# Petőfi Sándor összes költeményei Hazai művészek rajzaival díszített negyedik népies kiadás

## Part 7

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/petofi-sandor-osszes-koltemenyei-hazai-muveszek-rajzaival-diszi-fa34073e/index.md

Sajnálom szegényeket, De hijába, nem tehetek róla… Hogyha még is szállni tudnék, Mint amottan az a gólya.

Mit csináljak hát? Ha az éjet itt kinn töltöm, Gyönyörű mulatságocska lesz, Nedves háttal sáros földön…

Bár Bolond Istóknak hínak, Ily bolond csak nem leszek – Mit tünődöm? amott egy tanya, Bemegyek.

Zsiványfészek is lehet Barátságos alakjára nézve, De nincs annak félelem szivében, A kinek még bányában a pénze.

És a kémény füstölög, Ergo tűz van a konyhán, Ergo megmelegszem, sőt még Vacsorálok is talán.

Mily szerencse, mily boldogság, Hogy tanultam logikát, Most ezt föl sem érném észszel… Éljenek az iskolák!«

Ez komor tanya, A hová az ifju mégyen, Mélyen benn a Puszta közepében.

Félig ép, Félig rom; Ház-e vagy Sírhalom?

Mint az árva gyermekek Anyjok sírhalmánál, Egy pár vad fa körülötte Olyan szomorún áll.

És pedig nagy épület, Nem paraszt kőmíves rakta, Drága mű, Csak hogy az enyészet lába rajta.

Oldaláról hull a vakolat, Kopott zsaluk lógnak lefelé, Mint helyökből kifeszíté Egyik-másik kósza szél.

Az ajtó előtt egy Életúnt komondor, Ellenséget s jó barátot Egyaránt megmormol.

Hátul a cselédház, oldalánál Egy öreg mogorva béres lézeng; Dolgoznék, ha dolgoznék, Balta és járomszög a kezében.

Minden oly bús, Oly kedvetlen, Mintha egy világnak Átka volna itten.

Gondolá is fiatal barátunk, Hogy elért e tanya közelébe: »A tatárjárásnak itt talán még Mostanában volt csak vége.

De ha benn még mostan is Timurlán, Dzsengizkhán s az egész Tatárország, Még ugy is belépek; lábamat Vissza még ez urak sem riasztják.«

S a küszöbre És belépett, S láta egy vénséges Asszonyképet.

A parazsat túrta Csiptető vasával… Szólt az ifju hozzá Elragadtatással:

»Jó estét magának Szerelem galambja, Ifjuság rózsája, Nagyanyám nagyanyja!…«

De az érdemes hölgy közbevágott A beszédnek végét el nem várva: »Mit keres kend? isten hírivel Menjen arrébb, ez nem csárda.

Majd biz itt minden sehonnait Befogadni, hát hogy is ne! Kivált ilyen tájban, Mikor itt van már az este.«

»Ejh, babám«, felelt a vándor, »Hisz nem ment el az eszem, Hogy beüssem orrom ilyen helyre, Ha el nem esteledem.

Ép azért, mert este van…« De szavát el nem végezheté, Nagy csetepatéval küldte Őt az asszony kifelé.

Ő nem tágitott. »Ki itt az úr?« Kérdezé, »Véle szólok; vigyük az ügyet Ő elé.«

»Itt az úr, mi a baj?« Szólt egy tompa hang, Mintha szólna tenger Fenekén harang.

Hófejér aggastyán volt az úr, Hófejér bajuszszal és szakállal, Homlokán kevés haj, sok redő, Úgy állt ottan komoly méltósággal.

Úgy állt ott merően, Mint egy sírkereszt, Melyet tél-időben, Tiszta hó fedez.

Úgy állt, mint egy egész temető, Melyben oly sok, oly sok a halott, S látható volt jól, hogy az öröm van Legrégebben eltemetve ott.

És az ifju lelke a pajkosság Tarka köntösét rögtön letette, S szólt illendő szerénységgel S tisztelettel közeledve:

»Jó uram, bocsánat! Útazó vagyok; Még ugyan nem fagytam meg, de Nem is izzadok.

Nagyon utolért a zápor, Át találtam ázni egy kicsit, Engedelmeddel fölmelegenném S megszárítnám a ruhámat itt.

