# Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok (1. kötet) ## Part 10 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/regi-magyar-vitezi-enekek-es-elegyes-dalok-1-kotet-42325/index.md Vagyon bizodalmam, erős reménségem Te szent ígéretedben, Az mellyet te ígérsz és nyilván hirdettetsz Uram, te szent ígédben. Minden bizodalmam: erősíts meg Uram Te szent Istenségedben! Hogy én bűneimnek bocsánatját vessem Az te szent érdemedben! Az te szent igédben prófétáid által Uram ez hirdettetik: Hogy valaki hozzád – bűneit elhagyván – Tiszta szivvel folyamik,[131] Bűne bocsánatját érdemedből kéri: Néki megbocsáttatik, És az boldogságnak szép koronájával Ő megkoronáztatik. Néked most könyörgök szerelmes Jézusom, Az te nagy irgalmadból Hallgass meg engemet te nagy jóvoltodból És kegyelmességedből, Mert ha bűnöm szerént engemet ostorozsz: Éltem meg nem igazúl; Mert csak Szent Lölködnek ő vezérléséből Az mi lölkünk megvidúl. Dicsérlek tégedet míg itt ez világban Én életem vezérled; Te nagy jóvoltodból – irgalmasságodból Én lelkem igazgatod. Tégedet áldalak míg ez romlott testben Én lelkemet megtartod, És ez élet után az örök életben Lölköm megkoronázod. Ezen kérlek téged mennynek földnek Ura, Királyoknak királya: Hogy míg ez világban én éltemet tartod – Szent Lölköd igazgassa! Hogy így Fölségedet minden életemben Én lölköm magasztalja, És te Szent Lölködnek igazgatásából Te szent nevedet áldja. Az te Szent Lölködnek ő vezérléséből Ismerjem Fölségedet! Szerelmes Jézusom, az te Szent Atyáddal Dicsérjelek tégedet! Mert csak Fölségednek szent ajándékából Tehetem én ezeket; Tégedet dicsérlek, téged magasztallak – Ha vezérled lölkömet. Kiért én örökké tenéked tartozom Szent nevedet áldanom: Mert szent Fölségödnek gondviseléséből Enlelkemet megtartom. Téged magasztallak: mert csak szent neveddel Lölkömet bátoríttom, És az boldogságnak gyönyörűségére Szivemet édesíttem. Hajts(d) alá füleid, az mit tűled kérek Tölts(d) bé nagy irgalmadból! Ifjuságom utát – vezérld minden dolgát Te kegyelmességedből! Hogy én dicsérjelek, és magasztaljalak Tiszta szivből, lélekből; Hogy az boldogságnak örömére jussak Te szent vezérlésedből! Amen. Finis. * * * Csoma-codex. A versfőkben e név rejlik: „István deákh“, azaz Temesváry István, a ki a kenyérmezei diadalról irt hosszabb éneket is szerzé. Ő magát többször csak István deáknak nevezi, mint egykorúja Tinódy Sebestyén Sebők deák-nak. – Nevezetes, hogy a jelen költemény – mely Balassa Bálint müveinél régiebb – az ugynevezett Balassa-mértékben van irva, csakhogy középrímei nem oly szabályosak. Ime, e versmérték már Balassa előtt használtatott, ő csak népszerűvé tette. T. K. HALLGASSÁTOK JÓ URAIM… – Hegedős-ének 1586-ból. – Hallgassátok jó uraim az mit néktek mondok! Mert bizonynyal nem kis dolgot tielőtök adok, Vének, ifjak ezenekbül ti is tanuljatok. Én beszédem házasnépek ti rólatok lészen, Az ifjakrul kik vénekkel kapcsoltatnak egyben, Az papokrul kik ilyekrül gondot nem viselvén. Dicséretes, köllemetes az házasság rendi, Mint Istennek szent szerzését ezt ugy köll böcsülni, Alkalmatos embert erre gyakran köll inteni. Nem jó – ugymond – az embernek csak egyedül élni, Paradicsomban az Isten azt mondta Ádámnak – Azért Évát társul adá az szegény Ádámnak. Mezételen és tudatlan mind az