# Petőfi Sándor összes költeményei Hazai művészek rajzaival díszített negyedik népies kiadás ## Part 22 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/petofi-sandor-osszes-koltemenyei-hazai-muveszek-rajzaival-diszi-fa34073e/index.md E gyűrü rosz helyen Volt ujján; visszavettem. Legdrágább kincsem ez, Jobb helyre kell hát tennem. Ezennel önts golyót E gyűrüből, barátom!… … Fegyverbe töltöm azt, S szivem, beléd bocsátom.« (Pest.) Szép vidéknek szépséges leánya… Szép vidéknek szépséges leánya! Eszem azt a gyönyörü szemed – Gyönyörű? nem! csak azért sem az, mert Hazugságban hagytál engemet. Hányszor mondtam, hányszor irtam én meg, Hogy már láttam tiszta kék eget! S ez hazugság, mert nem láttam addig, Mig nem láttam a te szemedet. Vetted észre? mily hosszan merengtem S milyen áhitattal szemeden? Áhitattal függtem rajta, mint a Haldokló szent a feszűleten. S te valóban megváltóm lehetnél, Mindazáltal nem halnál te meg: Holt, hideg fán nem függnél… ölelned Kéne élő, égő keblemet… Mit beszélek? mit mondtam?… szerelmet Tőled én nem, oh, nem várhatok! Szerelemmel a szegény költőre Áldást hozni melyik lyányka fog? Mert szegénynek alkotá az isten A költőt, s tán rendén is van ez: Tarka, pompás toll nem ékesíti A madárt sem, a mely zengedez. Igy a költő egyszerűségében Képes-e lyányt meghódítani? Tündökölni vágynak a leányok S méltán… ők a föld csillagjai. Te, leányka, az én csillagom vagy, S tőlem senki nem tilthatja meg: Ha keblemre nem tűzhetlek is, hogy Szemeimmel ne kisérjelek. Fog kisérni szemeim világa, Fog kisérni vándorútamon. A távolból ha nem melegítesz: Legalább nézz rám, szép csillagom! (Pest.) Megteremtéd lelkem új világát… Megteremtéd lelkem új világát, Szerelem dicső világa ez! Hálából e szív, örök tüzével, Istenséged szent oltára lesz. Oh leányka, ha te nem szeretsz is, Engedd meg, hogy szerethesselek, Mert különben köztem s a világ közt Megszakadnak minden kötelek. Vad, sötét föld keblem birodalma, Fejedelme gyűlölő harag, Harczban állok a nagy mindenséggel – Szeretetre csak képed marad. Képed a fény, az egyetlen egy fény, Mely keblemnek éjjelébe jár, Mint a rabhoz, földalatti börtön Kisded ablakán, a napsugár. Én szeretlek! bár tudom: mily rém a Nem viszonzott szerelem baja; De kit annyi rém gyötör, szivemnek Könnyü lesz ezt is megszoknia. Nem viszonzott szerelem keserve! Türelemmel hordom terhedet, Mint az istenember a keresztfát, Melyen aztán megfeszíttetett. (Pest.) Éj van… Éj van, csend és nyugalomnak éje, A magas menny holdas, csillagos; Szőke gyermek, kék szemű kökényfa, Drágagyöngyöm! mit csinálsz te most? Engem édes álmak környekeznek, De nem alszom, ébren álmodom. Minden álmam egy fényes királyság, S koronája te vagy angyalom! Beh szeretném most, ha lopni tudnék, A lopás bármily rút lelki folt! Meglopnám az álmak kincstárát, hogy Gazdagitsam a szegény valót. (Pest.) Félre mostan… Félre mostan, hagyjatok magamra, Hagyjatok, ti régi czimborák! Nem látjátok, hogy mi lett belőlem? Czímerem most rózsa s nem borág. Szerelemnek katonája lettem… A lant, a dal töltött fegyverem, Töltés benne forró érzeményem, Boldog én! ha a csatát nyerem. Oh, ha nyernék, istenem, ha nyernék… Tündérország, mely előttem áll; Sikerüljön ezt bevennem: akkor Én leendek a tündérkirály! (Pest.) Ablakodból hogyha… Ablakodból