vállamat – Azt igen bánnám én. Elmenék én a szőlőbe Szitát kötözgetni; Oda jöve Jankó bátyám Engem veregetni; Elszaladék a nádasba – Egy vaskót találék, Egy sipot faragék. Az én sipom csak azt mondja: Déb-dáb – daruláb, Tarka szoknya, szép menyecske – Fordulj az ölembe! Tiz a gyermek gazdasszony: Hány kenyered vagyon? Talán egy, talán kettő – Talán egy csepp sincsen! Hiszen tudod pogánylelkü Hogy a borra hordtad! – Nem szeretem az ipámat Azt a nagyszakállut, Mert eladta hat ökrömet – Vasas szekeremet. Óh én édes kis kutyám Te vagy az én bundám; Hátra vettem a tarisznyám Minden alamizsnám. Péter bátyám a szakállát Félvállára vetette, A mi kicsiny esze volt Zsacskóba kötötte: A zsacskó zsiros vala A kutya megette – Jaj szegény Péter bátyámnak Nincsen egy csepp esze. Servus Domine Tömösvár! Bika fecit magnum kár: Rétet határt összehányt. Amen, finis operis, Ma sem ettem egyszer is, Tegnap ettem hatszor is – Bort is ittam tizszer is. * * * Ez ének töredékei Komárommegyében ma is élnek, csakhogy a harmadik versszakot igy dalolják: „Elmentem én a szőlőbe Szőlőt csipegetni, Utánam jött Jancsi bácsi Jól megveregetni.“ stb. – Gyermekkoromban magam is elégszer dudolgattam. T. K. RÉSZEGES ASSZONY DALA. Nékem egy szép gondolat jutott most eszembe, Fel is tettem én magamban: teljes életembe Holtig bort nyalni, A korcsmán meghalni… Héj dinom-dánom, Töltsd tele, nem bánom! Meg is hagyom én uramnak azt testamentomban: Hogy engemet holtom után temessen hordóban; Ez uri koporsó – Tele pintes korsó… Héj dinom-dánom, Töltsd tele, nem bánom! Nem vagyok én paraszt asszony, ugy nézzetek reám, Ezt mutatja – s bizonyitja nemes famíliám; Sógorom a Lurkó A nagy veres Gyurkó… Héj dinom-dánom, Töltsd tele, nem bánom! Újjaimat midőn fonok: feltöri az orsó: Azért én csak azt itélem – hasznosabb a korsó! Újulok, megvallom, Midőn hirét hallom… Héj dinom-dánom, Töltsd tele, nem bánom! Az én uram azt gondolja, hogy őtet szeretem: De mint eb a somfa-botot, őtet úgy kedvelem; Mert haragos, durva, Igen hebehurgya… Héj dinom-dánom, Töltsd tele, nem bánom! A mit egyszer megszerettem: meg van az szeretve, – Ha bort látok, majd hogy el nem fakadok nevetve!… Óh te kedves vendég – Ugy szeretlek hogy még!… Héj dinom-dánom, Töltsd tele, nem bánom! Nossza bizony komámosszony menjünk a pinczébe, Megjöhetünk ha akarunk, onnan holnap délbe! Ha megverik vállom: Hasznáért elállom… Héj dinom-dánom, Töltsd tele, nem bánom! Tedd el asszony a csutorát, ihol jön a gazda! Ugy áll bajsza haragjában mint a füstös rosta; Mi pedig azomban Menjünk a malomban – S ott igyunk azomban. Héj dinom-dánom, Töltsd tele nem bánom! * * * Föllelhető ez igen sikerült gunyoros bordal a nemz. muz. kézirattárában, hung. oct. 74. LXXII. egy régi vásári nyomtatványon. T. K. CSEREBOGÁR… Cserebogár, cserebogár, Mondd meg nekem: mikor lesz nyár? – Mikor a tök virágozik, A vén asszony bogározik: Akkor lesz nyár! * * * Horváth Ádámnál nótástul együtt, s Jankovich kéziratai között a nemzeti muzeumban, csakhogy itt az utolsó sor egy szótaggal hosszabb: „Akkor leszen nyár!