# Petőfi Sándor összes költeményei Hazai művészek rajzaival díszített negyedik népies kiadás ## Part 17 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/petofi-sandor-osszes-koltemenyei-hazai-muveszek-rajzaival-diszi-fa34073e/index.md Nyugodjék kegyelmed csendes békességgel! Appetitusomat ha korcs magyarok el- Rontják: mulatok a kegyelmed könyvével, Könyvének igazi magyar beszédjével. (Pest.) Est. A nap lement. Eljött a csend. Szellőüzött Felhők között Merengve jár A holdsugár, Mint rom felett A képzelet. A városi Nem élvezi; Falun keresd: Mi szép az est. Utczára mén Leány, legény, S dalolni kezd; Hallván a neszt, Dalol vele A fülmile Lágy éneket A lomb megett. A kert alól Furulya szól; A pásztor ott Tüzet rakott: S mig elterűl A tűz körűl, S megszólal a Bús furulya: Ökre lova Jár tétova, És harmatos Füvet tapos. Akközben a Kert ajtaja Halkan kinyíl; Miként a nyíl Oda suhan Vig-boldogan A pásztor, és Van ölelés, Van csókolás – Ki volna más, Ki eljöve? Mint szép hive. Mulassatok, Ti boldogok!… Mért köztetek Nem lehetek? (Pest.) A csavargó. Önkénytelen az ember, Mindenre születik, Mint a magasb hatalmak Ott fönn elvégezik. Fölöttem is határzott Az égi végzemény: Csavargónak születtem, Csavargó vagyok én. Betérek Debreczenbe Bolond Istók gyanánt, S tovább megyek, ha ittam Bort és öleltem lyányt. Ma itten, holnap ottan, Csak ez az élemény… Csavargónak születtem, Csavargó vagyok én. Igaz, most a czudar sors, Rútul bánik velem: Lekötve hívatalhoz Tengődöm egy helyen. De nem tart ez sokáig, Igy biztat a remény; Mint voltam eddig, újra Csavargó leszek én. (Pest.) Nem tesz föl a lyány magában egyebet… Nem tesz föl a lyány magában egyebet, Csak hogy téged, csalfa legény, elfeled; Addig feled, addig feled, csak feled, Mig a szíve bánatában megreped. (Pest.) Szobámban. Esős idő van; szürke a menny, Mint a bakancsos-köpenyeg. Arról szó sincs, hogy kiderüljön, Sétálni hát már nem megyek. Mit kéne tennem? feleséget A jó isten még nem adott; Ha feleségem volna: véle Majd eltréfálnám a napot. Pipára gyujtok, s az esőnek Halk susogását hallgatom, És végig szállok gondolatban A messze fekvő multakon. Sokon mentem már én keresztül, Sok jót értem, de több roszat, S nagy részt magamnak kell köszönnöm, Hogy megvalljam az igazat. Könnyelmüség, könnyelmüség! ez Gyakorta oly lépésre vitt, Melynek később vásott fogakkal Ettem fanyar gyümölcseit. De bátran mondom: más hibám nincs A könnyelműségen kivűl, S ez majd a maga idejében Az ifjusággal elröpűl. Viszontagságos életemnek Egy hű, igaz barátja van, Egyetlen ő, ki nem hagyott el Balsorsom háborúiban. Velem volt ő, mig a hazában Bujdosva jártam, mint a vad, És ittam a forrás vizéből, S alvám a szabad ég alatt; Velem volt ő, mig a hazán túl Naponta négy krajczár díjért Hiven fogyasztám a katonák Sületlen, sótlan kenyerét; Velem volt ő, mig a könyűkkel Sózott szinészi kenyeret Megpaprikázták bosszusággal Ármánykodó gazemberek. Ez egy barátom a költészet. Ő volt mindenkor én velem, Verseltem én minden bajom közt A színpadon s az őrhelyen. Leend-e haszna verseimnek? Túlélik-e majd apjokat? Ragyognak-e holdként fölöttem, Ha sírom éje befogad?… De már derűl! szivárvány támad Amott a rákosi mezőn, Sétára hát!