# Petőfi Sándor összes költeményei Hazai művészek rajzaival díszített negyedik népies kiadás

## Part 5

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/petofi-sandor-osszes-koltemenyei-hazai-muveszek-rajzaival-diszi-fa34073e/index.md

Most megyen harmadszor, a gönczölszekérért. Magára öltötte minden jó fegyverét; Ha szép szóval meg nem kapja a mit akar, Erőszakkal vívja ki a fegyveres kar.

Szép Tündérországban éktelen sok a kincs, Hanem hát a gönczölszekérnek párja nincs; Őriztetik is ám a fenevadakkal, Meredő körmökkel, tátongó szájakkal.

Barangó oda ér, kéri a szekeret; De mihelyest kérő beszéde megeredt, Végét nem is várva, neki rohantanak Dühös méreggel az őrző fenevadak.

Esztendeig harczolt Barangó hős keze, Mig elhullt a szekér egész őrizete, Mig kivívta a nagy és véres diadalt, A melybe maga is majd hogy bele nem halt.

Ekkoron Barangó nem is tett egyebet, Az istállóból négy tátost kivezetett. A legszebb négy tátost vezette ki onnan, S befogta őket a szekérbe legottan.

A gyémántos gyeplőt ragadta kezébe, Csillagsugárostort a másik kezébe, Saját paripáját saraglyához köté, Ugy hajtott serényen szeretője felé.

Szeretője addig, szép Ildikó, mit tett? Gondolta Barangó, búsan várja őtet. Gondolta Barangó: »Szivem Ildikója, Ne marjon a bánat fulánkos kigyója!

Ne marjon a bánat fulánkos kigyója, Közeledem immár, szivem Ildikója! Közeledem hozzád szép gönczöl szekerén. És boldog vagyok, mert kezed megnyerem én.«

Ne félj, jó Barangó, Ildikó nem búsul! Vigad ő más karján kicsiny magzatostul, Van már kis magzata, van már férje neki, Jösz-e te vagy nem jösz? nem igen keresi.

Feledte Ildikó régen igéretét, A jött-ment Kevének adta szívét, kezét. Keve bírja mostan azt a boldogságot, Melyért kezed fáradt és szived sovárgott.

Ildikó most is ott űl Keve ölében, Egymást csókolgatják, ölelgetik épen. A mint ezt meglátja jó Barangó vitéz, Nincs ereje szólni, csak merőn áll és néz.

De föllázad a vér félholt nyugalmábul, Barangónak összeszorult szive tágul, Eszeveszett harag fut égő agyába, Kirántja szablyáját és megindul lába.

A két szeretőnek borsózott a háta, Mikor a vitézt így közeledni látta, Egymás kebeléről gyorsan fölriadnak, Megszökni előle a szilaj haragnak.

Hős Barangó erre kardját elvetette, És ily szókat ejtett nagy gúnynyal nevetve: »Nem érdemlitek meg, hogy ezen kar által Ismerkedjetek meg a méltó halállal!

Nem fogja szivetek kardom hegye érni, Te szószegő asszony, te csábító férfi! De a mi átka van a széles világnak, Ha isten meghallgat, mind reátok szállnak.

Mindkettőtök élte legyen halhatatlan, Hogy szenvedhessetek örökös kinokban. Éljetek, mig eljön az üstököscsillag, Melytől a rengő föld sarkai bomolnak.

Kivánom: váljatok kővé mind a ketten, Szivetek a kíntól hogy meg ne repedjen. Te csábító férfi, a mint most kebled ég: Azt olyan mértékben örök lángok egyék.

S te szószegő asszony, bűnbánó könnyeid Szüntelen folyjanak a világ végeig, És a patakba, mely szemeidből ered, Könnyed patakjába fuladjon gyermeked.

S az én életem is legyen halhatatlan, Hogy kínaitokat váltig kaczaghassam!« Barangó vitéz az átkot így végezte, Meghallgatta isten s beteljesítette.

