# Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok (1. kötet) ## Part 3 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/regi-magyar-vitezi-enekek-es-elegyes-dalok-1-kotet-42325/index.md Étel után ottan mindnyájan az hősek Egymásnak nagy-vígan ám megesküének: Hogy ők mindhalálig egymás mellett lésznek – Egymást megápolván[40] megerősödének. Ottan vajda népét elöve[41] szólítá, Kiknek nagy felszóval ilyenmódon szóla: „Szerette vitézim, készüljetek hozzá – És nagy bátorsággal menjünk pogánokra! Nagy-sok népek vagynak – ugymond – ez világban, Kik gyakorta másért vínak igen bátran; Más jószága mellett nevet az világon Keresnek magoknak azok minden módon. Mü nem másért vivunk, hanem mümagunkért, A mü jószágunknak megmaradásáért: Édes gyermekünkért, és felesegünkért, Atyánkfiainkért, és mü marháinkért. Im látjátok az nép mely igen kövélyen A mü jószágunkkal megrakodva mégyen, Számtalan sok népet az rabságra viszen – Nagy kegyetlenséget nemzetönken teszen. Nemcsak külső népek az ő jószágokkal[42] Vitetnek (el) töllek minden marhájokkal: De a mü gyermekink ő édes anyjokkal Rabságra vitetnek minden marháinkkal. Szüzek, szép leányok, szép kisded gyermekek, Vélek egyetemben szép tisztes szömélyek; Kiket ha engedünk, békével elvisznek – Nagy keserüségben mindhalálig élnek. Mi atyánkfiait a pogán törökek Nem halálra viszik, bizonynyal higyjétek, Mert talám könnyebben azt elszenvedhetnék – De halálig való rabságra vitetnek! Keserűség miatt meg nem beszélhetem Mely kegyetlenséget a szegény szüzeken És azokkal együtt az asszon-népeken Ez jövendő éjjel tésznek szegényeken. De hogy az ne legyen: készüljetek hozzá! Ne hagyjuk ezeket élnie holnapra!… Hanem az mü szablyánk konczról konczra hányja, Még ma ez mezőben mind fogytig levágja. Ő sokaságokat tü ne gondoljátok: Mert sokkal, kevesen ti vínia tudtok; Ellenségnek soha hátat nem adtatok – Gyakran törekeknek nyakokon jártatok. Nagy-bátor szüvetek lám tünektek vagyon, A mellett erőtek győzhetetlen vagyon; Bizzatok Krisztusban!… Minden fegyvert fogjon Az jelt mikor hallja: ottan előálljon! Csak egy óra mulva, bizonynyal higyjétek Amaz nagy Kinizsi Pállal az vitézek Segítségre jőnek mellénk szép seregek: Azért müellenünk nem állhatnak ezek. Azért magatokban ezt eltekéljétek: Hogy mindhaláliglan e fertelmes népet Egyaránt vágjátok pogán törökeket, – Istennek adjátok a tü neveteket. Bizonynyal higyjétek, hogy én jelen leszek, Minden ügyetekben hogy én jelen leszek; Vagy ez nap veletek győzedelmet veszek: Avvagy az Krisztusnak vendége én leszek!“ Hogy e beszédet az vajda elvégezte: Az egész nép őtet, hogy jelt adna, kérte Minden vitéz urnak hivségét jelenté[43], Az vajda beszédét az sereg dicséré. Azért gyorsasággal az vajda ő népét, Elrendelé szépen és bölcsen seregét: Négy felé választá ott ő minden népét Hogy könnyebben megtolhatná ellenségét. Miért hogy[44] négyféle nép vala táborban: Magyar, székely, szász, és oláh vala abban; Jobbkéz felől vajda szászokat állatta – Az Maros folyása felöl őket hagyja. Melléjek szászoknak oláhokat ada, Az önnen-seregét közübben[45] állatá, Balfelől melléje a székelyt állatá; Hátol igen erős álló sereg[46] vala. Másfelől törökek az ő seregeket Ők is kiszélleszték minden erejeket; De a préda környül sok fegyvereseket Rendeltenek vala nagy szép seregeket. … Immár hogy mind a két