# Petőfi Sándor összes költeményei Hazai művészek rajzaival díszített negyedik népies kiadás ## Part 33 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/petofi-sandor-osszes-koltemenyei-hazai-muveszek-rajzaival-diszi-fa34073e/index.md Egy ágról szakadt siheder, Kit a balsors meghordoza, Keblén kenyere, hátán háza, S szivében jó kedv tavasza. Hogy megfütyöl, hogy megfütyöl, Hogy harsog az erdő bele. S ím fényes úri hintón nyargal S szemben találkozik vele. A fényes hintóban belül Sötét ur ül nagy csendesen; Ah, milyen napfogyatkozás van E gazdag úr szemeiben! Meglátja őt a siheder, És sajnálkozva távozik… Ti szegény gazdagok, kiken ily Rongyházi is sajnálkozik! (Koltó.) Mi a szerelem? Süldő poéták, bikficzek, Ugyan ne csiripeljetek A szerelemről! kérlek szépen Az emberiség szent nevében, Melyet kínpadra vonni vétek, Kérlek, hogy azt ti ne tegyétek. Tudjátok melyik fán terem, Milyen madár a szerelem? A kotyvaszték, mit fejetek Rosz bögréjében főztetek, A sóhajtások galuskája Pityergések levébe hányva, Epedéssel megsáfrányozva Vagy kakasdühhel megborsozva, Oh én szerelmes istenem, Ez még korán sem szerelem! Még várjatok, kis bikficzek, Kissé nagyobbat nőjetek, Hogy a szerelmet ismerjétek És azt megénekelhessétek. – Viselni hosszu éven át A szívben a kétség nyilát, Teremteni legmelegebb Vérünkből szép reményeket. Csak azért, hogy meghaljanak Hogy minden istenadta nap Legyen egy-egy kedves halottunk, Kit kínosan kell megsiratnunk; A rágalomnak óriási Kigyófarkával szembeszállni, Eltűrni oly bántalmakat, Mit megtorolni nem szabad, Mert kedvesünk azé, ki bánt, S aztán elvenni a leányt, Eldobni érte szabadságunk, Mely legimádottabb sajátunk, S fölvenni a könnyű szabadság Helyett az élet súlyos gondját, Dolgozni napok s éjeken, Hogy ételünk s ruhánk legyen; S ha feleségünk tán szeszélyes, Magunkat szabni szeszélyéhez, Hogy már ha kell örömtelennek Lenni egyik vagy más életnek, Mienk legyen örömtelen… Lássátok, ez a szerelem! (Koltó.) Ez már aztán az élet… Ez már aztán az élet! Az egész éven át Föl és alá kószálom A két magyar hazát. Vándorlok Magyarország Dicső térségein S testvére, a szép Erdély Regényes bérczein. Rónákról nézek távol Hegyek tetőire. És hegytetőkről nézek Távol rónákra le. Füvetlen fátlan puszta S vad erdős rengeteg Szép panorámaképen Előttem ellebeg. Ott városok harangja, Itt mezei kolomp, Amaz drámákat és ez Tündérregéket mond. Itt egy sötét nagy kastély Taszít magátul el, Ott egy fejér kis kunyhó Barátként üdvezel. Előre, csak előre, Nagy messze még a czél; Tovább, tovább mindegyre, Gyorsan miként a szél. Mi kéj, így kóborolni Hegyen és völgyön túl, Mi kéj! mint dagad keblem! S erszényem mint lapúl! (Dézs.) El innét, el a városból… El innét, el a városból, Fogjatok be hamarjába, Hadd rohanjak, hadd röpűljek Más vidékre, más országba! Mint kivánkozám e helyre, Lelkemet mint vonta a vágy! S ugyanez az érzelem most Von tovább, maradni nem hágy. Nevezetes ez a város, Tekintetem szerteszéjjel Mint az üstökös kalandoz S nem telik be nézésével. Összevissza tarkabarkán Állnak új és régi házak, Mintha képviselve volna Itten minden eltünt század. S történetkönyv ez a város, A történetek nagy könyve, Minden utcza és minden kő Nagy dolgokról beszél benne. S a magyar szó árad itten