# Petőfi Sándor összes költeményei Hazai művészek rajzaival díszített negyedik népies kiadás ## Part 36 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/petofi-sandor-osszes-koltemenyei-hazai-muveszek-rajzaival-diszi-fa34073e/index.md Sokat beszéltek, szépet is beszéltek, Jót is, de ebbül a hon még nem él meg, Mert nincs rendében eljárásotok, Ti a dolgok végébe kaptatok, És így tevétek már rég óta mindig; Látják, kik a multat végigtekintik. Ki képzel olyan templom-építőt, Ki a tornyot csinálja meg előbb? És azt a levegőbe tolja, hogy Ott fönn maradjon, míg majd valahogy Alája rakja szépen a falat, S legeslegvégűl jőne az alap. Ti vagytok ilyen mesteremberek! Ezért ad a hon nektek kenyeret, Ezért fizet szivének vérivel! Jobbat tesz, a ki semmit sem mivel. Időt, erőt eltékozoltok, és ha Sükert mutattok is föl néha-néha, Csak olyan az, mint hogyha engemet A szomjuság bánt, s adnak víz helyett Ételt, s talán még épen olyan ételt, Mitől szomjuságom csak jobban éget. Ha ez siker, ha ez jótétemény: Elmémet a bölcsőben hagytam én. Hiába minden szép és jó beszéd, Ha meg nem fogjátok az elejét, Ha a kezdetnél el nem kezditek… Sajtószabadságot szerezzetek. Sajtószabadságot, csak ezt ide! Ez oly nagy, oly mindenható ige A nemzetben, mint az isten »legyen«-je, A melylyel egy mindenséget teremte. Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek Eláradó bőségben termenek, S bár az utósó szolga és a pór Zsebébül aranyat marokkal szór: Azon nemzetnek még sincs semmije, Azon nemzetnek koldus a neve. S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép, Nyomorg, tengődik mindenfélekép: Azon nemzet gazdag végetlenűl, Mert a jövendőt bírja örökűl. Haladni vágyunk; de haladhatunk? Én istenem, milyen golyhók vagyunk! Lábunk szabad, de a szemünk bekötve, Hová megyünk?… meglássátok, gödörbe. Szemünk bekötve, fogva szellemünk, Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk, A szellem rab, s a ronda légbe fúl, Mely dögvészes már önnön átkitúl. A szellem rab; mint a hitvány kutyát, A ház végére lánczba szoriták, S lánczát harapva tördeli fogát, A melylyel védni tudná a hazát… A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat, S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat! Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak Megvetésére a kerek világnak! (Pest.) Anyám tyúkja. Ejh mi a kő! tyúk anyó, kend A szobában lakik itt bent? Lám, csak jó az isten, jót ád! Hogy fölvitte a kend dolgát! Itt szaladgál föl és alá, Még a ládára is fölszáll, Eszébe jut, kotkodákol, S nem verik ki a szobábol. Dehogy verik, dehogy verik! Mint a galambot etetik, Válogat a kendermagban, A kiskirály sem él jobban. Ezért aztán, tyúk anyó, hát Jól megbecsűlje kend magát, Iparkodjék, ne legyen ám Tojás szűkében az anyám. – Morzsa kutyánk, hegyezd füled, Hadd beszélek mostan veled, Régi cseléd vagy a háznál, Mindig emberűl szolgáltál. Ezután is jó légy, Morzsa, Kedvet ne kapj a tyúkhusra, Élj a tyúkkal barátságba’… Anyám egyetlen jószága. (Pest.) A tél halála. Durva zsarnok, jégszivű tél, Készülj… készülj, a halálra! Jármodat megunta a föld, És ledobja valahára; Szabadság lesz, ím, az ég is Ide szegődött a földhöz, Fegyvertárából, a napbul, Tűznyilakkal