hogyha kitekintesz: Kertet látsz csak, kertet és eget. (Adja isten, hogy legyen hasonló E látványhoz teljes életed!) Képzelem: mily boldog vagy, leányka, Hogy körűled ilyen kert virit. Jaj, de e kert sokkal boldogabb még, Mert beléje néznek szemeid. (Gödöllő.) Nála voltam… Nála voltam, a kedves leánynál, Nála voltam, ismét eljövék. Honn vagyok… honn? nem tudom. Szédülök. Kereng velem a föld és az ég. Oh, mi szép, mi jó vagy te, leányka, Szép és jó s oly lelkes honleány! Te hazám leglelkesebb leánya, Te hazám nemtője vagy talán. Lyányka, neked költőt kell szeretned, Más nem méltó birni tégedet, Nem méltó más erre, mert hazát ugy, Mint a költő, senki nem szeret. Mit tegyek? szólj, üdvem gyöngyvirága, Mit tegyek? hogy megnyerhesselek. Kész vagyok, kész mindent elkövetni, Mindent, hogy megérdemeljelek. De ha semmit nem tennék is, lyányka, Érdemetlen nem vagyok reád: Szerelemért csupán szerelem kell, S én szeretlek, mint te a hazát! (Pest.) Vasárnap volt… Vasárnap volt. Nem felejtem én el E napot. Lenn a kertben valánk. Néztelek… te bokrétát kötöttél. A nap jó kedvvel mosolyga ránk. És midőn elkészült a bokréta, Általadtad, – oh, meglepetés! – Általadtad azt nekem, leányka… E gyönyörre minden szó kevés! Általadtad nekem a bokrétát, Most is itt van az szivem felett; S ha fölhajtod egykor szemfedőmet, Akkor is még szivemen leled. Higy nekem, hogy szívem és bokrétád Egy időben, együtt hamvad el… Milyen édesen fog majd pihenni Ő alatta e fáradt kebel! S a mig élek, addig paizsom lesz. Oly szükséges nekem a paizs! Most merészen állok ki, ha mingyárt Az egész föld ostromolna is. Rágalom, gúny, ármány, balszerencse Szórhatnak rám millió nyilat: Szánakozva nézem ellenségim E tündér virágpaizs alatt. (Buda.) Drága orvos úr… »Drága orvos úr!« szólék eszemhez, »Látogassa meg csak szívemet; Látogassa meg, kérem… roszul van… És gyógyitsa ki, ha még lehet. Nagy bizalma van szivemnek önben, Mert ön már többször segíte rajt. De siessen, kérem, csak siessen, Még talán elűzheti a bajt.« És az ész, ez a jó háziorvos, Nem késett, hanem lesietett; És megrémült és fejét csóválta, Meglátván a vérző beteget; S igy kiálta föl: »Fiatal ember, Mit cselekszik ön, az istenért? Sebe mélyebb s szélesb a Dunánál – Mért is nem vigyáz magára, mért? De legyünk csak egy kis türelemmel, Még talán… talán segithetek.« Szóla, és a sebet megvizsgálván, Abba balzsamot csepegtetett. »Ah!« felelt a szív, »ön a reménynek Balzsamát használja?… hagyjon föl… Kínom szörnyü… gyógyuljak, vagy haljak!… A reménység sem gyógyit, sem öl.« (Pest.) Hol van oly nagy pusztaság… Hol van oly nagy pusztaság, mint keblem? Oh, e puszta oly határtalan! Jobbra, balra terméketlen föld, csak Közepében egy élőfa van. S hol van olyan nagy élőfa, mint ez? Árnyat az egész világra vet! Tudjátok: mi e roppant fa keblem Pusztájában?… ez a gyűlölet. El fog dőlni e világborító Fa, ha majd egy órjás megjelen. E világborító fát eldöntő Óriás a boldog szerelem. (Pest.) Nő szerelmem… Nő szerelmem, egyre nő, pedig már Végtelen tengerré árada. És a mint nő: szaporodik benne A szörnyeknek rémes tábora. És ha benne a rémek mozognak, És ha rajta szélvész vágtatott: Föl az égre csap szilaj hulláma, S lemos onnan minden csillagot. És mi kelti e vihart?