# Petőfi Sándor összes költeményei Hazai művészek rajzaival díszített negyedik népies kiadás

## Part 6

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/petofi-sandor-osszes-koltemenyei-hazai-muveszek-rajzaival-diszi-fa34073e/index.md

* * * Eszmélt Perenna, és csodálkozással Nézett körűl, és töredezve szólt: »Férjem!… de ez nem férjem… ez sem az; És e terem… hisz ez nem a mienk. Hová juték? és férjem hol marad, Hogy így magára hagyja hitvesét?« »Férjed, menyecske, messze útazott«, Ekkép felelt Jób, »kár lesz várnod őt, Mert míg utából ismét visszajő, Rég elvirítnak ifju bájaid. Azért feledd őt, s add nekünk magad, Hogy részesűljünk mink is a gyönyörben, Mit férjed a mennyországtól bitorlott.« »El oldalamtól! vissza, szemtelen!« Kiálta a nő, »vissza!… és ne szólj, Mert minden szóért s minden léptedért, Ha férjem eljön, rémesen lakolsz…« »Ha férjed eljő, akkor?« szóla Jób, »Hisz mondtam már, hogy messze útazott, Oly messzire, hogy onnan, a hová ment, Porszemnek látja a nagy földtekét. Szóval – hogy őt ne várd hiába – nézd E kardot s rajta ezt a szép piros vért: Ez férjed vére… én megöltem őt. Most hát szabad vagy, szép asszony, szabad! A női hűség rabbilincsei Nem korlátozzák többé lelkedet. Szabad vagy, használd szabadságodat. Két kar helyett most négy kar vár reád, Hogy boldogítson ölelésivel.« Perenna némán és merően állt, Némán, merően, hidegen, fehéren, Miként holt, csendes téli éjszakán a Száraz bokor, mit ellepett a hó. Ott állt Perenna és a kardra bámult, A melyen olyan drága vér alutt meg. – E mozdulatlan némaság alatt Szivét, lelkét mily harczok szaggaták! A lélek benne ugy sírt, ugy nyögött, Ugy küzködött, ugy jajgatott, miként A jég alatt a befagyott patak. Kitört végtére a kétségbesés, Kitört belőle, mint a tűzokádó Hegy méhéből a füst s lángoszlopok, És átkokat szórt, rémes átkokat Zsivány fejére férje gyilkosának. De mintha minden átok egy virág Lett volna, egy-egy illatos virág, Miket feléje dobnak, hogy szagolja, Olyan kedvtelve állt a hölgy előtt Jób, S midőn az végzé, így kezdette ez: »Hah, istenemre, hogyha átkozódva Ily szép vagy, asszony, menj férjhez naponként, S én férjedet naponként megölöm!… Átkozz tovább, szép hölgy, én hallgatom, Ha minden átkod megfogamszik is.« Perenna Dávid lábaihoz borult, Átfogta térdét, és így esdekelt: »Oh ifju, arczod nem oly ördögi, Miként ezé itt… légy könyörülő, És ój meg tőle, ój meg engemet! Szeretni foglak, szolgálód leszek, Csak ments meg engem férjem gyilkosától, Csak e sátán ellen légy paizsom.« »Meg foglak óni, gyermekálmaim Földönfölűli tündérgyermeke!« Kiáltá Dávid, fölemelve őt, »Meg foglak óni, paizsod leszek; S ki hozzád nyúlni kíván: annak e Paizst előbb ketté kell törnie. Most hát öcsém, Jób, ehhez tartsd magad!« »Nem ugy, jó bátya«, monda Jób, s szemében Ellenszegűlő dacznak lángja gyúlt, »Nem ugy, jó bátya! igy nem alkuszunk. Mi nálunk minden martalék közös, Azért kettőnké e menyecske is; És ha nem engedsz, tudd: e kard, a melylyel Férjének irtam úti levelet A más világra, e kard most is éles, S karomnak sincsen legkisebb baja!« Egymás elébe állt a két fiú, Egymás elébe állt és hallgatott, Nyelvök helyett most kardjaik beszéltek. Kompolti Péter jött be s rájok ordít: »Megálljatok!« s a bajvivók megálltak. »Apánk, te légy hát köztünk a bíró«, Igy szóla Jób, »ez asszonyt itt magának Akarja Dávid bátya tartani; De én azt mondom: ehhez nincs joga, Mert ő kettőnké. Nincs-e igazam?« »Hitvány fiúk«, szólt megvetőleg apjok, »Ily hasztalanság annyira feltüzel, Hogy egymás ellen karddal rontotok? S ilyen mihaszna pörben engemet Mertek biróul híni, engemet!… jó; Igazságot hát én szolgáltatok. Halljátok: e hölgy nem lesz egyiké sem, Sem egyiké, sem másiké… igen, E hölgyet bírni én fogom, magam!« Kihullt a kard a két fiú kezéből, Vérök föllázadt, sustorgott, miként A víz, a melybe a villám csapott, S dörmögni kezdtek bosszus dolgokat. Keresztülszúró lángtekintetét Jártatta végig rajtok az apa, S parancsolólag így kiálta föl: »Ki mer mocczanni és morogni, hogyha Kompolti Péter ezt kiáltja: csitt!«