Mindenütt, a merre járok, Édes hangok, kedves hangok, Illatoznak, mint virágok. S még is mindezek daczára El innét, sőt ép ezért el, Hogy a megszokás utol ne Érjen prózai kezével. S szemeimről azt a fényes Rózsafátyolt le ne tépje, Melyen át e várost nézem, Elmerülve tündérkéjbe. Igy maradj meg, szép Kolozsvár, Igy maradj te emlékimben, Ily kedvesen, ily dicsően… El tehát, el gyorsan innen! (Kolozsvár.) A szerelem országa. Álmodtam a minap… Már nem tudom, hogy ébren-e vagy alva? Csak azt tudom, hogy álmodám. Ah, milyen szép álom vala! Most, a midőn leírom, Kezem még most is reszket… a gyönyörtől! Ballagva mentem hosszu úton, Azaz, hogy nem ballagva, Sőt inkább sebesen, Mert puszta volt a táj, a merre jártam, Oly puszta, olyan prózai, E tájnak csak lakói voltak Még prózaibbak… Oly szenvedélytelen, nyugott pofák! Siettem el, siettem el, Hogy mentül hamarabb Mögöttem hagyjam e Boszantó tájt s boszantóbb arczokat. Elvégre értem egy magas kerítést, A melynek gyémánt kapujára Ez volt fölírva szivárvány-betűkkel: »A szerelem országa«. Vágy-szomjasan Kaptam meg a kilincset És benyiték, S mit láttam! égi látomány! Előttem állt a legdicsőbb vidék, Minőt a festők és a költők Művészi mámorukban Teremteni csak képesek, A milyen tán csak a paradicsom volt. Virító széles hosszu völgy Ezer virággal s oly nagy rózsafákkal, A mekkorák másutt a tölgyek. Középütt sétált egy folyó, És vissza-visszafordult A helyre, melyet egyszer elhagyott már, Mikéntha fájna nékie Végképen elszakadni tőle. A láthatár szegélye Regényes kősziklák valának, Melyek fején Arany felhők lebegtek Fürtök gyanánt. Elálmélkodva néztem e vidéket, Feledve még az ajtót is betenni, Midőn beléptem. Sokáig álltam a küszöbnél, Mig végre szinte öntudatlanúl Beljebb-beljebb vont a vidék varázsa. Először is virágos réteken Mentem keresztül. Ifju emberek Jártak körűlem, mindegyik Lehajtott fővel, mintha tűt keresne. Kiváncsi lettem és megkérdezém, Hogy mit keresnek olyan gondosan? S felelt egy, hogy mérges füvet. Mérges füvet? s mi végre? »Hogy kifacsarjam s megigyam levét.« Megdöbbenék s gyorsan tovább haladtam, S fáradva értem Az első rózsafához, S alája ültem, hogy ott megpihenjek, De a midőn letelepedtem, Oh borzalom! fejem fölött Egy ifju lógott fölakasztva. Elrohanék a másik fához S a harmadikhoz és a negyedikhez És igy tovább, mindig tovább, De nem pihenheték sehol, Mert mindenik fán Függött egy ember. Túl a folyón, túl a folyón! Gondoltam, ott a boldog szerelem. S szaladtam a folyó felé, Csónakba űltem, s gyorsan evezék, De húnyt szemekkel, Mert a habokban egy-egy holt tetem Ütötte föl magát, S a partról, mint a megriasztott békák, Ugráltanak be ifjak és leányok. Átértem a vizen, S ah itt is mindenütt A régi látomány! Méregpohár, akasztott emberek, Mindenhol ez, mindig csak ez, S hátúl a sziklák ormiról Veték le mások magokat, S alant a völgynek éles kövein Kifeccsent szívökből a vér S fejökből a velő. Kétségbeesve nyargalék Minden felé, minden felé, De mindenütt a régi látomány: Dúlt arczok és öngyilkolás!