# Petőfi Sándor összes költeményei Hazai művészek rajzaival díszített negyedik népies kiadás ## Part 16 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/petofi-sandor-osszes-koltemenyei-hazai-muveszek-rajzaival-diszi-fa34073e/index.md (Pest.) Nem nézek én, minek néznék? az égre… Nem nézek én, minek néznék? az égre; Bele nézek kedvesem kék szemébe. Kedvesemnek kék szemében van egem, Onnan süt rám tiszta napfény melegen. Nekem ez a világ nem is kellene, Ha nem volna kedvesem két kék szeme; Ez az egy szép, a mi van a világon, Ezen a rút, ezen a csúf világon. Ne nézzetek kedvesemnek szemébe! Ne ejtsetek engemet a kétségbe! Féltve őrzöm, féltve őrzöm kincsemet, A leggyönyörűségesebb kék szemet. (Pest.) Kerényi Frigyeshez. Szerelmetes barátom, jó napot! (Vagy estét… a mint e firkát kapod) Hát hány hét a világ Eperjesen? Hallom, hogy szenvedtél keservesen. De csak hogy már bajod végén vagyon! Örvendek én ezen, pedig nagyon; Mert, oh barátom, azt elhiheted, Hogy szörnyü mód szeretlek tégedet. Már ismeretlen is szerettelek, Hát még mióta rusztiztam veled! T’od, a Komlóban, persze hogy tudod; Hogy is feledhetnéd azt a napot? Én részemről csak el nem feledem, Legyen bár Matuzsálem-életem. Nos hát te jól vagy, hál’ istennek! Én? Mint gazdag városban szegény legény. Másfél hete, hogy őket elhagyám, Kiknél valék, apám és jó anyám. Apám kibékült; volt is rája ok: Hiszen szinész már többé nem vagyok. Örűl ő – de olyasmit érzek én, Mint a paradicsomnak küszöbén Almát-evett ősünk érezhetett, Midőn belőle kikergettetett. Ott éltem volna én a színpadon Kín és gyönyör közt… hírben… szabadon… Dicső álom volt. Volt! Már elmula. Borúljon rá felejtés fátyola. Mint mondám, itt vagyok másfél hete, Másod magammal jöttem én ide. Tudod, ki az, ki Pestre elkisért? A bú – egy szép kis szőke gyermekért. Szegényke! titkolá, hogy értem ég. Midőn bucsúzni hozzá elmenék, Oly szomorúan pillantott felém: S ösztönszerűleg én megölelém. És csókot érzék, forrót, ajkamon, És könnyet érzék, forrót, arczomon. Én nem tudám, hogy őtet szeretem, De a midőn megindúlt szekerem, S elgondolám, hogy végkép elhagyom: El kezde fájni a szivem nagyon. Mi egymáséi soha nem leszünk, Egymást feledni lesz talán eszünk. Egyébiránt időm honn jól telék, Vers, pajtikám, hó! vers termett elég. Nem vagyok én verseknek szűkiben, Bár pénzem jőne olyan könnyeden. A pénz, a pénz! ez ám a bökkenő. Ez életünkben a szekérkenő. Nélkűle a kerék lassan forog, S forgása közben szörnyen nyikorog. Azonban érte nem töröm magam; Jelenleg is – a mennyi, annyi – van. Naponként jön, miből eszem s iszom; A holnapról én nem gondolkozom, S ha a jövőbe vetem is szemem: Vagyon dolgában bizonyára nem; Azt kérdezem magamban legfölebb: Mikor mulathatok megint veled? Veled s a többiekkel, a kiket, Mint téged, oly őszintén szeretek. Ti vagytok nékem minden örömem; Emlékezetben legyetek velem, Mig a boldogság szép órája üt: Hol ismét áldomásozunk együtt! (Pest.) Nem ver meg engem az isten… Nem ver meg engem az isten, Hogy szeretőt mást kerestem. Te hagytál el, nem én téged; Délibáb volt a hűséged. Iskolába nem járattak, Olvasni nem tanítottak, De szemedből kiolvastam, Hogy szivedben bánat vagyon. Mért búsulsz? tán megbántad már, Hogy engemet megbántottál? Sohse búsúlj! úgy is késő; A mi elmúlt, vissza nem jő. Találtam már mást magamnak, Találj te is mást magadnak; Éljed világodat vele, Áldjon meg az isten