* * * Miből teremté isten a szivet? Hogy annyi bútól, kíntól sem hasad meg, A mennyi érte a szegény Perennát. – Őrizve Salgó szűk falai között Ült a fogoly hölgy napok óta csak, De mindenik nap századokra nyúlt, Azokra nyujtá azt a szenvedés. Az árva lélek mennyit szenvedett! Egy pillanatban keble meggyuladt A fájdalomtól, és más pillanatban A rettegéstől ismét megfagyott. Hosszan tünődék, véghetetlenűl: Hogy szabaduljon e falak közűl, S hogy álljon bosszut férje gyilkosán? És nem talála semmi, semmi módot! S most jött reá a legnagyobb csapás; Kompolti Péter így nyilatkozék: »Szép asszony, benned a sátán lakik, Te megbüvöltél, napról napra jobban Tetszel nekem, s ha akarod, ha nem: Én feleségül veszlek tégedet.« »Hozzád megyek«, szólt elhatározottan Perenna, ámde oly hangon, mikéntha Lett volna a halálnak angyala, S ezt mondta volna ama szók helyett: »Kompolti Péter, végórád ütött!« – Magához híta Dávidot Perenna, S így szóla: »Ifju, igazán szerettél? Vagy pillanatra fellobbant lidércznek Volt lángja csak, mit érezél irántam? És ha szerettél, mondd: szeretsz-e még?« »Szeretlek egyre«, válaszolt az ifju, »Szeretlek, mint a völgyet a patak, Szeretlek, mint a csillag az eget, Szeretlek, mint a féreg a gyümölcsöt! S ha te szeretnél… oh szólj, asszonyom, Hogy érdemeljem meg szerelmedet?« »Hogyan?« felelt a nő, »egy módja van: Öcséd megölte férjemet, s apád most Engem magának hitvesűl kiván. De én apádat, ezt a második Leendő férjemet szintúgy utálom, Miként első férjemnek gyilkosát. Szeretsz valóban? ugy hát szabadíts meg E két gonosztól. – A tiéd leszek, ha Apádat és öcsédet megölöd.«

* * * Örök rejtélyü érzés, szerelem! Te nagy folyó, mely egyszer szemetet, Máskor virágot hordasz vizeden, S mind egy helyről: az emberek szivéből. Oh szerelem, te végtelen óczeán, Melynek határát még nem látta senki, S melynek le nem szállt fenekére senki. Ott állsz te, óriások óriása, Mesés nagyságban… hogyha nyúgoszol, Meglátja széles tükrödben magát a Határtalan menny minden csillaga; S ha háborogsz: fölszíneden csatáznak Az alvilágnak minden szörnyei. Mindenható erő vagy, szerelem! Mindenható vagy… angyallá az embert, Az angyalt ördöggé, az ördögöt Emberré könnyen átváltoztatod… – –