… az eszme: Ha te, lyányka, nem lennél enyém! Iszonyú ez éj és e sötétség S villám benne égő agyvelőm. Oh, az ily percz helyett egy öröklét A pokolban áldás volna rám!… – Múl a vész, a tenger csendesül, ha Ezt az eszmét elzavarhatám. Csendesűl a tenger és lesímul, És a tengerpartra lépek én, S ott remények erdejében járok; Oh, mi szép zöld erdő a remény! A remények szép zöld erdejében Két galamb ül s búg egy ág felett, S én, lyánykám, azt gondolom: jövőben E galambpár én leszek veled! (Pest.) Meg ne ítélj… Meg ne ítélj a találkozásról, Mely közöttünk a legelső volt! Mint magát ekkor viselte nyelvem: Az nem mindig olyan néma, holt. Ajkaimról hallhatják gyakorta A beszéd megáradt folyamát, S közbe-közbe tréfa úszik árján, Mint enyelgő csónakos-család. De midőn te véled összejöttem, Ajkamon szó, hang meg nem jelent. Fergeteg ha van keletkezőben: Megelőzi temetői csend. Fergeteg volt itt keletkezőben, Fergetegre készült kebelem, S az kitört már… ontja villámlását, Mennydörgését a vad szerelem. Zúg, süvölt és szaggat és ront és bont Bennem a föllázadt fergeteg… De tűröm; tán egykor, mint szivárványt, Látom majd viszonszerelmedet. (Pest.) Voltak sokkal jelesebbek… Voltak sokkal jelesebbek, mint én, Hírök még is elfelejtve már. Hát ti rátok, dalaim, ti rátok A jövendőben vajon mi vár? Éltek-e ti még akkor, midőn már Én fölöttem fűvek lengenek? Ugy, miként a lantnak húrja, mely, ha Elszakad, még aztán is zeneg. Nem bánom, ha, a mit eddig irtam, Nem bánom, ha mind az elenyész; Csak a mit te hozzád írok, lyányka, Ezt ne bántsa elmulási vész. S én hiszem, hogy ezt idő nem bántja: Szent lesz minden hozzád írt dalom, Mert hisz azok a mennyből erednek, Kék szemedből, szőke angyalom! (Pest.) Vadonerdő a világ… Vadonerdő a világ körűlem, Oly sötét, oly éktelen vadon! Benne járok én, elfáradt vándor; Éj van és az útat nem tudom. Egy kicsiny fény rezg amott előttem Ágak-bogak gyér nyilásin át; Te vagy az, te szeretett leányka, Követem fényednek sugarát. Vajon e fény mécsvilág-e – a hol Nyughatom majd – egy csöndes tanyán? Vagy csalóka bolygótűz csak, a mely Temetőbe… sírba visz talán? (Pest.) Nincs jogom, hogy… Nincs jogom, hogy féltselek, leányka, Mert hiszen nem is vagy még enyém; Néha még is szerelemféltés, e Legborzasztóbb mennykő üt belém. Elsötétül a világ ilyenkor… Elsötétül? nem, sőt meggyulad… Végitélet van… az alkotó az Angyalokkal trombitát fuvat. Harsog az arkangyal trombitája… Agyvelőm reng… szerteszét szakad… Mert reám igy dörg le az itélet: A te sorsod örök kárhozat! (Szalk-Szent-Márton.) Száz alakba… Száz alakba öltözik szerelmem, Száz alakban képzel tégedet. Majd sziget vagy s vívó szenvedélyem Mint szilaj folyam fut körüled. Máskor ismét, édes kedvesem, hogy Szentegyház vagy, én azt gondolom, És szerelmem mint repkény huzódik Fölfelé a szentegyház-falon. Néha gazdag útas vagy s szerelmem Mint az útonálló megrohan, Néha meg mint jámbor alamizsnás Lép elédbe alázatosan. Majd a Kárpát vagy, s én ott a felhő, S mennydörgéssel ostromlom szived. Majd meg rózsalomb vagy, s én körűled Csalogányként zengek éneket. Im, szerelmem ekkép változik, de Soha meg nem szűnik, mindig él, S nem gyöngül, ha néha szelidebb is… Gyakran csendes a folyó, de mély! (Szalk-Szent-Márton.) Megvallom, hogy… Megvallom, hogy én az iskolában Rest tanúló voltam, szörnyü rest. Légy tanítóm, jó leányka, tőled Majd tanúlok édesörömest. S okvetetlen tőled kell tanulnom, A mit mostan tudni akarok. Nem tanulják azt az iskolában, Nem tudják azt a professorok. Nos, leányka, lészsz-e hát tanítóm? Kell-e tőlem a professorság? Azt szeretném én csak megtanulni: Mit tesz az a szó, hogy »boldogság«? Nem kerűl ám sok fáradságodba, Ne gondold; csak egy kis perczig vársz… Szólnod sem kell… minek?