“ T. K. IGACS RUZSIRÓL. Igacs Ruzsi ablakába Kinyilt a rózsa magába, Fölsütött a napsugára – És elhervadt ő magába. Igacs Ruzsi édes szivem: Hol van az én édes-szülém? Még pénteken jó éjfélkor Ment szőllőbe két órakor! Én is kimentem utánna, De nem találtam reája; Szombat este tiz órakor Jöttem az tanyáról akkor. Fekete Ferencz házátul S az ő kedves mátkájátul Jöttem haza vacsorára – Jól megborsolt disznólábra. Másnap reggel felköltömkor, Vasárnap, jó virradtakor Elmentem én az templomban, Onnét jártam az útamban. Ottand láttam Igacs Ruzsit, Anyját látja, nagyon sikít; Igacs Ruzsi bosszujába Öreg anyját hátba vágta. Igacs Ruzsi hires lány volt: Még szüzességében megvolt, Lantos István megszerette Feleségnek eljegyzette. Lantos István haragjában Üti Ruzsit derekában Mert ösmérte gyilk’ kezérül Ruzsit álnok rosz szivérül. Bot vala ura kezébe Vágja Ruzsinak szegyére: Hogy nem sajnálta az anyját Az ő kedves jó dajkáját. * * * Elment Igacs Ruzsi más országba, Irja levelében, hogy menjek utánna, Szőllőmet, házamat hogy vessem prédára, Nénémet, bátyámat hogy adjam árvára. Szerettelek téged István[105] nagyon: De már annak ugyan vége vagyon – A teremtő Isten téged verjen agyon! Ütött volna meg a mennykő Akkora mintegy malomkő: Vén anyádnak haláláért Holtig vasra verettél. Ökörfarkkórónak a szára – Elhervadt a sárga virágja ..... Oda hát Ruzsinak a rózsája! Piros volt Ruzsi még lány volt Még rabokkal lakos nem volt. Áll ajtóján három strázsa: Hadd szenvedjen ..... Huszonötöt a farára – Bestelélek kurvanyjára! * * * E népballada egy körülbelől a mult század végén, vagy a jelen század elején nyomatott vásári füzetkében létezik; megvan saját gyüjteményemben, de láttam a nemz. muz. kézirattárában, (hung. oct. 74.) valamint Gyulai Pál ur gyüjteményében is. Eredeti czíme: „Az anyját eldaraboló Igacs Ruzsi nótája.“ E czim a homályos szövegre teljesen világot vet. A végül kipontozott szó obscenus. T. K. BARNA PÉTERRŐL. I. (Sallal Pista nótája.) Sallai Pistának gyolcs inge, gatyája Vérrel virágozik a testi ruhája. Szegény Barna Péter a lovát itatja, Románné két lánya jó ebédre várja. Várja káposztára – mézes pálinkára: Igyál Barna Péter világ boszujára! Szegény Barna Péter be sok lovat lopott – Románné két lánya abból ruházkodott. Mikor Barna Péter a rokoját vette: Románné két lánya nagy-szívesen vette. A vármegye lovát abrakkal hizlalják: Barna Péter után gyakran megfuttatják. Bárcsak mikor futna – a földre lebukna, Szegény Barna Péter hogy útat haladna! Fúdd el jó szél, fúdd el hosszu utnak porát: Ne lelje vármegye fakó lovam nyomát! Nem fúttad el jó szél hosszu útnak porát – Meglelte vármegye fakó lovam nyomát. Szorítsd a kezedbe piros kantár szárát – Itt jön a vármegye, ne add meg magadat! Zöld erdő zúgása, vadgalamb szólása: Szegény Barna Péter szája mosolygása. Ártánd alatt vagyon egy kis sűrű berek – Szegény Barna Péter a mellett tekereg. Nem jó föld ez pajtás, nem jó itten lakni, Mert a szegénylegényt meg szokták itt fogni. Gyulára kék menni, – csikókat kék szedni, – Barna Péter pajtás, jó volna eladni. Áldja meg az Isten fakó lovam lábát, Gyakran megfutotta Göncz város határát. Jó ló volt a fakó, jó ló is ellette – Áldja meg az Isten a ki fölnevelte! A lovam lábáról lehullott a patkó, Csak egy maradt rajta, az is ingó-bingó. A pusztai csárda – most borult bé gyászba: Szegény Barna Péter most esett rabságba. Vármegye kapúja nem nyilik hijába: Szegény Barna Pétert viszik udvarába. Felszállott a páva – vármegye házára: Szegény Barna Péter szabadulására. Nyiljatok meg egek, rejtsetek el engem, Mert a fekete föld nem veszen bé engem! Szegény Barna Pétert Szent-János napjára Kisértik halálra – tarcsai határba’. Bitófához köték nagy erős lánczokka’ – Románné két lánya távulról siratja. Veszett volna retek fekete földjében: Románné két lánya az anyja méhében! Megmondtam Mariskám, ne szeress