* * * Derűlt, kék éj volt, tiszta csendes éj, Vidáman néztek felhőtlen magasból A földre a hold és a csillagok, Olyan vidáman!… hah, pedig mi történt A földön? apa- és testvérgyilkolás! Kigyóként csúszott Dávid a terembe, Hol apja szunnyadt. Ágya függönyét Széttolta halkan… reszketett keze, Mintha kősziklát hengerítene. »Itt fekszik, alszik«, így gondolkodék, Merőn szegezve rá égő szemét, »De mily szelíd most arcza, melynek ébren Minden vonása egy-egy Luczifer; Vagy csak te látod tán ilyen szelídnek, Te mindig-gyáva lelkiismeret? Eredj, hivatlan vendég, menj tova; Nem hallgatok rád, nem, nem! hasztalan Nyujtod felém fenyítő ujjadat, Hijába intesz oly parancsolólag, Nem hallgatok rád… nézd, nem hallgatok!« Az alvót ekkor torkon ragadá, S beléje fojtá a lélekzetet… Nem is nyögött… egy rángás, s vége volt. Bevonta ismét a függönyt s mene, De a küszöbnél visszafordula, Hogy megtekintse: nem maradt-e élet Ama testben? nem támadand-e föl? Az ágy előtt megállt… állt, s nem meré A kárpitot szétvonni újolag. Nem mert benézni rettentő müvére, S lélekszakadva kifelé rohant Másik terembe, a hol öcscse volt. A zajra Jób fölébredett s fölült, S fél eszmélettel nézte a jövőt, S midőn egészen eszmélt, akkorára Keblében járt a gyilkoló aczél, A melyet bátyja a falról ragadt le. De nem halálos volt Dávid szurása, Feléje lépett tántorogva öcscse, Hogy megragadja öldöklő kezét… Egy új suhintás és Jób homlokát Elboritotta vére, s összedőlt. A kardot messze dobta Dávid, és Futott, futott ki, mintha lépteit Követte volna százezer boszorkány, Lidércz, kisértet, ördög s minden, a mi Irtóztató a képzeletben él. Futott; futott, és nem tudá: hová fut? Sötét sarokban megvoná magát, Szemét behunyta, hogy ne lássa a Számithatatlan rémeket; de látta Még akkor is, ha behunyá szemét. S majd apja halvány arcza állt előtte, Majd öcscse véres, megvagdalt alakja. Intett kezével, hogy távozzanak; Nem távozának. Mindig közelebb Jöttek hozzája… egyre közelebb… Beléje vágták végre körmüket… Torkon ragadták… lég után kapott, S egy jajnyögéssel összeroskada. Midőn fölébredt, reggeledni kezdett, A hajnalfény betört az ablakon; Körűltekinte, s akkor látta meg, Hogy apja ágya mellett feküvék. »Apám, ébredj föl, ébredj… hallod-e?« Szólott megrázva a holttetemet, »Mit alszol, hosszan, mint a mormotér? Már fényes nap van. Jer, menjünk rabolni… Szabad vásár van, minthogy nincs király. Menjünk rabolni, szálljuk meg Gedővárt; Tiétek minden kincs, arany… nekem Nem kell egyéb, csak a vár asszonya. De kelj föl hát! ne rángattasd magad Hiába. S még sem ébredsz föl… no semmi, Fölébredsz majd az ítéletnapon. De akkor ki ne böffentsd valahogy Az istennek, hogy én voltam, ki téged Elaltatálak, mert megfojtalak!« Elindult és ment a szomszéd terembe, »Hát ez ki itten?« kérdé, öcscse testét Megrugva, »mit? te volnál, Jób öcsém? Mi a manó, hát a földön heversz? Neked bezeg jó ágyad lehetett. Bordáidnak becsűletére válik, Hogy nem jajgatnak ilyen durva ágyon. Hanem hát kelj föl s mosd meg arczodat, Hiszen merő vér; kelj föl, hallod-e? Mi a tatár, ugy veszem észre, hogy ma Fölkelni nincsen kedve senkinek. Annál jobb. Oh ez pompás alkalom! Szép kedvesem most megszöktethetem…« S ment a szobába, hol Perenna volt. »Megölted őket?« kérdezé a hölgy. »Kit öltem én meg?« fölkiálta Dávid, »Én meg nem öltem senkit, senkit is! Ottan feküsznek szépen, csendesen, Egyik fehér és a másik piros. Jer, angyalom, jer. Mélyen alszanak; Megszökhetünk. Jer. Senki sem vesz észre. Fölnyargalunk a bástya tetejére, S onnét aztán az égbe röpülünk!« »Hah, ez megőrült«, gondolá Perenna, S borzadva hátrált; de az ifju őt Ölébe fogta s vitte kifelé. A nő sikoltott. »Csitt, légy csendesen, Mindenre kérlek, a mi szent előtted!« Szólott az ifju, »fölkel valaki Zajodra, s akkor el nem szökhetünk, Elfognak… hah nézd, nézd, már jőnek is!« Ezzel rohanni kezde, fölrohant A bástyafalra. »Most röpülj!« kiálta, »Mingyárt ott fönn, ott fönn leszünk az égben«, És átszoritva a hölgyet, leugrott… Alant a mélység sziklacsúcsai A vértül és a hajnaltól pirultak.