vele. (Debreczen.) Deákpályám. Diligenter frequentáltam Iskoláim egykoron, Secundába ponált még is Sok szamár professorom. A poézisból is ebbe Estem inter alia; Absurdum pedig, de nagy, hogy Ennek kelljen állnia. El sem obliviscálnak, mert Ha occasióm akadt: Kutyáliter infestáltam E jó dominusokat. Egynek pláne… no de minthogy Szerelemhistória, Talán jobb lesz in aeternum Sub rosa maradnia. Csak denique mi közöttünk Sine fine folyt a per, S consilium abeundi Lett a vége breviter. Ergo mentem és vagáltam A hazában szanaszét; Verte tandem a bal czombom Kard… azaz hogy panganét. (Duna-Vecse.) Sírom. Hogyha én majd meghalok, Nem leszen kő síromon; Egy kis fejfa lesz a jel, A hová teszik porom. De ha megkövűl a kín, Mely most elhat lelkemig: Alacsony sírom fölött Pyramíd emelkedik. (Duna-Vecse.) Poharamhoz. Különben én becsüllek, oh pohár! Csak egy van benned, a mit restelek; Azt restelem csak benned, oh pohár! Hogy olyan könnyen kihörpentelek. Ha én te néked volnék, oh pohár! Ki nem fogynék a borból sohasem; Aztán, ha nékem volnál, oh pohár! Innál belőlem véges-végtelen. (Duna-Vecse.) Színbirálat. Hogy játszottak? ne is kérdezzétek! Vétek volt ma őket nézni, vétek. Ily kontárkodás mégis gyalázat; Csaknem megszalasztották a házat. Semmi tűz egyben sem, semmi lélek! Mint fajankók, úgy álltak s beszéltek. A darab is rosz, silány végképen, Untató a legnagyobb mértékben. Ásitottam, hányat és minőket! S oly sötét volt, tán világ sem égett. * * * (Hol maradhatott az a kis lyány? hol? Üres volt, a melybe jár, a páholy.) (Pest.) Gazdálkodási nézeteim. Jertek barátim, van egy-két forintom, Hágjunk nyakára, a réz-angyalát! Mit a jövendő! arra semmi gondom; A jó isten majd eztán is csak ád. Azért szerezzem a pénzt, hogy legyen? Azért szerzem, hogy eligyam s egyem. Mert oh barátim, a terített asztal Dicsőbb, mint Ádám-Éva édene; Ez a mi búban engemet vigasztal, Ennél virít a lét kietlene. Szerzem tehát a pénzt, nem hogy legyen, Hanem azért, hogy eligyam s egyem. Emberségemre! nincs szánandóbb pára, Mint kit fukarság nyavalyája bánt; Halmozva kincset kincse halmazára, Küzd, fárad, izzad, s él koldús gyanánt. Nekem nem kell a pénz, csak hogy legyen, Megszerzem én, hogy eligyam s egyem. Azt mondják e rend érdemes vitézi: Ki nem zsugorgat, mig nyujt a jelen, A múltat könnyen búslakodva nézi Öreg korának szük időiben. S én még sem szerzem a pénzt, hogy legyen: Csupán azért, hogy eligyam s egyem. Megnyugtat egykor, tán ha semmim sem lesz, Hogy a meddig volt, jól éltem vele; De most ha mennék éhen őseimhez, Nem lenne sírom nyugalom helye. Ebből indulva, nem hogy meglegyen, De szerzek pénzt, hogy eligyam s egyem. Menjünk tehát, és e nehány forinton Élvezzük a jót, mennyiben lehet; Meg sem jövünk, szent Jóllakásra mondom, Mig egy rosz pótra nyomja zsebemet – Mert nem szerzém én e pénzt, hogy legyen: Azért szerzém, hogy eligyam s egyem. (Duna-Vecse.) Vizet iszom. Figyeljetek reám, És oh bámuljatok! Mert nem mindennapi, A mit most hallotok. E dolgon magam is Nagyon csodálkozom, De még is szent igaz; Nem bort… vizet iszom, Vizet bizon. A szőlőket tavaly Elverte tán a jég? Vagy a dér csipte meg S bor nem termett elég? Nem volt se jég se dér, Bor terme gazdagon, De mindazáltal én Nem bort… vizet iszom, Vizet bizon. Vagy tán azt vélitek: Hogy szomjas nem vagyok? Dehogy nem! szomjaim Krisztustalan nagyok. S kizárólag pedig A borra szomjazom, De mindazáltal én Nem bort… vizet iszom, Vizet