éngemet: Kettős az én szivem, megcsal az tégedet. Az acsádi pusztán van egy két-ágú fa: A Barna Péternek nyúgodalmas háza. Kár volna még nékem a fán megszáradni, Lobogós gyolcs-gatyám szélnek bocsátani, Szép sarkantyús csizmám szélnek öszveverni, Fekete két szemem hollónak kivájni. Nálunk az halottnak hármat harangoznak: De Barna Péternek egyet sem kondítnak. Beteg sem voltam én – mégis megholtam én, Az acsádi pusztán Pistával nyugszom én. Az én sirom mellett rózsa fog teremni, Leányok, asszonyok odajárnak szedni. Szedjed rózsám, szedjed – keszkenődbe szedjed, Város bosszujára – lányok siralmára. II. (Csuda Ferkó nótája.) Szegény Barna Péter, hej egy derék legény Volt a Barna Péter – de már nem él szegény. Zöld erdő zúgása – vadgalamb szólása: Szegény Barna Péter szája mosolygása. Fújd el jó szél, fújd el hosszu útnak porát: Hogy senki ne lássa fakó lovam nyomát! De mégis meglátták fakó lovam nyomát, Mégis megtalálták, megfogták gazdáját. Felszállott a páva – vármegye házára: De nem Barna Péter szabadulására. Szegény Barna Péter még csak beteg sem volt, Az acsádi pusztán mégis ímé megholt. * * * Barna Péter románczát Erdélyi János is közlé már népdalainak I. kötetében, de az enyémnél sokkal hézagosabb, rövidebb beküldés után. Kedves kötelességemnek ismerem tehát ez igen szép néprománczot gyönyörü rythmusáért és egyéb sok szépségeiért igy bővítve, sokkal teljesebben újra közölnöm, azon régi ponyvairodalmi nyomtatvány után, mely a nemz. muz. kézirattárában (hung. oct. 74. VIII.) létezik. Ugyan e füzetkében még a következő verset találom Barna Péterről: III. „Ujvárosi kerek tóba’ Fördik két szép barna csóka. Bárcsak én galambom csókja Repülne a két orczámra! Hijába fördik a csóka: Nem lesz fejér galambocska; Nem bánom én ha barna is: Barna vagyok én magam is – Barna az én galambom is. Barna Péter az én nevem, Barna szeretőm ölelem. A ki bánja: tégyen róla Kocsin vigyen a vásárra, A vármegye bosszujára – S Angyal Bandi bosszujára.“ Mind e költemények a jelen század első negyedéből valók. T. K. ZÖLD MARCZIRÓL. – 1816. – Szegénylegénynek testi ruhája Ha van kenyere és szalonnája, Felesége, csendes, gondos, meleg szobája: Bár bocskoros – Ha nem adós Nincs semmi baja.[106] De a más véres verejtékére Ásító zsivány mikor kedvére Nyargal a lován – akkor jut hóhér kezére, Bár gróf légyen: Örök szégyen Száll a fejére. Kovács Imrének igy lett Bánháza Vesztés-elhozó siralomháza; Ott, hol gyakran jó pajtásit felpálinkázta: Felfüggesztve Körtvélyesnél A szél lóggázza. Nyargal Zöld Marczi Gyulai Petivel Tyukodon végig Becskerekivel, Bár szüntelen retteg, de nem gondol semmivel, Mindent gázol – A lápon is[107] Át tér Petivel. Hát egyszer, mikor gondolatjába Sem jött, barátja lakodalmába: Akad egy hevesi derék legény markába, – Elijedve Fejéredve Búsúl magába. Bezzeg olcsó már a Marczi vére! Sok fosztásinak kötél lett bére, Még Becskereki sem tánczol már most kedvére: Szegény Peti Hányja-veti Vétkét szemére. Jaj már minékünk nagy zsiványoknak Kik feltámadtunk uton-rablóknak! Nagy-Idán sem volt ily kinjok a czigányoknak, – Mert horgára, Jutánk már a Mord hóhároknak. * * * Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. Ponyvairodalmi nyomtatványon több dallal: „Zöld Marczi és szeretője nótái“; a jelen ének czíme: „Zöld Marczié magáé.