Kősziklákká váltak Ildikó és Keve. Csábitó Kevéből tűzokádó leve, Hányja magából a tüzet szakadatlan, Mai nap is hányja s jajgat a kinokban.

És a mely Ildikó volt egykor, a hegyből Kiapadhatatlan két forrás buzog föl, E forrásokba fult be kicsiny magzata, Kit isten a völgyben fává változtata.

Barangóból pedig sötét fergeteg lett, Mely ottan borong a két átkos hegy felett. Mig Ildikó sír és mig Keve lángol s nyög, Reájok Barangó rettentőn mennydörög.

(Borjád.)

1846.

* *

TÜNDÉRÁLOM.

Sajkás vagyok vad, hullámos folyón, Hullámzik a viz, reng a könnyü sajka, Reng, mint a bölcső, melyet ránczigál Szilaj kezekkel a haragvó dajka. Sors, életemnek haragos dajkája, Te vagy, ki sajkám ugy hányod-veted, Ki rám zavartad fergeteg módjára A csendriasztó szenvedélyeket.

Elfáradtam már, messze még a part? Mely béfogad révébe;… vagy az örvény? Mely nyúgodalmat szintugy ad, midőn Mélyébe ránt, a sajkát összetörvén. Sem part, sem örvény nincsen még előttem, Csak hánykódás, csak örökös habok; Hánykódom egyre a folyó nagy árján:… Ki sem köthetek, meg sem halhatok.

De mily hang ez, mily túlvilági hang, Mely bévegyűl a habzugás közé? Tán szellem, égbe szálló a pokolból, Hol büntetését már átszenvedé?… Egy hattyu száll fölöttem magasan, Az zengi ezt az édes éneket – Oh lassan szállj és hoszszan énekelj, Haldokló hattyúm, szép emlékezet!…

Nem voltam többé gyermek, s nem valék Még ifju. Ez az élet legszebb éve, Mint legszebb percz, midőn a hajnalégről Az éj kárpitja félig van levéve. Sötétség volt még egyfelől szivemben, De másfelől már pirosan kelének, Mint a közelgő nap szemeiből Kilőtt sugárok, a vágyak s remények.

A mire vágytam, bírni is reméltem, S a mit reméltem, azt el is nyerém; Talán azért, mert nem sok volt… egyéb sem, Mint pihenés egy hű barát ölén. Hű volt barátom, mert hisz ilyenkor még Nincsen kikelve a rejtett önérdek, E mindent elrágó hernyója a Baráti hűség virágos kertének.

Barátom hű volt; ürítgettem véle A boldog órák édes poharát, S a lelkesűlés égi mámorában Sasként röpültem a világon át. S a merre szálltam, minden az enyém volt; A dúsgazdagság bársony pamlagára Hajtám le főmet, melyet övezett A dicsőségnek csillagkoronája.

Ily nagyszerűnek álmodám jövőmet, S már hittem is, hogy ez való, nem álom… De most egyszerre szívem, melyet a Világgal tölték meg, tágulni látom; Szivem tágúla, vagy tán a világ Kisebbedett? azt nem tudom, de érzém, Hogy kebelemben hézag támadott, Hézag, keblemnek legmelegebb részén.

És napról-napra nőttön nőtt ez ür, S ez ür miatt nem szállhatott már lelkem, Félt, hogy mélyébe hull… s nem kelle többé Mit eddig olyan lángolón öleltem, Nem kellett kincs és nem kellett dicsőség. Mind a kettő oly fénytelen vala! Oly fénytelen, mint lesz az ég idővel, Ha elkopik majd csillagfátyola.

Nem kelle semmi, még a jó barát sem, Magam magamnak voltam terhire, S futottam, mint kit rémek serge üldöz, Az életzajtól messzi-messzire. Csöndes magányban keresék tanyát, Sötét erdő völgyébe telepedtem… Oh e magányban milyen alakok Lengtek körűlem s szálltak el fölöttem.