bizon. Hogy rajta senki ne Csigázza az eszét, Megfejtem röviden E találós mesét: Én a bort rendesen Kocsmából hozatom, Most pénzem nincs – vizet, S nem bort, azért iszom, Azért bizon! (Pest.) István öcsémhez. Hát hogymint vagytok otthonn, Pistikám? Gondoltok-e ugy néha-néha rám? Mondjátok-e, ha estebéd után Beszélgetéstek meghitt és vidám, Mondjátok-e az est óráinál: Hát a mi Sándorunk most mit csinál? És máskülönben hogy van dolgotok? Tudom, sokat kell fáradoznotok. Örök törődés naptok, éjetek, Csak hogy szükecskén megélhessetek. Szegény atyánk! ha ő ugy nem bizik Az emberekben: jégre nem viszik. Mert ő becsűletes lelkű, igaz: Azt gondolá, hogy minden ember az. És e hitének áldozatja lett, Elveszte mindent, a mit keresett. Szorgalmas élte verítékinek Gyümölcseit most más emészti meg. Mért nem szeret ugy engem istenem? Hogy volna mód, sorsán enyhítenem. Agg napjait a fáradástul én Mily édes-örömest felmenteném. Ez fáj nekem csak, nyúgott éltemet Most egyedűl ez keseríti meg. Tégy érte, a mit tenni bír erőd; Légy jó fiú, és gyámolítsad őt. Vedd vállaidra félig terheit, S meglásd, öcsém, az isten megsegít. S anyánkat, ezt az édes jó anyát, Oh Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd! Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom; Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom; De megmutatná a nagy veszteség: Ha elszólítná tőlünk őt az ég… E néhány sorral érd be most, öcsém, Én a vidámság hangját keresém, És akaratlan ilyen fekete Lett gondolatjaimnak menete; S ha még tovább fonnám e fonalat, Szivem repedne a nagy kín alatt. Más levelem majd több lesz és vidám, Isten megáldjon, édes Pistikám! (Pest.) Carmen lugubre. Meghalt… ki?… azt mit kérditek! Hisz a név ugy sem teszi meg; Hazánknak… oh nem! a világnak Egy ritka, példás férfia, Kinek szent fogadása tartá: Vizet soha nem innia. Ő most békével alhatik Sírjában itéletnapig; Mert ama boldog öntudattal Dugá fejét a föld alá: Hogy a vizet ugyan használta (Mosdásra), de meg nem ivá. Nagyon szüken termett tavaly A bornemű dicső ital. És ez lett megölő betűje A szilárd lelkü férfinak: Szomjan halt, a hogy pinczéjéből Minden borok kifogytanak. És engem, nem tagadhatom, Kinos sejtésnek terhe nyom. Ha jövendőben következnek Borban szükölködő napok: Miként e sírba dőlt nagy férfi, Még magam is ugy járhatok. (Pest.) Hattyudalféle. Bizony, bizony csehül vagyunk! Mellem szorúl, majd megfulok, S szivem táján valami rág… Belőled én, árnyékvilág, Aligha el nem patkolok. Hányszor kivántam a halált! És most, midőn már közeleg, Midőn félig rám lehele: Olyanformán vagyok vele, Mint a mesében az öreg. Hiába! bármi a halál, Az élet nála többet ér. Van ottan béke – semmi más; Van itten bú – de vígadás Kéjében is pezsg ám a vér. S én már maholnap elhagyok Örömeket, fájdalmakat. Most gomblyukamban a virág, S ha újra zöldül a világ: Talán sirom halmán fakad. S ti majd, ti jó fiúk, kiket Hozzám barátság láncza köt, Kikkel most annyi éjszakát Fölségesen virasztok át: Gyászoltok a halott fölött. De én azt mondom, társaim, Hogy engem ne gyászoljatok; Természetünktől az elüt – Mert tudjátok, velem együtt, Ti mind víg ficzkók voltatok. Jertek ki hozzám legfölebb, S ha állotok sirom körűl: Vigan hangoztassátok itt Holt czimborátok dalait A múlt idők emlékeűl! (Duna-Vecse.) Hírös város az aafődön Kecskemét… (Tisza-Duna közti tájbeszéd szerint.) Hírös város az aafődön Kecskemét, Ott születtem, annak