… Csupán csak a táj és az ég mosolygott. (Koltó.) Kazinczy Gáborhoz. Miljók nevében emelem szavam, Miljók nevében mondom el neked A köszönet, a hála szavait, Hős pályatársam, lelkem rokona: A nép nevében! melynek híve vagy, Melyért csatázol bátran és vitézül. Szentebb, mint a keresztes-háborúk, Szentebb a harcz, a melyet vív e század, Melynek te, mint én katonája vagy. Ott fekszik, mint egy új Prometheus, Évezred óta a bilincsre-vert nép, És rágja máját a saskeselyű, És vérzi lábát és kezét a láncz. Le fogjuk rázni róla a vasat, S elűzzük tőle a saskeselyűt! Mienk, mienk lesz majd a győzelem, Mert jó az ügy, mely fölfegyverze minket, Mert a jó ügynek végre győzni kell. Az ellenségé még a hatalom, Kicsiny, kicsiny még a mi seregünk, de A kik vagyunk, mind elszánt férfiak, S ha ott a többség, itten az erő, Mert a mi fegyverünk az élesebb, Mert az igazság a mi fegyverünk. S nem volna messze már a diadal, Ha minden harczos olyan volna, mint te, Szavával olyan fél-mindenható! Föl, föl, barátom, hangoztasd szavad, Áraszd ki lelked e lángözönét, Hogy föllobbantsd a rokon szívekét, S hogy szétégesd az ellenség hadát! Dörögd a gőgnek és a butaságnak A rá jövendő végítéletet. Föl, föl, barátom, csüggedetlenűl S nem tántorogva egy pillanatig sem! A díj a melyet egykor aratunk, Küzdelmeinkhez méltó díj leszen… De mit beszélek? mért említem ezt? Nem fáradunk mi jutalom-reménynyel, Mint a hazugság aljas zsoldosi, De önzés nélkül, isten-ihletésből, Mint hajdanában az apostolok! (Koltó.) Menny és föld. Isten hozzád, gyönyörű hazugság, Eszményképek, ábrándok világa! Már kezemben tartom ajtód kulcsát, Még egy percz, s örökre zárva lészsz. Túl az éjnek fejér szivárványán, A tejúton túl röpűltem egykor, S ott az égi magasokban járván Épitélek, szép tündér világ. Ott töltöttem ébren álmodozva A csapongó ifjuság időit, Álmaimnak nem volt vége-hossza, S szebbnél szebbek voltak álmaim. De az álom bármi szép, csak álom, S hogyha ma nem, holnap elmulandó; Elment, elment pajkos ifjuságom, Fölkeltett a komoly férfikor. Isten hozzád ábrándok világa! Miért várjak, a mig összeomlasz S romjaidnak eltemess alája? Jobb, leszállnom innen idején. Le a mennyből, le tehát a földre! Vígy le, vígy le képzeményim szárnya, Mielőtt lebuknám összetörve, Mint lebukott egykor Phaëton. Hogy jön e könny szemem pillájára? Aggalom s bú, hagyjatok, hadd menjek! Hisz a föld az emberek hazája, Embereknek csak a föld való; S ha nem is oly szép ez, mint szeretnők! Nem is oly rút, mint az ifju véli… Nincs itt angyal, ámde nincs is ördög, S ha van itt tél, van kikelet is. (Koltó.) A koldus sírja. Mint vadállat, mely halálát sejti, A vén koldús puszták közepébe Bujdosott, és élte maradékát Ott a puszták közepén tevé le. Holttestéhez a szegény legények Elvetődtek, néki gödröt ástak, Felköték botjára tarisznyáját, S így tűzék le a botot fejfának. Ott a fa s bokor nélkűli rónán Áll a kis domb egyszerű jelével, S te természet, elhagyottak gyáma, Vad virágok- s fűvekkel födéd el. Ilyen a sors! egykor, életében Szennyes rongyok lengedeztek rajta, S íme sírját napkeletnek minden Szőnyegénél szebb szőnyeg takarja. De az mindegy; ő rá nézve a fő, Hogy elérte végre nyugodalmát… Ki gondolná? mily zajos, mi vészes Volt a pálya, melyen ő futott át. Oh ez a kéz, a mely vénségében Ezt a száraz, görcsös ágat fogta, Ifjusága teljes erejében Harczok fényes kardját villogtatta. Ott forgott ő a csaták tüzében, Ott adá véréből áldozatját Az uraknak birtoka- s jogáért, Kik őt később éhenhalni