Szivembül jöttek e tündéri lények, Szivemnek nem rég támadt üregébül, Tündéri lények, milyenekre félig Emlékezém a szép gyermekregékbül. »Megálljatok! megálljatok!« kiálték, »Oh, csak egy álljon meg közűletek, Csak addig, míg egy csók s egy ölelés tart!« Nem álltanak meg; mind eltüntenek.

Kerestem őket, és meg nem lelém, Még csak nyomukra sem akadhaték; Nyom nélkül jártak, oly könnyűk valának, Könnyebbek, mint a szellő, mint a lég. S minél messzebbre távozának tőlem, Minél homályosabban láttam őket: Annál dicsőbbek voltak, és szivem Annál emésztőbb sovárgásban égett.

Szivem sovárgott és én sorvadék; Társim nevettek a sápadt fiún, Csak jó barátom, ő nem nevetett, Fejét csóválta búsan, szomorún. Mi lelt? kérdezte; én nem felelék, Mert hisz magam sem tudtam, hogy mi lelt. Szomjas valék s vizet hiába ittam, Nem enyhité viz a tikkadt kebelt.

S meguntam ezt a földi életet, Mely elvesztette szépségét szememben. Föl, föl! mondám, a mennybe! a hová Fájó szivemnek tündérnépe lebben; Föl a mennyekbe! ha a léget szívom, Mit ők színak: tán majd e szomj nem éget… S ha ott is futnak tőlem? ah, utánok Keresztülbolygom a nagy mindenséget! –

Fényes tavasz volt. A mezőn szivárvány, Égő szivárvány százezer virágbul; De rám oly búsan néztenek talán… Tudták, hogy elkészűlök a világbul. A legnagyobb hegy tetejére mentem, Onnan tekinték föl az ég felé. Átlátszó kék volt a felhőtlen ég… Belé láttam… tisztán láttam belé…

Ábránd-alakjaim legszebbike Ott volt az égben. Ajka mozgott; szinte Hallottam hívó hangjait… de jól Láthattam, hogy felém kezével inte. Megyek! mondám, s a bércz szélére léptem, A hol száz ölnyi mélység nyilt alattam. Már-már ugrám… hátul egy kéz ragadt meg… Eszmélet nélkül visszahanyatlottam.

Midőn eszméltem: a dicső alak, Kit az egekben láttam az imént, Ott állt mellettem… oh, mit érezék? Leirhatatlan édes érzeményt! »Ilyen közel van hát a föld az éghez?« Zavart elmémmel ekkép gondolkodtam, »Im a mennyben vagyok szép angyalomnál, S elébb egy perczczel még a földön voltam.«

Ezt gondolám, de szólni nem tudék, Avvagy talán nem mertem szólani, Félvén, hogy majd ha ajkam megnyitom, Keblemből a menny ki fog szállani. És megragadtam angyalom kezét, Hogy el ne tünjék tőlem újolag, És derekát átövezé karom, Átövezé, mint egy égő szalag.

S merőn szemléltem fényes arczulatját. Most is csodálom, hogy szemem világa El nem veszett e földöntúli fénytől, Midőn benéztem szeme csillagába. Sötétkék csillag volt az ő szeme, És szemöldöke fekete szivárvány, S vállán ugy úsztak barna fürtei, Miként az éj egy rózsatenger árján.