fél elkészült volna: Egyberohanának nagy sivalkodással; Dobok és trombiták zengnek ropogással – Nagy-erősen víni kezdének egymással. Alibégnek egyik serege indula Oly nagy rikoltással jobbkézre szakada; Ottan ő lovokat téríték szászokra – Jutának mindkét fél az Maros partjára. Ott nagy emberséget a szászok tevének: Mert sokat pogánban gyorsan leverének, Az viz mellett erős viadalt tevének – De törökek mellé ám sokan jövének. Kiknek rohanásokat az jámbor szászok – Miért hogy kevesebb vala az ő számok – El nem szenvedhették; (azért) az ő hadok Ottan hátat ada… lőn nyomorúságok. Sokan ő közűlek ott levágatának, Az ellenség miatt sokan meghalának; És miért hogy hátra ők nem futhatának: Az Maros vizébe sokan borulának. A többi pediglen, kik szaladhatának, Az oláhok közé nagy-gyorsan futának. Kikkel együtt pogánokra arczul állának – Nagy vakmerőséggel reájok rohanának. Ottan az oláhok, szászok, törökekben Csak gyorsan nagy-sokat keverének vérben; Sokat ő közűlök ott mind levágának, – Ám béugratának lovakkal üzésben… Azonközben pedig, hogy ezek itt vínak: Balkéz felől a székely is igen forgódik; Az hadnak két szárnya erősen harczolnak – Mindkét felől akkor sokan elhullának. Mikor hadnak szárnya ellenség sokságát Meg nem állhatná az ő ostromlását: Ottan a közepire veszi vala magát, Hogy bizvást vághatná ott a pogánokat. Harczon mindkét félben sokan elhullának, Törökök szászokban sokat levágának, És az oláhokban sokan meghalának – Mind vérré vált vala vize a Marosnak! A fegyveres népet vajda azonközben A mely önmagánál vala a középben: Ám előbb[47] indítá török eleibe… Itt halld meg, mely dolog lőn egy történetbe![48] Fegyveres nép előtt a vajda áll vala Rohanni törökre egyszesmind[49] akara: Ő jó lovát ott megsarkantyuzva – Lovastól egyszersmind földre esett vala. Mihelt a vitézek ezt eszekben vévék: Pokol-szerencsének jelének itélék; Hogy visszatérnének – vajdát arra inték, Avvagy hogy az hegyre felfutnának, kérék. Báthori felkelvén nekiek felele: „Gonosz szerencsének ezt senki ne vélje! Mert ki hadakozik Istennek nevében: Semmi gonoszszára nem lehet éltében. A dolgon vitézek meg ne röttenjetek! Az Isten müvelünk lészen, meghigyjétek; Mostan bátor szüvvel engem kövessetek – A mit tü éntőlem láttok, azt tegyétek!“ Miglen ezt mondá, oly nagy sietséggel Rohana törökre; ottan merészséggel Bátorítá népét, hogy az ellenséggel Erőssen vínának véle törökekkel. Az ő rohanását törökek serege El nem szenvedheté Alibégnek népe; De nagy gyorsasággal ottan visszatére – Az bégnek hirével hogy ez dolog lönne. Bég négy szép sereget egyszersmind indítta, Kivel vajda népét földre lerontaná; Derék viadaltól az hadnak két szárnya Ám ottan megszünék, had középre szálla. Az egész sokaság mind középre futa, Röttenetességgel egymással ott viva; Hat sebekkel akkor István vajda Lovával egyemben megsebhetett[50] vala. Itt az magyarokat török közben fogá: Azért az viadal itt igen nagy vala, Pogán törökekben számtalan meghala – Kiknek ő helyekbe meg más sereg álla. Azonközben pedig, hogy itt harczolnának, És mind a két félben sokan hullanának: Nagy-sok jó vitézek a Kinizsi Pállal Vég-Temesvár felől jőnek gyorsasággal. Az jó Kinizsi Pál nagy-szép seregekkel Erdélybe beére alföldi hősekkel; Mihelyen meglátá hogy az ellenséggel Jó Báthori István vína merészséggel: Jézust kiáltata, – törökre