# Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok (1. kötet) ## Part 5 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/regi-magyar-vitezi-enekek-es-elegyes-dalok-1-kotet-42325/index.md Uram Jézus Christus siess eljönnie: Mert már az én lölköm kész kiköltöznie! Hiszem én értem jó áldozatot tettél – Az magas keresztfán hogy verítékeztél. Ábrahám- Izsáknak nemes teremtője: Lölkömet vedd hozzád hiveknek vezére! Mert majd bucsut veszek ez árnyékvilágtul – Immár kiköltözöm romlott sátorombul. Óh te szép termőfa ki világra hoztál Sok búval bánattal engem föltartottál, Az fuvó széltül is engem oltalmaztál, Neked mit fizessek, ki sok jóval voltál?! Légyen Istenhozzád óh én édes anyám! Fizesse meg Isten jó dajkaságodat. Óh én édes bátyám légyen Istenhozzád! Veled egyetemben ifju Fodor Mihály. Isten már hozzátok sok vitéz barátim Kikkel sok próbákon[71] fejemet hordoztam! Óh ti nyomorodott szegény rabtársaim: Sok nyomoruságot együtt szenvedők im. Fölötte jó néven veszem szolgálattok Én kimulásomon kik környülem vagytok. Gonosz-akaróim, ti is kik hol vagytok: Mindnyájan énnekem ti megbocsássatok! Rágalmazást rólam többet ne tegyetek: Hiszem már tiétek az, mit kivántatok! Mert lölkömet Isten kegyelmében vette, Az örökéletben ott részesítette. Testem temetésre az kik elviszitek – Isten megfizesse mindnyájan tinektek. Hamar Jézus Christus siess eljőnie – Immár az én lölköm kész kiköltöznie! Siralom patakján hamar általmenni, Megdicsőült testben akarok öltözni. Az szent angyaloknak ű társaságokban – Hadd dicsérjem neved örök dicsőségben! Küldd el Uram Jézus te szent angyalidat: Hadd vigyék elődben én szegény lölkömet! Váradon ezt szerzék keseredett szivvel Várván Úr kegyelmét az ő Szent Lölkével. Végső bucsuzása ifju Fodor Pálnak – Véletlenűl esett halála szegénynek. Az ezer hatszázban és az harmincznyolczban Szent-Mihály havának utolsó hetiben. * * * (Szencsey dalkönyvéből.) A VESZPRÉMI HAJDUK LEVELE A PALOTAI RABLÓ TÖRÖKÖKHEZ. – 1646. – Hozzád illendő jóakaratomat Ajánlom néked sok szolgálatomat; Adja az Isten, hogy ez mondásomat Rövid-nap érjem ily kivánságomat! Mast rövideden vedd köszönetemet: Az nagy Úr Isten verjen meg tégedet! Kit megtagadtál te veszett elmédben Hozzád eljő hamar ily szegénységedben. Lovad hátárúl nyakad megszakadjon, Veszprími sereg hátadon nyargaljon, Tűz, víz, fúvó szél ellened támadjon, Sas, varjú, holló fejeden károgjon. Első jövésed az után vesztedre Légyen lopásod megfizetésedre, Pajtásaidnak fejek vételére, Jusson magyarok fegyvere élére. Vérhas, főfájás ágyadban gyötörjön; Kólika, guta hirtelen rád jőjjön, Éjjel és nappal ágyadban gyötörjön, Szived mint nyárfalevél úgy reszkessen. Jobb lesz ha azzal otthonn ülsz házodban Mit eddig loptál, hogy nem az karóban Kis verebeknek tojni oldaladban – Kit már magad is megláttál álmodban. Tudod-é mint vivéd minap az pásztort? Vesd le, mosd meg jól te vékony gatyádot, Mert az alfeled elokádta magát: Addig ohajtád Veszprimnek jó borát. Szaladj és igess, ne vedd tréfára, Mert közel, látod, az magyar kopjája; Siess hirt vinni hamar Palotára, Lásd: vitézidnek ha mind meg van száma? Sarczoltasd otthonn elvitt rabjaidat Kikhez nem meréd kivonni szablyádat; Nem is vihetted volna el azokat: De véltek látni magyar katonákat. Ezeket Isten mind megszabadítja, Kopasz fejedet mi kezünkbe adja; Vajtay Márton üveg