hagyták. Csak hogy elhalt! most feledve minden, Nyomorúság és a harczi lárma. Csendes néma a világ körűle, Zavaratlan földalatti álma. Néha száll csak egy-egy kis madárka Fejfájára s ábrándos dalt zeng ott… Mit dalolhat a madárka fejfán, Olyan fejfán, amely koldúsbot volt? (Koltó.) T. M. kisasszonyhoz. Hogyan vagy, kedves jó leányka? Alig hogy hallom híredet, Pedig nagyon szeretném tudni Vidám-e vagy bús életed? Ha jól van dolgod, hadd örülnék, Mert a boldogság úgy egész, Sőt kétszerezve lesz az által, Ha más is nyer belőle részt. S ha bánatod van, hadd busúlnék Veled, hadd venném át felét, Másik felével a harczot csak Könnyebben végigküzdenéd. Elmondanád, mi bántja lelked, Mi mérte rája a csapást? S ha gyógyszert nem tudnék is adni, Adhatnék tán vigasztalást. Mint szeretném én, mint szeretném, Ha el lehetne mondani: Mily boldog vagyok, meddig mennek Boldogságom határai… Sőt nincs is annak, nincs határa, Ugy nyúlik által lelkemen, Miként a föld felett az ég, mely Jelen van, mindenütt jelen. S e nagy kéjtengert, melynek minden Cseppjében egy gyöngy, egy öröm, – Nem csak magam: másod magammal – Nemes szivednek köszönöm. Tudd ezt, leányka, és ha sorsod Nehéz: enyhíti e tudat; Mert a boldogságnak testvére: Boldoggá tenni másokat. (Szatmár.) A rab. »Te éretted harczolék, szabadság, S lánczra verve lábam és karom… Világosság, téged szomjazálak, S mint vakandok, föld alatt lakom… Mikor üt a megváltás órája, Mikor üt a boldog óra már, Melyben ujra szabad léget szívok, S újra rám sütsz, fényes napsugár?« Lenn az élők nagy koporsajában, A börtönben, így sóhajt a rab, S már, az isten tudná, hányadikszor, Hiszen olyan régi, régi rab! Vagy tán még csak egy pár kurta napja, Hogy a sírnak testvérébe bujt? Nagy müvész a fogság szenvedése, Minden órát századokra nyújt. Nem napok, nem! évek folytak el már, A mióta ide vettetett, Hosszu kínos évek, mik fölvésték Homlokára sötét nevöket. És fejét már régen a szegény rab Bilincsével zúzta volna szét, De egyetlen társa, a reménység, Megragadta fölemelt kezét… A reménység, hogy ő még szabad lesz! Múljék itt bár éltének fele, Hátralévő megmaradt felét az Édes szabadságban tölti le. És ezért várt, és ezért nem zúzta Bilincsével szerteszét fejét, Várva várt, s a lomha évek száma Feje fölött meggyülekezék. S jön a végén e hollóseregnek, Végre jött egy szép fejér galamb, Jött a drága hírnek meghozója, Hogy utószor van ma ott alant. Nyílik, nyílik ím a börtönajtó, Leveszik kezéről a vasat… Fölsikolt és összerogy… örökre… Örömében szíve meghasadt. (Koltó.) Bölcselkedés és bölcseség. »Teremtve van-e a világ, Vagy örök idők óta áll? S fog-e örökké állani, Vagy egykor semmiségbe száll? Megírta évmiljók előtt A sors, mi fog történni majd? Vagy a történet gálya, mit A véletlen fuvalma hajt? Egy-e a lélek és a test? Honnan jövénk, hová megyünk? Elalszik-e a sírba’, vagy Uj lángra lobban életünk?