# Petőfi Sándor összes költeményei Hazai művészek rajzaival díszített negyedik népies kiadás ## Part 31 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/petofi-sandor-osszes-koltemenyei-hazai-muveszek-rajzaival-diszi-fa34073e/index.md Meleg dél van… Meleg dél van itt kinn a mezőben, Rakja a nap a tüzet erősen. Meleg dél van, meglippen a madár, A fáradt eb kiöltött nyelvvel jár. Két lyány gyüjti ott a széna rendét, Két siheder hordja a petrenczét, Hejh de nem telik nagy kedvök benne, Mert ilyenkor súlyos a petrencze. Legjobb dolga van most a királynak, Vagy ott annak a gulyásbojtárnak; Király pihen aranyos karszéken, Gulyásbojtár kedvese ölében. (Beregszász.) Kard és láncz. Földre szállt a legszebb angyal Isten engedelmivel, hogy Fölkeresse, megtekintse A legszebbik szép leányt. Megtalálta. Megszerette. És ezentúl rája nézve Szebb volt a föld, mint a menny, És azért is minden éjjel Le-lejárt a szép leányhoz. Csillagról csillagra lépett, És midőn elérte már A legalsó csillagot, Ottan egy hattyúra űlt, Egy fejér hattyúra, és ez Hozta őt a lyányka mellé, A ki őt kertébe várta, S szűz mosolylyal fogadá, Melytől a bimbók kinyíltak És az elhervadt virágok Újolag föléledének. Ottan űltek és beszéltek, Míg a hajnal nem hasadt, És beszédök mindenről folyt, A mi szép és a mi szent. A leányka szemlesütve Hallgatá a fényes angyalt S a hogy egyszer föltekintett, Annyi bűbáj volt szemében, Hogy az angyal térdre omlott, És egy csókot kére tőle, És a lyány meg nem tagadta. Milyen csók volt ez!… midőn Összeért az angyal ajka És a lyányé, az egész föld Megrezzent a kéj miatt, Mintha az csak egy szív volna; S odafönn az égen minden Csillag egy-egy csengetyű lett, Mely varázshangon csilingelt, S e még nem hallott zenére A virágok, mint megannyi Tündérek, tánczolni kezdtek, És a hold – mivel talán az Elpirult lyány bele nézett – Elpirúla szinte, s tőle Rózsaszínű lett az éj. És az angyal csókja szépen Megfogamzott: a leányka Anya lett; oly gyermeket szűlt Oly dicsőet, a minő csak Akkoron születhetik, ha Föld és ég ölelkezék. Kardot szűlt a lyányka, kardot, És ez a kard… a szabadság. * * * Feljött a legrútabb ördög, Sátán engedelmivel, Fel a földre, hogy meglelje A legocsmányabb boszorkányt. Megtalálta. Megszerette. És ezentúl jobban tetszett Néki a föld a pokolnál, És azért is minden éjjel Föl-följárt a boszorkányhoz. Tűzokádó hegy torkában Jöttek össze éjfelenként. Béka-fejü, kigyó-farkú, Láng-sörényű, sárkány-lábú Vad fekete paripa Hozta föl az ördögöt, S a boszorkány, denevérek És baglyok kiséretében, Hórihorgas seprőnyélen Lovagolva jött elé a Tűzokádó hegy torkába. Ottan űltek és beszéltek Míg megszólalt a kakas, És beszédök mindenről folyt, A mi rút s szentségtelen. S szólt az ördög: »Fázni kezdek, Jöszte beljebb, jöszte beljebb, Le a hegy legfenekére, A tüzeknek őshonába… Hah, még itt is fázom, fázom, Szinte csattog a fogam… Jer, ölelj meg, jer, csókolj meg!« S ölelkeztek, csókolóztak. Milyen csók volt ez!