kettő vala, Sem aranyjok, sem ezüstjök nékiek nem vala – Puszta kézzel az nagy kertbül kiűzettek vala. Megőrizi az Ur Isten az nyomorultakat, Jóvoltábul látogatja az szükölködőket, Isten szerint házasságnak adják ő magokat. Ifjak, kérlek magatokat hogy észben vegyétek: Mint gyermekded szép olajfa-vesszők, úgy éljetek – Isten szerint kérlek légyen az ti házasságtok. Ne tekéntsed vén kofának az ő öregségét, Nagysok kincset, gazdagságot, magas palotákot: De megnézzed – miért Isten szerze házasságot? Ellene vétsz, hidd el bizony, Isten törvényének: Anyád-korút ha magadnak vészesz feleségnek – Ifjuságnak szép idejét ha adod kofának! Nám az erős gyors lovakat ha fogják az hámban: Az röstökkel, fáradtakkal nem fogják egy hámban – Mert nem rugják, higyjed, az port kimenet szemedben. Mint ürgének, gazdasszonynak elöl csak két foga: Husz esztendős ura vagyon szegény-nyavalyásnak, Ha nem tudnád – állítanád fiának vén sasnak. Ti pásztorok, kik az népnek őrállói vagytok: Nagy gyakorta az népeket errűl ellenzzétek – Aggal össze leányokat ne esküdtessétek. Vén-szakállu jó bátyáim, kérlek hallgassátok – Gyönge testet tapogatni kik igen kivántok: Az ifjaknak gonoszságra gyakran okot adtok! Szép leányok titeket is kérlek ezenekben: Ne bizzatok olyan igen az vén emberekben – Mert illendőbb ifju legény lenni szerelemben. Mert az vénnek el köll türnöd nagysok köhögését, Egyik helyrül az másikra ágyának vetését: Mint az tőkét emelned köll az ő nehéz testét. Óh mely nagy, kit vén embernek akarnak eladni! Ha mint bagoly az szép sólymot társul nem érdemli: Azonképen az vén ember ifjat nem érdemli. Az agg ember szintén olyan mint az ravasz róka, Mikor nőszni készül, kérded: kire van szándéka? Ő azt mondja: hogy özvegyre van ő gondolatja. De már akkor leshelyeket ő mind elfutotta, Nagy-erősen szép leányra vásik az ő foga – Mert az ki vén: nem fér össze, gyakran köll sompálcza. Ősz az fejed, turós lábad az régi időtül, Mint az tőke megaggottál az sok csütörtöktül: Leányasszonyt véssz magadnak örök-feleségül! Fogyatkozott vagy erődben és természetedben: Házastársod penig vagyon ő szép idejében – Ifjat ha lát: szive vagyon nagy görjedezésben. Az szerencsét ő alázza, sirván szidalmazza, Az urának ő halálát nagy örömmel várja: Mert hörgését – köhögését urának elunta. Veszedelem gyakran esik ez-illyen nép között Mert az vének nem keresnek hozzájok illendőt, – Kitül gyakran ő magoknak nyernek kissebbséget. Meglássátok magatokban ti menyegzőszerzők: Torkotokért hogy ti soha ne hizelkedjetek – Isten szerént hasonlatost egybenszerezzetek! Magatok is illyetének kérlek ne legyetek: Kész gazd’asszonyt illetnétek, mégis leányt vesztek – Az nép között botránkozást higyjétek, szereztek. Jól tudjátok, hogy papsüveg nem kedves asszonynál: Annálinkább utálatos az vénség azoknál, Papsüvegben, – bőrköntösben, leány-nézni ne járj. Ha te pap vagy: cziframódra magad ne viseljed; Feleségtek cziframódra magokat kontyozzák: Piros saru, csillagos fedel immár ő ruhájok. Mostaniak mindennapra egy-egy köntöst szabnak, Feleséged deli-módra föl ne ékesítsed: Mert az nép közt ez dologgal higyjed, nagy kárt tészesz. Ennyit végre az papokrul szólni nem akartam: De közöttük én jártomban nagy sok gonoszt láttam, Énekemben kit köznépnek mastan előadtam. Az nagy konczra