rád lövöldöz. Meg fogsz halni, vad, bitor tél! Addig él csak minden zsarnok, Míg magok alattvalói Szabadságot nem akarnak; Hogyha egyszer a raboknak Akaratja ki van mondva, Összeomlik börtön és láncz, S elenyészik híre, hamva. Harczolj, harczolj, föld, a téllel, Ne félj, megbirod, levágod, S szabadságodat kivívod, Tavasz a te szabadságod. Eljön, eljön a szép tavasz, S hoz virágokat kebledre, És szivárványt diadalmi Koszorúnak a fejedre! Nézd, a melynek rabja voltál, A tél maga érzi vesztét, Dúlt arczán megtört szemébül Sűrü könnyek omlanak szét. Hah, ki eddig csupa jég volt, Most hogy olvad, mily gyáván hal!… Nem csoda, hiszen testvér a Gyávaság a zsarnoksággal. (Pest.) Beaurepaire. Hogy kitelt a francziáknál A király becsülete: (Mint ezernyolczszázharminczban S most valami két hete) Fölberzenkedett a német, S esküvék, hogy bosszut áll, Megöli a szabadságot És megmenti a királyt. S vitte zsoldos seregét és Longwy már meghódola, Megy tovább, Verdunön a sor, Elkezdődik ostroma. Verdun gyáva népe reszket, S reszkető félelmiben Térd- s fejethajtást határoz, Hogy bántása ne legyen. De az őrség kapitánya Beaurepaire mást beszél: »Hódolásról nem lehet szó, Még nem oly nagy a veszély. Ha az ellen fegyverünkbe Szerelmes, jól van, tehát Hadd vegye ki kezeinkből, Mi magunk ne adjuk át.« A ki gyáva, siket is, nem Hallgatott rá a tanács, Tollat nyujtanak neki, hogy Irj’ alá a hódolást. Beaurepaire elhajítja A tollat, s fegyvert ragad, S lelkesűlten és elszántan Mondja ki e szavakat: »Éljétek túl hát a szégyent, A gyalázatot, de én Az ellennek csak holttestet Adni át megesküvém. Bátraink előtt halálom Majd mint vonzó példa áll… Én betöltöm esküvésem… Végszavam: szabad halál.« Neki szegzé kebelének S elsütötte fegyverét, S ez szivébül kiszakítá Életének gyökerét. (Pest.) Megint beszélünk s csak beszélünk… Megint beszélünk s csak beszélünk, A nyelv mozog s a kéz pihen; Azt akarják, hogy Magyarország Inkább kofa, mint hős legyen. Dicsőségünknek kardja! csak most Készültél s már a rozsda esz, Meglássátok, maholnap minden Az ó kerékvágásba’ lesz. Úgy állok itt, mint a tüzes ló, Mely föl vagyon nyergelve már, S prüsszögve és tombolva ott benn Fecsegő gazdájára vár. Nem a tettek terén fogok hát Mint egy csillag lehullani? Megfojtanak majd a tétlenség Lomhán ölelő karjai? S nem lenne baj, ha magam volnék, Hisz egy ember nem a világ, De ezer és ezer van, a ki A zablán tépelődve rág. Óh ifjaink, óh én barátim, Ti megkötött szárnyú sasok, Láng a fejem, jég a szívem, ha Végig tekintek rajtatok!… Föl, föl hazám, előre gyorsan, Megállni fél uton kivánsz? Csupán meg van tágítva rajtad, De nincs eltörve még a láncz! (Pest.) Nemzeti dal. Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válaszszatok! – A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak ős apáink, Kik szabadon éltek haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Fényesebb a láncznál a kard, Jobban ékesíti a kart, És mi még is lánczot hordtunk! Ide veled, régi kardunk! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy hiréhez; Mit rá kentek a századok, Lemossuk a gyalázatot! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak. És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! (Pest.) 15-ik márczius 1848. Magyar történet múzsája, Vésőd soká nyúgodott, Vedd föl azt s örök tábládra Vésd föl ezt a nagy napot! Nagyapáink és apáink Míg egy század elhaladt, Nem tevének annyit, mint mink Huszonnégy óra alatt. Csattogjatok, csattogjatok, Gondolatink szárnyai, Nem vagytok már többé rabok, Szét szabad már szállani. Szálljatok szét a hazában, Melyet eddig lánczotok Égető karikájában Kínosan sirattatok. Szabad sajtó!… már ezentul Nem féltelek, nemzetem, Szívedben a vér megindul, S éled a félholt tetem. Ott áll majd a krónikákban Neved, pesti ifjuság, A hon a halálórában Benned lelte orvosát. Míg az országgyűlés ott fenn, Mint szokása régóta, Csak beszélt nagy sikeretlen: Itt megkondult az óra! Tettre, ifjak, tettre végre, Verjük le a lakatot, Mit sajtónkra, e szentségre, Istentelen kéz rakott. És ha jő a zsoldos ellen, Majd bevárjuk, mit teszen; Inkább szurony a szivekben, Mint bilincs a kezeken! Föl a szabadság nevében, Pestnek elszánt ifjai!… S lelkesülés szent dühében Rohantunk hódítani. És ki állott volna ellen? Ezren és ezren valánk, S minden arczon, minden szemben Rettenetes volt a láng. Egy kiáltás, egy mennydörgés Volt az ezerek hangja, Oda tört a sajtóhoz és Zárját lepattantotta. Nem elég… most föl Budára, Ott egy író fogva van, Mert nemzetének javára Czélozott munkáiban. S fölmenénk az ős Budába, Fölrepültünk, mint sasok, Terhünktől a vén hegy lába Majdnem összeroskadott. A rab írót oly örömmel S diadallal hoztuk el, A minőt ez az öreg hely Mátyás alatt ünnepelt! – Magyar történet múzsája, Vésd ezeket kövedre, Az utóvilág tudtára Ottan álljon örökre. S te, szivem, ha hozzád férne Hogy kevély légy, lehetnél! E hős ifjuság vezére Voltam e nagy tetteknél. Egy ilyen nap vezérsége, S díjazva van az élet… Napoleon dicsősége, Te veled sem cserélek! (Pest.) Rákóczi. Hazánk szentje, szabadság vezére, Sötét éjben fényes csillagunk, Oh Rákóczi, kinek emlékére Lángolunk és sírva fakadunk! Az ügy, melynek katonája voltál, Nem sokára diadalmat űl, De te nem léssz itt a diadalnál, Nem jöhetsz el a sír mélyibűl. Hamvaidnak elhozása végett Elzarándokolnánk szívesen, De hol tettek le a földbe téged, Hol sírod? nem tudja senki sem! Számkiűzték nemzeted körébül, Számkiűzve volt még neved is, S bedőlt sírod a század terhétül, Mely fölötte fekszik, mint paizs. Oh de lelked, lelked nem veszett el, Ilyen lélek el nem veszhetett; Szállj le hozzánk hősi szellemeddel, Ha kezdődik majd az ütközet. Vedd a zászlót, vedd szellemkezedbe, S vidd előttünk, mint hajdan vivéd, S másvilági hangon lelkesitve Erősítsd meg seregünk szivét! S rohanunk az ellenség elébe, S ha utánunk nyúl száz drága kéz, S lesz előttünk száz halálnak képe: Nem lesz köztünk, a ki visszanéz. S majd ha eljön győzedelmünk napja, A szabadság dicső ünnepe, Igy kiált fel millióknak ajka: A ki kezdte: az végezte be. (Pest.) Kemény szél fúj… Kemény szél fúj, lángra kap a szikra, Vigyázzatok a házaitokra, Hátha mire a nap lehanyatlik, Tűzben állunk már tetőtül talpig. Édes hazám, régi magyar nemzet, Alszik-e csak a vitézség benned, Vagy apáink halálával elhalt? Illik-e még oldaladra a kard? Magyar nemzet, ha rád kerül a sor, Lészsz-e megint, a mi voltál egykor? Oly hatalmas harczos, ki