# Petőfi Sándor összes költeményei Hazai művészek rajzaival díszített negyedik népies kiadás

## Part 9

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/petofi-sandor-osszes-koltemenyei-hazai-muveszek-rajzaival-diszi-fa34073e/index.md

Igy dörmögött, és föltápászkodék, S indult és folytatá a dörmögést: »Hiába is beszéltek, mert az a Küszöb nagyobb, mint tennap volt, nagyobb; Már ettül el nem állok, nem bizony. Hisz mekkorát emeltem lábamon! S még is hogy jártam, szégyen és gyalázat. Az a küszöb megnőtt, igen… Vagy tán követ tett oda valaki? Az meglehet, mert hejh rosz a világ, A gáncsolódást szörnyen szereti. Rosz emberek, rosz emberek, Követ gördítnek lábaim alá, S lábam vakságát orrom bánja meg. Csak az vigasztal, hogy a többi is, Ha majd kijő, rajt átbukik. Kedvem vón ottan lesbe állani, És nézni, mint potyognak el, Mikor kilépnek, hehehe… De mit beszélsz, vén ember, mit beszélsz? Hát illik ez, Illik hozzád ily káröröm? Nem, ez nem illik, s én ezennel Azzal javítom meg magam, Hogy visszamék, és elhajítom Az ajtó mellől a követ. Tolvaj vagyok, s szükségnek esetén Rabló is, és ha rá kerül a sor, Az embert főbe kollintom, de azt, Hogy orrát így beverje, Azt el nem birná lelk’isméretem.«

És visszaballagott a jó öreg, Hogy elhajítsa a gonosz követ. Utána nyúl… csóválja… hah, Milyen visítás!

Meghökken a vén ember és Tünődve ekkép szól magában: »A mennydörgős mennykőbe is, Ilyen kő még nem volt kezemben, Olyan puha s azon fölül sikít is! Sikító kő, ez furcsa egy kicsit. Nézzük csak itt az ablaknál… hohó, Hisz ez gyerek, valóságos gyerek. Jó estét, kis öcsém Vagy kis hugom… nem is tudom, mi vagy? Hogy a manóba jutottál ide? Megszöktél úgy-e szüleidtől, Te kis gonosztevő? De mit beszélek én megint, Milyen bolond beszédek már ezek! Hiszen pólyában van szegényke, Talán épen ma született. Vajon kik a szülői? Tudnám csak, vissza is vinném nekik. De már ez még is csak czudarság Igy elhajítani a gyermeket, mint Az elviselt bocskort, czudarság. Ezt a disznók, de még A rablók sem teszik. Pólyája vén kopott ruha. Szegény asszonynak gyermeke… Hm, hátha gazdagé? s azért Takarta anyja e rongyokba, hogy Ne is sejthessék úri származását? Ki tudja, nem tudhatja senki sem, Már ez titok, s örökre az marad. Ki lesz apád, szegény kicsiny gyerek?… Ki? én leszek! Biz isten, az leszek, apád. Miért ne? fölnevellek tisztesen. Lopok számodra, míg tőlem telik, s ha A munkából végkép kivénülök, Számomra majd te lopsz. Ez így van, Igy mossa egyik kéz a másikat. Nagyon jó lesz. Most már törvényesebbek Lesznek lopásim, kettőnkért lopok. Majd még kevésbbé furdal A lelkiismeret. De a patvarba, még neked Tej kell, biz a, tej… hóh, se baj, Hisz ott a szomszédasszony, épen Tennap temette el kis gyermekét. Majd fölvállalja ő a szoptatást, Bizony föl ám, jó fizetésért Elszoptatná az ördögöt magát is.«