… midőn Összeértek ajkaik, A boszorkány s ördög ajka: Összeborzadott a föld, S dörgött, morgott, mintha vészes Felhőket nyelt volna el, S el kezdett okádni a hegy, És okádta ég felé a Tűzesőt, tűzköveket, És egy láng lett a világ, Csak a csillagok s a hold Vontak fátyolt arczaikra, Sűrü fátyolt, feketét, Hogy semmit ne lássanak. S megfogant az ördög csókja, Anya lett s szűlt a boszorkány, Szűlt oly förtelmet, minő csak Akkoron születhetik, ha Föld s pokol ölelkezék. Láncznak híják a boszorkány Undok kölykét, láncznak híják, És e láncz… a szolgaság. * * * És a mennynek s a pokolnak Két szülötte, a szabadság S szolgaság, a kard s a láncz, Harczot űz élet-halálra, Hosszu harczot, hosszu harczot, Elfáradva, nem pihenve. Tompa, csorba már a kard, De a láncz is szakadoz. Várjunk, várjunk egy kicsit, Megtudjuk már nem sokára: Melyik lészen úr a földön? Melyiké lesz a világ? (Szatmár.) Jó ideje lement a nap… Jó ideje lement a nap, Le is szállott már a harmat, Már a hold is magasan van, Éjfél is lesz innen-onnan. Mit csinál mostan Juliskám? Összetette kis kezit tán S imát mond; ha imádkozik: Tudom, értem imádkozik. Mit csinál mostan Juliskám? Már régen el is alutt tán; Ha elalutt és álmodik: Tudom, felőlem álmodik. S ha Juliskám se nem alszik, Se pedig nem imádkozik, Hanem csak ugy gondolkodik; Tudom, rólam gondolkodik. Gondolkozzál, gondolkozzál, Gyönyörűséges virágszál! Gondolataid olyanok, Mint azok a szép csillagok. És vajon a csillagokat Juliskám, nem te gondoltad? Te gondoltad ki ezeket, Mikor szerelmed született. (Szatmár.) Az elhagyott zászló. Megtépve, megcsufolva, Sivatag közepén, Magában áll a zászló, Melyet szolgálok én. Nagy és hosszú vihar volt, Mely rajta ennyit tépe, De, bármint meg van rontva, Még most is látszik csonka Szárnyán az isten képe. És e szent jelnek egyre Gyérülnek hívei, Bálvány elébe mennek Térdet, főt hajtani. Hadd menjenek! nem méltók Egy sorban állni vélünk. Ha a fecskék ledérek S éghajlatot cserélnek, Mi sasok nem cserélünk. Mily varázshatalmú e Diszetlen csonka jel! A legdicsőbbek érte S alatta haltak el. Mutatja ez, mutatja, Hogy az igazság itt van, S ez isten oltáránál, Bár a világ odább áll, Megállok a siriglan! (Szatmár.) Már, galambom, engedj meg… Már, galambom, engedj meg, de Ki kell mondanom: Legyen vége a tréfának, Mert nagyon unom. Eddigi szeszélyedet csak Megbocsátom még; Más ennyit sem tűrne, régen Mondta voln’: elég. Vinné el az ördög ezt az Én jó szívemet! Boldogságom ennek mindig Áldozatja lett. Kifog rajtam minden gyermek És minden leány… De fogadom, hogy máskép lesz, Máskép ezután. Azért vége a tréfának, Szedd össze magad, És hallgasd meg ünnepélyes Komoly szavamat: A mit eddig még nem tettél, Bármint kértelek, Tedd, ezennel, tedd, ha mondom, Rögtön csókolj meg! (Szatmár.) A munkácsi várban. Itt tüzé föl piros zászlaját a Szabadságnak Zrínyi Ilona? A szabadság hősinek tanyája Íme, íme most rabok hona. Semmi más, mint dönthetetlen kőfal, Semmi más, mint lánczcsörömpölések – Bátran tudnék a vérpadra lépni, Oh de ez a börtön… ettül félek. Föl s alá jár magas büszke fővel Ott a sánczon egy ifjú fogoly; Messze-szállott lángtekintetével Vajon hol jár gondolatja, hol? Lépte gyors még; uj vendég bizonynyal Erejét az éj s láncz nem töré meg – Bátran tudnék a vérpadra lépni, Oh de ez a börtön… ettül félek. Ott a másik sánczon egy öreg rab, Nem tekint sem ide sem oda, Lassan hordja könnyü, száradt testét… Nehezebb már láncza mint maga. Tört szeméből holt sugár buvik ki, Mint a sírból a kisértő lélek – Bátran tudnék a vérpadra lépni, Oh de ez a börtön… ettül félek. Ifju rab, nézd, mint virít az erdő, Akkor