igen nézünk, hogy az mit kaphatnánk, Sok hallgató bár ne légyen, azzal sem gondolnánk, Békességes jó-testtartó helyt igen kivánnánk. Rágalmazás avvagy irigység köztünk kevés nincs: Az nagy konczra – tafotára ki nem nézne, egy sincs, Tanítókra gondviselés ő köztök egy szál sincs. Böcsületes, drágalátos az jó bölcs tanító, Jövedelmit és ő bérit meg nem fizethetni: De jutalmát mennyországbul, Istentül veendi. Kérek én is bocsánatot minden emberektül Ha valakit megbántanék itt ez kis énekben; Adja Isten, megrettenjen efféle vétektül! Az ki szerzé, szive vala igen nagy bánatban Ezer ötszáz nyolczvanhatban, Bama-püspökében, – Kinek nehéz: ám búskodjék bátor ő szivében! * * * E végtelenül becses és nagyérdekű régi dalt, melyet – mint az aláhuzott elébbi sorok bizonyítják – még valamelyik vándor hegedős szerzett: Szencsey György dalkönyve tartá fenn az utókor számára. Bama-püspökében kifejezést nem értem; „Bama-püspök napján“, vagy „Bama-Püspökiben“ akar tán lenni? De én sem ily nevü püspököt, sem ily nevü helységet nem tudok, pedig világosan „Bama“ van irva. T. K. MIVESEK LAKODALMA. – Gajdolja egy hegedős a XVI-ik században. – Lakjatok vígan, Igyatok bátran, – Eja! Az idő mondja Gazda kiáltja: Fusson az bánot Töltsd az pohárot – Hej, jo jo jo jo! Nem vizet adnak Innia torkomnak – Eja! De tarczali bort, Mézes mádi bort; Töltsed az pohárt Ne lássunk több kárt – Hej, fa la la la! Meg ne részegülj, Gőgösen se ülj – Eja! Gazda adj innom Régen kivánom; Üres erszényem Mert nincsen pénzem – Hej, jo jo jo jo! No, ne bánkódjunk: De vígan lakjunk – Eja! Gazda vigadjunk, Mind estig igyunk; Majd lefekügyünk, El is alugyunk – Hej, fa la la la! Reggel ismétlen Fölkeljünk szépen – Eja! Mai lett vétked Semmi előtted, Elő ne hozzuk, Sőt elfelejtsük – Hej jo jo jo jo! Kádban ugráló Csertörő vargák – Eja! Izderi Fóri Büdös gyomrotok, Nem szükség néktek Elő jönnötök – Hej fa la la la! De tirólatok Mit mondjunk szűcsök – Eja! Pölyhösök vagytok, Tudom bánjátok, Megbocsássátok Hogy mast igy szólok – Hej, jo jo jo jo! Vargáknak bátyja Nem hagylak hátra – Eja! Az bikahústul Kecskefadgyútul Fénlik az nyaka, Megnyőtt az hasa – Hej, fa la la la! Héj mely szurkos vagy Lakatos bátya – Eja! Kovács bátyáddal Talám nem régen Jöttél az kohóbul Sz...s fortélybul – Hej, jo jo jo jo! Tetves borbélyok Mely rútak vagytok – Eja! Mely czifrán jártok, Kevélyek vagytok, Hetykére vágytok Nagy fönnyen szóltok – Hej, fa la la la! Csiszárok rátok Mast szépen szólok – Eja! Hogy ti is mastan Ajándékoznátok Kardokkal engem Fölruháznátok – Hej, jo jo jo jo! Mívetek ékes És igen kedves – Eja! Mert nagy-szép-fényes, Pogányon éles: Kitül rémülés Hamar nekik lesz – Hej, fa la la la! Kevély ötvösök Rám hallgassatok – Eja! Miként az üstöt És az aranyot Megolvasztjátok: Igy sokat loptok – Hej, jo jo jo jo! Bezzeg nevetek Szabók már nektek – Eja! Mert kicsinyenként Ti sokat loptok, Pokolban mentek Ha meg nem tértek – Hej, fa la la la! – Mastan nem szólok Többet rólatok – Eja! Kinek mit szóltam: Csufságbul[132] mondtam, Megbocsássátok Kik mast itt vagytok – Hej, jo jo jo jo! Mastan rólatok Ti menyegzősök – Eja! Mondok újságot Kit ma hallotok – Ti ne bánjátok Sőt vigadjatok – Hej, fa la la la! Az menyasszonynak És vőlegénynek – Eja! Vonjanak hajnalt Gyönyörű nótát, Adják