Igy elmélkedve ballagott haza A jó öreg. Keskeny sikátorok Vezettek elrejtett lakához, Mely földalatti pinczelyuk vala. A szomszédasszonyt fölveré Álmábul ökle döngetésivel, Mit a nyikorgó ajtón gyakorolt. »Szomszédasszony, gyertyát, világot«, Szólt a vén ember, »gyertyát hirtelen, A házat gyujtom fel különben. Minek? minek? mit kérdezi? Gyertyát, ha mondom, szaporán! Igy… most egymásután Szoptassa meg e gyermeket. Hol vettem? ugy találtam, Az isten áldott meg vele. Hisz mindig mondtam én, hogy engem A jó isten szeret. Szeret bizony Jobban, mint a papok hiszik. Hm, ez nagy kincs! magára bízom, Szomszédasszony, viselje gondját, De jobban, mint saját fiának. Nevelje föl, neveltetési Költségeit magamra vállalom, Megalkuszunk, hiszen mi értjük egymást. Igaz, hogy a pénz mostanában Szüken terem, mert tudja ördög, Az emberek mind százszeműek; De én azért királyilag Fogok fizetni, isten megsegít. Hanem mondom, viselje gondját, Ugy bánjék véle, mint szemfényivel, Mert e gyermek vén napjaim reménye.«

Megalkuvának. A félfagyott kisded fölmelegűlt Az emlőn, mit szájába vett, A melyből édesen szivá a Keserű életet. Csak egy napos még, s mennyit hánykodott már! Mennyit nem fog hánykódni ezután!

VI.

Más nap korán az öreg úr A szomszédasszonyhoz kiváncsian Bekukkantott, és szólt vala: »Nos, hogy van a vendég? remélem, jól. De itten egy kissé hüvös van, Szomszédasszony, boszorkányadta, Fűtsön be… százszor mondjam-e, Hogy a költség enyém?… de úgy, igaz, Fiú-e vagy lány? még nem is tudom.« »Fiú, szomszéd uram, fiú, Olyan fiú ő kelme, mint a pinty.«

»Annál jobb. Hét, nyolcz esztendő alatt Olyan tolvaj lesz, mint a Krisztus, Dicsőséges tolvajjá nevelem! Szó a mi szó, már ahhoz értek, Hogyan kell a fiút nevelni, Értek hozzá, mint senki más. A vak Tamást is én neveltem, Kit a minap kötöttek föl… Ez volt a tolvaj! félszemű volt, S még is meglopta az ezerszemű Istent is. – Kis fiam, ne félj, Belőled sem lesz kontár, esküszöm. De, szomszédasszony, tán nevet Csak kéne adni néki, melyet Hiressé tégyen a világ előtt. Mit gondol, angyalom, Minek nevezzük?… hadd lám csak, mi volt Tennap?… Szilveszter napja… jó, Legyen Szilveszter. Én a pap leszek, Szomszédasszony lesz a keresztanya. Kereszteljük meg, hogy nevét Törvényesen viselje, S legyen keresztény, nem pedig pogány, Hogy egykor el ne útasítsa Szent Péter bátya a menny ajtajától. Van víz ebb’ a fazékba’?… van. Emelje csak föl a fiút, És hozza hozzám… de megálljunk, Hisz pap vagyok, hát reverenda kell… Ahol van egy zsák, azt kötöm nyakamba.«

Az öreg úr a zsákot felköté, Kezébe vette a fazék vizet, S egész pompával s ünnepélylyel Keresztelé meg a fiút. És Szilveszter lett a neve.

VII.

Négy év haladt el, És gyermek lett a csecsemő. Ott nőtt fel a sötétben A föld alatt, a bűnnel S férgekkel egy tanyán. Nem szítta a menny tisztább levegőjét, Nem látta a földnek szépségeit. Élt, s olyan volt, mint a halott.

Az öreg úrnak benne kedve telt, Mert ész s ügyesség villant ki belőle, Miként a tűzkőből a szikrák, És gondolá az öreg úr: Szikrából támad a láng. Alig négy esztendős és már lopott Gyümölcsöt a kofától, és kilopta A vak koldús kalapjából a krajczárt. Jó nevelője minden csínjáért Adott szép szót és kenyeret neki, De egyszersmind megdöngeté, ha Egész nap semmit sem lopott. Azonban ez ritkán fordult elő. S az öreg úr reményei Szemlátomást növének, S építé fáradatlanúl a Jövő szikláin a légvárakat, És addig épité, míg egyszer Ott fönn akadt a levegőben, A jó öreg, a gondos nevelő! Akasztófára kellett jutnia, Ki annál sokkal többet érdemelt.