S ha jóságodból ezen kivűl Még maradna egy darabka hátra, Azt csak arra használnám, hogy Megmaradnék itten éjszakára.«

»Jól van«, volt a kurta válasz, S ezzel befordult az agg. Kurta volt a válasz, ámde több Nem kellett az ifjunak.

Fönn termett a tűzhelyen, A láng mellé guggolt szépen, S űlt kevélyen és vidáman, Mintha űlne egy királyi széken.

»Most nekem áll a világ!« Ekképen gondolkodék, »Tudtam, így lesz, és azt is tudom, Hogy vacsorám is lesz még.«

Ezt gondolta, s összevissza Gondolt minden tarkabarkát, És miért ne gondolt volna? Hisz Bolond Istóknak híták.

A mi volt és a mi lesz, A mi nem volt s nem leszen, Minden, minden Megfordult a fejiben.

S a mit ő magában gondolt, Ki is szokta mondani; No hiszen a vén anyónak Volt mit hallani!

Három vendégoldalas szekér Sem bírná el, annyit fecsegett ott, S olyakat, hogy rajtok az anyó is Néha még – uram bocsá’! – mosolygott.

Hejh pedig ezt vajmi régen, Régen nem tevé már, Szinte csikorgott belé a szája, Mint a megrozsdásodott zár.

De hogy minden mértéken fölűl Hosszu ne legyek: Mint az ifju jóslá, meghivá őt Vacsorára az öreg.

»Ejnye, ejnye«, gondolá az, Másod ízben rakva meg a tányért, »Ez a Matuzsálemína Hogy kitett magáért!

Hiszen ez királyi vacsora; Kár, hogy ilyen búsan költjük el… Megszólitom az öreg urat, Ha felel, ha nem felel.

Jó uram, tisztelt úr, Ételed jó, de egy híja van. Az az egy híja, hogy Nagyon sótalan.

Nem ezt a sót értem… mással Szoktam sózni én az ételt: Mulatással, Víg beszéddel.

A halak is kaczagnának rajtunk, Ekkép látva minket… Avagy siralomházban vagyunk tán, S holnap már kivisznek?

Fél halál a hallgatás, Tőle szinte félek én; Ha te restelsz beszélni, Majd beszélek én.

Történet, földmívelés, müvészet, Csillagászat, természettan, Költészet, jogtudomány, kuruzslás, Mind, mind, mind a fejemben van.

Ismerős előttem Éjszak, dél, kelet, nyugat, Jártam fényes palotákban És rongyos kunyhók alatt.

Mondd, miről beszéljek?« És az agg (inkább szemeivel, Mint hangjával) ekkép válaszolt: »Engemet már mi sem érdekel.«

»Oh, uram, ne mondd ezt«, szólt az ifju, »Isten ellen vétkezel vele… Elzárkozni e dicső világtól, A mely széppel, jóval úgy tele!«

»Tele széppel, jóval«, mormogá az Aggastyán fejét megrázva, »Tele széppel, jóval, meglehet, de Legfölebb csak néhányok számára.

Majd ha hetven, nyolczvan év keservét Hordod a szíveden, S közte még csak egy hervadt virág, Egy szép emlék sem leszen,

Majd ha dőlni készül élted fája, S azt sem mondhatod, Hogy ágán a boldogság-madár Egyszer nyugvék, egy dalt csattogott.

Hanem a kínszenvedések függtek Rajta, mint akasztott emberek: Akkor mondd meg, milyen a világ, Akkor mondd meg, fiatal gyerek.

Tél vala már ifjuságom, Hát öregkoromnak, Hát ennek még Milyen nevet adjak?

Szerettem; szerelmem angyal volt, Ott fönn született az égben, S gyalázat sarával megdobálva Halt meg itt lenn, a földön, szeméten.

Hogy virágtalan volt tavaszom, Kétségemnek rémeit legyőzve, Jó reménynyel néztem a kalászos Nyár elé és a gyümölcsös őszbe.

Eljött s elment mind a kettő, És mi hasznom benne? Hogyha mindent elbeszélnék, Szíved megrepedne.

Hosszu fájdalom rövid tartalma: Sírban két jó gyermekem, Még egy él, és ez rosz ember És irántam idegen.

Elhagyám, s már nem láttam sem ő, sem A világot tíz esztendő óta, És ezóta nincs egyéb érzelmem, Mint bevágyni, be a koporsóba.