is, ha kijösz, zöld lesz az, Oh de téged, téged akkorára A nyomor s bú régen behavaz. És te vén rab, tőled már talán csak Itt vesz búcsut a láncz és az élet – Bátran tudnék a vérpadra lépni, Oh de ez a börtön… ettül félek. Föld alól föl halk nyögés jön; mint a Köszörült kés, metszi szívemet. El, el innen! fönn vagyok, és még is Környekez már-már az őrület. Hátha még lenn volnék, hogyha ott lenn Híznék rajtam lelki-testi féreg! – Bátran tudnék a vérpadra lépni, Oh de ez a börtön… ettül félek. (Munkács.) Ismét könny! Azt hittem, hogy szemembül a sors Örökre számüze, S ismét pillámon vagy, sötét Fájdalmak fényes követe! Alig vidultam a boldogság Nyájas napsúgarán, Ismét felhő takarta el, Mely önti záporát reám. De nem, nem zápor ez; csak egy könny. Egy könnycseppecske csak, És még is kínosabb talán, Mint volna egy egész patak. Oh sírtam én már, sokat sírtam Miattad, szerelem, És siratálak tégedet, Szegény pusztúló nemzetem; De ennél keserűbb könyűt még Nem ejtettem soha, Sem érted, égő szerelem, Sem érted, hamvadó haza. E könny, mint a tüzes vas, mint a Pokolnak lángja süt… Irtóztatón, irtóztatón Orromba ment a pipafüst! (Szatmár.) Levél Arany Jánoshoz. Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott Jankóm, vagy feledéd végkép, hogy létezem én is? Vagy mi az ördög lelt?… híred sem hallja az ember. Hogyha magába fogadt az öröklét bölcseje, a sír: Akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn, Feddő kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad, Hogy mi okért hallgatsz? mért késel szólni levélben? Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába s iparkodj’ Meggyógyulni, fiam, s aztán írj rögtön, azonnal. S ha feledél engem? ha barátod volna feledve? Dejsz ugy öcsém, veszsz meg, kívánom tiszta szivembül. Te mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad, Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába aczéllal Vágtál életen át múlás nélküli betűket; Hát én? én nevemet karczoltam volna homokba, Melyet, névvel együtt, egy hó szellője is elfúj? Megköszönöm, ha netán így van… no de elhiszem inkább, Hogy rosz verseim is vannak, mint hogy te feledtél. Lomha vagy, itt a bibéd; restelsz, mint jó magam, írni. Kérlek, hagyd nekem a restséget, légy te serényebb, Lásd, nekem úgy illik (s oly jól esik!), úgy-e lemondasz Róla, ha én kérlek? – Hah, már is látlak ugorni, Mint ragadod nyakon a tollat, mint vágod az orrát A tintába, miként huzod a sok hosszu barázdát A papíron, ringy-rongy eszméket vetve beléjök… Mert ne is írj inkább, hogysem bölcs gondolatokkal Terheld meg leveled s gyomrom, mert semmi bolondabb Nincsen, mint az okos levelek, s én iszonyuképen Irtózom tőlök; tán mert én nem tudok olyat Kompónálni, azért. Ez meglehet. Ámde hogy úgy van, Esküszöm erre neked túróstésztára, dohányra És mindenfélére, mi csak szent s kedves előttem. – Drága komámasszony, kegyedet kérem meg aláz’san, Üsse agyon férjét és szidja meg istenesen, ha Még eztán sem fog nekem írni az ilyen-amolyan. Irjon mindenről hosszan, de kivált ha kegyedről Ir röviden, haragudni fogok majd hosszu haraggal. El ne feledje a barna Laczit s a szőke Julist, e Kedves gyermekeket. Hát a kert hogy van, a melynek Rózsáin szemeim sokszor függének, a míg a Messzeröpűlt lélek hívemhez vitte szerelmét? És a csonka torony, mely