indula, Oly nagy sebességgel reájok rohana, Hátol törökeket kegyetlenül vágja, Számtalan töröket gyorsan lehullata. Török önmagában már elhitte vala Hogy a magyarokat ő ott mind levágja, És az győzedelem ő nálla maradna: De mihelyen hátol Kinizsi Pált látá Ali bég azonnal ott megröttent vala – Mert jó vitézségét Pálnak tudja vala; Ottan törökeknek serege megbomla, És az ő sok számok küssebbedik vala. A Kinizsi Pál vala itt szintén ollyan Mint sivó, ordító, kegyetlen oroszlán; Valahová téröl: hátat ád a pogán – Két élestőr vala neki az oldalán. Igen serény vala ő minden dolgában, Telhetetlen, pogán-vére ontásában; Oly nagy rikoltással ő vala a hadban: Hogy megröttenének pogánok táborban. Legottan Kinizsi Pál eszében vövé Hogy a diadalom lönne keresztyéneké, Kezde szágoldani István vajda felé – Ellenség előtte álla ott kétfelé. Vajda seregéhez hogy már jutott vala, Felszóval kiálta, és ekképpen szóla: „Szerető szomszédom, jó Báthori István! Felelj meg énnekem: vagyok Kinizsi Pál! Valahon te most vagy, jelents meg énnekem – Ez a Kinizsi: elgyöve! azvagy jelents meg énnekem[51]: Ez a Kinizsi, kinek a te élted Nagy vigasságára volt mindenkor élted.“ – Inkább ellenségnek eltágulásából Hogynem Kinizsinek ő kiáltásából Vajda ám eszébe vövé harczolásból Hogy Kinizsi jelen volna viadalban. Noha sok sebekkel (vajda) bágyadt vala, Mindazáltal testek közzül igy szól vala: „Szerető szomszédom, imhol vagyok!“ – monda – Ottan vajda mellé Kinizsi indula. Vajda környül töröket leverte, Az néppel vajdát haláltól megmenté, Nagy-szép intésekkel népet erősíté – Arczról törökökre megtéríté. Veszedelmet török hogy kétfelől érté: Ottan ő seregét az hegyre téríté, Hogy megmaradhatna hegyen, ő azt vélé – És a prédás tábort ottan elfelejté. Futnak nagy-erőssen törökek az hegyre, Utánok magyarok, vágják őket földre; Vitéz magyaroknak az Isten téríte Ékes diadalmat, gazdag nyereséggel… Mind egész nap őket erőssen kergeték, Hegyen, völgyen, erdőn, sikon igen ölék, Mindenfelé pogánt ők el-kiszéleszték – Ekképpen magyarok pogánt ott megverték. Sok számtalan török csak az hegyen vesze, Egész harmadnapig, kiket a föld népe Tétova kergete, gyakor helyen öle – Sokat búdosásban éhség megemészte. Csak keveset bennek elfogtanak vala, Kikre törökek közt nagy tekintet vala, Kiknek saczczolása[52] sokat teszen vala – A többit mind földre ők levágták vala. Alibég ruháját változtatja vala, Egy pásztorhoz hegyben gyorsan bément vala, Annak kunyhajában az éjjel hált vala, Reggel jó lovára ő felfordult vala. Monda a pásztornak: menj el gyorsasággal, Báthori Istvánnak a Kinizsi Pállal Mondd meg, hogy az éjjel te gazdája voltál Vitéz Alibégnek te jól gazdálkodtál! Ottan az Alibég onnét elszágolda, Haláltól, fogságtól ő megszabadula, Törökországban ő maga bészágulda Mezítelen elszaladván béfuta – De minden ereje Erdélyben marada. Mihelt törökeket magyarok levágák: Ottan jó lovakat táborra fordíták, A török táborát azontol eldullák, Kazdag[53] nyereséggel ott megrakodának. Mindjárt az foglyokat ott ők elódozák, Nagy rabságtól őket is megszabadíták, Kikkel egyetemben Istennek nagy hálát Adának vitézek, egymásnak vígadnak. Azután mindnyájan vitézek gyülének Az harcznak helyére ottan ők menének; Urak vitézekkel igen örülének, Elvégezék, hogy ott vacsorát önnének. Mert már (setét) estve vala a táborban Nem