Én bevégzém számadásom Az élettel, Mit akarhat még velem, hogy Nem ereszt el?

Kiivott már mindent, bennem Semmi nem maradt, Mért nem dobja hát el már az Üres poharat?

Átkozott légy, élet, Légy elátkozott, A ki rabszolgádat Ekkép kínozod!

Átkos, átkos a világon minden, Egy van csak, mi áldást érdemel, Az az egy kicsiny gödör, hová az Élet minket nem kisérhet el.

Milyen áldás, ott lenn porladozni, Elfeledni, hogy valánk, Hogy ama nagy kínpadon szenvedtünk, A melynek neve világ!«

Itt megállott a sok évnek És sok búnak embere, És az ifjú szót emelni Csak hosszú szünet multán mere:

»Szent előttem minden fájdalom, Kettősen szent az öreg szivé… Nem akarlak bántani; bocsáss meg, Ha beszédem lelked sértené.

Jó uram, te vétkezél, Tűrd tehát a büntetést, Mely ha nagy, azért az, mert Bűnöd is nagy: a kétségb’esés.

Ez a bűnök koronája, Minthogy ez nem más, Mint a legsötétebb Istentagadás.

A kétségb’esés pokoli hang, A mely fölkiált az égre: Nincs tebenned isten, a kinek Gondja volna az emberiségre.

S méltó rá bizonynyal, A ki ezt kimondja, Róla hogy kezét a Jó isten levonja;

Mert van a világnak atyja, Van egy hű gondviselője, Minden ember megláthatja, A ki el nem fordul tőle.

Csak ne légyünk türelmetlenek! Néki sok a gyermeke, Ne kivánjuk, hogy minket tegyen Mindeneknek elibe.

Itt a törvény: »várj sorodra«, És nem vársz hiába; Mint a nap a föld körűl, úgy Vándorol jósága.

S nincs itt a kit elkerűlne, Ha ma nem jött, eljön holnap… Míg az ember boldog nem volt, Addig meg nem halhat.

S a boldogság soh’ sem késő, És ez oly bűvszer, mitül – Essék csak egy csepp beléje – Egy tenger megédesül.«

Még soká beszélt az ifju, És az agg mindig jobban figyelt, S ugy szivá be lelke e beszédet Mint a gyermek az anyatejet.

És midőn elhallgatott az, Álmélkodva kérdezé az agg: »Hol tanultad ezeket? Ki vagy, ifju, hogy hínak?

Az pedig a komolyságot Már nagyon megunta, S válaszát vidáman, pajkosan Ilyeténkép mondta:

»Hol tanultam ezeket? Egy bagoly beszélte, A midőn egy vészes éjjel Egy odúban háltam véle.

Ki vagyok? sehonnai, Se országom, se hazám, Valamely vándormadár Lehetett az ősapám.

Járok-kelek a világban, Ma itt vagyok, holnap ott, És a kinek tetszik, annak Emelek csak kalapot.

Minél többet éhezem és fázom, Annál több az örömem, Mert annál szebb lesz jövendőm, Minél rútabb jelenem.

S hogy hínak? biz én már jóformán Elfeledtem igaz nevemet, Azt tudom csak, hogy most a világ Bolond Istóknak hí engemet.«

Másnap reggel Bolond Istók Fölvevé kis batyuját, Oda állt a vén gazdához És elmondá búcsuját:

»Isten hozzád, jó öreg, ha egykor Boldog lészsz, gondolj reám, Jussak akkor az eszedbe, a ki Boldogságodat megjósolám.«

Megfogá kezét a Remegő aggastyán, S szóla, s egy nehéz könny Pergett végig arczán:

»Isten hozzád, ifju ember, A kitől én… a ki bennem… A ki nékem… látod, látod, Hogyan kell a szót keresnem.

Isten hozzád… vagy nem, Mondok valamit: Ne bucsúzzunk még el, Maradj vélem itt.

Maradj itt, míg meg nem únod E tanyát, És ha tetszik, maradj itt az Élten át.

Mondd el, a mit tennap mondtál, Mondd még százszor el nekem, Olyan jól esik azt hallanom, S végre majd el is hiszem.

Úgy-e itt maradsz, barátom?« Szólt az ifju: »Maradok; Kötelességem maradni, Ha már így van a dolog.