A szomszédasszony ott vala Fölmagasztaltatásán, Látá, midőn a mester Hurkot kötött nyakán, s ő Nyelvét hosszan kiölté, Mintegy csúfolva a világot, Ki ilyen csúffá tette őt. S midőn a czerimónia után A szomszédasszony haza ment, A kis fiúhoz így szólt nyájasan:

»Most már az ördög elvihet, fiam; menj Isten hirével a pokolba. Mától megszűnt a fizetésem érted, S magam költségén, nem kivánhatod, Hogy itt hizlaljalak mint a libát, Jer, azt a szívességet megteszem, Hogy kikisérlek a kapun. De Ha visszajösz, a csatornába doblak.«

A kis fiú ezt a dolgot nem érté, Némán engedelmeskedett. Midőn becsukták az ajtót mögötte, Még egyszer visszapillantott e zajra, Aztán elindult s ballagott.

Ment, mendegélt Egy utczából ki, a másikba be. Ily hosszu útat még nem tett soha, Uj volt előtte minden, a mit látott… Szép czifra boltok, czifra emberek, Bámulva állt, bámulva ment tovább. S a mint egy utczát elhagyott, a másik Ott volt azonnal s így végetlenűl, A városnak végét nem érte. Sok bámulástól, sok menéstől Elfáradt a kis fiú, Egy utczasarkon lekuporodott, A szögletkőhöz támasztá fejét, Átellenében tarka játékszerrel Vigadt egy pár virgoncz gyerek, Azokra nézett, és mosolyga, mintha Ott játszanék ő is velök, És addig-addig nézte őket, Mig szép lassacskán elalutt.

Alutt sokáig; egyszer Azt álmodá, hogy két hegyes tüzes vas Közelg feléje, mindig közelebb Jött az szeméhez, hogy kisüsse ezt… Nyöszörgött félelmében és Kétségbeesve ébredett föl… Az éj immár késő vala, Az égen csillagok valának és Az utczákon nem voltak emberek, Csak egy öreg banya Állott előtte Merő szemekkel, Miktől még jobban félt a kis fiú, mint Álmában a tüzes vastól… oda Húzá magát a szögletkőhöz, hogy Majd belapult feje, S rá sem mert nézni a banyára, El sem mert nézni róla.

A vén asszony végig czirógatá Arczát, s szólt hozzá oly szelíden, A mint csak tőle telt: »Hogy hínak, kis fiam? Ki az apád, ki az anyád, S hol laknak? majd elkísérlek haza, Jer, addsza kezedet.«

»Nevem Szilveszter… nincs apám s anyám, Nem is volt, úgy találtak engem, És haza mennem többé nem szabad; A szomszédasszony azt igérte: Ha visszamék, a csatornába dob.«

»Hát jer velem, fiacskám, Jer hozzám, én anyád leszek, Gondos, szelíd anyád… jerünk.«

Kézen fogá a kis fiút az asszony, Követte őt az aggodalmasan S reszketve, szinte eszméletlenűl, Nem tudva, hogy mi történik vele?

»Nézd, itt lakunk, fiacskám«, Szólott otthonn a vén banya, »Az én lakásom e szoba, Tied pedig a konyha lesz. Nem fogsz magadban lakni… hejh, kutyus, Kutyus ne!… itt van… úgy-e szép kutya? Ezzel tanyázol itten. Ott a pokrócz, elfértek rajta ketten, Olyan jó ágy, hogy jobb se kell, És a kutyus majd meleget tart, Ne félj, nem bánt, jó kis kutya, Látod, mily nyájasan tekint rád, Hogyan csóválja farkát? Mint testvérek fogjátok egymást Szeretni, nem kételkedem. Fekügy’ le mellé, s alugyál, fiam. Ehetnél tán? adnék is vacsorát, De már késő van, látom alhatnál, Aztán rosz is, kivált gyermeknek, az Alvás előtti vacsora, Mert tőle ördögökkel álmodik. Fekügy’ le hát és alugyál, fiam.«

Ott hagyta őt a vén banya; Félénken kullogott a Pokróczra a kutyához, S a pokrócz szélén meghuzá magát, Nem mert társához közeledni. De a kutya Hozzá simúlt barátilag, Átcsillogott szeme Az éj sötétségén, s e csillogás Olyan szelíd, olyan testvéri volt, Hogy barátságot és bizalmat Öntött a kis fiúba. Egymáshoz egyre közelebb És közelebb huzódtak. Az eb szőrét simítgatá a gyermek, S az ennek arczát nyalogatta, Beszélt is véle a fiú, s az állat Válasz gyanánt halkan nyöszörgött. Meleg, forró barátságot kötöttek.