mehetnek vala onnét napvilágban, Azért a testeken oly nagy vigassággal Asztalt teríttete vitéz Kinizsi Pál. Ellenségnek teste sürőn fekszik vala, Mind az egész mezőn oly nagy-gyakor vala, Hogy egyik holttesttől elhághattál volna Másikra tizenhat futamatnyi földen… Ott azért ételhöz vitézek mindnyájan Letelepedének nagy háláadással, Ellenség-testeken ülnek vigassággal, Újítják testeket étellel itallal. Örömekben hősek isznak az jó borban Nagy-szép énekeket ő lakodalmokban[54] Mondnak, és beszélik: eleink az hadban Miként ellenséggel víttak viadalban. Hősek jobban-jobban az jó borban innia Kezdének fegyverben szép tánczokat járni, Egyszersmind hangosan igen kiáltani Kezdék ott a méhsert szépen betölteni. Nagy-szépen a hősek lakozván vigadnak Külemb-külemb játékot köztek indítnak, Nagy fegyveres tánczot mezőben ők járnak Élteket Istentől kérik az uraknak. Vitéz Kinizsi Pált az hősek ott kérék, Hogy ő is tánczolna urakkal, őt inték, Megfogadá vitéz uraknak kérését – Ottan ő előttek Kinizsi felugrék. Egy nagy török testet azontul[55] ragada Az ő fogaival földről felharapá Vitéz kezeivel csak hozzá sem nyula – Avval egy szép tánczot urak előtt jára. Kik ez dolgot láták: erősen csodálák Erős Herculeshez Kinizsit hasonllák, Némelyek Sámsonhoz hasonlónak mondák, – Dicsérék vitézek látván az ő dolgát. Örömekben hősek az egész étczaka Csak egy mákszömnyét is nem aludtak vala; Reggel seregével két úr indult vala – Gyula-Fejérvárban vigan mentek vala. Onnét ők küldének másnap nagy-sok népet Kik megszámlálnájak társoknak testeket, És eltemetnéjek mind egyiglen őket: Vadak-madaroknak hagynák törököket. Népek oda-jutván megszámlálták vala, Magyart törökektől külen rakták vala; Magyarok hadából nyolczezer nép hala: Pogánból mezőben harminczezer vala. A nélkűl[56] az hegyen, völgyen, és erdőben Számtalan sok török vesze kergetésben. Lelének azután az Maros vizében Kétezer oláhot, szászszal egyetemben. A kik magyaroknak pártjokon valának: Azoknak népektől sirok ásatának, És föld köbelében béhomlíttatának – Ellenség testeket hagyják az vadaknak. – Jó Báthori István és az Kinizsi Pál Ekképen vivának meg a pogánokkal Bőv Kenyérmezején az Erdélyországban, Az böjtelő hónak tizenöted napján. Ezek után vajda egy szép kápolnácskát Ütközetnek helyén csináltatott vala, Önnen-költségével épüttetett vala: Kit emléközetre őutánna hagya. Budában királynak ez hogy hirével lőn: Nagy dicséreteket király Istennek tőn – Hogy ki diadalmat pogán törökeken Gyakran magyaroknak ád ellenségeken. – Ekképen az Isten a mü eleünket Igazgatta régen mü nemzetségünket; Csak bizzunk ő benne, ő most is bir münket: Megrontja bizonynyal mü ellenségünket! Támaszszon az Isten most is oly urakat Kik által megrontsa mind a pogánokat, És megszabadítsa a benne bizókat – Kezünkbe megadja a mü országunkat!… – Ezeket versekben a ki berendelte[57] Temesvári István deák az ő neve, Hogy Telegden laknék scholamesterségben Ezerötszáz hatvankilencz esztendőben. * * * Jegyzet. Ez igen becses költészeti s történeti ereklye eredetileg a Heltai Gáspár által Kolozsvártt 1574-ben kiadott „Cancionalé, az az históriás énekeskönyv“-ben létezik e czim alatt: „A kenyérmezői história, mint adta az Isten a diadalmot Báthori István vajdának a törökök ellen. Temesváry István.