Az olyan beszédben Ha kedved telik, Elbeszélek én, ne félj, akár Száz esztendeig…«

Kinn azonban zaj van, Kocsi érkezett; Kocsi itt e pusztán! Vajon ki lehet?

»Nem szabad bejőni senkinek!« Igy kiálta ki az agg… »Én nekem sem, nagyapám?« Szól kivűl egy édes női hang.

És kinyílt az ajtó, És bejött a lyány, Oly fiatal, oly szép, És oly halovány!

S rá borult a bámuló öregre, Könnye, csókja égeté két arczát, S így önté ki Lelke harczát:

»Unokád függ rajtad, nagyapám, Úgy ölellek át, mint a keresztet, Áhitattal és reménynyel… hangom Fájdalomtul és örömtül reszket.

Jöttem hozzád ótalmat keresni, Hol találnám azt, ha nálad nem? Jaj, hogy erre rászorultam, s százszor Jaj, hogy apám az én ellenem!

Tőle futok, védj meg ellenében; Szívtelenűl férjhez menni készt, Van-e annak, van-e annak szíve, Ki egy szívet összetörni kész?

Kérelem s könny, mind hiába volt, Kőszoborra hulltak könnyeim… Oh, ha itt is ugy járok, mint ottan, Lesz-e több ily sors, mint az enyim?

Értem, értem, mit jelent e Szemrehányás szemeidben, Úgy-e azt, hogy az utósó Szükségből vagyok csak itten?

Ne itélj meg, százszor jöttem volna, S apám tiltá, hogy ne jőjek el, Ő mondá, hogy senkit sem szeretsz te… Ah, hogy őt mindig vádolnom kell!

Csak hogy itt vagyok végtére, El sem hagylak már ezentul, Hogyha csak te Ki nem kergetsz hajlékodbul.«

Mennyit nem akart felelni E beszédre az aggastyán, És, egy szó kevés, de annyi Sem jöhetett ki az ajkán.

Könnyhullása, zokogása Volt a felelet, És hogy édes könnyeket sír, Látni lehetett.

Mint két árviz, a mely Összejő, Összefolyt fölötte Múlt s jövő,

És e tenger őt örök Elnyeléssel fenyegette, Vagy ha életét nem is, de Elméjét nagyon féltette.

Végre is csak tört eszméket monda: »Van tehát, ki engem is szeret, Mintha feketedni érzeném Ezeket a fejér fürtöket!

Mily kicsiny volt, hogy utószor láttam… Milyen szépen néz reám… Ifju ember, hol vagy? nézz ide, Ez az én kis unokám!

Ifju ember, addsza kezedet, Mert hiszen te mondtad: Míg az ember boldog nem volt, Addig meg nem halhat.

Ő hozzám jött, volt bizalma bennem… Többé már el sem hagy… Védni foglak isten, ember ellen, Kis unokám, ne félj, jó helyen vagy.«

És ki tudja, még mit Össze nem beszélt, Összevissza hányva Végét, elejét.

Kinn azonban ujra zaj van, A leányért apja jött, De kilép az agg s reá dörg: »Át ne lépd e küszöböt,

Nem szentségtelen lábnak való ez, A tied szentségtelen… Vagy jer, azt megteheted: taszíts el És gázolj keresztűl testemen.

Lyányod itt van… lyányod? Többé nem tiéd, Mért is volna? őt ugy is csak Veszni kényszerítenéd.

Megtagadtad egykoron apádat, Megtagad most téged gyermeked… Él az isten s őrizi törvényét, Őrködik az igazság felett.

Meg nem átkozlak, de Meg sem áldalak… Menj el ugy, hogy többé Ne is lássalak.«

És a fiú nem mert közeledni, Összezúzva távozék, Apja keményen parancsolólag Nyujtotta ki jobb kezét;

Úgy állt ott az aggastyán Bús hideg fönségben, Mint a jégnek oszlopa Éjszak tengerében.

A midőn már messze járt fia, Egy sohajt küldött utána, Egy kebeltépő sohajt, S beballagott hajlokába.

Odabenn nagy hallgatás lett, Mélyen hallgatának. Végre szólt az ifju vándor Az öreg gazdának:

»Most, uram, már ugy hiszem, hogy Én fölösleges vagyok, Van már, aki majd vigasztal, A ki földerítni fog.