Más nap pediglen a fiúhoz Igy szólt a vén boszorkány:

»Mostan figyelj rám, gyermekem, Képzelheted, hogy ingyen Nem tartalak, Mert ingyen a Krisztus koporsóját Sem őrizék. Dolgozni fogsz, mert írva van: A ki nem dolgozik, ne is egyék. Azonban dolgod könnyü lesz, Valódi kiskirályság… Koldulni fogsz, mást nem teszesz. Én a munkát már restelem, Mert elhíztam nagyon, S elűznek, hogyha koldulok, Elűznek a kegyetlen emberek. Te fogsz koldulni hát helyettem, Te rajtad szánakozni fognak, S megajándékoznak, fiam. Azt mondod majd, hogy árva vagy, Apád most halt meg, és anyád Honn fekszik éhen s betegen. Én a távolban lesni foglak, S vigyázok rád, azért te is vigyázz, Különben nem lesznek jó napjaid, Becsűletemre mondhatom. Én nagyon jó vagyok, ha jó vagyok, De nagyon rosz vagyok, ha rosz vagyok, Ezt írd fejedbe és szivedbe, Kedves fiam. Koldúlni fogsz mindenkitől, Kinek jobb a ruhája, mint tiéd, És ilyet eleget találsz, ne félj. Előre nyujtod kezedet, Oldalra hajtod fejedet, Fel- s összehúzod a szemöldököd, A szádat le fogod biggyeszteni, S szemed megnyálazod És ugy rimánkodol Beteg anyád s az isten szent nevében. Megértettél-e, gyermekem? Ha meg nem értél, ujra magyarázom, S ha szó után egyáltalában Meg nem tanúlod ezt a tudományt, Bottal verem beléd.«

A gyermek állitá, hogy Mindent tud s nem felejti el. Az asszony elpróbáltatá vele A jelenést és elcsudálkozott a Fiúnak mesterfölfogásán.

»Aranybányát találtam Benned, fiacskám, hihihi!« Vigyorgott a boszorkány, »Valódi grófi életünk lesz, Valódi grófi életünk! Lássunk mingyárt az aratáshoz… Ehetnél? majd ha megjövünk, fiam, Akkor jól lakhatol. Neked különben nem szabad sokat Enned, mert mint én elhizol, Aztán elillan a nyúl S üthetjük bottal a nyomát. Kövér koldusnak Soványan jár az alamizsna.«

Egy népesebb utczába mentenek, Ott a banya Kiállitá a gyermeket, S ő egy közel csapszékbe tért, És onnan kandikált ki, S a hányszor a fiú kezébe Dobának valamit, Fölvette a pálinkás poharat, Egyet kortyantott és vigyorgott.

VIII.

Egyik nap úgy folyt, mint a másik. Koldúlt és koplalt a fiú; A vén banyának gondja volt reá, Hogy el ne hízzék valahogy szegényke. Koldult és koplalt, e kettőt tudá Az életből s nem egyebet. Elnézte sokszor, Midőn játszottak gyermektársai, Nézett rájok merően, S gondolta, milyen jó lehet Az a játék, az az öröm! S elméje napról napra érett, S érezni kezde, érezé, Hogy ő boldogtalan… Két évet élt már át a koldulásban. Nem volt többé szükség reá, Hogy megnyálazza szemeit, Gyakorta telt meg az könyűivel.

Egyetlen egy barátja volt, Ki nyájasan nézett reá, Kit szeretett, ki őt szerette, S kivel megosztá Sovány falatjait, A melyeket otthonn kapott, S a melyeket a városban talált… Ez egy barátja a kutya, Mely hálótársa volt.

Mint vágya hozzá, hogyha reggelenként Elhagyta őt, s ha este haza ment, Minő örömmel volt vele! A vén anyó már írigyelni kezdé A barátságot, a melyet kötének, Irígyelé, hogy a kutya A gyermeket jobban szerette, mint őt, És sokszor megveré, s midőn az állat Fájdalmában keservesen vonított, A gyermek sírt, zokogva sírt. És a vén asszony elkergette végre A háztul a jó állatot, Több ízben elkergette, de Az visszajött mindanyiszor, S a kis fiúhoz mindig nyájasabb lett.