“ E könyvnek csak egyetlen teljes példánya létezik immár az egykori gr. Ráday-féle, most pesti ref. főiskolai könyvtárban. – Közlésem a nem rég elhúnyt tudós dr. Ötvös Ágoston kézirati másolata után való. E kézirat a gyula-fejérvári Batthyányi-könyvtárban őriztetik. T. K. PROTESTÁNSOK ÜLDÖZÉSÉRŐL. (Töredék „Szent-János Martyromságáról“ szerzett hosszabb ének végéből.) – A XVI-ik századból. – . . . . . . . . . . Elvételét az Szent-János fejének Meghallátok Krisztus hopmesterének,[58] Egy leánzó lén oka veszésének Ily jámbornak ő feje vételének. Lettek most sok Jánosok ez világra Kik igazgattatnak az boldogságra: De kevésnek most arra kivánsága – Azért rajtunk Istennek nagy haragja. Igen valljuk körösztyénnek magunkat, Jónak mondjuk szentek tanításokat, De nem szenvedhetjük ő mondásokat Mikor reánk szólnak bizonságokat! Tömlöczözik most az Krisztus hiveit Mint régen az zsidók prédikátorit; Krisztusnak drágalátos prófétáit Nem hallgatják az Istennek mondásit. Az Krisztust mint Júdás ugyan árulják – Sőt Júdásnak ócsobban űk eladják, Mert csak három pénzen is ők eladják, Kik az ő hiveit igen káromlják. Csélcsapoknak mostan kenyerek vagyon Miseüvöltőknek kenyerek vagyon, Kitül nem sokasulhatnak világon – Inkább akarják hogy lölkök vigadjon. . . . . . . . . . . (A következő levelet valamely barbar kéz kitépte.) * * * Csoma-codex. Nagy kár, hogy a költemény vége, a mi legérdekesebb szokott lenni, hiányzik. Egy egész levél ki van szakítva. T. K. ÜLDÖZÖTT PROTESTÁNSOK ÉNEKE. – A XVI-ik századból. – Óh mint keseregnek most az körösztyének: Nincsen ő nekiek semmi békességek – Mert elhatalmaztak az sok hitetlenek. Kik az Jézus Krisztust el nem szenvedhetik, És az ő székiből őtet el levetik, Az ő érdömében hitöket nem vetik. Egy felől környűlünk az szent érdemesek, Más felől környűlünk idegen nemzetek Kiknek az Krisztusnak szolgái: nevetség! Szidalmazzák ezek az Krisztusnak nevét, Nem külömben tartják mint eretnekeket Az kik az Krisztusban vetötték hitöket. Ne hagyj azért minket te hatalmas Isten – Mert az te népednek nincsen segítsége, Nincs oltalmazója, nincsen fejedelme! Hogy megismerhesse Krisztusnak egyháza: Hogy csak te vagy neki kegyelmes Istene, És minden árváknak kegyes táplálója! Dicsértessél Atya, mindenható Isten, És az te Szent Fiad véled egyetemben, Az Szent Lélek-Isten örökkön örökké! * * * A Csoma István által 1638-ban összeirott codexből, mely többnyire XVI-ik századbeli énekeket tartalmaz. T. K. PROTESTÁNS MAGYAROK FOHÁSZA ISTENHEZ, JÓ FEJEDELEMÉRT. – A XVI-ik század végéről, vagy a XVII-ik elejéről. – Tekints reánk Ur Isten mi nyomoruságinkban, Mert tenálad nélkül ez gyarló világban Vagyunk csak árvaságban. Elfogytanak Ur Isten az jámbor fejedelmek, Nincs gondviselője nyomorult népednek, Oltalma seregednek. Az kik köztünk Ur Isten, mondatnak pásztoroknak: Csak szinét viselik ő hivataljoknak, – Tégedet elhagytanak. Uralkodik Ur Isten köztünk minden hamisság: Mert az tiszttartóknak kedves csak az birság – Távul ment az igazság. Azért hozzád kiáltunk – Ur Isten, légy oltalmunk, Légy pásztorunk nekünk, légy erős hadnagyunk, Légy mindenben oltalmunk! Adj minekünk Ur Isten, jámbor gondviselőket, Adj körösztyén és istenfélő birákat, Adj jámbor polgárokat! Adj ollyakat Ur Isten, kik téged szeressenek, Mind az két táblának kik őrzői lesznek, Reá gondot viselnek. Adj ollyakat Ur Isten, kik templomra, scholára[59] Főgondot viselnek jámbor tanitókra Az te hiv szolgáidra! Adj minekünk Ur Isten értelmes férfiakat Kik bölcsen, eszössen viseljék magokat, Jól rendöljék dolgokat. Ne adj nekünk Ur Isten, gyermek-fejedelmeket Puha asszonyi-ember természetüeket,[60] És gyermekeszüeket.