meg módját És ő jutalmát – Hej, jo jo jo jo! Az menyasszonyért És szolgálóért – Eja! Tartozik csókkal Kedves játékkal, És egy szép tánczczal, S egy pohár borral – Hej, fa la la la! Nyoszolyó- asszony Dolgához lásson – Eja! Az mézes borra, Vajban sült fánkra Légyen nagy gondja Mert minden várja – Hej, jo jo jo jo! Szakácsasszonyok Ne pazolljatok Eja! De barátságot Vélem tegyetek: Étkekkel engem Mast jól tartsatok – Hej, fa la la la! Azért szép móddal Dolgunkhoz lássunk – Eja! Tyukot, malaczot, Mindenféléket Szép szerszámokkal Jól megvajazván – Hej jo jo jo jo! Vőfény, tisztedet El ne felejtsed – Eja! Az fönnszólásra,[133] Gazdálkodásra, Pohártöltésre Vigyázz mindenre – Hej, fa la la la! Ez kis énekem, Vele személyem – Eja! Noha kedves volt: Add meg jutalmát – De nem nyakcsapást: Hanem mézes bort – Hej, jo jo jo jo! * * * Szencsey György dalkönyve. E régi hegedős-ének ugy látszik még a XVI-ik századból, vagy legfölebb a XVII-ik század elejéről való. Élénk humora, sajátságos verselési modora, s tárgya rendkivül érdekessé teszik. Az imént eléfordult „pazorlljatok“ szó = pazarljatok, pazaroljatok. T. K. „AZ ISTEN BÜNTETI AZ HITETLENEKET…“ – Töredék a XVI-ik századból. – . . . . . . . . . . . „. . . . . . . . magtalanok Az kik megtettétek: ne gyümölcsözzetek; Az tüzes párnákon örökkén üljetek, Skorpiókkal együtt egy ágyban háljatok. Az varas békák szopják emlőtöket, Az fekete bakok rugdoznak tikteket,[134] De hiszem azok is mind ördögök lesznek, Véghetetlen kinnal örökkén kinoznak. No hasonlóképpen ember rágalmazók: Ördög országára tüzes küvet rágni, Tüzes kemenczében örökkén kapdozni, Tüzes tajtékokat ottan fogtok turni. Én többet nem szólok pokolnak kinjárul; Ez kicsiny versekbül ti megérthetitek: Melly rettenetesek pokolnak kínjai – Az kik meg nem tértek az ti Istentekhez! No hát minden ember magát eszre vegye: Az örök életet hogy el ne veszesse! Kérlek, hogy légy jámbor az te életedben, Hagyd el bűneidet, térj meg Istenedhez! Dicséret, dicsősség légyen az nagy Urnak, Vigyen bé minket is az örök életben; Az ő Szent Fiának nagy áldozatjáért Az örök életet adja elnyerhetnünk! Amen. * * * Szencsey György dalkönyve tartá fenn e töredéket, mely bizonyosan valamely régi hegedős feddő énekéből való. Szencsey codexéből itt két levél ki van szakadva: erre esik a jelen vers első, tán lényegesebb része. Czimét a költeménynek a könyv „tartalma“ megőrizé. Verselése oly ódon, szórakásai oly azonszerüek Tinódyéival, hogy e versnek kétségkivül az ő korából, a XVI-ik század közepe tájáról kell erednie. – T. K. „ÉDES VIGASZTALÁS az bűnnek nehézségi alatt.“ – A XVI-ik századból. – Mennybéli Ur Isten Hallgass meg engemet Az én könyörgésemben! Ne hagyj el engemet Ily nagy nyavalyámban, Tekints meg szükségemben. Az nagy bánat miatt Már adj vigasságot Az én nagy bús szivemben, Az te Szent Lölköddel Vigasztalj meg kérlek Én keserüségemben! Mert nám teljességgel Elhagyál engemet Az én nagy szükségemben; Valjon Uram Isten Már kihöz kiáltsak Az én nagy inségemben! Ugyan megutáltál Látom, bűneimért; Itt az én életemben Már minek örüljek Ha semmi jó nincsen Nekem az én szivemben?! Nagy búval, bánattal Eszem kenyeremet: Mert nincsen vigasságom; Vigasságom helyett Bánatom érkezett, – Vagyon szomoruságom. Mind éjjel, s mind nappal Az