Igy élt a gyermek. Már hat éves volt, S átélte hat századnak nyomorát És néhány percznek árva örömét. Ott állt egy utcza szögletében egyszer, S didergett… késő őszi este volt. Sár volt az utczán, s köd a sár felett, Nehéz, komor köd, s ő a sárban, ködben Mezítláb és hajadon fővel állt, S az elmenőkhöz nyöszörögve Nyujtotta sárga kis kezét. Ugy ment be hangja a szivekbe, Miként egy égő fájdalom. Mint a harang szava, Mely haldokló ember számára szól.

Egy vén mogorva úr Megállt mellette s hosszan nézte őt, Hosszan, merően, átfuró szemekkel. A gyermek elszaladni készült. »Megállj!« morgott reá az úr. A gyermek állt s mocczanni sem mert, S az úr kérdé: »vannak szülőid?«

»Va…« azt akarta mondani, Van anyja, a ki éhezik s beteg, S most halt meg apja, De a mogorva úr előtt Nem mert hazudni, Torkán akadt a szó, azt gondolá, Hogy ez mindent tud, és így válaszolt: »Nekem szülőim nincsenek, Vagy nem tudom, hogy vannak-e? Mert én talált gyermek vagyok.«

»Kövess tehát«, szólt a mogorva úr, S utána indult a fiú. A vén asszony kilépett rejtekéből, És rá kiáltott »itt maradsz, Hazug kölyök!… Ez a fiú az én fiam, uram!«

»Nagyságos úr«, rimánkodott a gyermek, »Nagyságos úr, én nem vagyok fia, Mentsen meg engemet, vigyen magával, Az isten s a szentek nevére kérem! Meguntam már a koldulást, Az ő számára kellett kéregetnem, És engemet koplaltatott, Hogy csak minél rosszabb színben legyek, Hogy szánakozzék rajtam, a ki lát. Oh istenem, most is hogy éhezem!« Igy szólt a gyermek, a mogorva úrra Fölnéze, s esdeklő szeméből Könny folyt le, könnyek zápora.

»Oh gaz dög, oh te istentagadó, Te ördögfának makkja te!« Rivalt a vén boszorkány a fiúra, »Te bocskortalpra sem méltó pofa, Te hazugság kalásza, Te minden rosz, te semmi jó! Még hogy nekem koldult, uram fia, Mikor halálba szégyenlem magam, Hogy kéreget, s e rosz szokása megvan, Mihelyt elforditom szemem, És hányszor vertem már meg érte, Hogy ilyen szégyent hoz reám! Szegény vagyok, de koldulásra Nincsen szükségem, mert elélek Becsűletes munkám után. És még hogy én őtet koplaltatom! Én! a legjobb falatokat A szájamtól szakítom el, S belé tömöm! De mind ez hagyján… még meg is tagad. Nem fáj a szíved, te puruttya lélek, Te csúf poronty, anyádat megtagadni, Szülő anyádat? hogy ki nem szakadt e Szóval belőled a lép és tüdő S a májad és a zúzád? A földön sincs jobb nagyanya, Mint én vagyok, s ő ily rosz unoka! De már nincs messze az itélet… Saját tulajdon anyját Tagadja meg a gyermek, Édes szülőjét!«

Ennyit darált a vén malom Egy lélekzés alatt; Itt a mogorva úr Szóhoz jutott s szólt: »Elég már a komédiából, Különben e bottal némítlak el, Undok szipirtyó! Részeg vagy mint a csap; Ha kijózanodol, Jőj hozzám a keresztlevéllel, (Ott ama nagy házban lakom,) S a gyermeket elviheted, De csak ha a keresztlevéllel jősz. És most hordd el magad… s te Kövess, fiú.«

És a fiú követte az urat, Koronként vissza-visszanézett, Azt képzelé, hogy a banya Már nyúl utána s galléron ragadja; De az nem mert közelgeni, Ottan maradt állóhelyében, Csak öklével fenyegetőzött, S forgatta égő szemeit, mint A kovács a tüzes vasat.