… csak el ne csipjen Valamelyik hitelezőm. (Pest.) Egy telem Debreczenben. Hejh Debreczen, Ha rád emlékezem!… Sokat szenvedtem én te benned, És mind a mellett Oly jól esik nekem, Ha rád emlékezem. – Pápista nem vagyok, És még is voltak böjtjeim, pedig nagyok. Jó, hogy az embernek csont foga van, Ezt bölcsen rendelék az istenek, Mert hogyha vas lett volna a fogam, A rozsda ette volna meg. Aztán a télnek kellő közepében Kifogya szépen A fűtőszalmám, S hideg szobában alvám. Ha fölvevém kopott gubám, Elmondhatám, Mint a czigány, ki a hálóból néze ki: »Juj, be hideg van oda ki’!« S az volt derék, Ha verselék! Ujjam megdermedt a hidegben, És ekkor mire vetemedtem? Hát mit tehettem egyebet? Égő pipám Szorítgatám, Míg a fagy végre engedett. Ez inségben csak az vigasztala, Hogy ennél már nagyobb inségem is vala. (Pest.) Egressy Gáborhoz. Megénekellek!… de te lészsz oka, Ha énekem tán szabadon nem szárnyal: Lerészegítéd szomjas lelkemet Művészetednek édes italával. Megénekellek… ámbár vakmerőség Igy fölhangolni kis nádsípomat. Legyen mentségem, hogy a milyen gyönge Oly szívbül-ömlő tiszta hangot ad. Gyakran nem érti emberét a kor; Nagyot teremt nagy lelke erejébül, És ez bukása! népét fölviszi Olyan magasra, honnan az leszédül. Még jó ha költőt ér e balszerencse, Az ész holt fénye egykor föllobog, S feltámadását fogják ünnepelni Világosabban látó századok. Egészen más a színész végzete. Lekötve csügg ő egy rövid bilincsen – Ez a jelen; csak erre számolhat, Mert a jövőhöz semmi köze nincsen. Ha a jelennek biztos fövenyébe Le nem bocsátá híre horgonyát: Elmegy nevével az idő hajója, És menni fog az örökléten át. Vakon mért tartja a sors korodat, Hogy meg ne értsen? nemzetem müvésze; Avvagy – kivéve egy-kettőt talán – Méltányolólag, lelkesedve néz-e? Születtél volna boldogabb hazában, Hol érdemeknek kedvezőbb az ég: Dicsőségednek fényes ragyogása Egy fél világra elsugárzanék. Eljőnek ők, és néznek hidegen, És tőled egyre csak nagyot kivánnak; Nem értik azt ők, mily kis száma van A sikerűlés remek órájának. A költő ír, csak hogyha kedve tartja, A képiró, ha kedve tartja, fest… És a szinészt befogják az igába, Habár halállal sujtja őt az est. S mit szóljak arról, a ki ellened Viseltetik rút pártos szenvedélylyel? Ki koszorúd, mit néhányan fonánk, Dühös kezekkel tépné szerteszéjjel? Oh mert van ilyen, és pedig nem egy van; Hogy is ne volna?… magyarok vagyunk, A párt, a párt és mindörökké csak párt Sok század óta átkos jelszavunk. – S mindekkorig te el nem csüggedél, A zsibbadásnak terhe nem lepett meg, Hogy ily kevés, ily kétes bére van Sok átvirasztott, puszta éjjelednek. De nem, jutalmad nem fog elmaradni! Megtisztuland az érzet és az ész, És eljövend a méltánylás idője, Midőn mindnyájuknak kedvencze lészsz. (Pest.) Éjszakáim. Még ugy csak megjárja, ha az ég Fellegtelen, holdas, tisztakék. Ablakomra rá könyökölök, Hosszu szárból sűrűn füstölök, S elmerengek majdnem reggelig… Nekem ebben nagy kedvem telik. De mikor hold, csillag nem ragyog, Akkor én végkép oda vagyok. A tyukokkal el nem alhatom, Hát galléron csíp az unalom, S összenyaggat irgalmatlanúl… Az időm fut, mint a sánta nyúl. Véghetetlen kínom közepett Mit tehetnék ekkor egyebet? A tintába mártom tollamat, Vagy is: megpendítem lantomat, S kong belőle oly szeráfi dal, Hogy, ki