szemével Jobban ölt, mint más a fegyverével! A világot védtük hajdanában A tatár és a török világban; Vajon most, ha eljön a nagy munka, Meg bírjuk-e védni min magunkat? Oh magyarok istene, add jelit, Ha a kenyértörés elközelit, Hogy az égben uralkodol még te A magad s néped dicsőségére! (Pest.) A királyokhoz. Azt adok, mit vajmi ritkán kaptok, Ti királyok, nyilt őszinte szót, A hogy tetszik, köszönjétek meg, vagy Büntessétek a fölszólalót; Áll még Munkács, áll az akasztófa, De szivemben félelem nem áll… Bármit mond a szemtelen hizelgés, Nincsen többé _szeretett_ király! Szeretet… hah, ezt a szép virágot Tövestől kitéptétek ti rég, S kidobtátok azt az országutra, S ott átment rajt a szekérkerék, A mely megtört esküvésitekkel Megterhelten világszerte jár… Bármit mond a szemtelen hizelgés, Nincsen többé _szeretett_ király! Csak tűrnek már titeket a népek, Csak tűrnek, mint szükséges roszat, S nem szeretnek… odafönn az égben Megszámlálták napjaitokat. Majd halljátok a nagy itéletszót Attól, a ki mindenkit birál… Bármit mond a szemtelen hizelgés, Nincsen többé _szeretett_ király! Föllázítsam a kerek világot, Föllázítsam-e ellenetek, Hogy a dühnek Sámson-erejével Milliónként nektek essenek? Megkondítsam a halálharangot, Hogy borzadjatok hangjainál?… Bármit mond a szemtelen hizelgés, Nincsen többé _szeretett_ király! Nem lázítok, mert nincs erre szükség; Mért ráznám meg erőszakosan Azt a fát, a melynek a gyümölcse Már túlérve, rothadásba’ van. Ha megérik a gyümölcs, fájárul Magától a földre hull alá… Bármit mond a szemtelen hizelgés, Nincsen többé _szeretett_ király! (Pest.) Föltámadott a tenger… Föltámadott a tenger, A népek tengere; Ijesztve eget földet, Szilaj hullámokat vet Rémítő ereje. Látjátok ezt a tánczot? Halljátok e zenét? A kik még nem tudtátok, Most megtanulhatjátok, Hogyan mulat a nép. Reng és üvölt e tenger, Hánykódnak a hajók, Sülyednek a pokolra, Az árbocz és vitorla Megtörve, tépve lóg. Tombold ki, te özönvíz, Tombold ki magadat, Mutasd mélységes medred, S dobáld a fellegekre Bőszült tajtékodat; Jegyezd vele az égre Örök tanúságúl: Habár fölűl a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr! (Pest.) Van-e mostan olyan legény… Van-e mostan olyan legény, A ki fél, Ha a mennykő jár is ott a Fejénél? Takarodjék el közülünk A gyáva, Bújjék bele a kemencze Lyukába! Testvéreim a szabadság Nevében, Álljuk meg a helyet amúgy Keményen, Mutassuk meg, hogy mik vagyunk: Olyanok, A kiken a veszedelem Ki nem fog! A legelső jeladásra Kiállunk, Ha elesünk, új sor áll föl Utánunk; Ha két magyar marad is a Világon: (Csak e kettő szabad legyen) Nem bánom! Háromszinű magyar zászló, Dicső jel! Védelmezünk megfeszített Erővel, Kiemeltük a porból szent Szárnyadat, Röpülj előttünk a magas Ég alatt! Háromszinű magyar zászló Vezérelj, Egyikünk sem fösvénykedik Vérével! Ellenséged előbb meg nem Taposhat, Míg vérünkkel be nem festett Pirosra! (Pest.) Készülj, hazám! Készülj, hazám, Készülj, boldog haza! Oly ünnep vár reád, a milyet Még nem pipázott magyar ember, A mely majd hét országra szól, Mint a lőcsei kalendáriom. Készülj, hazám! A bécsi német Egytől egyig mind megveszett, Istentül elrugaszkodott az, Ördögnek adta lelkét, És mostan e bélpoklosok Ezt kurjogatják: »Mi nékünk a szabadság Árnyéka nem kell, Maga a szabadság kell mi nékünk, Teljes szabadság minden áron!