… egy tekintet Mindent oly szépen megmagyaráz. (Szalk-Szent-Márton.) Álmaimban gyakran… Álmaimban gyakran látogatsz meg, Életemnek legszebb álma te! Onnan van, mert rajzolásit elmém Minden este véled végzi be. Te vagy elmém végső gondolatja, Mielőtt bezárkozik szemem. Igy az égen, mielőtt az éj jön, A szép alkony mindig ott terem. Hejh, leányka, akarod-e tudni: Álmaimnak foglalatja mi? Rövid az, de oly szép!… látlak téged Szerelemmel rám mosolygani. Ha ez igy van, mint álmodni szoktam, Ha szeretsz tán engem, oh leány! Add tudtomra, kérlek, hogy ne légyen Boldogságom álomkép csupán. De ha nincs igy, oh, ha nem szeretsz, s tán Kebled értem soha nem hevül: Akkor… akkor legjobb lesz alunnom És álmodnom véghetetlenül. Kérem istent, hogy ne ébreszszen föl Az itéletkor se engemet; Jobb itt lenn csak álmodnom, hogy bírlak, Mint a mennyben lennem nélküled! (Szalk-Szent-Márton.) Szerelemnek lobogója… Szerelemnek lobogója szívem, Érte két szellem viaskodik; Rémes a harcz és mindennap eltart Kora regtől késő alkonyig. Egyik szellem, hófehér ruhába Öltözködve, a vidám remény; Másik szellem a mogorva kétség, Öltözködve hollófeketén. Egyre vínak, és nem tudhatom még: Győzedelmes melyikök lehet? Attól tartok, hogy kettészakítják E szerelmi zászlót, szívemet! (Szalk-Szent-Márton.) Alacsony kis ház… Alacsony kis ház az én lakásom: A tiéd magas, nagy palota Jaj nekem, jaj én nekem, leányka, Nem emelkedhetem én oda… De miért ne egyesülhetnénk mi? Én hozzám le mért ne hajlanál? Le a völgybe tér a hegy patakja, S az égről a nap a földre száll. Igy, mint a nap földre száll az égről, És a völgybe hegyről a patak: Palotádból, lelkem szép galambja, Szállj le hozzám, hogy birhassalak! Én hiszem, hogy boldogabb lennél te Itt lenn nálam, mintsem odafenn. A magasban hűvös levegő van, A tavasz legszebb a völgyeken. Szép tavasz vár, ha lejösz, leányka, Szerelemnek ékes tavasza; Nem mulandó e tavasz viránya, Mint az, melyet a május hoza. A mezőkre jő az ősz és hervaszt, A hol látja a virágokat. Titkos, rejtett kert szivem szerelme, A hervasztó ősz rá nem akad. Kell-e e kert, lyányka, és lejősz-e Hajlékomba?… szűk s kicsinke bár: Oh azért megférünk benne ketten, Mint fészkében a páros madár. Jőj le, lyányka, nem törődöm azzal, Ha ott hagyod minden ékszered… Mért is volna rajtad ékszer? úgy is Elhomályosítja azt szived. (Szalk-Szent-Márton.) Mihelyest megláttalak… Mihelyest megláttalak, leányka, Én azonnal megszerettelek. Látásodkor ugy jártam, mint a fa, A melyet a villám gyujta meg. Fa valék én, egy kiszáradott fa, Melynek lombja szertehulla rég. Most örűlök rajta, hogy az voltam, Mert a száraz fa legjobban ég. (Szalk-Szent-Márton.) Lyányka, mikor… Lyányka, mikor úgy együtt sétáltunk, Én nem szóltam és te hallgatál. Hejh! ha tudnám, be sokért nem adnám, Hogy te ekkor min gondolkozál? Én csak ilyenféléket gondoltam, Hogy… izé… bizony már nem tudom: Mit