hallja, rögtön szörnyet hal. Én azonban folytatom dalom, Míg az álom és az únalom Egymással fölöttem hajba kap, S csakugyan az első markosabb. – Máskép mulnak éjeim bezeg, Majd ha feleségre szert teszek. (Pest.) Élet, halál. Boldog, kinek fejére Az ég oly sorsot mért, Hogy bor- s leányért éljen És haljon a honért. (Pest.) Az utánzókhoz. Azt gondoljátok: a költés szekér, Mely ballag széles országutakon? Sas a költés; hol nem járt senki sem, Ő arra indul fennen, szabadon. S az élhetetlen nyomorú csoport Azt lesi gyáván: merre nyílik ut? S ha nyílik aztán, mint éhes kutya A koncz után, a kezdett utra fut. Fogj tollat és írj, hogyha van erőd Haladni, merre más még nem haladt; Ha nincs: ragadj ekét vagy kaptafát, S vágd a földhöz silány dorombodat! (Pest.) Tompa Mihályhoz. Hát, fiú, olvastam azt a verset, A melyet te én hozzám csináltál Valahol a bártfai forrásnál, S mondhatom, hogy nagy örömet szerzett. Sok szépet elmondtál e levélben, (Ne véld, hogy hizelgéskép beszélem,) De legjobban az gyönyörködtetett, Hogy a bort, öcsém, te is szereted. Ejh, be derék gyerek vagy te, Miska! Mért nem ölelhetlek össze-vissza?… Látszik: deák vagy és kálomista, A ki a vizet nagy kínnal iszsza. Ember a lelked is, atyámfia! Imádkozzunk a bor istenéhez, S hagyjuk a világot papolnia, Hogy, ki a bort szereti, ez és ez. Haszontalan világ ez a mai; Egyátaljában nem tetszik nékem. Jőjünk csak mi össze!… fenn az égben Örömkönnyeket sír Csokonai. Egyébiránt ne gondold, barátom, Hogy én valami vad ficzkó vagyok, Mihelyest a bor szinét meglátom; Nem én! csak ugy csendesen vígadok. S ha bizalmas ember van mellettem, Mosolyogva a bús múlt időket Elbeszélem, hogy mennyit szenvedtem, Mint majd egyszer elbeszélem néked. Hidd el, csodálkozni fogsz fölötte, Hogy huszonkét éves ember ennyi Bajon magát keresztül törhette S nem birta őt a baj sírba tenni. Az igaz, most jobb az állapotom, Bár a legjobbnak ezt sem mondhatom; Hanem ugy csak állok, hogy ha véled Találkoznám, megvendégelnélek. De miért is nem jösz egyszer hozzánk? Majd meglátnád, milyen jól mulatnánk! Messze vagy, de én baka koromban Hetvenhétszer annyit gyalogoltam. Siess hát, mert ha sokáig késel, Élted napjáig megemlegeted; Én rontok hozzád, s akkor jaj neked: Agyonszorítlak egy öleléssel! (Pest.) Furfangos borivó. Megiszom én a bort, mert szeretem, De néha megy belém nagy nehezen; Azonban rajtam nem fog ki soha, Minden dolognak van oka-foka. »A kancsó zsarnokszív« – azt gondolom – »Ki kell belőle a vért ontanom!« S e gondolatra kancsom kiürűl, Készítették bár feneketlenűl. (Pest.) Pinty úrfi. Én nem panaszlok sorsom ellen, Mi ördögért panaszlanék? Lehet-e kegyesebb irántam, Mint a milyen kegyes, az ég? Nekem jutott a nagy szerencse: Pinty úrfit énekelni meg! Pinty úrfi a maga nemében Hat puszta falu környékében A legpáratlanabb gyerek. Pinty úrfinak fillére sincsen, Tán a nagyapjának se volt; A mit telt erszénynek neveznek, Távol van tőle, mint a hold. Azért magát föl nem akasztja, De még csak nem is kesereg, Pinty úrfi a maga nemében Hat puszta falu környékében A legpáratlanabb gyerek. Asztalt számára nem terítnek, S ki hinné? éhen még se vesz; Ha enni kell, a vendéglőkbe Bekullog ismerősihez, S egy-egy falatka innen, onnan… Böndőjét ekkép tölti