sátán-ördögtül Vagyon én nagy bántásom. Mert igen elhagyta Te kezed munkáját, – Vagyon nagy jajgatásom. Jól tudom micsoda Okai legyenek Én nyomoruságimnak: Mert az álnok világ Hizelködésinek Hittem, csalárdságának; Az ő szép szavának, Sok ajándékának – Kik nekem bút hozának! Engemet mindenben Ez világ kedvelle… Jaj, ím miben hozának! Jaj nekem bűnösnek És gyarló embernek: Ha rajtam nem könyörülsz! Az én nagy bűnömért Hatalmas Istenem Nekem meg nem kegyelmezsz! Soha nem lehet igy Nékem vigasságom Hogyha bűnöm szerént versz; Már minek örüljek Fölséges Ur Isten Hogyha velem jól nem tészsz?! Hova legyek Uram Ha elhagysz engemet? Kihöz hajtsam fejemet?… Föld kerekségében Sohul nem találom Kire bizzam fejemet! Nincsen itt ez földön Ki elvenné rólam Az én sok bűneimet; De nagy félelemmel Te hozzád kiáltok: Hallgasd meg kérésemet! Im mint nyomorodám Hatalmas Istenem Az te ostorod miatt: Mert elfogyatkoztam Az én életemben Én sok bűneim miatt. Az én reménségem Már elfogyatkozott Ő csalárdsága miatt, – Kiért az én szivem Mint az megszáradt föld Ugyan elhasadozott. Hova legyek immár Hatalmas Istenem Ily fogyott életemmel?! Mert lám sokszor Uram Hozzád felkiálték Keserves beszédemmel: Miért nyomoríttál meg Én édes Istenem Most ez keserüséggel? Mit használok immár Itt ez világ szerént Bujdosó életemmel! Óh miért te Uram Ennyi sok ideig Az te szent szömélyedet Reád nem fordíttád Kegyelmességedből Az te kegyességedet? Én sirásim előtt Elfordíttád Uram Az te szent füleidet; De ha meghallgatnál – Megvigasztalhatnád Az én nagy-bús szivemet! Ne utáld meg Uram Én sok bűneimet Számtalan esetimért:[135] Mert méltónak vallom Mindenkor magamat Ezen undokságimért Az megbüntetésre, És fölsörkentésre Az én kényességimért. De nem vetsz el Uram Szent szemeid elöl Az én érdemem szerént! Ezen kérlek téged Mennynek földnek Ura Királyoknak királya: Hogy míg ez világban Éltemet kivánod: Azt csak Szent Lölköd birja! Minden dolgaimat És én utaimat Szüntelen igazgassa, – Hogy te szent nevedet Hozzánk jóvoltodért Én lelkem magasztalja! Ne bánkódjál lölköm, Ne hagyd el magadat Nagy keserüségedben; Óh én édes szivem Mit kesergess engem Ily igen életemben?! Hagyd el az bánatot, Végy nagy vigasságot Az hatalmas Istenben! Az nagy bánat helyett Adjon jó örömet Az Szent Lélek Istenben! Dicsőség teneked Magasságban Isten, Királyoknak királya! Dicséret mondassék Neked Krisztus Jézus Minden uraknak Ura! Ezekkel egyemben[136] Szent Lélek Ur Isten – Mi lölkünknek világa! Teljes Szent Háromság Egy bizony Istenség Az örök boldogságban. * * * A Csoma-codexből. A homályos borongás, mély buzgóság, vezeklés, Istenben való megnyugovás, ugy maga a versmérték – minden a Balassa Bálint korára emlékeztet; azonban lehet, hogy ez ének pár évtizeddel még régiebb, mivel Balassáéinál verselése fejletlenebb, s nagyon hasonlít az elébb közlött István deákéhoz; lehet hogy szintén Temesváry István irta, a codexben is egymásután következnek. Nyelvezetök is igen egyforma. Több helytt szép emelkedettség van benne, s végstrophája különösen szabatos és szép. T. K. ÉNEK A RÉSZEGSÉGRŐL. („Cantio de ebrietate.