a harczoknak utána Most szomorún hallgat gyér fű-koszorúzta fejével, S várja jövendőjét, mely lábát rá teszi, s akkor Összeomol, mint a koldus, ha kikapja kezéből A mankót a halál… áll még a gólya fölötte, Méla merengéssel nézvén a messze vidékbe? Mindenről akarok, mi nekem kedves vala, tudni. Jártam azóta dicső szép tájakon, ámde tiétek Mindig eszemben volt, bár nincs mit rajta csodálni: A veletek töltött kor tette szivemben örökké. S jártam azóta magas fényes paloták körül, a hol Minden, minden nagy; gazdáik lelke kicsiny csak… Akkor eszembe jutott alacsony hajlékotok, ebben Mind kicsinyecske, de a gazdának lelke nagy és szép! – Ejnye, mi a fene lelt engem, hogy szembe dicsérek? Most veszem észre, hohó! mind, a mit mondtam, hazugság, Csúnya hazugság volt. Le akartam csak kenyerezni A nótáros urat, hogy… hogy… hogy majd beszerezzen Bakternek vagy kondásnak falujába, ha e szép Hívatalok valamelyike meg fog ürűlni idővel. Hja, nekem is hozzá kell látnom végre, barátom, Házasodom, tudod azt, s tudod azt is, hogy jövedelmet Dús uradalmam nem hullat zsebeimbe, mióta Századik édes apám eladá vagy meg se szerezte. S így az eléléshez nincsen mód, nincs! hivatal kell. Meghajtom fejemet, szépen mosolyogni tanúlok, Nyájas szófogadás, kígyó-csúszásu hizelgés Lesz kenyerem (s zsíros kenyerem)… hah, lesz a kutyának, Nem pedig én nékem! pusztán a gondolat is már Lángfelhőket idéz véres szemeimnek elébe, És szívem tombol, mint a harmadfü csikó, ha A pányvás kötelet legelőször dobja nyakába A pásztor, hogy a ménesből kocsirúdho’ vezesse. Nem a tehertől fél, a melyet húznia kell majd, Nem! hanem a hámtól, mely korlátozza futását. És a mit így elveszt, azt nem pótolja sem abrak, Sem pedig a ragyogó szerszám. Mit néki az étel S a hiu fény! megelégszik ő a pusztai gyeppel, Bármi sovány, s a záporesők szabad égnek alatta Verhetik oldalait s a bozót hadd tépje sörényét. Csak szabadon járjon, csak kergethesse tüzében A sivatag viharát s a villám sárga kigyóit – – Isten hozzátok! lelkem múlatni szeretne Még veletek, kedves hiveim, de az elragadó szél Képzeletem százrétü vitorlájába belé fújt, Szétszakad a horgony, fut gályám, elmarad a part, S ringat habkarján a látkör nélküli tenger, És mig az orkán zúg, s a felhők dörgenek, én a Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam Harsány hymnusodat, százszorszent égi szabadság! (Szatmár.) Jó költőnek tartanak… Jó költőnek tartanak, s hogy Az vagyok, én is hiszem, De azért te ne magasztald Verseimet, kedvesem. Te előtted elpirúlok, Hogyha dícsérsz engemet, Oh mert érzem, hozzád képest Érzem kicsinységemet. A legkisebb gondolatban, Mely fejedben tündököl, A legkisebb érzeményben, Mely kebled dagasztja föl, Szemed egy pillantásában, Mely titkon felém röpül, Egy hangodban, mely futólag Csengi lelkemet körül, Egy mosolygásodban is több Költészet van, kedvesem, Mint az ötszáz-ötven versben, Melyet írtam összesen. (Szatmár.) Megbántott a rózsám… Megbántott a rózsám nagyon, Haraguttam érte nagyon, Haraguttam, búslakodtam, Mint az effélékért szoktam. Azt gondoltam, hogy sebemet A sirásó gyógyítja meg, Hogy akkor zárul be sebem, Ha megnyílik a sír nekem. S meddig tartott ez a bajom? Míg megcsókolt az angyalom, Mihelyt megcsókolt angyalom, Mingyárt nem lett semmi bajom. Éles, hegyes tőr a szava, S