borát nyújtja – Nyakad elvágni szablyáját kirántja. Popiom-kérőt[72] találsz társaidnak; Talám koporsó köll tollas fiaidnak? Fentőben tevék fejét jobbitoknak, Lovát elvonták egynihányotoknak. Vakmerőségét vitéz magyaroknak Igen csudálom, három: tizenötnek Megfelelének vitéz törököknek, És vitézmódra kópjákat is törnek. Nem fogyott még el Veszprimnek bogara, Hidjed, ott terem könnyü gyalog hadja, Mindenikének vagyon száz-száz ónja Kopasz társaidnak kész gondot adnia. Nem jut eszedben az Hosztori harcza? Nyolczvan magyarnak illyen nagy csatája, Hatszáz töröknek szégyen elfutása Sok törököknek talpok elnyalása. Vitézségeddel otthonn pirittyolni Tudsz az Bakonybul pásztorokat lopni: De vitézekkel nem mersz szemben állni, – Ha mit ellophatsz, kész vagy elszaladni. Okos az róka, de az csávában jut: Esik elődben még oly csoportos ut Melyen jó lovad nem oly sebesen fut, Ki megkötözhet, találsz még oly hajdut. Mi haszna sokat szólnunk roszvoltodrul, Mordájságoddal való lopásodrul; Ha ezt hallhatod, gondolkodjál arrul: Meghozzák nyársod hamar az Bakonybul! E kis munkámat nagy jó neven vegyed, Hogy jól meggondoljad mire jut igyed, Ha megszidsz érte: süly keljen alfeledben, Hetvenhétféle kosz te kopasz fejeden! – Egyik majorban minap mulattomban Irám ezeket egy bükkfa-oldalban, Az ezerhatszáz és negyvenhatban Hushagyó előtt való vacsorámban. * * * Szencsey György dalkönyve. VÉGBÉLI VITÉZEK ÉNEKE. – 1648. – Zöldítsed Ur Isten hamar az erdőket: Hogy próbálhassuk meg éles fegyverünket! Ellenségünkre is bátran mikor jutunk: Pogány ellenséggel bátran megütközünk. Az deli Kortvánt is kezünkben kerítsük, Az Menhet[73] Szártót is lórul leökleljük. Kegyelmes Ur Isten tenéked könyörgünk: Hogy adjad kezünkben pogány ellenségünk! Az vitéz magyarok mikoron kiütnek: Pogány ellenséggel bátran szemben mennek. Ottan sok pogányok csakhamar elesnek, Magyar fegyverétül sebekben feküsznek. Ments meg nagy Ur Isten minket az inségtül! Az hitván, szokatlan török csorbájátul! Adjad nagy Ur Isten, hogy pogány fejekkel Ékesithessük meg az mi fejeinket! Az végbélieknek add meg erejeket: Hogy pogány vérében mossuk fegyverünket! – Az ezerhatszázban és az negyvennyolczban Éneklé ezeket egy ifju magában. Az ki ezt hallgatja s vitéz akar lenni: Az énekmondónak kész legyen pénzt adni! * * * Szencsey György dalkönyvéből. Vesd össze a kötet elején közlött „Thúry György éneké“-vel, melynek e dal csak bővített, és későbbkori variatióját képezi, előadva valamely hegedős által, a ki e helyett: „Éneklé Thúry György vérszomjuzásában“ ezt mondja: „Éneklé ezeket egy ifju magában“, s hogy a dal újabbnak lássék, az 1548 helyett 1648-at mond; – a datumnak ily ujabb időre tevése azon korban, sőt még a mult században is, gyakori. Az utolsó két sor azonban bizonyára a hegedős toldaléka, mert, a hires Thúry György, a várak főkapitánya: csak nem kér vala pénzt az éneklésért, – a minthogy e két sor a Thúry György eredeti énekében hiányzik is. T. K. TATÁR RABSÁGBAN LEVŐ ERDÉLYIEK DALA. – 1657. – Menj el édes szolgám Tekénts meg szép hazám, Akarja tatár hám: Csak hozz választ hozzám. Mondd meg szép Erdélynek Búban borult népnek, Fő fő-vármegyéknek, Az széköly községnek. Ha kérdik mint vagyunk? Mondd meg: rabok vagyunk, Térdig vasban járunk, És csak sarczoltatunk. Kezeink belincsben, Tömlöcz fenekében Vagyunk, nagy inségben – Tatárok