* * * Dávidnak már nem kelle temetés, Elnyelte őt a vár alatti mélység, El volt temetve. S a ki eltemesse Apját s öcscsét: nem volt ember reá. Kipusztulván mind a Kompoltiak, Elosztották a rablott kincseket Legényeik; de osztozás alatt Egymásnak esvén kardot fogtanak. Kevés jutott el épen közülök. Nagy részt elestek, és holttesteik Az éhes hollók tápláléki lettek. Igy állt sokáig Salgó zajtalan, Csak a hollóknak károgása szólt Holttetemekkel megtelt udvarában; S alant a völgyben a népség futott A szél elől, mely Salgóról jöve.

(Dömsöd.)

SZILAJ PISTA.

I.

Jó ideje, hogy a nap lenézett. Pihennek az elfáradt révészek, A révházban pihennek, alusznak. Szilaj Pista maga nem alszik csak.

Szilaj Pista, tőled én azt kérdem, Hogy miért vagy te még most is ébren? »E kérdésre én csak azt felelem, Hogy ébren tart engem a szerelem.«

Holdvilágos éjben Szilaj Pista Csónakát a partról eloldozta, Az evezőt is kezébe vette, Át is ment a vízen a szigetbe.

A Dunának kellő közepében Áll a sziget virágos kertképen. A szigetnek legszebb virágszála Egy vén halász fiatal leánya.

A vén halász nádvityillójában Subaágyán alszik már javában. A vén halász fiatal leánya Sziget partján vár Szilaj Pistára.

Mikor átért a szép révész legény, Jó dolga lett rózsája kebelén. Csókolóztak… de nem mondom ezt el! Tele van a világ irígyekkel.

Legtüzesebb bor a szép lyány csókja, Csók az észnek könnyen zavarója; Pistának is megzavarta eszét, Származott is tőle tarka beszéd.

»Lidi lelkem, Lidim, galambocskám, Gyöngyvirágom, aranyos halacskám, Gyémánt gyűrűm, csillagom sugára, Csókolj agyon hajnal hasadtára.

Fekete a pillád, kék a szemed, Mint mikor a felhő kettéreped. A megrepedt felhőben kék az ég, S mint ebben a csillag, szemed ugy ég.

Ha egyetlen egy füzért fonnának Minden virágából a világnak, Át nem érné az én szerelmemet, Olyan nagy!… s az egyedül a tied.

Szerelmemnek nincs határa, vége; Hát a tied ily végtelenség-e? Csak szerelmed határát ne érjem, Mert ott, kis lyány, jaj néked, jaj nékem!

Egy óriás alszik ott, angyalom, Egy óriás, az én indulatom; Mihelyt oda érkezünk: fölébred, S összeszaggat engem úgy, mint téged.«

Igy beszélt az ifju révészlegény, De megnyugott a lyány tekintetén, Tekintetén, mely ezt magyarázta: Szerelmének nincs vége, határa.

Még sokáig váltogatták a szót. Közelökben a fülemile szólt; Vagy tán nem is madár dalolása Volt ez, hanem szivök dobogása.

Elváltanak egymástól végtére Szép reménynyel a jövő estére. Az ifju ment a révésztanyába, A leány ment apja kunyhajába.

Csendesség volt az egész vidéken, Hajlott a hold lefelé az égen, Gönczölszekér rúdja is leállott, A fiastyúk föl magasra szállott.

Csendes a révkocsmárosnak háza, A szellő a bokrokat nem rázza, Semmi sem szól, csak a Duna habja, Mely a komp oldalát locsolgatja.

II.

A vén halász város piaczára Hordta halát a hetivásárra. »Gyere velem a városba, lyányom.« »Ha kivánja keed, apám, nem bánom.«

Apa, leány a városba mentek. Hejh, csak ne lett volna épen péntek! Először volt a városban Lidi, Azért nem tetszett ez a nap neki.