IX.

Jobban lett dolga a fiúnak. Nem kellett többé lopnia, És nem kellett koldulnia, Milyen boldogság, mily jótétemény! Csak néha szállt az aggalomnak ölyve Föléje: hátha a boszorkány Előjön a keresztlevéllel, Mi lesz akkor megint belőle?… És néha szállt a bú galambja Föléje, ha eszébe Jutott a hű kutya, A hálótárs és a barát. Ennek kedvéért gyakran szinte kész volt A vén banyához visszamenni, S koldúlni, csak hogy együtt legyenek. Gyakorta álmodott felőle, Álmodta, hogy ölelte a kutyát S ez nyalta képét és kezét, S midőn fölébredt, s társát nem lelé, Elkezdett sírni, s hosszan sírdogált.

Midőn haza ért a fiúval a Nagyságos úr, átadta őt a Cselédségnek. Kitisztiták őt A régi szennyből, mely reá nőtt És régi rongyai helyett Kapott szép uj ruhát. Mily jól esett neki! Azt vélte, eddig nem is élt, Azt vélte, hogy most született. Ekkor magához hívatá Az úr, és így szólt szigorúan: »Fiú, e gyermek itt fiam, te őt Nagyságos úrfinak hivod, Ő lesz parancsolód, S te szót fogadsz neki, Ő lesz az úr, te lészsz a szolga. Egyéb dolgod nem lesz, mint szót fogadni, De ennek pontosan tégy eleget. Minden szem-intés egy parancsolat; Ha teljesíted, nem lesz semmi baj, Lesz enned, innod és ruhád… Ellenben ócska rongyodat, A melyben fölfogadtalak, Nyakad közé akasztatom, Aztán mehetsz a nagy világba S koldulsz, mint eddig koldulál.«

Szolgált az árva gyermek a Nagyságos úrfinak, Mögötte ment, mögötte állt, Mindig árnyéka volt, És leste ajka mozdulását, S alig volt a parancs kimondva, Midőn már teljesűlt is, S a jó fiú Még is mennyit nem szenvedett! Mert a nagyságos úrfi Oly gazkölyök vala, A milyenek rendesen a Nagyságos urfiak. Érezteté, hogy ő az úr, Érezteté minden nyomon. Ha száját a leves megégeté, Kis szolgáját üté pofon; Ha nem köszönt más nékie, A kis fiú fejéről Ütötte le a kalapot, És ennek markolt üstökébe, Ha a fésű belé akadt hajába, S nem volt olyan csíny, oly gonoszság, Mit rajta el nem követett, Mihelyt eszébe jut vala. Lábára lépett készakarva, Aztán ellökte, hogy mért áll az utban? Sarat kent rá, s aztán nyakon veré, A mért olyan tisztátalan, Szemébe önté a vizet, s ha sírva Fakadt rá, mazna fattyunak nevezte.

Sok szenvedése volt szegény fiúnak, És napról napra többet szenvedett, De tűrte békén bajait, Tűrt elszántan, miként egy férfiú, Kiben magas lélek lakik. S mi végre tűrt, miért el nem hagyá Kínos helyét, mint gyakran volt eszében? Ha tudnátok, miért maradt!

Nem a jó étel és a jó ruha Csalá őt vissza, hogyha útnak indult, Hogy elbujdossék a széles világba; Nem volt ő olyan, mint a tyúk vagy a lúd, Mely elbarangol, s ha megéhezik, Jóllakni ismét visszamegy helyére, Mig ellenben a csalogány s pacsírta, Ha megnyílt börtönének ajtaja, Ott hagyva a kész és jó eledelt, Elszáll örökre s megelégszik azzal, Mit kinn a szabadban talál.

Igy érezett a kis fiú, Mint e szabadba vágyó madarak, S még is maradt, mint a tyuk és a lúd, S ha indult, ismét visszatért. Mi csalta vissza őt? A tanulás.

Az úrfi mellett eltanulgatott. Ott állt mögötte észrevétlenűl, Könyvébe kandikált, S a nevelő minden szavára Figyelmezett, S mit egyszer megtanúlt, El nem feledte. Előbb tudá az írást, olvasást, Mint a nagyságos úrfi.