“) – Hegedős-ének a XVI-ik századból. – Kénszerítem elmémmel rythmus-hozó Pallást: Hogy hozzon verseivel egynihány szép szóllást, Tegyen az részegségrül egy kis prédikállást, De félek némelyektül halljak ily csufolást. Öröm-böröm nótáját áldott misemondást És egy kis praecátiót de azt is sólyomást;[137] Egy kis tisztet, nem adnék azon credentiát: Az jó teli pohárbul kevés jó praegustát. Ösztövér pecsenyével környül huzott nyársot Nem adnék, mert hasamban azzal tennék némulást: Éhség miatt nem tenne annyi sok korogást, Az torkom is épülne, nem látna száradást. Elhittem, hogy nem adná azon pohárhajtást Atyjával az Bacchusnak gyakor társolkodást: Mert nem szokott az borbul mértékletes ivást, Száradt torka röttegi szörnyü rút szomjuzást Örvend, tapsol, szereti csak az hajtogatást, Egy pohár bort meginnia – de nagyobbat kér mást, Bőven hinti beszédét, mint folyó kutforrást – Kiván akkor társának bőséges áldomást. Sőt ereje fölött is igér sok szolgálást, De meg annakelőtte hántorgatja az hárst, Arat: noha füvében látja az aratást – És éretlen korában kaszálgatja az sást. Idejének előtte tészen sok fogadást, De ha kéred: azt mondja, megunta az szántást, Nem szoktam, nem tehetem az vassal kapálást – Tenyerem sanyargató kedvetlen kaszálást. Inkább tészek máskor is veled egykét ivást, Megüzöm vörsönt veled billikommal ivást: Mint engem fárasztanak kapáddal röst munkást! – Tészen fogadásával ily visszahajgálást. Sőt tallérral ingerli, forinttal az csaplárt, És nagy-bátran igéri az bőven solválást: Másnap ha megtekénti az fölmetszett rovást – Nem igen kedvelheti az egyszer fogadást! Tetszik, és emlegeti az megtöltött pohárt: Mert az duskás[138] ivásbul nem akar vallni kárt, És nehezen viheti lábát mint az mozsárt – Elkerüli az tisztát, megheveri az sárt. Vén bátyám is ifjunak jelengeti magát Elesik egynihányszor míg éri az szállást, Tészen ott beste-lélek! köszönetet[139] áldást, – Az szegény is az boron fölemeli szavát. Az utczán egy fillérért elmondja nótáját, Mint röpülni akarna: ugy terjeszti karját, Nem szánja szényi[140] követ, verten veri lábát – Illyen szókkal illeti, taszigálja komját: Huj! hallod-e jó komám, ha elfogy pénzünk is: Bizony jó bor! megigyuk ezen az csuhát is, Reá vessük zálogban az gabaniczát is – Hiszem megér egy pint bort még az szakállunk is! – Neszteje komámasszony, igyunk mi is egyet! Töltessük meg bögrénket ugy mint az egy-pintest; Igyunk nosza melletted komámasszony pintest – És az pénzt majd marokkal az csaplárnak fizesd. Dorottya-asszony igyál! mert én ugy szeretem Az édeskét: komámasszony köntösét beiszom, Köczökjét, és leánya ura köpönyegjét, Ha megnyőszött[141]: ugy őrizzen mint két szeme fényét! Én is volnék az ki volnék, igyunk komámasszony! Hadd muljék, hadd haladjon szüvetlen az vászon; Föltettem fonalamat az szegre, hadd ázzon – Az mit mast megihatom, az lesz nékem haszon. Állj tovább részeg bátya, nem szólok mast tréfát! Végy keziben Tamásnak egy vagy két pintos fát Kivel emeld csap alját, és vedd meg jutalmát: Hajts(d) föl egy hajtókában az megtöltött kánnát! Hagynék részeg embernek örömest több áldást: De ki látott ilyenben igen gyakran ruhást?