De csakhamar ezt elfelejtette A városi zajnak közepette. Jöttek czifra, szép ruhás urfiak, S a szép lyánynyal csintalankodtanak.

Szólt egy urfi, ki mellette megáll: »Hol termettél, gyönyörű virágszál?« Felelt Lidi: »Lenn a szigetségben Termettem a Duna közepében.«

Szólt az úrfi: »Már ez derék dolog! Mert hisz én is oda való vagyok. Csak azt mondd meg, van-e már szeretőd? Ha van, inkább engem szeress, ne őt.«

Felelt Lidi: »Hogy van-e szeretőm? Azt én senki orrára nem kötöm, Ha az úrfi tudni ugy kivánja: Van czigányné s van annak kártyája.«

Ment az úrfi, mivelhogy őt Lidi Csak igy apró pénzzel fizette ki; De még is a lyány meg nem állotta, Egyet pillantott utána lopva. –

Ezek után egyszer sok időre Kiült Lidi a Duna szélére, Dunaparton vad virágok között Ülve a kis leány hálót kötött.

Ereszkedett már a nap lefelé, Festegette a bokrok levelét, Befestette pirosra, sárgára, Piros fátyolt huzott a Dunára.

A kis lyány a hálót csak kötötte, S im megzörren a bokor mögötte, Ki az? ki jön?… egy fiatal vadász. »Szép jó estét, galambom; mit csinálsz?«

»Ha nem vak, hát látja, mit csinálok; Látja az úr, hogy kötöm a hálót;« Igy felelt a kis leány kereken, Hogy melléje lépett az idegen.

Szólt a vadász: »Te hamis kis leány! Arczod rózsa, de beszéded csalány. Látom, te még most is a régi vagy, Szemed s szavad a szívben sebet hagy.

De ismersz-e, jut-e még eszedbe, Hogy láttuk már egymást az életbe’? Láttuk egymást egy hetivásáron… Emlékszel-e még rá, szép virágom?«

Felelt Lidi: »Azt én megengedem, Hogy úrfi már találkozott velem; De nem olyan nagyok szépségei, Hogy el ne lehetne felejteni.«

S így a mit a vadász úrfi szólott, Minden szóra kapott egy jó tronfot, Még sem tudott bosszankodni rája, Arra a kis csintalan leányra.

Hát csak azon vette észre magát, Hogy a sötét éjszaka már beállt, És így szóla: »Tudod-e, aranyom, Hogy az útat innen én nem tudom.

Rám nézve hát rettenetes baj van, Ha csak tán te nem könyörülsz rajtam. Légy kisérőm csak az erdőszélig, Vagy akár a szobám közepéig.«

Lidi végig gondolta a dolgot: Ez az úrfi oly sok szépet mondott, Oly nyájasan, oly szivesmelegen, S ő mindezért háladatlan legyen?

»Világért sem leszek háladatlan!« Szólt a lyányka elhatározottan, Szólt magában, azután ezt mondta Fennszóval, a vadászra pillantva:

»Jőjön hát az úrfi, jőjön velem, De hazáig el nem kisérhetem, Elkisérem csak az erdőszélig… Mert az embert könnyen megitélik.«

És elmentek. Mire Lidi megjött, Szilaj Pista már régen kikötött. »Régen várlak, hol jártál, galambom?« Ez nem tudta: hirtelen mit mondjon?

III.

Lidinek a magaviselete Akkor este különös lehete, Mert Pistának az sehogysem tetszett, S kegyetlenűl gyanakodni kezdett.

Hejh a gyanú furcsa gyermek pedig! Mihelyest a világra születik, Mingyárt éhes, mingyárt enni vágyik; S ha jóllakott: szörnyeteggé válik.

Mit tett Pista? már a másik este Bokor mögé bujt titokban, s leste… Tán maga sem tudta, hogy mit lesett? Csak várta, hogy mit hoz a vakeset.

Nem soká várt, hogy egy úr érkezett, S hallott tőle édes beszédeket, Mikre Lidi csak ugy irult-pirult. Szilaj Pista mérgében majd megfult.

S ha még nem lett volna más, csak beszéd, De az úrfi meg is fogta kezét A leánynak, sőt meg is ölelte… Poklokra szállt Pistának a lelke.