Jó kedvemmel és vándorbotommal Megyek én megint a magam útján… Isten hozzád, öreg ember, Isten hozzád, ifiú lyány.«

Menne is, ha őt a gazda Meg nem fogná, S nyájas keménységgel így nem Szólna hozzá:

»Az elébb maradni kértelek, Mostan ezt parancsolom, Láss boldogságomban is, Hogyha láttad bánatom.«

»Maradok, ha úgy kivánod, Sőt maradok örömest«, Szólt az ifju, »de egy kikötéssel: Én leszek a gazda, mindenes.

Lyány levén a háznál, Rendnek is kell lennie, És így bízni kell a kormányt Ügyes ember kezire.

Én világlátott ember vagyok, Meglásd, mit csinálok E házból, mely most beillenék Medve- és farkastanyának.«

S hozzá látott a dologhoz, A cselédség véle, Lusta nép volt, hanem őket Váltig ösztökélte.

Seprő, meszelő, sikárló, Szappan, minden működék, S harmad napra a tanyát már Majd magok sem ismerék.

Minden tiszta, fényes, mint a Katonaruhán a gomb, Nincs sehol a régi rozsda, Régi szenny és régi gond.

S ez, Bolond Istók öcsém, Ez mind a te munkád, Ember vagy, ember a lelked is, Akárki mit mond rád.

Tudja ő jól, mit hogyan kell, Hagyjátok csak őt magára, Tudja azt is, hogy a szép lyány Nem haragszik a virágra.

Annak hát az ő okáért Hajnalonként kimegy a pusztába, Összeszedi a sok szépen-nyíló Vadvirágot, s köti bokrétába,

És ezt a lyányka, Hogyha felkel, Ablakában látja Minden reggel.

Reggelenkint szép virágbokréta, Nap hosszában tarka víg beszéd… Hejh dicséri az öreg az ifju Elméjét, a lyány pedig szivét!

És igy telnek, igy röpűlnek Órák és napok, Sőt még ugy sem hazudok, ha Mondok egy pár hónapot.

Hogy mult el, hogyan nem, Azt nem tudja senki, De hogy elmult szépen, Nem tagadja senki.

S már akárhogyan húzzuk, halasztjuk, Végre is csak el kell mondani… Szinte restelem leírni, Olyan furcsa valami.

Nagyon egyszerű dolog különben: A fiú fölszedte holmijét, S a vándorbottal kezében Az öreg elébe lép,

S szólt, azaz csak szólott volna, S nem tudott, csak szája mozgott, Elfelejtett Minden hangot.

De az öreg szó nélkűl is Általlátott szándokán, Nem különben, a ki ott állt Másfelől, a kis leány.

És egyszerre csak elkezdtek Sírni mind a ketten, S rá kezdte az ifju is, tán Még keservesebben.

Ugy megsírtak, sírdogáltak, Jobban sem kell, Egyszer űlőhelyéből a Gazda fölkel,

És hátáról a tarisznyát Leveszi, A leány meg kezéből a Botot veszi ki.

És azóta nyugszik A tarisznya s bot, Bolond Istók többé El nem távozott.

Nem volt bolond, Hogy távozzék, Onnan, a hol Ugy szerették! – – –

Már kevés virág van a pusztában, Mert az őszi szelek fújnak, De vagyon még annyi, hogy elég lesz Menyasszonyi koszorúnak. – – –

A midőn a templomból mint Feleség s férj jöttenek, E szavaknál egyebet nem Mondhatott a jó öreg:

»Gyermekeim, legyetek Mindig ilyen boldogok… Már én is tudom, mi a Boldogság, meghalhatok.«

»Nem szabad meghalnod«, súgta a vő, »Hátra van még valami: Unokádnak gyermekit idővel, Őket is meg kell még áldani!« – –

Évek jöttek, évek mentek, Mindenik vetélkedett, Melyik adjon a másiknál Ő nekik több örömet.

Most pedig… elmondjam-e, ne mondjam? Űzik a felhőket a szelek, Nagy pelyhekben sűrűn omlik a hó, Hó a földön, éj a hó felett.

A pusztában csak egy fény világít, A tanyának mécsvilága ez, Boldogokra vetheti világát, Ugy tetszik, hogy örömében rezg.

A tanyában, jó meleg szobában, Pattogó, szikrázó tűz körűl Az aggastyán, a férj, a menyecske És egy pár kis pajkos gyermek űl.