« Gunnyaszt a bölcs magánosan, S ezen kérdések lengenek Virasztó szemei előtt, Miként rejtelmes szellemek. Vizsgálja őket gondosan, Vizsgálja fáradatlanúl, Vizsgálja hosszu évekig, S mi haszna benne? mit tanúl? E szellemeknek arczain Csak egy vonást sem fejte meg, Midőn feléje a halál, A végső szellem, közeleg. S te balgatag világ, te az Ily dőrét bölcsnek nevezéd, Ki kincset kiván szerzeni S eltékozolja életét. Elég hogy élsz! mi gondod rá: Mi volt és mi következik? Legbölcsebb, sőt csak az a bölcs, Ki soha sem bölcselkedik. (Koltó.) Szép napkeletnek… Szép napkeletnek Viránya lelkem, Örök tavasznap mosolyog le rá; Mit csak a földre Ejtett az isten, Megterem rajta minden szép virág. Csak egy hiányzott, A hit virága, A sírontúli életnek hite, S ez is kikelt már, Ez is virít már, És ezt szerelmed ülteté ide. Miről a büszke, Az elbizott ész Egy hangot sem bírt mondani nekem: Megmagyarázta, S mi könnyedén, azt Édes szerelmed, kedves hitvesem! Nem sötét a sír: Szemünk vakúl el, Ha rá tekintünk, fényességitől, Mely oly szokatlan Varázsözönnel A más világból arczainkra dől. Nem az enyészet Rideg tanyája A koporsó; de vidám sajka ez, A mely velünk e Szép életből egy Még szebb élet partjára átevez. Csak azt az egyet Szeretném tudni: Hol, merre terjed ez a más világ? És mily alakban Jutunk majd innen Ez ismeretlen más világba át? Mint ágrul ágra A csalogánypár, Csillagrul csillagra szállunk, te s én? Vagy mint két hattyu Ringunk szelíden Az örökkévalóság tengerén? (Pest.) Oh ne bántsd a költőt… (_Moore_ után angolból.) Oh ne bántsd a költőt, ha magányba fut, hol Fekszik a gyönyör, a hírrel nem törődve; Nagyra született ő, s lelke lángolási Szentebbek volnának boldogabb időkbe’. A húr, mely most lantján tágan lankad, tudna Harczi dárda ellen íjt feszíteni, És ajkán, a mely most vágyakat lehel csak, Honfiszívnek árja ömledezne ki. De jaj hazájának!… elmult büszkesége, S mely volt hajthatatlan, megtört szelleme; Romján csak titokban sóhajt népe, mert őt Árulás szeretni s halál védnie. Csak az árulónak van becse, csak annak, A ki szégyenlője ősei nevének; Az a fáklya vezet méltósághoz, a mely A hazát-hamvasztó máglyán gyujtaték meg. Hát ne bántsd a költőt, ha, mit nem gyógyíthat, Kéjek közt akarja elfelejteni; Oh csak egy reményt adj, csak egy fény ragyogjon Honja éjén, s meglásd, mit fog érezni! És azonnal szíve minden szenvedélyt, mit Táplált, s mindent, a mi kedves, messze hajt, S a babér, mely fejét hasztalan övedzi: Mint Harmodiusnak, kardját födi majd. De bár dicsőséged eltűnt s a remény is, Neved, drága Erin, élni fog dalába’, Még az órában is, melyben legvidámabb, Emlékezni fog rád s sorsod viszályára. Panaszod meghallj’ az idegen, rónáin, Tengeren túl küldi a lant sóhajod, Maga zsarnokod is, mig lánczod szorítja, Rabja dalán megáll majd és sírni fog. (Pest.) Bíró, bíró, hivatalod… Bíró, bíró, hivatalod Nem játék, nem tréfadolog, Jól meggondold, jól meggondold, Ha a »halál« szót kimondod. Hallga, hallga, nyílik szája… Szól… kimondja: »halál rája!« Elindulnak az ifjúér’, Pallost köszörűl a hóhér. Nap az égre emelkedik, Ifju feje földre esik, Nyaka vére fölfelé fut… Milyen szép piros szökőkut! Holdvilágos sárga éjfél, Sírjából az ifju fölkél, Halomtalan sírgödréből, Az akasztófa tövéből. Fejét veszi jobb kezébe, Kapaszkodván üstökébe, Ugy ballag a városba bé, Birájának háza felé. »Ártatlanúl ölettél meg!