édes balzsam az ajaka. Ilyen az a leányféle! Mit tegyen az ember véle? (Szatmár.) Augusztus 5-dikén. Itt a gyűrü, itt a gyűrü, Itt van végre ujjamon! Itt van ajka, itt van ajka, Itt van végre ajkamon! Oh mi édes, oh mi édes A csók piros ajakán! A kerek világnak minden Édessége itt van tán. Csókolj, csókolj… senki sem lát… Szíjad, szíjad ajkamat! S ha látnak is? jegyeseknek Csókolózni már szabad. Addsza ajkad, addsza orczád, Homlokod, szemeidet, Elborítom csókjaimmal, Mint a hajnal az eget. Szédülök… fogj meg karoddal, Lágy karoddal, szép leány! Csók-e ez vagy bor? biz én már Nem is tudom igazán. Bor lesz ez, bor! ilyet ittak Az olympi istenek, S én, az ember, nem birom meg, Fölforgatja eszemet. Mámor szállt nehéz fejemre, Oh de milyen mámor ez! Égbe vitt… a föld alattam Végtelen mélységbe vesz. Túl jutottam már a felhők Tarka vándor táborán, Csillagok között röpűlök, Mindenik egy csalogány. Mint dalolnak, mint dalolnak! Ilyet nem hallott fülem. S milyen fény! százezer villám Nyargalózik körülem. Hát a szívem, hát a szívem? Ott van, ott van még a baj… Fiu, ugy vigyázz magadra: Örömödben meg ne halj! (Erdőd.) Falu végén kurta kocsma… Falu végén kurta kocsma, Oda rúg ki a Szamosra, Meg is látná magát benne, Ha az éj nem közelegne. Az éjszaka közeledik, A világ lecsendesedik, Pihen a komp, kikötötték, Benne hallgat a sötétség. De a kocsma bezeg hangos! Munkálódik a czimbalmos, A legények kurjogatnak, Szinte reng belé az ablak. »Kocsmárosné, arany virág, Ide a legjobbik borát, Vén legyen, mint a nagyapám, És tüzes, mint ifju babám! Húzd rá czigány, huzzad jobban, Tánczolni való kedvem van, Eltánczolom a pénzemet, Kitánczolom a lelkemet!« Bekopognak az ablakon: »Ne zugjatok olyan nagyon, Azt üzeni az uraság, Mert lefekütt, alunni vágy.« »Ördög bújjék az uradba, Te pedig menj a pokolba!… Húzd rá czigány, csak azért is, Ha mindjárt az ingemért is!« Megint jőnek, kopogtatnak: »Csendesebben vigadjanak, Isten áldja meg kendteket, Szegény édes anyám beteg.« Feleletet egyik sem ad, Kihörpentik boraikat, Végét vetik a zenének S haza mennek a legények. (Szatmár.) A költészet. Oh szent költészet, mint le vagy alázva, Miként tiporják méltóságodat Az ostobák, s ép akkor, a midőn Törekszenek, hogy fölemeljenek. Azt hirdetik föl nem kent papjaid, Azt hirdetik fennszóval, hogy terem vagy, Nagyúri, díszes, tündöklő terem, Hová csupán csak fénymázas czipőkben Lehet bejárni illedelmesen. Hallgassatok, ti ál, hamis proféták, Hallgassatok, egy szótok sem igaz. A költészet nem társalgó terem, Hová fecsegni jár a czifra nép, A társaság szemenszedett paréja; Több a költészet! olyan épület, Mely nyitva van boldog-boldogtalannak, Mindenkinek, ki imádkozni vágy, Szóval: szentegyház, a hová belépni Bocskorban sőt mezítláb is szabad. (Szatmár.) Az én Pegazusom. Nem angol ló az én Pegazusom, Vékony nyakkal, hórihorgas lábbal, Nem is német teherhordó állat, Széles háttal, medve-topogással. Magyar csikó az én Pegazusom, Eredeti derék magyar fajta, Világospej, síma selyem szőrrel, A napsugár hanyatt esik rajta. Nem nevelték benn az istálóban, Nem is igen járt az iskolába; Kinn született, ott kinn fogtam el a Kis-kunsági szép nagy pusztaságba’. Nem bosszantom a hátát nyereggel, Egy kis csótár van csak rá terítve, Ugy ülök rajt, és sebesvágtatva Ragad, mert