meg. Pinty urfi a maga nemében Hat puszta falu környékében A legpáratlanabb gyerek. Mikép teszen szert öltözetre? Ez is igen eredeti: Bál- és egyébre a ruhákat Ugy kölcsön elkéregeti; Csakhogy többé ezen ruhákat Nem látják a jó emberek. Pinty úrfi a maga nemében Hat puszta falu környékében A legpáratlanabb gyerek. Hol a szállása? azt nem tudjuk; De ő fennen dicsekszi el: Milyen pompás szobái vannak! És a mit ő mond, hinni kell. Bár kávéházakban gyakorta Olyan Pintyféle szendereg: Pinty úrfi a maga nemében Hat puszta falu környékében A legpáratlanabb gyerek. És ilyen ő tetőtül talpig, Tökéletes képmása ez; Magának és kedves honának Roppant becsűletet szerez. Kiáltson föl hát minden ember Tartsák meg őt az istenek! Pinty úrfi a maga nemében Hat puszta falu környékében A legpáratlanabb gyerek. (Pest.) A naphoz. Panaszom van kelmed ellen, Hallja kelmed, nap uram! Mi dolog az, sugarával Bánni olyan fukaran? Elballag kelmed fölöttem Minden istenadta nap, Kis szobám kelmedtől még is Egy sziporka fényt se kap. Oly sötét van benne, mint a… Majd kimondtam, hogy mibe’; Legyen egy kis embersége, S nézzen kelmed néha be. Hiszen azt, hogy versirás a Mesterségem, tudja tán, Azt is tudja, ily esetben Nem lehet pompás szobám; Hogy ne tudná, ’sz’ hajdanában Kelmed szinte lantot vert, Még mikor le nem rudalták Az Olympról Jupitert. Szánjon meg tehát kegyelmed, Kedves collega uram, S mátul fogva sugarával Ne bánjék oly fukaran. (Pest.) Takarékosság. Akármiképen csűrjük, csavarjuk, Szép, a ki gazdálkodni tud: Ilyennek aztán az adósság Nem köt nyakába háborut; Nem szurkol, ha bizonyos utczán Világos nappal menni kell, Hegykén tekinthet jobbra-balra, Találkozzék akárkivel; Nem mondja, a midőn javában Cseng a kocsmában a pohár: »Barátim, megbocsássatok, de Mennem kell, otthonn munka vár«… S a többi! – – szóval, mátul fogva Takarékos fiú leszek, Minden garast úgy megbecsülök, Miként apám, a jó öreg. Hejh, csakhogy én az efféléket Mindig pénz fogytán fogadom; S a mint pénzem jön: akkor ismét Hegyen-völgyön lakodalom. (Pest.) Ha. Ha kalapomnak szőre volna, És jobbra-balra nem konyulna: Én volnék a derék legény! Arszlánnak is beilleném. Ha már nem volna vagy két éve, Hogy a mellényem meg van véve: Én volnék a derék legény! Arszlánnak is beilleném. Ha volna több, mint egy kabátom, Mit hordanom kell télen nyáron: Én volnék a derék legény! Arszlánnak is beilleném. Ha a nadrágom alja, térde Nem volna oly nagyon megsértve: Én volnék a derék legény! Arszlánnak is beilleném. Ha a csizmámnak talpa, sarka Nem kérdené, hogy hol a varga? Én volnék a derék legény! Arszlánnak is beilleném. Ha majd e ha, ha, ha, ha meg ha Elpusztul tőlem a pokolba: Én leszek a derék legény! Mingyárt arszlánnak illem én. (Pest.) Szemfájásomkor. Teremtő isten! szemeimre A vakságot tán csak nem küldöd? Mi lesz belőlem, hogyha többé Nem láthatok lyányt s pipafüstöt! (Pest.) Szerelem vándorai. Kél a hold, az éj lovagja, Hold kiséretében, Mint hüséges apród, a kis Esti csillag mégyen. Indulóban vagyok én is, S nem megyek magamban; Holddal esti csillag, vélem Égő szerelem van. Csak eredj, hold, csak eredj a Barna éjszakához; Megyek én is, megyek én is Barna kis leányhoz. (Pest.) A nap házasélete. A nap házas legény, Tudjátok? Hanem szegény