[61] Adj minekünk Ur Isten, igazságszeretőket Kik nem néznek ebben semmi személyöket, Semmi barátságokat. Adj ollyakat Ur Isten, kik szép ékes beszéddel Mindent végezzenek Isten szerént renddel, Ekössen szólló nyelvvel. Adj ollyakat Ur Isten, az kik szent életűek: Förtelmes bűnökben el nem merüljenek – De jó példa légyenek! Ne légyenek, Ur Isten, tobzódók, részegesek, Rút, undok paráznák, haraggal teljesek, Iregyek, kegyetlenek.[62] Az kiket-adsz Ur Isten, pusztán őket ne hagyjad: Az te Szent Lölköddel szépen fölruházzad, Sok jóval koronázzad! Adj őnekik Ur Isten, mennyei bölcsességet, Adj őnekik lelki erőt, igaz hitet, Adj észt, elmét, tanácsot! Birjad nekik Ur Isten szivöket, elméjöket, Hogy mindenben követhessék Fölségedet, És az te törvényedet. Vezéreljed Ur Isten őket az igazságra: Hogy ne véthessenek ő hivataljokban, – Hiven járjanak abban! Adj őnekik Ur Isten békességes esztendőt, Adj hosszu életet – nagy jó egészséget, Adj kedves csendességet! Engedd nekik, Ur Isten, légyen kedves személyek, Az fejedelmek közt légyen tisztességek, Böcsületes beszédek.[63] Lágyíts hozzánk Ur Isten az fejedelmeket is: Ne légyenek nekünk Pharahóink ők is, – Téged féljenek ők is. Adj oly szivet Ur Isten, hogy nekik engedhessünk, Hogy zúgódás nekűl nekik szolgálhassunk, Értök könyöröghessünk! Add meg nekünk Ur Isten az te Szent Fiadért Az mi közbenjáró Jézus Krisztusunkért, Az ő szent érdeméért! Dicsértessél Ur Isten – te Szent Fiaddal mennyben És te Szent Lölköddel tűlünk, egyetemben, Most és örökké, Ámen. * * * A protestáns jellegü Csoma-codexből. TÖRÖKÖK ELLEN HADAKOZÓ MAGYAR VITÉZEK FOHÁSZA. – A XVI-ik vagy XVII-ik századból. – Panaszát Ur Isten mi szegény hazánknak Hallgasd meg siralmát jó Magyarországnak! Légy szabaditója romlott házainknak,[64] Sok szegény árváknak, kik hozzád kiáltnak. Az te népeidet hatalmas Ur Isten Tarts meg az hitetlen nemzetségek ellen, És tedd szerencséssé ellenségid ellen Kik most dühödtenek szegény hazánk ellen. Vedd hozzád Ur Isten sok kiáltásinkat, Az te Szent Fiadért oltalmazd utunkat, Ne nézzed Ur Isten nékünk mivoltunkat: Hanem Szent Fiadat kikért bocsátottad. Látod nagy Ur Isten mi nagy inségünket Idegenek miatt való esetünket, Mentsd ki jó Istenünk az mi nemzetünket, Az hitetleneknek ronts meg erejeket. Vagyunk Uram Isten nagy nyomorúságban, Az pogányok miatt nagy sok siralomban; Kik az te nevedért forgunk mostan hadban: Szegény néped mellett támadj fel hadunkban! Segélj meg Ur Isten dühösségek ellen, Támadj fel mellettünk, ő hatalmok ellen; Titkolt tanácsokat tölcs[65] fejekre Isten Hogy te szent nevedet ismérjék meg Isten. Hatalmas bölcs Isten te indításodat Vidd véghez mibennünk elkezdett dolgunkat, Az te Szent Fiadért igyöket igazgasd – Az kik szent nevedben köték fel kardjokat. Örök, mindenható, kegyelmes Ur Isten Szentölt vitézekkel hadban voltál régen: Légy jelen, könyörgünk, mostan azok ellen Az kik káromkodnak istenséged ellen! Győzhetetlen Isten, hatalmasságodat Terjeszd ki reájok te sújtó karodat; Az pogány népeknek ronts meg hatalmokat, Az kik csak