gondoltam? – csak hogy volt temérdek Gyönyörűséges gondolatom. Minden eszmém tündércsengetyű volt, Mely bűbájosan csilingele, Bájosan… de némely’k olyan búsan, Hogy szivem majd megrepedt bele! (Pest.) A világtól elvonulva… A világtól elvonulva élni Egy csöndes kis házfödél alatt, Elvonulva, lyányka, véled élni… Oh mily szép, mily édes gondolat! Itt szeretném hagyni a világot, Mely ugy sem más, mint egy csatatér. Harczolunk s mi harczaink jutalma? Legfölebb is tán egy kis babér. És ezért küzködjem én örökké? S megvagdalni hagyjam lelkemet? A babér csak elfödi sebünket, Elfödi, de nem gyógyítja meg. Tedd kezembe kezedet, leányka, S a hová vezetsz: megyek veled; Oh de messze menjünk, hogy ne lássam Távolról se a csatahelyet. Messze menjünk és sebes léptekkel, Hogy minket ne érjen majd utol Mult időm emléke, e madár, mely Harczaimról oly búsan dalol. (Pest.) A mióta szerelembe… A mióta szerelembe estem, Igazán, hogy féleszű vagyok. Szemkötősdit játszanak fejemben S falnak mennek a gondolatok. Nem csoda, ha olyasmit teszek, mit Józanon tőlem nem láttatok, A mit szinte szégyenlek kivallni: A tükörbe is pillantgatok. Reggel sokszor jó estét kivánok, És jó reggelt, hogyha este van. Isten hozott! mondom a menőnek, S annak, a ki jő: élj boldogan! Tollam gyakran a porzóba mártom, A tintát meg porzónak veszem. S mindez hagyján! de mikor szájamba A szivar tüzes végét teszem… Erre aztán elmondhatni ám, hogy Valóságos szerelem sebe. Te miattad kaptam, lyányka… illő Volna, hogy csókod gyógyítsa be! (Szalk-Szent-Márton.) Soha sem volt az szerelmes… Soha sem volt az szerelmes, a ki Mondja, hogy rabság a szerelem. Szárnyat ád ő, és nem rabbilincset, Szárnyat ád ő… azt adott nekem. S a madárnak nincsen olyan szárnya, Mint minőt a szerelem növeszt. El sem kezdem oly parányisággal, Mint a föld, hogy átröpüljem ezt. Szállok én az angyalok kertébe, Föl az égre, pillantás alatt, S koszorúba fűzöm ott e kertnek Lángrózsáit, a csillagokat. Majd ez égi fény borít el, majd az Alvilágnak éjszakája föd… Szállok és egy pillanatban látok Istent s mennyet, poklot s ördögöt. Nincsen itt tér, nincsen itt időköz, Hogyha szárnyam fölkerekedik; A világnak megteremtésétől Szállok a végső itéletig. S így ha mennyet és poklot bejárok: A pokolban a mi gyötrelem És a mennyben a mi üdvösség van, Egy perczben mindazt átérezem. (Szalk-Szent-Márton.) A bokrétát, melyet… A bokrétát, melyet nekem adtál, Háromszin szalaggal kötted át, Szereted a hazának színeit, Lyányka, mert szereted a hazát. Adok én is három színt cserébe: A zöld színnek vedd reményimet, A fehérnek halovány orczámat, A pirosnak vérző szívemet. (Szalk-Szent-Márton.) Fa leszek, ha… Fa leszek, ha fának vagy virága. Ha harmat vagy: én virág leszek. Harmat leszek, ha te napsugár vagy… Csak hogy lényink egyesüljenek. Ha, leányka, te vagy a mennyország, Akkor én csillaggá változom. Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy Egyesüljünk) én elkárhozom. (Szalk-Szent-Márton.) Őszi reggel járok… Őszi reggel járok a szabadban, De hiába nézek szerteszét; Sűrü ködnek fátyolában a táj, A toronynak látni csak hegyét. A természet elhagyott szentegyház; Nincsen benne buzgó népe már: A virágok… s hallgat orgonája, Hallgat a sok énekes madár. A természet néma szentegyháza Fölzajlik még egyszer az idén – A tavasznak mintegy viszhangjául – A szüretnek megjövetelén. A szüret víg, kellemes mulatság. Gyakran ekkép sóhajtott szivem: Be szeretnék én is szüretelni, Mért nincs nekem is szőlőhegyem?