« A biró ily szókra ébred, És fölpattan az ajtaja, Véres fej röpűl be rajta. És ezután minden éjjel A birót e hang költé fel, Jött az ifju éjfelenként, És bedobta véres fejét. (Pest.) A hold elégiája. Mért vagyok én a hold? isten, mit vétettem, Hogy a legnyomorúbb lénynyé tettél engem? Inkább volnék a föld utósó szolgája, Mint az égen az éj ragyogó királya, Inkább járnék ott lenn koldús bocskorában, Mint itt járok ezüst sarkantyús csizmában, Inkább színám lenn a csapszékek borszagát, Mint itt fönn a csillagvirágok illatát. Oh melyik jó lélek ne szánná sorsomat? Minden kutya, minden poéta megugat! S ezek a tollrágó, versgyártó pimaszok, Kiknek nem a szíve, csak a füle mozog, Azt hiszik, hogy velök én egy követ fújok, Rokonérzelemből hogy velök busúlok. Sápadt vagyok, de nem ám a fájdalomtul, Hanem a méregtől, a mely torkomon dul. Hogy ekkép komáznak én velem e ficzkók, Mintha együtt vernénk a csürhére disznót. Néha-néha jön egy az igazijából, Egy kipattant szikra isten homlokából, Egy valódi költő, s dala hallatára Keblemet megtölti a gyönyörnek árja; Csak hogy, csak hogy a mig jön egy ilyen dalnok, Addig hány keserves nyávogást nem hallok! Efféle mákvirág minden bokorban nő, Nincs ezekre soha, nincs sovány esztendő. Minden este félve kezdem útazásom: Hol akad meg fülem olyan nyikorgáson? Ahol ni, ott is egy! hogyan terpeszkedik, Hogy meghányja-veti parasztlőcs kezeit, Mintha el akarná messze hajítani, Talán mert markába nincs mit szorítani, S ugy megsohajtoz, mint a kárvallott czigány, Az erek is csak ugy dagadnak a nyakán. S mit össze nem beszél! s váltig engem kérdez S kér, hogy tekintsek be a szeretőjéhez. Jól van, betekintek. Hát, öcsém, a Jutka Épen most buvik be a kemenczelyukba, Sült kolompért szed ki, pofázza befelé, Megégette száját, mert hirtelen nyelé. Jaj be gyönyörűen rántja félre arczát! Ez a bájos orcza épen méltó hozzád. – Megmondtam, a minek nem-tudása gyötrött, Most menj a pokolba, vigyen el az ördög! (Koltó.) Pató Pál úr. Mint elátkozott királyfi Túl az Óperenczián, Él magában falujában Pató Pál úr mogorván. Be más lenne itt az élet, Ha egy ifjú feleség… Közbe vágott Pató Pál ur: »Ejh, rá érünk arra még!« Roskadó félben van a ház, Hámlik le a vakolat, S a szél egy darab födéllel Már tudj’ isten hol szalad; Javítsuk ki, mert maholnap Pallásról néz be az ég… Közbe vágott Pató Pál úr: »Ejh, rá érünk arra még!« Puszta a kert, e helyett a Szántóföld szépen virít, Termi bőven a pipacsnak Mindenféle nemeit. Mit henyél az a sok béres? Mit henyélnek az ekék?… Közbe vágott Pató Pál úr: »Ejh, rá érünk arra még!« Hát a mente, hát a nadrág, Ugy megritkult, olyan ó, Hogy szunyoghálónak is már Csak szükségből volna jó; Híni kell csak a szabót, a Posztó meg van véve rég… Közbe vágott Pató Pál úr: »Ejh, rá érünk arra még!« Életét így tengi által; Bár apái nékie Mindent oly bőven hagyának, Soha sincsen semmije. De ez nem az ő hibája; Ő magyarnak születék, S hazájában ősi jelszó: »Ejh, rá érünk arra még!« (Pest.) Nézek, nézek kifelé… Nézek, nézek kifelé az Ablakon, Ott merengnek szemeim a Silbakon, Jár a faköpönyeg mellett Föl s alá, Méltósággal, mint valami Kiskirály. Sétifikáltam igy én is Valaha, Mert hogy voltam, voltam én is Katona, Fekete-sárgára festett Fák előtt Villogtattam a hatalmas Gyíklesőt. Izzadtam a dicső borju- Bőr alatt, Bájos bakancs ékesíté Lábamat, Szájam szörnyü halberdókat Kiabált, És söpörtem a kaszárnya Udvarát. Hősi pálya, hősi pálya, Gyöngy élet, Szégyen rám, hogy számot veték Te véled, Hogy letettem cserkoszorúd Fejemről, Elhajíték