« Igy kurjogatnak E sátán czimborái, S mi lesz a vége e historiának? Az lesz a vége, hogy császárjokat, Kegyelmes jó császárjokat Elkergetik, Családostul elkergetik, Isten Jehova ugyse’ Elkergetik! De ez lesz a magyarra nézve a Szerencse napja, A boldogságnak égi ünnepe! Közénk fog jőni A császár és családja, A fölséges család! Igy fognak hozzánk szólani: »Hű magyarok, Mi mindig bíztunk bennetek, Mindig szerettünk titeket, Legjobban, legatyaiabban Szerettünk népeink között; Im kebletekre borulunk, Öleljetek meg, Kedves hű fiaink!« És kell-e több mi nékünk, Nékünk hű magyaroknak? Letérdelünk előttök, Vándor sarúikról a port Lenyalják csókjaink S a hála és öröm könyűi, Melyek majd, mint egy második Duna, Fognak keresztülfolyni a hazán És egy kiáltás lesz a nemzet: (Egy olyan óriás kiáltás, Melytől a csillagok potyognak) »Vitam et sangvinem Pro rege nostro!« Mint hajdanában Bőgtek dicső apáink. – S ha lesz közöttünk olyan vakmerő, Kinek eszébe jut, Hogy három század óta úr Hazánkon a Habsburg-család, S azóta a hazának Nem volt egy gondolatja, Nem volt egy érzeménye, Mely édesebb a kárhozatnál, Az ilyen vakmerőt, Az ilyen szemtelent, Az ilyen háládatlant Honárulónak declaráljuk És nyársra húzzuk! Készülj, hazám, ez ünnepélyre, Készülj és örvendj, oh boldog haza! S ti elcsapott királyok Itt Európában valamennyien, Jertek mi hozzánk, A jó magyar nép szívesen lát, Dicsőségének tartja, ha Hízlalhat bennetek, Jertek mi hozzánk! Kosztot, kvártélyt adunk, S az elvesztett királyi czímek Kárpótlása végett Majd táblabírákká teszünk! (Pest.) Bordal. Egyik kezemben a fegyverem, A másikat sem hevertetem, Jobb kezemben tartom kardomat, Bal kezembe veszek poharat. A ki mostan nem tart én velem, Verje meg azt az én istenem, Vigyék el a körmös angyalok… A hazáért iszom, igyatok! Igyunk, jó barátim, mostanság, Bor a megtestesült bátorság, Pedig nekünk ez kell, nem egyéb, Öntsük hát magunkba hevenyén. Ki tudja, hogy mit hoz a holnap? Mire virad, tán már dobolnak, Akkor aztán ki a csatára Édes magyar hazánk javára! Koszorús a haza homloka! Szabadságból fontuk azt oda, Ott is marad örök mindétig, Azt ugyan le róla nem tépik. Egyszer volt csak rabnép a magyar, Többé lenni nem fog, nem akar, Most már meg van vetve a lába, S az úristen sem hajt igába. Szabadságunk, a ki hozzád nyúl, Elbucsúzhatik a világtul, Szivében vér s élet nem marad, Kiürítjük, mint e poharat! (Pest.) A király és a hóhér. Ül a király nagy kevélyen A fényes királyi széken, Magas urak (aljas szolgák!) Körülveszik, kezét nyalják. De a trónus inogni kezd… Földindulás okozza ezt? Földindulás: néplázadás! Gyarapodik szemlátomást. Mint a folyóviz a gátot, Eltépte a nép a lánczot, S békójának töredéke Fegyver mostan a kezébe! Ing a trónus egyre jobban, Sompolyognak alattomban, Sompolyognak el az urak, A királynál csak egy marad. Tudjátok-e ki ez az egy, A ki maradt, a ki nem megy? Orczája hó, ruhája vér, Keze halál, neve hóhér. Szól a király: »mind elhagyott! Csak másod magammal vagyok. Te vagy tehát, te vagy nekem Egyetlen egy hű emberem!