Meg mertem végre nyitni ajkamat, S beszéltem üdvről, angyalokrul, égről. Nagyon homályosan beszélheték, Mert ő nem értett semmit e beszédből. »Én lyány vagyok«, szólt, »földi lyány, nem angyal; A hol vagyunk, ez a föld, nem az ég, S te itt a mélybe estél volna, ámde Én mentésedre még jókor jövék.«

»Legyünk tehát a földön«, válaszoltam, »Földön vagy égen, az mindegy nekem, Csak oldaladnál, kedves oldaladnál; Hisz a hol te vagy, ott az én egem. De űlj le mellém, s engedd, hogy karom Szorosabban fűzhessen át, oh engedd! Ugy is sajátom vagy, tulajdonom, Mert téged az én képzetem teremtett!«

Leültünk ott a szikla tetején, S beszélgeténk. Kérdezte: ki vagyok? »Egy bús sohajtás voltam eddig«, szólék, »Öledben ím e csókkal meghalok. Most csókolj vissza, lyányka, hogy legyen Föltámadásom… – ím, föltámadok, Mert csókod ért; s ki bú-sohaj valék, Most a gyönyörnek mosolya vagyok.«

Ó megcsókolt. Nem kéreté magát, Első szavamra ajkamon volt ajka; E csók! ez ajk!… mért nem váltunk itt kővé? Hadd függtem volna mindörökre rajta! E csók, e csók! ez édesb volt a méznél S az anyatejnél. Csak ezóta élek; Midőn elcsattant e csók ajkamon, Érzém, hogy ekkor szállt belém a lélek.

»Tekints körül«, szólott a csók után A lyányka, »látod, milyen változás? Én nem tudom, honnan s miként van ez, De mostan ég és föld egészen más. Kékebb az ég, sugárosabb a nap, S e fák alatt is hűvösebb az árnyék, S pirosb a rózsa, illatosb a lég… Ah, mintha csak egy más világban járnék!«

»Más a világ, más, nem olyan, minő volt«, Feleltem én, »vagy csak mi változánk? De bármiként van, mit törődünk véle, Midőn e változás áldás reánk!« Egymás ölében így fontuk tovább Beszélgetésünk rózsakötelét, S a mint eszméltünk szép ábrándjainkból, Láttuk, hogy a nap már a földre lép.

Alkonyodék. Arany felhőkön szállott A nap violaszín hegyek mögé. A messzeségbe nyúló rónaságot, E száraz tengert, halvány köd födé. A szikla, melyen állottunk, piroslott A végsugártól, miként bíbor párna A trónon. De hisz trón volt ez; mi rajta A boldogság ifjú királyi párja.

Elbúcsuzánk; nem szóval, szemeinkkel; S nem szomorúan, oh nem, oly vidáman! Az éjt ugy néztük, mint a haldokló A sirt, a melyen túl egy szebb világ van. Nem ígértük, hogy holnap eljövünk, De mind a ketten eljövénk hiven, S igy éltük által az egész tavaszt, Ajk ajakon, kéz kézben, szív sziven.

S igy éltük által az egész nyarat. Minden napunk egy virágszál vala A bokrétából, melytül illatot nyer Az istenek olympi asztala. De e virágok elhervadtanak már; Mit ér, szemlélnem száraz kelyhöket? Repűlj ki e szép kornak édenéből, Haldokló hattyúm, bús emlékezet!

Eljött az ősz, ez a vad zsarnoka A természetnek. Kérlelhetlen karja Letépi a szegény fák levelét, A földre sujtja, és lábbal tiporja. Lábbal tiprá boldogságunkat is; Reánk küldé enyészetes szelét Elválás képiben, s ez arczainknak Leszaggatá szép rózsalevelét.

Elváltunk, hogy ne lássuk egymást többé. Komoly borongó volt az őszi este; A ködön át a távolból lyánykámat Könnyes szemem még egyszer fölkereste Aztán futottam, útat nem tekintve, Arczom, kezem tövistől vérezék… Futottam árván, mint a hullócsillag, Melyet magából kilökött az ég. – –

Azóta arczom és kezem begyógyult, Arczom s kezem, mit tüske sérte meg, S szivemből is ki vannak irtva már Az elválástól támadott sebek; De e sebeknél jobban fáj nekem most, Jobban fáj az, hogy már-már feledem Ábrándjaidnak édes üdvességét, Oh tündérálom, első szerelem!