A menyecske fon s dalol; nagyapja S férje játszik a két fiuval. – Kün süvít a tél viharja… ott benn Perg a rokka s vígan zeng a dal… –

(Pest.)

SZÉCSI MÁRIA.

Zordon, de ragyogó, lovagkor! kiégett Piros éjszaki-fény! ujra meggyujtalak, Képzetem fáklyája ujra meggyujt téged, S lángodnál látszik a tündérkert újolag, Melynek oly szép fája volt s oly szép virága: Vitézség cserfája, szerelem rózsája! – –

Idősb Rákóczi György két száz esztendővel Ezelőtt elhagyta szép Erdélyországot, S a hitszabadságért küzdő seregével Bátran, elszántan a magyar földre vágott; Gömör bérczei közt magas Murány vára Rá s katonáira nyilt kapukkal vára.

Bethlen szép özvegye volt Szécsi Mária, Ki megérkezésén ekkép üdvözölte: »Üdvez légy, fejdelem, Erdélynek hős fia, Lelked rokon s Szécsi Máriának lelke. Ugyanaz ügy köti össze lelkeinket, Azért kezet fogni mi gátolna minket?

Itt van íme jobbom, add ide jobbodat, Bátran szoríthatod, bátran megrázhatod: Apám s férjem hős volt, hát sikoltásomat Asszony létemre is hallani nem fogod. Igy, Rákóczi bátya; most szent a frígy velem, Barátod barátom s ellened ellenem!«

Tovább ment Rákóczi a frígykötés után, Serege kis részét hagyván csak ott őrül, Ha jön ellen, jőjön; csak mosolyog Murány Rá a víhatatlan sziklai tetőrül… Magas és meredek, fölnyúl a fellegig, Tán még a villám is alatta születik.

Jött is az ellenség, pedig nem sokára, A haragra lobbant császár emberei; Őket a pártütő várnak ostromára Vitéz Vesselényi Ferencz vezéreli, Követet nevez ki, hogy a várba menne, S vagy megadást hozna vagy harczot üzenne.

Elindult a követ, be is bocsáttaték, Bethlen szép özvegye kérdé: mit kivánna? »Vár kapitányával szólni óhajtanék.« ‚Szólj, felelt a hölgy, én vagyok kapitánya.‘ Elbámult a követ, hogy ne bámult volna? Ily kapitánnyal még soha sem volt dolga.

Azután elkezdé s mondta mondókáját, Mely röviden hangzék, csak ennyibül állott: »Megnyitjátok-e ti nekünk Murány várát? Vagy mi magunk nyissuk meg, azt akarjátok?« Kurta megtagadás volt a válasz érte, Azt is gúnyos, büszke mosolygás kisérte. Visszakullogott a követ a vezérhez,

S eléje terjeszté, kivel és mit beszélt. Vesselényi maga sem tudja mit érez? Mijét bántja e hír: szivét-e vagy eszét? Lelkére sötéten, sűrün jött a felleg, És belőle ilyen villámok löveltek:

»Ördög és boszorkány, még csak ez volt hátra, Hogy fejkötő ellen szögezzem ágyumat; Rá találok lépni, jó asszony, pártádra, S majd pártáddal együtt fejed is leszakad. Tán üres a konyhád, nincs mit kotyvasztanod, Hogy főzőkanál helytt most a kardot fogod.

Soha sem hallotta ez asszony híremet? Vesselényi hírét, hogy így ki mer kötni?… Holnap halvány lesz a hajnal, mert elijed, Olyan ágyudörgés miatt fog ébredni, S mire ő elszalad és a nap föltámad, Murány égő romján gyujtom meg pipámat.

Hm, fegyveres asszony! furcsa, furcsa lehet, Olyanforma tán, mint szoknyában a férfi. Tehát amazonok csakugyan termenek, Melyekről nem egyszer hallottam regélni?… S mondja követem, hogy szép és ifju asszony. Meg kell látnom, igen, meg! el nem mulasztom.«

A vezérnek hosszu volt ez a nap, hosszu, Két madár szállott rá, türelmét ostromló: Tarka kiváncsiság és fekete bosszu, Kerepelő szarka és károgó holló. Végre jött az éj s ment, viradni is kezdett… A vár tetejéről lesz szép nézni eztet.