kezében. Megsarczoltam volna Húszezer tallérban: De az pogány tatár Csak meg sem hallotta. Idegeny országra Hordoz szerteszéjjel, Sűrü számu pénzen Ád török kezében. Kemény János urunk Ország hűségére Egyaránt közli vélünk Az rabságnak terhit. Tizennyolczezeren Vagyunk nagy inségben; Tatárok kezekben Szörnyű inségekben. Nyolczszázat hajtottak Az Vöröstengerre – Mint ártatlanokat Az veszedelemre. Kérjük szép[74] Rákóczit Mint kedves urunkot: Szánja meg gyermekink, Özvegy feleségink. Bizzunk az Istenben, Hogy még jövendőben Kiszabadít minket, Könyörül népein. Tatár udvarában Hideg czellájában Sötét kamorában Tartnak nagy rabságban. Elváltozott színünk, Elhervadott orczánk, Béesett két szemünk Mint az irott képnek. – * * * Szencsey György dalgyüjteménye. E szép ének azon szerencsétlenekről szól, kik II. Rákóczi György fejedelem 1657-ki lengyel hadjárata alkalmával Kemény János fővezérrel egyetemben a tatár khán rabságába estek. T. K. „RÉGI MAGYAR VITÉZ KÁDÁRRÓL EMLÉKEZET.“ – 1660. – Szörnyü nagy romlásra készült Pannónia, Kinek, mint tengernek megáradott habja, Sok búnak, bánatnak környűl vett nagy árja, Mert a vitézeknek esett ma egy híja. Nem illik a vitézt nékem elhallgatnom, Sőtt méltó Kádárról verseket kell irnom, Elsőben Szent Irást kell ezekre hoznom, S azután a romlott magyar népre szabnom. Olvassuk ama nagy ó testámentomban: Kevés nép maradott sokszor zsidóságban, Mert fogva tartattak Babylóniában, Sok zsidó vitézek estek el a harczban. S az Isten ládáját egyszer el is nyerték, Hofvist és Fiveast mikoron megölték; Midőn Éli papnak e dolgot megvitték, Rút halállal megholt: székibül kiesék. Nem igy van-é dolga szép Magyarországnak, S abban nevelkedett vitézlő Kádárnak? Messze volt higyjétek hire e Hectornak, Oltalmazója volt Kádár az országnak. Hector is, valamig Trójában lakhaték, Addig a város is épen megtartaték, De mihelyen Hector nyaka elmetszeték, Mindjárt a várost is pogány keze birék. Azt reményli vala róla immár szivünk, Isten után, hogy ő lesz egyik védelmünk, Bástyánk, erős tornyunk ő lészen minékünk, De jaj! mint csalatott szerelmes nemzetünk! Teljes életének dicséretes napja, Mert a szegényeket sohasem rontotta, Ha más rontotta is, Kádár oltalmazta, – Felelhetsz, föld és ég ennek bizonysága. Elhagyá érettünk a felföldnek partját, Hogy meghallá itten magyarok romlását, Felköté érettünk Kádár István kardját – Óh jaj! mely kevéssé forgatá szándékját! Most ímé hirtelen esék változása, Midőn küldék őtet Szakó[75] oltalmára, Újfaluhoz szállott tatárok tábora, Ott leve Kádárnak utolsó csatája. A sereget pedig felszóval biztatja, Mondván: vágjuk által a tatárt a síkra, Ezentúl Borossnak elérkezik hada, Ujfalunak is majd megsegít hadnagya. A vizen mindjárást több tatár érkezék, Kádár vitézmódra velök megütközék, Hátul a seregek eszekbe nem vevék, Hogy másutt a vizen több tatár érkezék. Fölemelé Kádár szemeit az égre, Mondván: „Uram Jézus, légy segítségemre! Nossza jó katonák harczoljunk két kézre, Mert nem látok embert jőni segitségre!“ A zászlótartónak felszóval kiálta: „Vidd el fiam, vidd el a zászlót más utra! Hogy el ne veszszen mind urunk kevés hada, Mert Magyarországért meghalok én még ma! Kiontom véremet én szegény hazámért, Ezennel meghalok édes nemzetemért; Nem szánok érette bizony ontani vért, Mert én a Kristustól veszek jutalmat s bért.