És a mint szaporodtak évei, Azokkal szaporodtak Isméreti, Mint a szarvas szarván az ágak, S ő büszke kezdett lenni rája, S ha a nagyságos úrfi Bolondokat beszélt szokás szerint, Kijobbitá magában, S mosolyga a badar beszédeken. S a nevelő előtt Nem tűnt el észrevétlen A szolga fensősége Az ifju úr fölött, S ha nem tudá Leczkéit a tanítvány, Azzal piríta rá, Hogy a szolgával mondatá el, Ki azt hallás után tanulta meg. Becsűletére vált ez a fiúnak, De nem vált örömére, erre nem, Mert a kevély nagyságos úrfi Mindannyiszor keményen Lakoltatá, hogy őt megszégyeníté. Naponta új és durvább üldözések Jutottak a szegény fiúnak, És ő naponta jobban érezé A szenvedett méltatlanságokat, S most már, ha megüté az úrfi őt, Nem teste érezé, de lelke, Pirúlt, de nem mivelhogy fájt neki, Hanem mert szégyenlé magát.

Tizenhat esztendős vala. Minden nap egy-egy sugarat lövelt Elméje oszladó ködébe, S minden sugár egy-egy betű volt, És ilyen írat lett a sok betűből: »Mi jognál fogva vernek itten engem? Mi joggal bánt embert az ember? Különbnek alkotá az isten Az egyik embert, mint a másikat? Igazságosnak hirdetik az istent, Ha igazságos, úgy azt nem tehette, Úgy minden embert egyformán szeret. S én többé tűrni nem fogok. Akármi lesz belőlem. Táplálatot, ruhát, szállást kapok, De én ezért szolgálom őket, S ezzel leróva a jótétemény. Dolgoztathatnak, erre van jogok, De a verésre nincs. Még egyszer fognak csak megütni, De többször, istenemre, nem!«

Ugy is lett. Első alkalommal (És várni erre nem kellett sokáig) Midőn az úrfi rá kezét emelte, Ekkép kiálta föl: »Megálljon ön! Ne bántson többet, mert úgy visszavágom, Hogy megsiratja holta napjaig. Elég soká voltam kutya, Kit verni, rúgni lehetett, Eztán ember leszek, Mert ember ám a szolga is! Megvallom, itt jótéteményt Rakott egy kéz reám, De más kéz azt bottal veré le rólam, És e szerint Nem tartozunk egymásnak semmivel.« Az úrfi e szokatlan szókra Elképedett, megmerevűlt, S tájtékot turva, ekkép orditott: »Hah szolgafaj! hah lázadó gazember!«

És a fiú így válaszolt, És hangja megvető volt: »Hm, szolgafaj? ha már a születést Veszszük, talán az én apám Különb úr volt, mint minden ivadékod, S hogy eldobott magától, Az ő hibája, nem enyém, S ha minden úr ilyen rosz lelkű, mint te, Jól is tevé, hogy eldobott, Mert úgy ennek köszönhetem, ha Becsűletes ember leszek. És lázadó?… ha lázadás az, Midőn az ember érzi és kimondja, Hogy ő is ember, mint akárki más, Ugy büszkén mondom: lázadó vagyok. S tudnám csak mind azt, a mit érezek, Ugy, a mint érezem, kimondani, Föllázadnának milliók velem, S reszketne a világ, Mint Spartacustól Róma reszketett, Midőn eltépett lánczaikkal Verték falát a gladiátorok! – Nagyságos úrfi, isten önnel, Mi együtt többé nem maradhatunk, Én önnel mint ember beszéltem, És hogyha egyszer már A szolga emberré emelkedik, Éhen hal meg vagy a bitófán, De többé szolga nem lesz!«

Ezzel megfordult és kiment, Örökre ott hagyá a házat, Hol gyermeksége úgy uszott el, Mint a virág az iszapos patakban.

A merre látott, arra indult, Ment a világba czéltalan. Az ifjuság fölgyúladott szivében, Ugy égett, mint a fölgyúlt város ég, A melyre rá fúj a viharnak Süvöltő óriása; S e lángokban milyen csudálatos Mesés képek keletkezének! S lelkét e lángok ugy megedzék, Mint a hámortűz a vasat.