(Szalk-Szent-Márton.)

SALGÓ.

Nógrád s Gömör közt hosszan nyúlik el A Mátra egyik erdőséges ága, Miként sörényes, elfáradt oroszlán, Nézvén sötéten messze tájakig. E hegytetői kősziklára ül Borús napokban a pihenni vágyó Terhes felhőknek vándor serege; Ez a műhely, hol a komor kovács, A dörgedelmes égi háború, Készítni szokta a villámokat, Haragvó isten égő nyilait. Itt állt Salgóvár, mint egy óriás, Ki az egekre nyujtja vakmerő Kezét, hogy onnan csillagot raboljon; Itt állt Salgó… az éghez oly közel, És benne még is a pokol tanyázott. A századoknak döntő lábai Elgázolák rég e vár tornyait. Belőlök egy-két csonka fal maradt, mely Szomorkodással tölti idejét, Mint a ki lármás ifjuság után Éltét megunva remetéskedik. Fölmentem a hegy sziklatetejére, S letelepedtem a romok fölött. Verőfényes nap volt, tekintetem, Nem lelve gátot, mérföldekre szállt, Mint börtönéből megszökött madár, S vigan köszönté a kék messzeséget, Hol a faluknak tornyán, a mezőknek Juhnyájain s a patakok vizén S mindenhol a nap fénye tündökölt. De lelkemet nem ily képek körözték, Nem ily vidámak; lelkemet homályos Látkörbe vitte a komoly merengés, Holott körűle kétes ködruhában Mogorva árnyak lengtek, a kihalt Sötét középkor véres napjai.

* * * Megvirradott a tizennegyedik Század s hazánkra éj következék. Borús éj jött rá… ekkor áldozott le Az ő napjának, az Árpád családnak Végső sugára. Harmadik Endre halt meg. Pártok kelének, s a párt fergeteg, S a fergetegben a folyó zavart, S zavart folyóban könnyü a halászat. Elfeledék a hazaszeretetnek Örök szentségét a fejetlen ország Önzés bünébe sűlyedt tagjai, S rabolni kezdték édes anyjokat, A gyámolától elesett hazát. Haramjabarlang lett sok sziklavár, Honnan le a kipusztitott vidékek Sohajtására gunykaczaj felelt, Miként az őszi bús szellő után Jön a süvöltő téli zivatar. – – Salgón Kompolti Péter volt az úr, Nevét rettegve emlité a táj, mert A meddig kardja s buzogánya ért, Övé lett minden, a mi kincs vala, S hol ellenállás szálla szembe véle, A kincs helyén vérfoltokat hagyott. Követte őt a rablás útain Kompolti Dávid és Kompolti Jób, Zsivány apjoknak méltó fiai. Kipusztiták már a szomszéd Somoskőt, Utána jött a távolabb Fülek, S most a fölött van a tanácskozás: Hová fordítsák léptöket jelenleg? Ottan hevernek, apa és fiúk, Komor teremben medvebőr felett, Mit kaczagányul vetnek vállaikra, Ha indulóra a kürt megriad. Ottan hevernek és Eger borával Sürítik úgy is sűrü véröket, Mely ereikben rémesen kereng, Mint a világok közti téreket Keresztülkasul bolygó üstökös. »Emeljétek föl a kupát, fiúk«, Kiálta Péter, »és kocczantsatok Gedő Simonnak egészségire!… Ha élünk és az isten megsegít, Még holnap éjjel vendégei leszünk; Azért sokáig éljen ő kegyelme!« ‚Sokáig éljen?‘ zúgtak a fiúk Utána harsány, mennydörgő torokkal, És a teremnek hangos boltozatja Az éljenekre, mint a nyughelyéről Fölvert szelindek, elkezdett morogni, S morgott hosszan, mig bele fáradott.