« »Azért, hogy én itt maradok, Híved, király, én sem vagyok«, Szólt a hóhér előlépve, »Királyoknak nincsen híve. Kik a trónus körül járnak, Nem egyebek ők, mint árnyak, Tart az árnyék, mig süt a nap, Ha ez elmegy, vége annak. Itt maradtam én te veled, Mert nekem te adsz kenyeret, Együtt lenni kell mi nekünk, Egymás nélkül nem élhetünk.« (Pest.) A szabadsághoz. Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe! Oly sokáig vártunk rád epedve, Annyi éjen által, mint kisértet, Bolygott lelkünk a világban érted. Kerestünk mi égen, földön téged Egyetlenegy igaz istenséget, Te vagy örök, a többi mind bálvány, Mely leroskad, egy ideig állván. S még is s még is számkivetve voltál, Mint a gyilkos Kain bujdokoltál, Szent nevedet bitóra szögezték, Érkezésedet hóhérok lesték. Megszünt végre hosszú bujdosásod, Sírba esett, ki neked sírt ásott, Bevezettünk, s uralkodás végett Elfoglaltad a királyi széket. Te vagy a mi törvényes királyunk, Trónusodnál ünnepelve állunk, Körülötted miljom s miljom fáklya Meggyúlt szíveink lobogó lángja. Oh tekints ránk, fönséges szabadság! Vess reánk egy éltető pillantást, Hogy erőnk, mely fogy az örömláztól, Szaporodjék szemed sugarától. De, szabadság, mért halvány az orczád? Szenvedésid emléke szállt hozzád? Vagy nem tettünk még eleget érted? Koronádat a jövőtül félted? Ne félj semmit, megvédünk… csak egy szót, Csak emeld föl, csak mozdítsd meg zászlód, S lesz sereged ezer és ezernyi, Kész meghalni, vagy diadalt nyerni! S ha elesnénk egy szálig mindnyájan, Feljövünk a sirbul éjféltájban, S győztes ellenségednek megint kell Küzdeni… kisértő lelkeinkkel! (Pest.) A magyarok istene. Félre, kislelkűek, a kik mostan is még Kételkedni tudtok a jövő felett, Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség Őrzi gondosan a magyar nemzetet! Él az a magyarok istene, hazánkat Átölelve tartja atyai keze; Midőn minket annyi ellenséges század Ostromolt vad dühhel: ő védelmeze. Az idők, a népek éktelen viharja Elfujt volna minket, mint egy porszemet, De ő szent palástja szárnyát ránk takarta, S tombolt a vihar, de csak fejünk felett. Nézzetek belé a történet könyvébe, Mindenütt meglátni vezérnyomdokát, Mint a folyóvízen által a nap képe, Áthuzódik rajta arany híd gyanánt. Igy keresztüléltünk hosszu ezer évet; Ezer évig azért tartott volna meg, Hogy most, a midőn már elértük a révet, Az utósó habok eltemessenek? Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őtet, Mert káromlás, tőle ilyet tenni fel, Nem hogy egy isten, de még ember sem űzhet Ily gunyos játékot gyermekeivel! A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke, S büntetéseit már átszenvedte ő; De erénye is volt, és jutalmat érte Még nem nyert… jutalma lesz majd a jövő. Élni fogsz, hazám, mert élned kell… dicsőség És boldogság lészen a te életed… Véget ér már a hétköznapi vesződség, Várd örömmel a szép derült ünnepet! (Pest.) A ledőlt szobor. Állt egy szobor magas hegy tetején. Olyan magas volt e hegy, hogy neki A fellegek szolgáltak öv gyanánt, S vállán pihent meg nyári délben a nap. E hegytetőn állott az érczszobor, Egy méltóságos óriás-alak, Egyik kezében háborúi kard, Másik kezében győzedelmi zászló. Mikép jutott e hegyre e szobor? A földrül vitték őt oda, vagy az Égből esett le?