csufolják az te Szent Fiadat. Igaz, áldott Isten könyörülj mirajtunk, Kik te szent nevednek oltalmáért vivunk, Az tűled vött hitért és nevedért bajlunk, Hazánkért, árvákért, özvegyekért vivunk. Egész életünknek minden idejében Dicsérjünk mindnyájan szent gyülekezetben, Magasztaljuk neved szent éneklésekben – Örök Isten, csak légy velünk mi igyünkben! * * * Szencsey György dalkönyvéből; a versből valami még hiányzik, mert utolsó strophánk után e sor olvasható: „Evangéliomnak prédikáltatása“ a következő levél kiszakadt. T. K. KÁTAI MIHÁLY SÍRFELIRATA. – 1606. – Én Kátai Mihály világnak nagy példa Az Epicurusnak voltam tanitványa, Sardanapálusnak követője s társa, Bachusnak, Vénusnak, Voluptasnak fia. Az Istennek nevét nyilván káromlottam, Mulandó jószágért hitem megtagadtam, Ellenségnek hazám s nemzetem eladtam – Velem jól tett uram méreggel itattam. Az élő Istennek olvastam könyvéből Hogy ha ki elhinné[66] magát, haragjából Nyakra-főre jőne le az uraságból: De ezt csak gúnyoltam nagy kevélységemből. Azért mindezt világ rajtam tapasztalja: Hogy szent s igaz légyen az Istennek szava; A mit érdemlettem ihol azt megadta: Itt nyugszom, vagdalva diribről-darabra! * * * Kátai Mihály Bocskai István erdélyi fejedelem kanczellárja, urát az egykoruak tanusága szerént megmérgezte, s ezért elébb börtönbe vettetvén, Bocskai feldühödt hajdu-hadai által a kassai piaczon izré-porrá vagdaltatott – A jelen költemény csakugyan fel volt-e vésve sirkövére? nem tudom; én a Ráday-levéltár LV-ik codexe után közlöm, a hol ezen czim alatt áll: „Epitaphium Micháelis Kátai, Cancellárii Stephani Bocskai Principis, qui Principem dictum veneno extinguens, ab Hajdonibus et militibus propter hoc scelus post mortem Principis frustratim concisus est.“ T. K. NAGY PÉTER BÖRTÖN-ÉNEKE. Sárvárott, 1606-ban. Engem az szerencse mast próbára vetett Sima tengölyérül nyakra leeresztett, Világ csudájára vélem, hogy engem tett – Ily veszedelemre engemet eresztett. Nincsen ez világon oly jó bölcs katona Az ki gonosz társhoz önnönmagát adja, Hogy sok elvett prédát ő ki nem okádna – Végre gyalázattal világbul kimulna. Nem szánja szegénynek, gazdagnak marháját, Gyakorta megássa koldúsnak is házát, Soha nem kéméli az urak majorját, – Tolvaj megkerüli polgár istállóját. Azonban azt tudja, hogy szerencse dolga: Utána futva megy undok gyalázatja; Bujdosás ő dolga, maga is jól tudja – De sok latorságát ő el nem hagyhatja. Gondolom, én valék ilyen állapotban, Erős, gyors, fiatal, ifjúi voltomban, Csintalan, nedénges minden útaimban – Enyveskezü valék széjjelbujdostomban. Jaj gonosz szerencse miért csalál engem?! Ugyan megbódítád én ifjúi elmém; Csak ez darab földet szüntelen kerültem: Azonban tömlöczbe heverésben estem. Pironkodhatom már, hogy ily gyalázatban Egynihány nap éltem az vörös toronyban; Látom senki sem szán, vagyok ily nagy búban – Bűneimért lészek már nagyobb kinokban. Engem ez világon tartnak főtolvajnak, Tudom hogy mondanak huzónak-vonyónak, Minden tolvajoknak hires gazdájának – Vélem, hogy utánam főebbek támadnak. Törvényre vonának sok jó főemberek, Előszólítanak ime látom ezek; Iminnend-amonnand sok levél érkezik – Kiért az én szivem nagy bánatban esik. Engem itélének hóhér fegyverére, Azután testemet sárvári kerékre; Magam is jól tudom, méltó vagyok erre… Isten, viselj gondot én szegény lölkömre!