Fölugrik, az urfit megrohanja: »Gyilkos, zsivány, gaz, lator, haramja! Igy csábítsd el más ember mátkáját…« S kirántotta zsebéből bicskáját.

A bicska a vadász szivének ment, De a vadász puskával állt ellent, Puskaagygyal úgy ütötte főbe, Hogy hosszában elbukott a fűbe.

Mikor Pista magához tért megint, Lassan fölállt, jobbra-balra tekint, Senkit sem lát… sem vadász, sem leány. Azt gondolja: csak álmodott talán.

Hogy nem álom, azt onnan tudta meg, Mert vére még akkor is csepegett. Sírt bujában, sírt, sírt… könnye, vére Összefolyva csorgott le képére.

IV.

Szép Lidihez a vadász el-eljár, S bátorsággal ölelkezhetnek már, Nem tartanak semmi ellenségtől, Szilaj Pista eltűnt a vidékről.

Szilaj Pista elment nagy bujában; Hol bujdosik most, melyik világban? Erős szélvész volt szive bánata, Szegény fiút messze ragadhatta.

Vándo’lt Pista, hátra sem tekintvén, Meg sem állt, csak a Bakony közepén; Bakonyerdő kellő közepében Megpihent egy vén cserfa tövében.

Pihent ám, de nem pihent, csak teste, Lelkét ő le nem csendesíthette. Teste tó volt, lelke benne a hal. Bár a tó áll: a hal benne nyargal.

»Zsivány leszek, zsivány, utonálló, Végesvégül bitófa-czifrázó! Mit bánom én? jussak a bitóra, Az lesz nekem legboldogabb óra.«

Kiült a nagy országút szélére, S várakozott jó módú vendégre, Kinek oly nagy teher lesz zsebében, Mint ő neki bátorság szivében.

Jött is egy úr nem igen sokára, Gyorsan hozta őt négy paripája, Négy paripa czifra szép hintóban. Fönn a bakon kocsis és hajdú van.

»Megállj!« kiált Szilaj Pista rája, »Mozduljon, a ki halálát várja!« A halálra egynek sem volt kedve, Megállottak, kővé merevedve.

Pista oda lépett s minden zseben Keresztülment lelk’ismeretesen; A mit talált, szépen ki is szedte, Messzely bor árát sem hagyott benne.

»Elmehettek!« szóla mostan Pista; »Hó megállj!« kiáltá a kocsisra, Ki az ostort már kezébe vette, »Nem vagyok én zsiványnak teremtve…

Itt van, uram, egy fillérig pénze.« Az úr reá nagy szemekkel néze, Nem tudta: a dolgot mire vélje? Tán csak tréfál a haramja véle?

Nem tréfált ő, a pénzt visszaadta, A hintónak hátát forditotta, És elindult és tovább bujdosott. Vitt magával bánatos haragot.

Meddig tartott bizonytalan utja? Merre járt-kelt? ő maga sem tudja; Mig egyszerre csak azt veszi észre, Hogy a Duna partjaihoz ére.

Dunaparton áll a révház felett, Hol annak előtte révészkedett, Átellenben Lidiék kunyhaja… Pistának kél keserves sóhaja.

»Lidi, Lidi, mért voltál csapodár?… De, szegény lyány, tán meg is bántad már, Hű szeretőd tán már megsirattad, A ki annyit szenvedett miattad.

Ha megbántad hűtelenségedet, Elfelejtem a megtörténteket. Magadat csak ezután becsüld meg: Megbocsátok, mert nagyon szeretlek!«

Ezt gondolta s a ladikba lépe, Hogy átevezzen a szigetségbe, S hogy Lidinek szóval azt elmondja, A mi mostan volt csak gondolatja.

Épen mikor a ladikba lépett, Háta mögött hallott ily beszédet: »Hejh, atyafi, mi is átakarunk, Várjon kend, jó borravalót adunk.«

Pista majd befordult a Dunába, Mert Lidit s a vadász-urfit látta; Rájok ismert, bár jó messze voltak, S vége járta már az alkonyatnak.

Félig-meddig összeszedte magát, Míg amazok elérték csónakát. Hejh, mikor a csónakba bementek, Gondolhatni, mint rémültenek meg.