“ Tatár a nyilvesszőt mint a polyvát szórja, Még is ugyan villog, forgódik két karja, Huszszor a táboron magát általvágja; Néz az ellenség is, dolgait csudálja. De hogy fárasztatott nyilak erejével, Mégis mind halálig hegyes tőrrel öklel, Omlik a sok tatár előtte sereggel; Azért bucsuzását bizta rám ily renddel: „Elsőben végbéli szives akaróim, Füleki, putnoki, szécsényi rokonim, Nógrádi, palánki, gyarmati társaim, Diós-győri, ónadi, szendrei barátim. Kikkel az alföldön sokat sanyargottam, Sok deret, hideget, meleget kóstoltam, Sokszor a tatáron szerencsét próbáltam, – Már Isten hozzátok, tőletek megváltam! Végekben lakozó sok főkapitányok, Kik engemet kincscsel gyakran ruháztatok, A kincsért éntőlem törököt vártatok – Már elmult, éntőlem többet nem várhattok! Széki Péter, a ki buzgó szeretettel Ugy valál énhozzám, mint test a lélekkel: Megbocsáss az egész szendrei sereggel, Ha voltam hozzátok valami vétséggel! Mint atya magzatit, engem ugy szerettél, Hibás dolgaimról gyakran megfeddettél, Sok jó akarattal voltál, mind fizettél, Isten boldogítson, engem megbecsültél! Pap János Diós-Győr vitéz kapitánya Kik én életemnek voltatok hasznára: Látjátok halálnak akadtam horgára, Titeket is hivlak lelkem oldására. Mezei hadaknak főelőljárói! Urunk mellett holtig forgódó urai, Hajduvárosoknak kapitány s hadnagyi, Mind megbocsássatok urunk sok hadai. Ha addig, a midőn köztötök lakhattam Számtalan csatákban véletek forgottam, Hogyha személyteket miben megbántottam, Megbocsássátok, mert én is gyarló voltam. Nagyságos, nemzetes, édes fejedelmem, Kinek hópénzével keveset élhettem, Nagyságod is megvált bizonnyal éntőlem, Ezért nagyságod is megbocsásson nékem! Ha én az országért nem vitézkedhettem, Arról mind az egész országot követem! Nagy hatalmas Istent szivem szerint kérem: Vitézeket adjon jobbakat helyettem! Jó vitéz barátim, ha néktek vétettem, Nem akaratból is ha kit megsértettem, Ellenségnek földén véletek hogy türtem: Megengedjetek, ha ti néktek kárt tettem. Immár jó vitézek! az Istenre kérlek, Hogy a mint én éltem, ti is úgy éljetek: Sok szegény árvákon essék meg szivetek, – Ne légyen a magyar soha ellenségtek! Hogyha valakitől valamit elvettem, Vagy a szegényeken erőszakot tettem: Bátor holtom után légyen átok nevem, És Isten előtt is adjon számot lelkem! Ezzel is én bizony méltán kérkedhetem, Hogy én a Krisztustól drága hópénzt vettem. Melynél soha többet nem várhat én lelkem; – Hórul hóra nem fogy már az el éntőlem! Hol a szent gyürűket ujjaimban rakták, És a szent koronát a fejembe nyomták, Lelkemet a Krisztus székében állíták, „Szent, Szent!“ kiáltással nevemet felirták. Szabó Pál, szerelmes édes kenyeresem, Kit a hadnagyságra jó szivvel emeltem: Tedd a sirba kérlek, meghidegült testem, Honnan előkéri Krisztus, én elhiszem. Mely nehezen esik tőled megválásom, Azt ki nem mondhatom, mert nincsen szólásom, Nem lehet te veled tovább maradásom, Mert Krisztussal lészen mennyben az lakásom. Nem kérlek, engemet hogy vigy messze földre Ama czifra, pompás temető helyekre: Hanem hol kiomlott testemnek a vére, Ott légyen csak közel eltemető helye. Ámbár a vadak is testemet megrágják, Hollók és farkasok velőmet kiszivják: Itéllet napjára mert elölállítják, S ama reménységre ismét feltámasztják. Nem nyújtom már tovább én bucsúzásomat, Látjátok, holtomig tartám regulámat; Kövessétek, kérlek, az én nyomdokomat, Ha akartok mennyből venni koronákat.