… Most beérném egyetlen gerezddel, Egy egész szőlőhegy nem epeszt; Hejh, beérném én veled, leányka, Te legszebb, legédesebb gerezd! (Szalk-Szent-Márton.) Háborúval álmodám… Háborúval álmodám az éjjel, Háborúba hítták a magyart; Fölhivó jelül, mint hajdanában, Országszerte járt a véres kard. S fölriadt a véres kard láttára, A kinek csak egy csepp vére volt. A szabadság drága koszorúja, Nem hitvány pénz volt a harczi zsold. Épen e nap volt menyegzőnk napja, Az enyém, leányka, s a tiéd; S én, hogy haljak a honért, elhagytam Házasságunk első éjjelét. Úgy-e, lyányka, a menyegző napján Menni és meghalni, szörnyü vég? És mégis, ha rá kerülne a sor, Ugy tennék, mint álmomban tevék. (Szalk-Szent-Márton.) Életem most… Életem most egyetlen kivánság: Megnyerhetni, lyányka, szívedet! Néha mégis csaknem azt ohajtom: Vajha ne szeretnél engemet. Azt hiszem, hogy sorsom a tiéddel Összekötni vétek volna tán; Az enyém oly boldogtalan, oly bús, A tiéd oly boldog, oly vidám! Berekeszszem a szelíd galambot Vérszomjas vadállatok közé? Tengerekre, vészes tengerekre A kicsiny sajkát vezessem-é? Nem járnál-e ugy mellettem, lyányka, Mint ott a galamb s a sajka jár? Megbirnád-e a balsorsot? melyet Én megbírok, mert megszoktam már… Csak szeress te engemet, leányka, Szenvedésim tudni sem fogod. Nem borúl el soha én miattam, Nem borúl el fényes homlokod. Megkiméllek bánatomtól téged, Mint a föld a napot, kedvesét. Víg, derült ő, s ha lenyugszik a nap: Akkor lesz csak szomorú, sötét. (Szalk-Szent-Márton.) A letarlott… A letarlott, megsárgult vidéken Szomorúan űl az őszi köd… Mult időmnek szomorú emléke Őszi ködként ült szívem fölött. Feljön a nap fényes arczulatja És eloszlik a szomoru köd… Fényes arczod megláttam, leányka, S világosság lett szívem fölött. Oh de, lyányka, ugy ne tégy, mint a nap, Mely azért veré el a ködöt, Csak azért, hogy tisztán lássék: milyen Hervadás van a világ fölött. (Szalk-Szent-Márton.) Elnémult a fergeteg… Elnémult a fergeteg süvöltő Hárfájának zordon éneke. Nyúgott a táj, mint az arcz, mely küzdött A halállal s már kiszenvede. Oly szelid, szép őszi délután van! Itt-ott látni csak kis felleget; A viharból ugy maradt meg ez, mint Bús időkből az emlékezet. A faluknak bádog tornyait a Nap sugári megaranyozák; Délibábok távol tengerében Mint hajók lebegnek a tanyák. Áttekintek a nagy láthatáron, Rónaság ez, völgy- és hegytelen. Szívem is most ily végetlen róna… Nincsen benne más, csak szerelem. Szívem olyan tele szerelemmel, Hogy terhétől csaknem elesik. Ugy vagyok, mint a fa, melynek ága Alig birja dús gyümölcseit. Szívem így, megtelve szerelemmel, Egy pohár, a mely csordultig áll… Drága bor!