Fején Ez épen a nagy átok, Mert a papucskormány terhét nyögi; Rosz felesége annyi bút szerez neki. Természetes hát, hogy a jó öreg A bort nem veti meg, A bort, mely minden bajnak orvoslója, A bort, mely a szívből a bút kiszórja. De otthonn inni nem merészel, Mert ekkor kész a pör a feleséggel. Azonban tud magán segíteni. Midőn az égen a szokott utat teszi: Csak arra vár, Hogy fellegekbe öltözzék a láthatár, Ekkor nem félve, Hogy őt meglátja felesége, Bebaktat egy közeleső Kocsmába, S iszik, mint a kefekötő, Bujába’! – Ha jön az est, S a felleg oszlani kezd, Látjátok őtet, a mint mámorosan Piros pofával az égről lezuhan. (Pest.) Mi lelt? Nem tudom, mi lelt ma engem? Jó kedvemben nincs határ; Dalolhatnék, fütyölhetnék, Egyikhez sem értek bár. Összeverem a bokámat, Noha nem szól muzsika; A szobám világos, ámbár Nap nem süt belé soha. Még a füst is rózsaszínű, Melyet rosz cserép pipám Legroszabb kapadohányból Küld keresztül a szobán. A szivem ver, mintha benne Háborogna szerelem; Pedig egy leány sem váltott Csak egy jó szót is velem. S annál megfoghatlanabb ez, Mert zsebemnek zord egén Pénzfogyatkozásnak éje Űl sötéten, feketén. Szóval: a világ előttem Egy szép tulipán-bokor… Kár, hogy addig lesz csak az, mig Kimegy fejemből a bor! (Pest.) Halálom. A halál két neme áll előttem, Nem tudom, hogy melyiké leszek; Nem tudom, pedig szeretném tudni: Éhen vagy szomjan halok-e meg? (Pest.) Igyunk! A kinek nincs szeretője, Bort igyék, S hinni fogja, hogy minden lyány Érte ég. És igyék bort az, a kinek Pénze nincs, S az övé lesz a világon Minden kincs. És igyék bort az, a kinek Búja van, S a bú tőle nyakra-főre Elrohan. Sem szeretőm, sem pénzem, Csak bánatom; Másnál háromszorta többet Ihatom. (Pest.) Hozzá. Szent borzalommal nyujtom ím feléd Nem földi kéjtől reszkető kezem, S enyém vagy-e? valóban az enyém? Nem álmodom-e? félve kérdezem. Oh nem, nem álom! hallom hangjaid, Az andalító édes hangokat, És arczaidnak látom líljomát, És itt pihensz, hol hév szivem dagad. Mennyit nem küzde a balsors velem, Mig valahára még is engedett, Mig a dicső perczet megérhetém, Hol sajátomnak mondlak tégedet. Sajátom vagy! s e boldogságomat Kinek, vajon kinek köszönhetem? Isten megáldja kedves verseim! Ők, ők szereztek meg téged nekem. Engedd, hogy még egyszer nézzek reád, S szorítsanak szivemhez e kezek! És most… és most… jer a zsebembe pénz, S menjünk, először is csizmát veszek. (Pest.) Sovány ősz. Megköszönöm az ilyen őszt, Alázatosan köszönöm! Egész világ örűl, vigad, Csak én nekem nincs örömöm, Iszik boldog, boldogtalan, Szüret van úton, útfelen, És én isten kegyelmiből A száraz kortyokat nyelem. Búsan Budára kullogok, Megállok a vár tetején; Nagyszálnak borszülő hegye Távolból kékellik felém. Nagyszálnak borszülő hegye Sok jó napot szerzett nekem; Hanem mi haszna? hogyha most A száraz kortyokat nyelem. Mint holmi falusi biró, Leteszem a két könyököm, Remélve, hogy tán valahogy Majd búmat versben kínyögöm. Hiába minden fejtörés! Nem boldogúl a vers velem, Hogy is verselhetnék? midőn A száraz kortyokat nyelem. Nagy bosszusan, nagy álmosan Az ágyba vágom magamat, S hejh a szüret! ezt mormogom Fülig a takaró alatt. És a szüretről álmodom S a borról minden éjjelen; Másnap megint, mint azelőtt, A száraz