“ Ez éneket a ki rendelte versekben: Vitéz Kádár Istvánt kesergé szivében, Csak alacsony sorsú gyenge értelemben, Ha nevét keresed: nézzed a versekben! Dicséret, dicsőség légyen az Istennek! Fogja fel még pártját a magyar nemzetnek, Legyen őrizője minden hiveinek, Mondjunk dicséretet az ő szent nevének! * * * E nevezetes költemény, melyben a hazaszeretet több helytt oly gyönyörűen nyilatkozik, Erdélyi Népd. Mond. I. kötetében is közöltetett ugyan, de fölötte hibás kézirat után. A jelen közlésnek majdnem minden versszaka eltér az Erdélyi közlésétől. Én közleményemet a nemzeti muzeum kézirattárából merítém, hol többszörösen megvan, mégpedig legszabatosabban hung. oct. 74. L. Ez egy füzetke, melly 1789-ben nyomatott „a régiségekben gyönyörködők kedvekért“. – E költeményről bizton hiszem, hogy 1660-ból származik. Ekkor történt ugyanis II. Rákóczi György erdélyi fejedelem veszedelme, s a hozzá hiven ragaszkodó hajdu- és nyírségi városok fölégetése a törökök és tatárok által. Kádárról ez mondatik: „Elhagyá érettünk a felföldnek partját Hogy meghallá itten magyarok romlását.“ A szinhely tehát az alföld vala: melyből akkor Bihart, Szathmárt, Szabolcsot, a Hajduságot stb. Rákóczi birá. Mégjobban tájékoz bennünket a Szakó (Szakoly) név, a mely Szabolcsmegyében fekvő hely neve. Ujfalu, hol Kádár elesett, vagy a Szabolcsmegyében fekvő ily nevü helységek egyike, vagy a szintén közeli Berettyó-Ujfalu. – Diós-Győr, Ónad, Szendrő, melly helyektől Kádár bucsuzik: szintén a Rákóczi várai valának. De emlegeti bucsujában magukat a hajdu városi kapitányokat s hadnagyokat is, (24-ik stropha), ez is eléggé világosan igazolja véleményemet, melyet tökéletes biztosságra emel az, hogy Kádár fejedelmét a vers folytán mindig „fejedelmünk“ és „urunk“, de sohasem „királyunk“ néven emlegeti, a 26-ik strophában pedig nyilván mondja: „Nagyságos nemzetes édes fejedelmem… Nagyságod is megvált bizonynyal én tőlem – Ezért nagyságod is megbocsásson nékem.“ A nagyságos fejedelem, s nagyságod czím az erdélyi fejedelmeké vala. – A Hajduságot, Nyirséget, úgy Szakoly és Berettyó-Újfalu vidékét pedig tatár- s török had, az erdélyi fejedelmek közül csak II. Rákóczi György alatt rohaná meg. Teljes bizton merem tehát e költemény fölé az 1660-ik évszámot irni. – A versfejekben a szerző nevét – daczára az utolsó előtti stropha figyelmeztetésének – hiába keressük. T. K. RÁKÓCZI LÁSZLÓ BÖRTÖNI ÉNEKE. – 1662. – Püspök városában mihelyt bészállottam Gyönyörű hadamnak trombitát fútattam, Az váradi basát vendégségbe híttam – Kit nagykeservesen bizony megsirattam! Az váradi basát vendégségbe híván Háromszáz legénynyel igen megcsufolván, Az váradi kapun hogy menni akartam – Igen kezdék vágni, népem kardra hányni. Mi dolog Istenem, hogy vágják népemet?… Nem látom már tovább én feleségemet, Nem látom már többet szép gyermekeimet; Egy felül az basa fogja két kezemet; Más felül az török kötözi testemet. Mi dolog vitézek, hogy engem kötöztök? Talám nem vétettem én soha tinektök! Meg is gyalázzátok a császárnak hadát; Én soha nem véték az magyar nemzetnek. Csak az magam hada volt nékem eladóm; Te is pogány török: mért vagy elárulóm?! Essen meg szivetek, lelketek sorsomon: Hogy az magam hada volt nékem eladóm. Jaj biz’ azt hirdetik, hogy szabadon járok – Jaj, szabadon járok?