“ Én e dalt azért vettem föl gyüjteményembe, mert a régi hires kurucz tábori énekek versmértékére, s hihetőleg nótájára van irva, s belőlük sok reminiscentiát tartalmaz, például az utolsó előtti versszak két első sora, nyilván egy 1672-iki – „Kuruczvilág“ czimü gyüjteményemben teljes épségében meglevő tábori dal e soraiból van véve: „Szegény-legénynek olcsó a vére Három-négy fillér egy napi bére.“ Mig ezen sorok: „Jaj már minekünk nagy zsiványoknak Kik feltámadtunk uton-rablóknak.“ A nagy-pipája Szuhaynak szintén 1672-iki daltöredéke után készült, mely Borsodban, Abaujban ma is él: „Jaj már minekünk szegény nemzetnek Kik feltámadtunk rebelliseknek.“ „Kuruczvilág“-om ezen dalt is teljes épségében birja. T. K. TORNAVÁRMEGYÉBEN… Tornavármegyében születtem, születtem, Bethlehemen Belegrádon átmentem, átmentem, Újfaluban nyugodalmat találtam, találtam. Tiszaparton kivirított tulipán, tulipán, Az én szivem téged óhajt, téged vár, téged vár. Ha te elhagysz, megátkozlak: elhervadsz, elhervadsz; Kis kertemben kivirított rózsa vagy, rózsa vagy. Elhuzták már a takarót nyolcz órára, órára, Ama nyalka legényeknek boszujára, boszujára; El kell menni, el kell – meg kell válni, meg ke A rózsámtól! * * * Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. VII. TOLDALÉK. KÉT KÖLTEMÉNY A BUJDOSÓ BALASSA BÁLINTTÓL. – 1589. – KÉT RÉGI KÖLTEMÉNY. Az 1862-ik év nyarán a magyar akadémia kézirattárában kuruczvilági emlékek után kutatván, a Marton J.-féle gyüjteményben két ó magyar versezetre akadtam, melyek mindenesetre megérdemlik, hogy közöltessenek, miután régiségükhez még költői és műidomi becs is járul. E költemények elseje igy hangzik: Boldogtalan vagyok, Mert kínaim nagyok, Béborult ifjuságom. A szokatlan dolgot És a nehéz jármot Már megszokni nem tudom. Régi időm elmult, Most másképen fordult, – Szomorú az én sorsom. Őszi harmat után, Végre mikor aztán Fujdogál a hideg szél, Nem sok idő mulván Sárgul, hulldogálván Fáról a gyönge levél. Zöld erdő harmatját, Piros csizmám nyomát Hóval lepi be a tél. Én szemeim sirván, Könnyeim csordulván, Néznek csak keservesen; Bús szivem zokogván, Csaknem meghasadván Bánkódik nagy erősen; Ki miatt naponkint Látok szomorú kint, Szenvedek én testemben. Istenem, mit tegyek? Immár hová legyek? Mire jutok végtére?! Ha mind búval élek – Ezentúl mit érek, Élek-e még kedvemre? Vagy mind holtig árván Járok csak bút látván, Mégyek keserűségre. Ennyi gyötrelemmel, Vagy ennél is többel Ifjuságom mint éljem? Jobb lesz a darvakkal Vagy más madarakkal Őszszel búcsumat vennem, S mennem oly országra, Hol irígyim soha Nem szólhatnak ellenem! Talám elmentemmel, Búcsuvételemmel Ha utamat követem: Gonosz irígyimnek Kik most reám törnek, Nyelvök elkerülhetem! Ha nem látnak, talám Nem szólhatnak reám, – Igy kedvök betölthetem. Azért szerelmedre, Világod kedvedre Éld ezentul, kivánom; De én fáradságom, Kedves virágszálom, Éretted nem sajnálom! Légy jó egészségben, Addig mig az Isten Éltet, szívből óhajtom! Szivem, istenhozzád! Megbocsáss, ha szolgád Vétett ő beszédében; Mert noha nehezen: De tőled elmegyen, Ki téged szán szívében, Lesz-é veled szemben? Láthatd-é e testben?