kortyokat nyelem. Csak menne már el a szüret, Csak menne a pokolba már! Hozná meg isten a telet, Hideg házban huzzam ki bár. Vagy meglövöm magam, vagy a Duna leszen fekvő helyem, Ha a jövő szüretkor is A száraz kortyokat nyelem. (Buda.) Verseim. A költészet fája életem, Minden versem egy levelke rajt. Fa, levél el fog hervadni majd, A felejtés szele rá sóhajt. És mivelhogy elhervadni fog, Ne is ápolgassam én e fát? Más hasznot ha nem hajt: legalább, A mig élek, hűs árnyékot ád. (Pest.) Csokonai. Egy kálomista pap s Csokonai Egymásnak voltak jó barátai. Kilódul egyszer Debreczenből S a jó barát előtt megáll, S: ihatnám pajtás! így kiált föl Csokonai Vitéz Mihály. »No ha ihatnál, hát majd ihatol, Akad még bor számodra valahol, Ha máshol nem, tehát pinczémben; Ottan nem egy hordó bor áll«, Szólott a pap, s leballag véle Csokonai Vitéz Mihály. »Ihol ni, ucczu!« fölkiált a pap, A mint egy hordóból dugaszt kikap; »Szaladj csapért! ott fönn felejtém; Szaladj, öcsém, de meg ne állj!« És fölrohan ló halálában Csokonai Vitéz Mihály. A likra tette tenyerét a pap; Csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap, S a csap nem jött, és a pap morgott: »De mi az ördögöt csinál, Hol a pokolba marad az a Csokonai Vitéz Mihály?« Tovább nem győzte várni a csapot, Ott hagyta a hordót, (a bor kifolyt,) Fölmén a pinczéből a házba, De ott fönn senkit nem talál. Csak késő este érkezett meg Csokonai Vitéz Mihály. Hát a dologban ez volt az egész: Kereste ott fönn a csapot Vitéz, Zeget-zugot kikutat érte, De csak nem jön rá, hogy hol áll? És így csapért szomszédba mégyen Csokonai Vitéz Mihály. A szomszédban valami lakzi volt. Elébe hoztak ételt és italt; És ím az étel és bor mellett És a zenének hanginál Csapot, papot, mindent felejtett Csokonai Vitéz Mihály. (Pest.) Dáridó után. Ez volt aztán az éjszaka! Bort többé soh’se lássak, Ha életemben párja volt Ennek az áldomásnak. Egész mohácsi ütközet Ment végbe ott közöttünk; Igaz, hogy a török a bor, És a magyar mi lettünk. Hanem még az is igaz ám, Hogy harczoltunk vitézül, Kivált mikor már a király, Az ész, kidőlt nyergébül. A győzelmes poharakat Dühhel nyakon ragadtuk, S függtünk letéphetetlenűl, Mint a piócza, rajtuk. Ha oly hosszú lesz életünk, Mint kortyaink valának, Megérjük boldogabb korát A bús magyar hazának. (Pest.) Szerelmem zúgó tenger… Szerelmem zúgó tenger, De most zúgása nem ver Órjási hánykódás közt földet és eget; Elszenderűlt, miképen A gyermek bölcsejében, Ha hosszan jajgatott és hosszan könnyezett. A síma habtükörben Evez föl és le lelkem Szelíd merengésnek hintázó csónakán; Partjáról a jövőnek Csattog felém lágy ének… Te énekelsz, remény, te kedves csalogány! (Pest.) Volnék bár… Volnék bár sivatag bús szigete A tenger közepének, Hová ember, madár nem lépne be – Csak tégedet ne ismernélek. Volnék megdermedt jégsziklája bár A messze föld végének, Mit nem melenget lanyha napsugár – Csak tégedet ne ismernélek. Volnék bár a földöv homokja, hol A nyári nap tüzének Örök sugára égető pokol – Csak tégedet ne ismernélek. Volnék bár hallgató éjféleken Átokvert kósza lélek, Ki még koporsójában sem pihen – Csak tégedet ne ismernélek. Nem volna mérve oly nagy terhe rám A kínnak, szenvedésnek, Létem keresztjét jobban hordanám – Csak tégedet ne