… de bizony rab vagyok! Gyengén tartott orczám bizony meghervadott, Gyengén tartott testem igen eltávozott.[76] Uri méltóságom jutott szolgálatra, Én szép állapotom tőlem elmarada, Az én vigasságom tőlem eltávoza, És az én szivem is meghomályosoda. Rákóczi-nemzetből legkissebbik urfi: Szép Rákóczi Ferencz, kedves csemetéim – Isten már hozzátok gyönyörű cselédim! Nem láttok már többé én édes gyermekim! Az Magyarországban volt énnékem hirem, Szép Rákóczi László vala az én nevem, –[77] De az magam nyája mint eladott engem! Mint eladott engem az legjobb vezérem! Ezer hatszáz után hatvanhetedikben Kisasszony havának harmadik hetében Irám ez verseket keserüségemben Váradi tömlöcznek setét fenekében. * * * Nemz. muz. kézir. hung. quart. 173. VIII. Gróf Rákóczi László, Rákóczi Pál országbirónak, I. Rákóczi György erdélyi fejedelem testvérének fia, Zrínyi a költőnek barátja és bajnoktársa, Spangár krónikája szerint 1662-ben, Kazy szerint pedig 1664. június havában Várad várának kapujában a törökök ellen vitézül harczolva elesett. Azon merész vállalatot kisérté még, hogy bizonyos számu bátor hajdujával országos vásár alkalmával – hihető, álruhában – behatolt Váradba, s a várat el akará foglalni, azonban hajdui a vásárt fosztogatni kezdék, a sátrakat felgyújták: s ez által a törököknek elárulván jelenlétöket: a túlnyomó török erő által nagy részben levágattak, elfogattak. – A jelen vers szerint Rákóczi nem esett el – mint Kazy és Spangár állítják – hanem, talán megsebesítve elfogatott, s börtönben tartaték. Rákóczi Ferencz alatt – kitől szerző bucsúzik – valószinüleg unokaöcscsét, az akkor még gyermek I. Rákóczi Ferencz erdélyi választott fejedelmet érti. Az utolsó versszak első sorát: „Ezerhatszáz után hatvanhetedikben“ Jankovichnak gyakran hibázó másolója alkalmasint roszul olvasta, s tévesen másolá le az eredeti régi iratról, e helyett: „Ezerhatszáz után hatvankettedikben“ a mely évszám Spangár közlésével egyez; mert Rákóczi váradi támadása az 1664-iki vasvári békekötés után (1667-ben) nem is történhetett; – ezért tüztem a vers homlokára az 1662-iki évszámot. Az volna még föltehető, hogy R. L. habár 1662-ben, vagy – Kazy szerint – 1664-ben fogatott is el: de börtönben tartatott még 1667-ben is, midőn a jelen verset irta – vagy irták nevében; úgyde ily hosszas rabságának történetkönyveinkben semmi nyoma, miután őt a törökök elfogatása után csakhamar kegyetlen módon megölték. Maradok tehát az 1662-ik év mellett. T. K. RÁKÓCZI LÁSZLÓRÓL. (Ugyanaz, ujabb kidolgozásban.) Püspök városába midőn bészállottam, Gyönyörű hadamnak trombitát fuvattam, A váradi basát ebédre hivattam – Mellyet keservesen bezzeg megsirattam! A basa is engem vendégségbe hiva: De tettetésével igen megcsúfola; Hogy század magammal a kapun bémentem Igen kezdé vágni s kardra hányni népem. Mi dolog Istenem, hogy vágják népemet?! Nem látom már többé sok szép seregemet! – Egy felűl a basa fogá jobb kezemet, Másfelűl a loboncz kötözi testemet. Mi dolog vitézek, hogy engem kötöztök? A király hadának én soha nem vétek! Sőt Magyarországban oltalmazom őket – Az engem gyülölő német seregeket. – Sokan azt hirdetik, hogy szabadon járok: Pedig dehogy járok! most is csak rab vagyok; Így piros két orczám igen elhervadott, Kényén tartott testem szolgaságra hágott. Uri méltóságom rabszíjjakra jutott, Boldog állapotom tőlem elmaradott, Azért fényes napom