Pista gyorsan el kezdett evezni, Nem lehet azt a kínt megnevezni, A mit a lyány és az úrfi érzett. Nem tudták: hogy kezdjék a beszédet.

Pista nem szólt, hanem csak evezett. Már közel volt hozzájok a sziget, És csak akkor vette észre magát, S hirtelen megfordítá csónakát.

»Hova?« szólott most az úrfi, »vissza?« »Nem egészen«, felelt neki Pista, »Csak a Duna közepéig… ottan Veletek egy kis számadásom van.«

És a mire kimondta ezeket, Már a Duna közepén evezett. Itt a vízbe dobta a lapátot, S a ladiknak legvégére hágott.

»Tudjátok, mit?… meguntam éltemet, És azt ti miattatok untam meg; Elmegyek a más világra… hanem Nektek is el kell ám jőni velem!«

Szólt s fölforditotta a ladikot. Mind a három a Dunába bukott. A csalfa lyányt Pista megölelte, Hogy mellette hagyja őt el lelke.

De a midőn az úrfit meglátta, Hogy úszni tud, hogy úszik javába’: Utána ment, és őt ölelte meg, S küzdöttek, mig el nem merültenek.

(Szalk-Szent-Márton.)

1847.

* *

BOLOND ISTÓK.

»Jön biz a, tagadhatatlan, Mindjárt itt lesz a hátam megett, S mily haragos! soh’ se láttam Ilyen gyilkos szemeket.

Korbácsolja lovait, S a gyeplőt közéjök vágta, Ugy jön egyenest nekem Sebesen, ló halálába.

Hallj’ az úr, Legyen annyi embersége, Hagyjon békét én nekem, Menjen félre pokol fenekébe.

Hisz elég nagy ez a puszta, Megférünk egymás mellett is könnyen Mért törnénk tehát egymásra? Egyik jobbra, másik balra menjen.

És ha épen úgy kivánja, Hát meg is süvegelem, Csak térjen ki az utamból, Csak hagyjon békét nekem.«

Igy beszél a jámbor ifju A záporhoz, mely utána nyargal, De biz ez nem fordul el, hanem Utóléri, s dől rá vad haraggal.

És az ifju? Ott helyben megáll merően, Mint Caesar, midőn meglátta A gyilkot Brutus kezében.

S köpenyét, mint Caesar, Rá voná a képire… Azaz hogy rá vonta volna, Ha lett volna köpenye.

De azért, mint a kinek nyakában Egy pár bunda és köpönyeg, Oly nyugottan áll, s ezt mondja Kimondhatatlan egykedvüleg:

»Jó; ha nem hallgatsz rám, Üssön a mennykő beléd. Majd meglátom, melyikünk Unja meg elébb.

Istenemre, én vagyok tán A világon a legjobb keresztyén, Mert biz annyiszor még senki sem Keresztelkedett meg, mint én.

Mennyit, mennyit mos a zápor engem! Hanem hiszen szerecsent mos, Mert biz én a milyen Egykoron valék, olyan vagyok most.

Leáztathat rólam Az eső minden ruhát, De nem áztathat le egyet: a Philosophiát.

Az már aztán a szabó, A ki ezt a ruhát varrja; S milyen olcsó! ingyen kapni, S még is milyen kevés hordja.«

Igy elmélkedik az ifju ember, S erre oly jó ízűt kaczagott, Hogy a zápor megbosszankodott rá, S még kegyetlenebbűl szakadott.

De az ifju győzte türelemmel, Állt vidáman és nyugodtan; Gondolá, hogy zúgolódni Teljesen méltóságán alul van.

Végre is a mérges felhő Szégyent vallva távozék, S szivárványos lett – talán az Ifju kedvétől – az ég.

»Szép szivárvány!« szólt a vándor, »Mint életem, olyan tarka, S olyan fényes, mint jövendőm S mint a paradicsommadár farka;

Szép szivárvány, szép diadalív, A verőfény tiszteletire, Hogy a vészen, a felhőkön Győzelmet nyere;

Szép szivárvány, messze vagy te tőlem, Jaj de messzebb még a város, A nap vége pedig már közel, És az út irtóztatóan sáros.

Én ugyan próféta nem vagyok, Hanem annyit merek jóslani, Hogy ma nem gyönyörködhetnek már Bennem a város leányai.