ismernélek. S még is, még is… nem volna életem, Az örök üdvességnek Magas helye sem tetszenék nekem, Ha tégedet nem ismernélek. (Pest.) Az én szerelmem… Az én szerelmem nem a csalogány, Kit fölkeltett a hajnalszürkület, Hogy édes ének szóljon ajakán A nap csókjától rózsás föld felett. Az én szerelmem nem kies liget, Hol csendes tóban hattyúk ringanak, Fehér nyakok mig bókot integet A vízbe néző hold sugárinak. Az én szerelmem nem nyugalmas ház, Mit kert gyanánt körűl a béke vett, Hol a boldogság anyaként tanyáz, S tündér leányt szűl: a szép örömet. Az én szerelmem rengeteg vadon; A féltés benne mint haramja áll, Kezében tőr: kétségb’esés vagyon, Minden döfése százszoros halál. (Pest.) Szemek, mindenható szemek! Szemek, mindenható szemek! Ne nézzetek, ne nézzetek Reám oly hidegen, oly hidegen; Megöltök, ez halál nekem, Halál nekem! Vagy, oh mindenható szemek! Csak öljetek meg, öljetek; Aztán mosolygjatok, mosolygjatok, S én újolag föltámadok, Föltámadok! (Pest.) Élet, halál! nekem már mindegy! Élet, halál… nekem már mindegy! Ez a kétség irtóztató; Igy nem mehet tovább, a mint megy, És »a ki mer, nyer« példaszó. Hozzá megyek, hozzá kell mennem, Előtte szívem fölnyitom, Hadd lássa meg, mi kín van bennem, S hogy azt mind érte hordozom. S ha szenvedésem látni fogja, S a halvány színt, melyben vagyok; Talán meglágyul indulatja, Talán majd szánakozni fog. És hátha könyvéből szemének E drága sort olvashatom: Hisz én már téged rég kisérlek, Van érted titkos bánatom. És hátha csókja szent kulcsával Nyitand számomra majd eget… Vagy, mint őrültet, szolga által Szobájából majd kilöket. (Pest.) A külföld magyarjaihoz. Ti fekélyek a hazának testén, Mit mondjak felőletek? Hogyha volnék tűz: kiégetnélek, Égetném rosz véretek. Nem vagyok tűz, nincs emésztő lángom; De van éles hangu szóm, Mely reátok átkait kiáltja, Átkait irtóztatón. Annyi kincse van hát e hazának, Hogy nem is fér benne meg? Hiszen e hon, e boldogtalan hon Oly szegény és oly beteg. És ti rablók! a mit orvosságra Izzad kínnal e haza: Elhordjátok idegen bálványtok, A külföld oltárira. E hazán, mely porban esd kenyérért, Nem esik meg szívetek; Míg ő vért sír, poharaitokba Kinn ti a bort töltitek. És csak akkor tértek vissza, már ha Koldusbot van nálatok: Kit koldussá tettetek, hogy tőle Ismét koldulhassatok. A miként ti e szegény hazából Magatok száműzitek: Vesse úgy ki csontotokat a sír S a mennyország lelketek! (Pest.) Mért nem születtem ezer év előtt? Mért nem születtem ezer év előtt? Midőn születtek Árpád daliái, S ragadva kardot, a vérkedvelőt, A nagy világgal mentek szembeszállni. Beh mondtam volna csataéneket, Versenyt rivalgót kürtjével Lehelnek, Melynek zugási mennydörgéseket Vadúl kavargó örvényökbe nyeltek. Beh fölvetettem volna magamat Hadvész után nyerítő paripára, Keresni a sírt vagy babéromat Hazát teremtő harczok viharába’. Beh énekeltem volna diadalt, Vitézeimnek, párduczbőrre dőlve, Midőn az ütközetmoraj kihalt S az áldomás csengése jött helyébe. Vagyok henyélő század gyermeke, Hol megdalolni méltó tárgyam nincsen; S ha volna is, mi lenne sikere? Sínlődik a nyelv terhes rabbilincsen. (Pest.) A borhoz. Oh bor! te voltál eddig egy barátom; De látom, Hogy már kihalt tüzed, mely értem ége, S frigyünknek vége, vége.