béhomályosodott – Hogy nagy uraságom így alacsonyodott! Rákóczi-nemzetbül származott gyermekem Édes-kedves fiam, Rákóczi Józsefem! Istennek ajánllak jeles urfiaim Valakik hol vagytok szerelmes magzatim! Szép udvari népem, gyönyörű cselédim: Lássátok, szánjátok keserves inségim! Nektek is azt mondom kedves hiv jobbágyim: Istennek ajánllak én édes hiveim! – Egy ezer és hétszáz tizenkettődikben Kisasszony havának második hetiben Irtam ez verseket nagy keserüségben, Újheli tömlöcznek setét mélységében. Uram, már elvettem a mit nekem adtál, Szenvedem a sorsot a mire juttattál: Ne hagyj így sínlődni, jőjj el édes Atyám! Hozd el végső órám, add meg szép koronám! * * * Horváth Ádám 1813-ban összeirt kézirati népdal-gyüjteményéből. (A magy. akadémia kézirattárában.) A jelen versió, mint mindenből látható, újabbkori; az utolsó versszak nyilván meg is mondja, hogy egy újhelyi rab készítette 1712-ben, kétségtelenül Rákóczi Lászlónak az imént közlött énekéből. A „loboncz“ szó is későbben, tudniillik 1670-ben keletkezett, tehát nyolcz évvel Rákóczi László halála után. Rákóczi József – kit e vers emleget – II. Rákóczi Ferencznek Bécsben fogva tartott idősbik fia volt; ezt is nyilván az 1711-iki események befolyása alatt tette a versbe ennek 1712-iki átalakitója, az elébbeni régibb közlésben álló Ferencz (hihetőleg I. Rákóczi Ferencz) helyett, a maga korához akarván müvét lehetőleg idomítani; holott 1712-ben Váradon már rég nem székelt török basa, s a rég elvérzett Rákóczi Lászlónak hamvai már nagy ideje a honi földdel valának vegyülve. A műnek ezen a későbbi korhoz idomítani akarását látszik tanusítani az újhelyi tömlöcz nevezete is, az elébbi énekben levő váradi tömlöcz helyett; tudjuk ugyanis, hogy II. Rákóczi Ferencz 1701-ben a német-újhelyi tömlöczben raboskodék. Vagy e névösszetalálkozás csak véletlen volna? – T. K. RÁKÓCZI SÁMUEL. (Ugyanaz, más hagyomány szerint.) Püspök városába – hogy bémentem vala, Nem sokad magammal – csak század magammal: A váradi basa – vendégségben hiva; Egy cseppet sem késtem – csakhamar elmentem. Mikoron bémentem a város kapuján, Mikoron bémentem a város kapuján: Egyfelül a basa fogá jobb kezemet, Másfelül a pogány kötözi testemet… Mi dolog vitézek, hogy engem kötöztök? Mi dolog vitézek, hogy engem kötöztök? – Talám azt tudjátok, hogy én rab nem vagyok?… Héj, ha azt tudnátok: térdig vasban járok! Megüték a dobot a piacz közepén, Megfuvák a sipot a torony tetején: Urak sallangosa Rákóczi Sámuel Uri méltóságod szolgaságra vál el! Kényén tartott tested térdig vasban hever, Kényén tartott tested térdig vasban hever. Ha a tenger vize mind ténta volna is, Valamennyi füszál mind penna volna is: Mégsem irhatná le kinjai sokságát, Mellyekkel emésztik szegényt, ő Nagyságát! * * * Horváth Ádám említett gyűjteményéből. Világos, hogy ez is csak a Rákóczi László tragicus végéről szerzett ének variatiója, daczára a Sámuel névnek, miután történelmileg constatirozva van, hogy a váradi eset Rákóczi Lászlóval – nem Sámuellel – történt. Különösen érdekes a jelen, ugylátszik az elsőnél nem sokkal újabb versio végstróphájáért, mely a többiben hiányzik, s mely Rákóczi Lászlónak kinos kivégeztetéséről emlékezik; R. L. ugyanis némely krónikás állitása szerint fölnégyeltetett, mások szerint kerékbe töretett a törökök által. – A három variansköltemény szépen kiegészíti egymást. T. K.