… s ha a lyány porba önti? Kár lesz… inkább idd ki te, halál! (Szalk-Szent-Márton.) Arczképemmel… Arczképemmel, lelkem arczképével Ajándékozlak meg tégedet. Nem bánom, ha senkinek sem tetszik, Csak neked tessék, lyánykám, neked! Lelkem egy könyv, a mely mindig nyitva, Olvashatja, ki mellette jár. Olvassák is – a sok forgatásban Össze is van az szaggatva már. Lelkem gyűrü, egy aczélgyűrü; de Láthatsz benne drágaköveket. Legnagyobb, legszebb ezen kövek közt Egy gyémánt, a tiszta becsület. Lelkem oszlop, egy kősziklaoszlop, Mely soha meg nem rendíttetett, Nem reszket… csak egy, csak egy esetben: Hogyha rá száll szép tekinteted. Lelkem felhő, egy haragvó felhő, Gyakran ontja a villámokat; De, leányka, te ne félj! – a villám Tölgyeket sujt, nem virágokat. Lelkem Illés próféta, a mennybe Száll a dicsőség lángszekerén… Híj öledbe, lyányka, s lángszekérről És mennyországról lemondok én! (Szalk-Szent-Márton.) Ha az isten… Ha az isten ekkép szólna hozzám: »Fiam, én neked megengedem, Hogy ugy halj meg, mint magadnak tetszik«, Erre kérnem akkor istenem: Legyen ősz, de szép, szelíd, derült ősz, Sárga lombon fényes napsugár; Sárga lomb közt zengje végdalát egy A tavasztól elmaradt madár. S valamint az őszi természetre A halál jön észrevétlenül: Én reám is igy jőjön… csak akkor Vegyem észre, ha mellettem ül. Ekkor, mint a lombon a madárka, Zengjem én is el végdalomat Bűvös hangon, mely le a sziveknek Fenekére s föl az égbe hat. És ha vége a varázséneknek: Ajkaimat egy csók zárja be, A te csókod, szőke szép leány, te Földi lények legdicsőbbike! – De ha ezt nem engedné az isten, Kérném akkor, hogy tavasz legyen, Harcz tavasza, hol rózsák teremnek, Véres rózsák, férfikebleken. S lelkesítve zengjenek a harczok Csalogányai, a trombiták. Ott legyek, s az én szivemből szinte Nőjön egy halálos vérvirág. S ha ledőlök ekkor paripámról: Ajkaimat egy csók zárja be, A te csókod, te szép szabadság, te Égi lények legdicsőbbike! (Szalk-Szent-Márton.) Avvagy én már soha… Avvagy én már soha meg nem nyugszom? Mindörökké tart e lelki harcz? Oh leányka, e véget nem érő Kínozással, mondd, hogy mit akarsz? Mert te kínzasz, mert te gyötresz engem, Pedig én meg nem bántottalak; Vagy talán az megbántás előtted, Hogy szeretlek, hogy imádalak? És ezért kell oly sokat szenvednem, Oly sokat, a mennyit csak lehet! Szívemet megvesztegetted, lyányka, Hogy örökké verjen engemet. S ezelőtt még, ha reggeltül estig Gyötörtettem is a kinpadon: Az enyém volt a pihentető éj; Most sem éjem többé, sem napom! Mint galamb száll én felém az álom, De reám nem édesgethetem: A galamb félénk madár… tovább száll… Elriasztja dobogó szivem. Kérlek, lyányka, parancsolj szivemnek, Csendesítsd le e vad pártütőt, Nehogy egyszer a kétségbesésnek Óráján keresztüllőjem őt! (Szalk-Szent-Márton.) Azt hivém, hogy… Azt hivém, hogy csak az emberek közt Van irigység és kajánkodás. Csalatkoztam! mert a milyen a föld, Ott fenn az ég egy cseppel se más. Földön, égen nincs valódi béke; Örökös harcz, örökös zavar. Mint a földön, éppen úgy az égen Minden csak uralkodni akar. A nap és éj háborút viselnek, Hol az egyik, hol a másik nyér. Mi a hajnal és az alkony?… a nap S éj közötti harczban elfolyt vér. És mi a hold? egy zsarnok király ő, És jobbágyai a csillagok. És a jobbágy, ki nagyon tündöklik? Jaj neki, mert számüzetni fog. Hány jobbágyát számüzé e zsarnok! Minden éjjel hull alá néhány… Tán te is így fényedért az égből Számüzött csillag vagy, szép leány? (Szalk-Szent-Márton.) Messze estem… Messze estem, oh lyánykám, beszédes Szemeidnek szép sugáritól… (Szemeidből jóság és vidámság E kedves két égi gyermek szól.) Messze estem tőled, oh te szép lyány, Te aranyba foglalt drágakő! De a nap, hol majd elédbe állok, Ez a nagy nap nem sokára jő.