ő a villám testvére. A pusztákra visz legörömestebb, Mert a puszta születési helye. Hejh, ha arra fordítom a kantárt, Ugy megugrik, alig bírok vele. A falukban megállok egy szóra, Hol a lyányság, mint a méhe-raj, áll; A legszebbtől egy virágot kérek, Akkor aztán, akkor ujra haj-rá! Visz csikóm, s csak szavamba kerűlne, Hogy kivigyen ebből a világból; Ha szakad a tajték róla: ez a Sok tűztől van, nem a fáradságtól. Pegazusom sohasem fáradt el, Hamarjában még el sem is fárad, Biz ezt ne is tegye, mert még messze Vagyon útam, vágyaim határa. Vágtass, lovam, vágtass, édes lovam, Ha követ vagy árkot lelsz, ugord át, S lábad alá ha ellenség botlik, Rúgd agyon az ilyen-olyan adtát! (Szatmár.) Ne bántson az meg… Ne bántson az meg, fényes napvilágom, Ha arczom néha elsötétedik; Nem lehetek én, bármiként kivánom, Még előtted sem folyton-folyva vig. Nyugtasson meg, hogy ilyenkor szivembe A bánatot nem te hozád vala… Hogyan szereznél bánatot nekem te, A földnek, égnek legjobb angyala? Egészen más az, a mért engem néha Kisértetes halványság színe fed: Én egy szellemnek vagyok martaléka, Mely meg-meglátogatni nem feled. Hiába kérem, hasztalan esengek, Hogy hagyjon el, hagyjon magamra már; Kérlelhetetlen, siket ő! nem enged, Talán örökké vissza-visszajár. Sokszor, midőn a kéj legédesb nedve Érinti már-már szomjas ajkamat, Megjelenik… kezem megáll ijedve És földre ejti a telt poharat. E szellem a mult! mult időm emléke, A legvadabb, legborzasztóbb alak, Mit egy pokoli bor hevétül égve A sors viszályi kigondoltanak. Ezen szellemnek vagyok oda vetve; Fel-feltör hozzám sirja mélyibül, S mig súgja rémes ígéit fülembe, Lelkem lelketlen sziklává kövül. Ne szólíts ekkor, úgy sem értenélek, Édes hangod sem hatna szívemig; Várd el békében, míg a jelenésnek Irtóztató órája eltelik. Körűle milyen álom fon hideg kart, S miatta még is mennyi a kinom! Álom csupán… de mit használ? a mig tart, Eszembe nem jut, hogy csak álmodom. (Szatmár.) Tarka élet. Szolgáltam én Mars uramnál És Thalia kisasszonynál, Még pedig nagy tiszteletben… Ott elcsaptak, itt elszöktem. Gyalogoltam kutyamódon, S jártam négy lovas hintókon. Tisztítottam más csizmáját, S tisztitá az enyimet más. Kujtorogtam szomjan-éhen, Egy helyen száraz kenyéren Rágicsáltam, más helyen meg Tejbe-vajba fürösztöttek. Volt már ágyam a mezetlen Föld, kietlen rengetegben; Háltam ismét czifra ágyon Finom patyolat-párnákon. Megemeltem a sipkámat Szolgabíró hajdujának, S én előttem hajtogatták Magokat a szolgabírák. Szobalyány is szégyelt volna Velem jőni karonfogva, Máskor ismét úri hölgyek Pillantásomért epedtek. Drága, ékes uj ruhám volt, S volt ruhámon folt hátán folt, Zöldre raktam sárgát, kéket… Szent atyám, be tarka élet! (Szatmár.) Homér és Oszián. Hol vannak a hellenek és hol a czelták? Eltűntenek ők, valamint Két város, a melyet A tengerek árja benyel, Csak tornyaik orma maradt ki a vizből… E két torony orma: Homér s Oszián. Koldús vala az, Királyfi emez. Mi különbség! De egybe’ hasonlatosak: Mind ketteje vak volt. Szemfényeiket tán Lelkök lobogó tüze, önnön Dicsőségök ragyogása vevé el? Nagy szellemek ők! ha varázskezeik Érintik a lant idegét, Mint isten igéje, világot Alkotnak az ember elé, Mely bámulatos szép És bámulatos nagy. – Halljátok Homért? Dalában a mennyei bolt Egy csöndes