Jött az ifju hajnal, az ékes levente, Ragyogó szép csillag a kócsagtoll fején, S vállán újdonat-új piros bársony mente: Igy jött elé fényes diadalszekerén… Megölte az éjet, fejét vette: vére Fölfeccsent egész a fellegek szélére.

A köd pedig, az éj csüggeteg tábora, Mert fő nélkül maradt, futni kezde gyáván, S oszladozott számos apró csoportokra, És elbújt a völgyek legtitkosabb táján, Ott végső kétségbeesés szálla rája, S fölakasztá magát fenyőfák ágára.

Ezalatt Murányon a nép talpon terme, Látván, hogy ott kinn az ellenség sem alszik. Fegyverre! kiáltá a vezér, fegyverre! Szava, mint pacsírta éneke, ugy hangzik, Mert Szécsi Mária volt a vezér maga, Vagy talán leesett a hajnal csillaga?

Pej paripa tombolt, prüsszögött alatta, Békétlenűl rágván szájában a vasat; Oldalán aranyos kardját csattogtatta, Keblén aczél pánczél, fején aczél sisak. Fényes volt pánczélja, sisakja, szablyája, De legfényesebb volt szeme két gyémántja.

Állt sorban a sereg, s előtte vezére, Várván, hogy megszólal a sok ágyú-torok, Melyek, kitéve a szomszéd hegytetőre, Néztek, mint a lánczrakötött komondorok, De ím, a várba az ágyúdörgés helyett Az ellenségtől egy új követ érkezett.

Szép ifjú, a milyen csupán magyar lehet, Tüzes két szeme a bátorság fáklyája, Mely koporsóba vagy diadalhoz vezet… Még is, nézzétek, hogy Máriát meglátja, Arcza piros vére futni kezd, ugy rémlik, Fut lefelé mélyen, meg sem áll szivéig.

Ott áll haloványan a vezérhölgy előtt, És, mint a nyelvetlen harang, oly szótalan. Mindenki gyávának, ijedtnek tartja őt, Csak Mária tudja, csak ő: mi baja van. Az asszony ne látna férfiak lelkébe? Ne látná, mennyire hatott be szépsége?

S melyik asszonynak nincs kedvére, ha tetszik?… Egyet emelt fején a fiatal özvegy, Ajkát rejtett mosoly vonásai jegyzik, S a megzavarodott ifjuhoz közel megy. Egy ugrással vitte mellé paripája. Nagy nehezen megnyílt a követnek szája:

»Asszonyom, még egyszer küld hozzád a vezér Császári királyi fönségünk nevében. Add meg magad, add meg a várat, a mig kér. Megbánás terem a makacsság földében. Nézd, ott állanak az ágyu-oroszlánok, Melyek tüzet hánynak s halált bőgnek rátok.«

Mária mosolygott, s szólni ekkép kezdett: »Köszönöm vezéred szíves jó ’karatját, Hogy a fenyegető bajra figyelmeztet, De mondd meg, hogy azt itt fölöslegnek tartják. Küldje oroszlánit; mire ide jutnak, Lábainknál, mint kis kutyák, meglapulnak.

Magasak a sziklák, erősek a falak… És hogyha nem volna sem egyik, sem másik, Itt vannak kardjaink, hogy oltalmazzanak Vérünk kifolytáig, lélek-szakadásig!« S megüté oldalán a fölcsengő kardot, S lelkesedve tovább ily beszédet tartott:

»Jertek, ha jöhettek: ha gyöngék falaink, Megmutatjuk azt, hogy karjaink erősek; Eldőlhet a sáncz, de bátorságunk nem ing: Meghalhatunk, de úgy halunk meg, mint hősek: Ha itt e lobogó helyett más lengedez, Mi már azt nem látjuk, mert szemünk hunyva lesz.«

Végig hallgatá a követ e beszédet. Vagy tán nem is hallá, csak az asszonyt látta, S szemeitől lelke meggyuladt s ugy égett, Mint itéletkor majd az isten világa. Meghajtá magát – vagy meg sem hajtá talán – Ment, s vitte mélységes sebét bal oldalán.

Bethlenné pediglen, titkos kedvtelésben Küldé tekintetét a távozó után, S ezt gondolta: »Kár volt, tovább nem beszélnem, Maradt volna még itt, s nézett volna… reám. Szép ifjú! szemével több bajt okozhatna, Mint vezére minden fegyveres hatalma.«