* * * Gedővár csöndös, mintha halva volna; Reá borult az éj, mint rá borúl a Halottra a koporsó födele. Ki viraszt még a késő éjszakán Gedővár néma falai között? A szerelem s a hazaszeretet, Az égnek e két legszebb csillaga. Mindenki szunnyad, csak Gedő Simontól Riasztja messze álma nyúgodalmát A honfigondok éber tábora. És míg a férj bús lámpa fénye mellett Pusztult hazája sorsán elmereng, Szomszéd teremben nője térdepel, A szépségében ragyogó Perenna, S imát sohajt az égiek felé, Hogy boldogítsák a magyar hazát, Mert míg a honnak boldogsága nincs, Mindaddig férje is boldogtalan. Egyszerre a nő felsikolt ijedve, Hallván közelgő fegyvercsörgetést, S belép férjéhez s rémülve áll meg… A másik ajtó ekkor nyilt s azon Kompolti Péter jött be kardosan. »Gedő uram, szép jó estét kivánok«, Szólt a haramja, »vendégid jövének; Remélem, szíves házigazda lészsz, S kérés nélkűl is átadod nekik, A mit kivánnak… minden vagyonod. Csodálkozol, hogy ily váratlanúl Leptünk meg és ily észrevétlenűl Léptünk eléd? Ez… egyszerű dolog: Megvesztegettük a jó porkolábot, S ő megnyitotta várad kapuját, S bejöttünk százan… százan! érted-e? És most legényid egyig megkötözvék. A jó fiúk javában álmadoztak, Midőn kezökre a hurok került. Azért, Gedő ur, add elő, a mid van… Vagy szavaimban tán kételkedel? Im hát tekints ki!« Megnyitá az ajtót, S láthatta a száz fegyverest Gedő, Köztök Kompolti Jóbot s Dávidot. »Foszsz hát, zsivány, és vidd, a mit találsz!« Szólt megvetőleg a várúr; »Perennám, Eredj szobádba, és az aggalom Ne bántsa lelked: tégedet mególak, Téged, legdrágább kincse életemnek! A többivel nem gondolok sokat… Hadd hízzanak rajt e gaz tolvajok.« Kompolti Péter ment kutatni s véle A martalékra vágyó czinkosok; Csak Dávid és Jób állt merőn, ha ajkok Le nem pecsétli a csodálkozás, Ezt kérdték volna: milyen látomány ez? Melyik tündére az álomvilágnak Szállott a földre, e falak közé? S midőn a méla bámulás ködében Eltévedt lelkök ismét visszatért: Egyszerre léptek az ajtó felé, A mely Perenna teremébe nyilt, S a mely előtt vont karddal állt a férj, Vont karddal és rettentőn, mint az angyal, Ki őrizé a paradicsomot. »Eddig s tovább nem!« dörgött a jövőkre, »Eddig s tovább nem!… a kétségbesés, a Halál szolgája áll e küszöbön, E szent ajtónak tiszta küszöbén!« Ekkép a férj; de a két zordon ifjut Nem rettenték meg a dörgő szavak, Sem a szemeknek átszuró világa, Mely villámlásként szállt a hang előtt. »Utamba állasz?« így kiálta Jób, »Utamba mersz még állni? jaj neked! Keresztültörnék, bárha kezeidben Száz kard villogna s minden kard hegyéről Ezer halál vigyorgna is reám!« És összecsaptak csengő fegyverökkel Gedő és Jób, mint két kőszikla, melyet Egymás felé sujt a földindulás. Akközben Dávid rést lelt s besuhant, A hol Perenna elszorúlt kebellel Az aggódalmak árján fuldokolt. Egy jajsikoltás és egy halk sohaj… A nő sikoltott és a férj sohajtott, A nő, kit Dávid vett ölébe s vitt, S a férj, kinek Jób átdöfé szivét.