puskát, seprőt Kezemből. Hejh de meg is vert az isten Engemet, Hogy elhagytam a vitézi Életet, Poéta lett belőlem, csak Poéta… Ott talán már káplár volnék Azóta. (Nagy-Várad.) Dicsérsz, kedves… Dicsérsz, kedves, hogy olyan jó vagyok! És meglehet, hogy az vagyok valóban, De ne köszönd ezt én nekem… szived Annak forrása, bennem a mi jó van. Avvagy talán a földnek érdeme, Hogy úgy terem gyümölcsöt és virágot? Teremne-e csak egy fűszálat is, Ha nem sütnének rá a napsugárok? (Nagy-Várad.) Arany Jánosnál. Csendes magányból a mézeshetek után Ujra belépek a nagy világ zajába, Hol annyi sáros láb gonoszul vagy bután Kedélyemnek fejér köntösére hága. Mielőtt ott lennék a nagy kőhalomban, A fővárosban, hol oly hűsen fuj a szél, Egyet pihenek még kicsiny hajlékodban, Leülök, barátom, meleg tűzhelyednél. Üdvezlégy másodszor!… a tavasz tarkállott, A midőn először látogattalak meg, Most bús egyformaság födi a világot, Bús egyformasága a mogorva ősznek; De a ború, ámbár eddig egyetérzék A természettel, most nem sérti kedvemet, Hisz magammal hordom a tavasz egy részét, És a legszebbik részt, kis feleségemet. Ime feleségem… hejh be szép az élet, Mikor az ember így másod-magával van, Akármit huhognak, akármint itélnek A magányos baglyok, szomorú odvokban. Leestem ugyan a szabadság szárnyáról, Be vagyok kerítve egy kis karikába, De mért kivánkoznám ki e karikából, Mikor minden gyönyör ide van bezárva? Én azonban vizet hordok a Dunába Beszélvén ilyetén dolgokat te néked; Föl van írva szintén sorsod csillagába Ragyogó betűkkel: boldog házasélet… Itt hitvesed, amott két virgoncz gyermeked! Gyűljünk össze s űljünk itt körbe mindnyájan, S tartsunk olyan vidám beszélgetéseket, Hogy hallgatni még az idő is megálljon. Igy csaljuk meg ezt a vén hajdút, ki engem Hejh maholnap megint a dologra kerget… Egykor a hírvágyat hátamra ültettem, S most le nem hányhatom a már megúnt nyerget. Nem a hír, nem a hír többé, mi ösztönöz, Hogy munkába öljek napot és éjszakát! Mint napszámos nyúlok iróeszközömhöz, A ki a sátánnak elalkudta magát. Tudom, a feledés, mint az éhes kánya A megölt madárral, elröpűl nevemmel, Tudom, hogy siket a magyarok hazája, S mégis énekelek, mert énekelnem kell. El fogják feledni nevem s bár felednék Hamar! ugy szeretném túlélni híremet; Akkor aztán ismét a magamé lennék, Rózsáim volnának a borostyán helyett. Azt kivánnám, hogy itt éljek én s hitvesem Veletek, barátom, nem-zavart magányban, Míg nem emlékezném már saját magam sem Arra, hogy divatban voltam hajdanában. Akkor a dicsőség hozzád el-eljövén, Egyszer itt találna s tán reám ismervén, Mint régi barátját üdvözölne, de én Felelnék: nem tudom, kihez van szerencsém?… Eh, balgatag beszéd! alig ejtettem ki, Nevetek, magamat kinevetem érte; Az isten a magányt nem nekem teremti, Oda való vagyok én a csatatérre. Dobják le testemmel együtt majd nevemet A sírba, de addig ne bántsa senki sem, Véglehelletemig nem hagyom a helyet, Ott esem el bármily sárosan, véresen! (Szalonta.) Őszi éj. Látod, látod… vagy hiszen mit látnál? Késő éj van, s ez még nem elég: Éj a földön és felhők az éjen; Kétszeres gyászt vett föl a vidék. És a szél, ez a hazátlan szellem, Kit be nem fogad se ég se föld, Ég és föld közt elkárhozva bujdos… Hallod, hallod, hogy nyög, hogy süvölt.