[142] Az ki csak éjjel-nappal üzi az duskálást: Igen féltem, végtére megissza az mázlást! Kérlek részeg asszonyok, hogy meg ne szidjatok Esse-, bestye-fiával ebet tapongassatok,[143] Nem használ orvosságtok, ha átokkal adjátok, Sőt ártalmas józannak tántorgó szólástok. – Hogyha kérdik: ezeket ki irta rythmusokban? Menj ahhoz ki fundálta, néked azt megmondja; Jer, im viszlek könnyebb utra versek-vizsgálóhoz: Az versfő megmutatja nevét, ki fundálta. * * * Szencsey György dalos könyve. Ez ódon ének – mely élénk szellemben van tartva – bizonyára Tinódy korának, a XVI-ik századnak szülötte. Szerzője a versfők szerint: „Köeös Istvahn deáhkh“ azaz: Köves István deák. T. K. SIRALMAS BESZÉDEM… – A XVI-ik századból. – Siralmas beszédem – hallgasd meg Istenem, Könyörülj én rajtam! Sok undok bűnömet bocsásd meg énnekem, Légy kegyelmes nekem! Megaláztam magam, lehajtottam fejem, Én édes Istenem! Óhajtó beszédem – vegyed füleidben: Légy kegyelmes nekem! Ne nézd undokságom, számtalan sok bűnöm Kegyelmes Istenem! De nekem kegyelem – légyen engedelem: Légy kegyelmes nekem! Mint Magdalénának megbocsáttád bűnét, Számtalan sok vétkét: Úgy nekem bünösnek – bűnömet bocsásd meg, Légy kegyelmes nekem! Bűnöm undoksága, – mint föveny soksága Oly számtalan volta, Testemet rutítja – szinemet hervasztja… Légy kegyelmes nekem! Ha ezt megnyerhetem – nincsen is kétségem Benned én Istenem! Boldog közt magamat boldognak állítom… Légy kegyelmes nekem! Terjeszd ki kezedet – ne nézd bűneimet Hatalmas Ur-Isten! De nézz kegyelmessen – térj hozzám kegyessen, Légy kegyelmes nekem! Megemésztő bűnöm siratom, óhajtom Kegyelmes Istenem! De tekints kegyessen – láss meg kegyelmessen, Légy kegyelmes nekem! Végy hozzád kedvedben, – ez gyarló testemben Ne hagyj elepednem! Tudod bűnben löttem – bűnben fogantattam… Légy kegyelmes nekem! Kiért dicséretet – mig élek éneklek Neked én Istenem! Dicséret, dicsőség – légyen nagy tisztösség Mindörökre, Ámen. * * * Csoma István 1638-ban összeirt énekgyűjteményéből, mely egészben véve szigorúan protestáns jelleggel bir. – A jelen buzgó vallási ének bizonyára egyike a legrégiebb magyar refrainos verseknek; régiebb talán csak az egy „Adhortatio mulierum“ (Lugossy-codex), melyet Toldy a XVI-ik század első feléből származottnak vél. – Nevezetesek jelen költeményünkben as oly gyakran mutatkozó középrímek is. A 8-ik versszakban eléforduló „óhajtom“ annyi mint sóhajtom. T. K. JAJ MELY MULANDÓ MÁR EZ ÁRNYÉKVILÁG… – A XVI-ik századból, csonka. – Jaj mely mulandó már ez árnyékvilág Az melyben változás minden boldogság; Jaj hol vagyon ..... szépség és az nagy ékesség Kit el ......... te bünnel az emberség.[144] Szép természetünktül ottan megfoszta: Hogy Ádám és Éva első bűnt hozta; Önnön magát, s maradékit pokolra bocsátá Az kinokra elbétaszitá, nem száná, Utálá s elrontá. Tündöklő szép forma természetünk volt, Isten ábrázatja, képe rajtunk volt, Az igazság és bölcsesség – isteni dicsősség, Világosság sötétség nélkül volt. Veszedelmünknek jaj szörnyü oka lőn, Luciper angyalnak jaj társává lőn, Halhatatlan dicsősségbül jaj halandóvá lőn, Véletlenül esénk az halálban. Az átok, fájdalom ott reánk szálla, Az bünnek ő foltja rajtunk marada, Mert mely almát kivánsággal megharapván Éva: Ádám mérges halált talált rajta. Nem csuda, hogy szent Jób nagy fájdalmában Ő születésének napját átkozta: Az mely nap én születtettem, és azt az étczakát Sötét föjhő, homály béburítsa! Nem szána, rutíta, megkinza. De sötétüljön meg estve csillaga, Ha várja: ne jőjjön világossága, Ki az halált inkább várnám, mert az sok nyavalya Éjjel-nappal lölkömet busítja.