… így szentebb, de úgy Magasztosabb, ha emberkéz emelte. Az ég s a föld közös munkája volt. Isten segített, ember fáradott; Sok száz esztendő mult el, mialatt Sok miljom kéz bevégezé a munkát. De végre meglett. Fönn állt a szobor. Európa látta s nézte, s mindenik Térd meghajolt, lenyomta őket a Fél tisztelet, fél rettegés előtte. Áll még a hegy, de orma bús rideg. Hol a szobor, mely koronája volt? Tán megirigylé a földtől e diszt Az ég, s magához fölragadta?… oh nem! Földindulás jött, mely lerombolá, Megingatá alapján őt e vész, A magasból a mélybe dőlt alá, S alant a völgyben elnyelé a posvány. Hazám, hazám, te szent dicső szobor, E posványban kellett fetrengened, Ott henteregtél három századig A sárrá rothadt zöld hullámok alján. S fejed, mit egykor koszorú gyanánt Öveztek fönn a szomszéd csillagok, Az ingoványnak undok férgei Borították el ronda testeikkel. Oh én hazám, oh én szegény hazám! Minek nevezzem azt az érzeményt, Mely mint egy sötét felhőszakadás Omlik szivembül multad emlékére? De félre, bú, de félre, gyász, el, el! Nincs a mocsárban már a szent szobor, Fertő-ágyábul kiemeltük őt, Kihoztuk őt a tiszta levegőre. Oh jertek, jertek, mossuk tagjait, Legyen, mint volt, olyan szeplőtelen, Jőjön, segítsen mosni mindenik, Az asszony könynyel és a férfi vérrel. Ha régi fényében ragyogni fog, Akkor menjünk pihenni, társaim… Akkor se még, nem! még azon kivűl Uj kötelesség fáradalma vár ránk. Föl kell emelnünk a szobrot megint A hegyre, melyen egykor tündökölt, A melyrül olyan méltóságosan Nézett alá a bámuló világra. Föl, nemzetemnek apraja, nagyja, Szégyen reá, ki lomhán vesztegel, Dicsőség arra, a ki dolgozik… Válaszszatok most: szégyen vagy dicsőség! (Pest.) Már mi nékünk ellenségünk… Már mi nékünk ellenségünk Egész világ, látom én; Szegény magyar, beh magad vagy Ezen a föld kerekén! A kivel mi megosztottuk Asztalunknak ételét, Ruháinkat, hajlékunkat: Éhenkórász volt elég. A ki hozzánk jőne mostan, Bajainkat osztani, A ki velünk kezet fogna: Nincs barát, nincs atyafi. No de semmi, jó az isten, Ugy lesz, a hogy lenni kell; Hagyjanak el! csak magunkat Mi magunk ne hagyjuk el. És mi nem hagyjuk magunkat, Mig lesz egy kéz és egy kard; Fogadom azt, hogy megbánja, A ki bántja a magyart! Hosszu a mi türelmünk, de Ha egyszer kifakadunk, Akkor aztán hosszu ám és Rettentő a haragunk. Tudhatják az ellenségink, Mint viselünk háborut, Ha pedig már elfeledték, Jól van, majd eszökbe jut. Ugy elütjük-verjük őket, Ha türelmünk megszakad, Hogy magunk is megsajnáljuk Szegény nyomorultakat! (Pest.) Ilyen asszony való nékem… Ilyen asszony való nékem, Mint az én kis feleségem, Eszemadta kis barnája, Te vagy a világ rózsája. Nem vagyok az, a ki voltam, A ki annyit szomorkodtam; Csillagos ég az életem, Ezt is neked köszönhetem. Édes szemed mosolygása Örömömnek kutforrása, Többet ér egy tekinteted, Mint a tavasz, mikor legszebb. Meg is érem minélelőbb, Megérem én azt az időt, Hogy a hová lépsz, kedvesem, Lábad nyomán virág terem. Ha dicsérni akarnálak, Sokfélének mondhatnálak, Nem mondalak én egyébnek, Csak az isten remekének! (Pest.) Kis fiú halálára. Alig hogy kivettek a bölcsőbül, Kis fiúcska, koporsóba tettek; Volt-e méltó a világra jőnöd? Mi haszna volt rövid életednek?