* * * Salgó s Gedővár közt emelkedék Hajnácskő, szinte sziklaormi vár. Csend volt a várban és a vár alatt. Mindenki alvék; a toronynak őre Viraszta csak még félig nyilt szemekkel. A fövenyóra éjfélt mutatott. Mi zaj hasítja a csendet keresztül? Még halk, de perczről perczre hangosabb. Az őr keresztet hány és a toronyból Fél bátorsággal néz a völgybe le; Ki más zavarná a világ nyugalmát Az éjszakának kellő közepén, Mint boszorkányok és kisértetek? Lenéz az őr… a teljes hold világa Arany fátyolként leng a vár körül, S a vár alatti völgy ezüst ködével, Mint két szerelmes lélek, összeolvad. A félhomályban Gedővár felől a Salgói úton nyargal egy lovag, Ölében egy hölgy hófehér ruhában, Hollósötét haj lengő fürtivel. Mögöttök távol ismét egy lovag. – Olyan tünékeny volt e jelenés, Hogy a toronynak őre más nap ezt, Midőn fölébredt, álomnak hivé.

* * * Midőn fölére Salgó udvarába Kompolti Dávid a szép martalékkal, Ez életének nem adá jelét, Aléltan fekvék annak karjain; Szivében a vért és eszméletet Megállitá a félelem s futás. Gyöngéd karokkal tette őt az ifju Egy kerevetre; csínnal bánt vele, Miként a gyermek a kicsiny madárral, Melyet fészkébül épen most lopott ki; S megállt előtte s elmerűlve nézte És lelkesedve így szólt: »Oh miért Fejem nem oly nagy, mint az ég, hogy annyi Szem volna rajt, a hány csillag van ott, Hadd bámulnálak valamennyivel!… Ki vagy, ki vagy te? olyan ismerős Előttem arczod mindenik vonása; Találkozám már veled?… oh igen, most Emlékezem, hogy egykor láttalak, Régen, fölötte régen. Még midőn Mint gyermek jártam a vadon homályin, Miként ártatlan gyermek, a kinek Vérzett szive, ha vérezett az őz Szilaj vadászok gyilkoló nyilától: Oh akkor, akkor gyakran láttalak. Ha szenderegtem a kis völgyi forrás Virágos partján: édes álmaimban Meg-megjelentél, tündérek leánya! Hozzám jövél s lehajlottál reám, Miként lehajlik földre a szivárvány, S fülembe égi hangokat sugál. Karom kinyujtám, hogy öleljelek, S fölébredék… te már távol valál, A rengeteg sötétzöld mélyiben Láttam fehérlő árny-alakodat, S futék utánad, mint az esti szél A tünedékeny pillangó után, Futék a hegyre… a hegy tetején Bámulva álltam és szomorkodám; már Oly messze voltál tőlem, fönn az égen Az esti csillag képiben ragyogtál. – Gyermekkorom tűnt s gyermekéveimmel Eltünt regényes ábrándim világa, S vad ifjuvá lett a szelid fiú, S azóta véled nem találkozám… De én beszélek hozzád, és te nem Hallod beszédem; mozdulatlanul Fekszel, miként az elesett szobor. Élsz, vagy meghaltál? oh csak meg ne halj, Inkább hervadjon el minden virág A föld szinén, s ne légyen több tavasz!… Hah, végre, végre nyílnak szemeid; Milyen szemek, mily égetőn-vakítók… Hová jutottam? hol vagyok? talán a Teremtő műhelyében, a hol a Napok készülnek? ottan, ottan… oh Ha e két nap az égre fölkerűl, A mindenséget porrá égeti!…« ‚Elég már, bátya, most én rajtam a sor‘, Ily hang szakasztá félbe Dávidot, Jób hangja, a ki mostan érkezett meg, ‚Elég volt, bátya, most én rajtam a sor; E drága kincsen ketten osztozunk!‘