… Maga tudja az Isten! Immár sólymocskádat, Kedves madarkádat, Kit karodon hordottál, Klárisokkal rakott, Skófiummal varrott Lábzsinóron tartottál – Bocsásd el békével Szegényt, hadd menjen el, Reá ne haragudjál! E költemény, mint Debreczenből értesülök, megvan ugyanott a nagyérdemü Lugosy József gyüjteményében, egy 1790-iki ponyvairodalmi nyomtatvány versei között, „Második ének“ czim alatt; másolatát vettem, azonban azt látom belőle, hogy első és utolsó versszaka össze-vissza van kuszálva, mindazáltal a többi versszakok némely helyei az akadémia tárában lelt kéziraténál erőteljesebbek levén, közlésemnél e helyeket felhasználtam. Azóta a nemzeti muzeum kézirattárában (hung. oct. 74.) a Lugosy uréhoz hasonló ponyvairodalmi példányokban is több izben láttam e verset, és pedig mindig betűről betűre a Lugosy ur példánya szerint közölve. Ugyanezen éneknek eleje megvan a XVII-ik század végén irott Szencseyféle daloskönyvben is, de csak nehány strópha, a többi kiszakadt; különben mint a csonka levelek megmaradt részeiből következtetni lehet, eredetileg sem volt meg benne végig. Ugyan e költeményből Horváth Ádám kézirati népdalgyüjteményében is (akadémiai kézirattár) olvasható a következő kissé eltérő töredék: „Zöld erdők harmatját Piros csizmám nyomát Hóval lepi be tél; A magas hegyeken Kietlen bérczeken Fujdogál a hideg szél.“ Horváth Ádám dallamát is följegyezé hangjegyekkel. Mielőtt a másik költeményre átmennénk, vizsgáljuk az imént közlöttet kissé részletesebben. Régiségét irályán és versidomán kivül, melyek a XVI. század végére vagy a XVII. elejére utalnak, legjobban bizonyítja végstróphája, melyben a költő magát vadászsólyomhoz hasonlitja, a melyek régi idők várurai s urnői által ritka kegyben, kedveltetésben részesültek. A „Klárisokkal rakott, Skófiummal varrott“ sorok is nyilván a régi korra, de egyszersmind a magasabb körök költőjére mutatnak. Hogy e vers irója különben is nem volt a szó szoros értelmében vett nép-, de inkább műköltő: azt a stróphák műköltészeti szerkezete, továbbá az egészen elömlő – hogy ugy mondjam – reflectáló szellem is bizonyítja. E költőt meg is merném nevezni, s meggyőződésemben több okból annyira meg vagyok szilárdulva, hogy akár alá merném irni a szerző nevét, ki véleményem szerint nem más, mint a XVI-ik század legkedveltebb magyar költője, kinek művei 1806-ig 22 – ha nem több – kiadást értek: t. i. a bujdosó Balassa Bálint. De hadd lássak ez állitásom bebizonyításához. Azon versalakot, melyben e költemény irva van, ily tökélylyel legelőször Balassa használá; irtak ugyan kivüle – őt utánozva – Rimay és Beniczky is ez alakban: de leginkább mégis Balassa használta. Nézzük például fennmaradott költeményei közől az „Ének a Végekről“ vagy „Krisztushoz könyörgés, hogy adjon vitézséget“ stb. cziműeket: versalakjuk, sőt irályuk is ugyanaz, egy kéz műveire ismerünk bennök. S ha szemügyre veszszük azon borongó hangulatot, mely az egészen elömlik, s a természet kedvelését, mely főleg a második stróphában nyilatkozik: önkénytelenül Balassára kell ismét gondolnunk, mint a búbánatnak és természetnek akkori legihlettebb dalnokára. Találunk ugyan borongást azon korban több költőnél, például Rimaynál is: de ez nem a Balassa homályos, rejtelmes, ábrándba ringató, méla borongása. A jelen költeményt Balassa, mint látszik, bucsúdalul irta kedveséhez, s mély kedélyének főeleme, a borongó szelid bánat mégis annyira erőt vesz rajta, hogy a hat első stróphában kizárólag saját búját, szenvedéseit vázolja, s csak az utolsó három versszakban tér át oda, a hová ezuttal főczélja vala, t. i. elhagyandó kedveséhez. E körülmény is igen jellemző. Hasonlitsuk azonban e dal hangulatát Balassa más, fennmaradott dalaiéhoz. Az első versszakokban „boldogtalanságát, nagy kinjait, ifjúsága béborultát, szomoru sorsát, könnyei hullását, örökös buját“ emlegeti, a harmadik versszakban még testi szenvedéseit is felhozza. Ugyan ő egyéb műveiben igy szól: „Reménytelenségben ne hagyj elsüllyednem“ (Lelkem mint Nóé galambja stb. czimü verse.) Tovább: „Búnál kik egyebet nekem nem nyertetek.