örömnek örök mosolya, A honnan a hajnali bíbor S a déli sugár aranya Oly nyájasan ömlik alá A tengeri szőke habokra, És bennök a zöld szigetekre, Hol istenek űzik az emberi nemmel Boldog vegyülésben Játékidat, oh gyönyörű szerelem! S látjátok amott Osziánt? Az éjszaki tenger örök ködü földén Vad szikla fölött viharokkal együtt Harsogja dalát az alaktalan éjben, És feljön a hold, Mint a lemenő nap, Oly vérvörösen, S zord fénybe borítja a rengeteget, hol Bolygnak seregestül A harcz mezején elesett daliák Bús szellemei. Minden mi világos, Minden mi virágzó Dalodban, oh koldusok őse, Homér! Minden mi sötét, Minden mi sivár Dalodba’, királyi utód, Oszián! Csak rajta, daloljatok egyre, Verjétek a lantot, az isteni lantot, Homér s Oszián! Eljőnek az évek, Századjai s ezredei; letipornak Mindent könyöretlenül, oh de Ti szentek vagytok előttök; Mindenre a sárga halált lehelik, Csak ősz fejetek koszorúja marad zöld! (Szatmár.) A virágok. Ki a mezőre ballagok, Hol fű között virág terem, Virágok, szép virágaim, Be kedvesek vagytok nekem! Ha látom, mintha lyányt látnék, Szivem reszket, keblem dagad. – Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat. Leűlök a virág mellé És elbeszélgetek vele, Szerelmet is vallok neki, S megkérdem: engem szeret-e? Nem szól, de ugy hiszem, hogy ért, Hogy érti jól szavaimat. – Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat. S ki tudja: az illat vajon Nem a virág beszéde-e? Csak hogy nem értjük, nem hat át Testünkön lelkünk fülibe; Szagolja csak s nem hallja meg A test e szellemhangokat. – Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat. Igen, az illat a virág Beszéde, annak dala ez, S ha lényem durvább része a Sírban rólam lefejledez: Nem szagolom többé, hanem Hallom majd e szép dalokat. – Siromra, hogyha meghalok Ültessetek virágokat. Virágillat, virág dala, Te lészsz majd ott bölcsődalom, Melynek lágy zengedelminél Tavaszonként elaluszom, S következendő tavaszig Lelkem szép álmokkal mulat. – Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat. (Pest.) A kisbéres. Nem ül kevélyebben a huszár a lovon. Mint az a kisbéres a vendégoldalon, Behordta a szénát gazda padlására, Üres szekerével ballag a tanyára. Hat czímeres ökör sétál a szekérrel, Legelöl a hajszás nagy csengetyűjével, Ritka egy csengetyű, oly hangos a szava: Harangnak illenék holmi kis faluba. Kiált a kisbéres: »Cselő, csákó, cselő!« S a szekérből a nagy ostort veszi elő, Két öles a nyele, három a kötele, Irgalmatlanúl elkezd pattogni vele. Kati ott gyomlál a kis kertben serényen, Mikor a szekér a házok előtt mégyen, Még ki sem pillantott, és már rá ismére Ostora hangjáról a béres legényre. Ugy megörűlt rajta, hogy nagy örömébe’ Nem paréjt, hanem egy szép virágot tépe; Ha már ki van tépve, mit csináljon vele? Nyujtja sövényen át a kisbéres fele. A kisbéres pedig korán sem az, a ki Az ajándékot nem szokta elfogadni, Kivált ha neki azt szép leány kinálja, S legkivált ha az a szép leány babája. Elfogadta, föl is tüzte kalapjára, S fölugrott megint a szekér oldalára, És közéje vágott szép hat tinajának, S most még kevélyebben tartott a tanyának. Mit fejében gondolt s érezett szivében, Mit el nem mondhata ott hirtelenében: Azt utjában olyan szépen elfütyölte, Hogy a pacsirták is tanulhattak tőle. (Szatmár.) A vándor legény.