“ (Bucsúének.) „Mert im bujdosni űz nagy bú és szemérem.“ (Bujdosóknak való ének.) „Éneklém ezeket megkeseredett szívvel.“ (Könyörgés.) Ugyanott „Sürü könnyes szemeit“, „jajgatását“ is emlegeti, s a második versszakban igy szól: „Az én búsult lelkem nyavalyás testemben Tétova bujdosik, mint madár szélvészben, . . . . . . . . . . . . . . . . . Akar esni kétségben.“ Ime, mindenütt ugyanaz a bú, az az elkeseredés, az a fájdalom. S e mellett a testi szenvedésekről való panaszkodás is („nyavalyás testemben“) egyezik harmadik stróphánkkal. („Szenvedek én testemben.“) Az ötödik és hatodik versszakokban gonosz irígyeit s gyalázó nyelvöket is emlegeti; ezzel egyezőleg olvassuk nála másutt: „Mert környül vett engem szörnyű veszedelem“ és „Ne gyalázzon engem kevély ellenségem.“ (Egy szép uj könyörgés.) Továbbá: „… e világ útál, csufolván engemet, Veszett életemet.“ Nemde mindenütt összhangzás?! Ily idézetet akármennyit szedhetnék össze kiadva levő műveiből. Legbiztosabb jele azonban e költemény Balassától eredetiségének az ötödik és hatodik versszakokban van, a midőn a költő t. i. történelmileg bebizonyult külföldi bujdosását vázolja és indokolja. Más költő azon időben rajta kivül tudtunkra nem bujdosott idegen hazákba, már pedig hogy ő itt nem belföldi bujdosást ért, eléggé világosan megmagyarázzák sorai: „S mennem oly országra, Hol irígyim soha Nem szólhatnak ellenem.“ A bujdosás indokai is ugyanazok e versében, mint a többiekben: szenvedései, búja, melyek irígyei-, s ellenségeinek fondorkodásaiból eredtek, s az ezek nyelvétől való szemérmes menekülési vágy: „Mert im bujdosni űz nagy bú és szemérem.“ Mindezek folytán erősen hiszem, hogy e költemény Balassáé, s annálinkább örvendek napfényre kerülésén, mivel ez valószinüleg egyike azoknak, melyek „Tűzben mind fejenként égtenek, vesztenek“ mivel nyomtatott művei között az akadémia s múzeum példányaiban mindhiában keresém. A krakkói kiadványt nem láttam, de abból is hiányoznia kell, mert abban vallási versek foglaltatnak. Én Balassának egyéb kiadott verseit nem ismerek, miután a „Hazánk“-ban pár évvel ezelőtt a kékkői irattárból közrebocsátott nehány költemény nem a bujdosó, de a második Balassa Bálinté. Véleményemhez képest a jelen verset Balassa midőn 1589-ben – ez volt kibujdosási éve – megirta, minden hihetőség szerint elküldé kedvesének is, a kitől benne elbucsuzék, és a szerető lélek megőrzé a szép költői kincset az utókor számára, hogy megmenekűljön az elhamvadás szomorú sorsától, a melyet a kegyetlen költő többi testvéreire mért vala. Mily végtelen gyöngédség nyilatkozik e költemény három végszakában, s mily kedves, mily találó az utolsó strópha hasonlata, melyben a bujdosó költő a szerető karjairól, mint szeretett, hőn ápolgatott, gyöngyölt, s most elbocsátott sólyom, kél szárnyra. S a szerető, gyöngéd szivű dalnok, midőn búja-bajának hosszu felsorolásával bujdosásának szükségességét már ugyis eléggé indokolá, s kedvesétől bocsánatot kért: még sem állhatja meg, hogy legvégül ismét azon kéréssel ne váljék el: „Reám ne haragudjál!“ Most már lássuk a második költeményt, melyet az előbbitől egészen különálló, szakadozott papirosú, régi névtelen csomagban találtam. „Zöld erdő harmatát, Piros csizmám nyomát Hóval lepi be a tél, Hóval lepi be a tél… Messzire bujdosom, Hazámat itt hagyom, Isten vezérli dolgom, Isten vezérli dolgom.