öszöm könyerét. A búzáját magyar embör vetötte, Kakastéjjee szép mönyecske sütötte. Nincs én néköm mestörségöm, nem is kő, Van azé jó keresetöm, jobb se kő, Vót is, van is, lösz is, hiszöm istenöm, Míg utast lát a pusztába két szömöm. Ómáspej a nyergös lovam, nem vöttem, Szögény legény szép szörivee szöröztem. Csillagos a feje, kese a lába – Mögeresztöm, a szél sem ér nyomába. Ezön járok, mint kiskiráj, kényösen, Borjúszájas ingöm lobog szélösen, Süvegöm a jobb szömömön viselöm, Mindön embör előtt mög sem emelöm. Be-benézök a bugaczi csárdába, Öszöm, iszom kedvem szörint rovásra; Ölégségös hitelöm van ott néköm, Mögfizetök, böcsületöm nem sértöm. A vármögye emböreit pej lovam Csak ojan jól mögösmeri, mint magam. Ha érköznek, nagyot nyerít – rá termök; S ha rajt vagyok, gyühetnek má ő keemök! (Debreczen.) Az én torkom álló malom… Az én torkom álló malom; Ugy őröl, ha meglocsolom. Árva szívem a molnárja, Bánatot hord garatjára. Az én feleségem torka Valóságos pergő rokka; Hejh az én jó feleségem Pörpatvart fon azon nékem. Zúg, ha őröl, zúg a malom… Csak hadd zúgjon, locsolgatom; Zúgjon, zúgjon – ne halljam meg, Hogy kincsem rokkája pereg. (Duna-Vecse.) De már nem tudom, mit csináljak… De már nem tudom, mit csináljak? Meginnám borát az országnak. S mentül több az, a mit megiszom, Annál iszonyúbban szomjazom. Mért nem tesz az isten most csodát? Változtatná borrá a Tiszát, Hadd lehetnék én meg a Duna: Hogy a Tisza belém omlana! (Tokaj.) Te szivemnek szép gyönyörüsége… Te szivemnek szép gyönyörüsége, Mért van szivednek kőkeménysége? Csakugyan meg akarsz, Meg akarsz ölni hát? Vagy mért nem enyhíted Szeretőd fájdalmát? Szeretőd vagyok én, hű szeretőd, Elmondhatom isten, ember előtt; De azt is mondhatom, Hogy ez a világ nagy, S a világon te a Legkegyetlenebb vagy. (Duna-Vecse.) Mondom, ne ingerkedjetek velem… Mondom, ne ingerkedjetek velem! Nem ismeritek a természetem. Ha föltámad haragom szélvésze, Nem marad el fejek beverése. Jó a tréfa, jó a maga helyén, De boszant, ha a mértéken túlmén, S ki megboszant, legyen az akárki, Megtanítom keztyűbe’ dudálni. De te, kis lyány, mit huzódol tőlem? Hiszen ezt én nem neked beszélem; Gyere mellém, eszem a szépséged, A világért sem bántalak téged! (Pest.) Meredek a pinczegádor… Meredek a pinczegádor, Nehéz teher az a mámor: Haza felé mendegéltem, Terhem alatt összedőltem – Összedőltem! Elnyúltam a föld színére, Megeredt az orrom vére. Ha ott tégla nem lett volna: Orrom vére nem folyt volna – Nem folyt volna! Nem járnék én a pinczébe Jó időbe’, rosz időbe’… De tehetek is én arról, Hogy oly igen jó az a bor – Jó az a bor! (Duna-Vecse.) Kis menyecske, szép kis menyecske… Kis menyecske, szép kis menyecske! Hejh, miért vagy te már menyecske? Ha te még nem volnál menyecske: Nem volnék én kétségbe esve. Nem választottál meg uradnak, Mert nem vagyok se szép se gazdag. Van most urad, módos, takaros – Módos, takaros, de haragos. Nem tudom, szereted-e őtet? De tudom, nem szeret ő téged. Nem csak hogy szerelmet nem ismer, Szegény menyecske, még meg is ver. Ha megunod ezt az életet, Tedd a kezembe a kezedet, Menjünk ki a Duna partjára, Ugorjunk együtt a Dunába! (Pest.) Hejh Büngözsdi Bandi… Hejh Büngözsdi Bandi, istentelen zsivány! Mért sikkasztottad el az én jó paripám? Te bitangolsz mostan drága szép lovamon – Hóhér kössön hurkot átkozott nyakadon! Hejh Büngözsdi Bandi, istentelen zsivány! Mért csábítottad el az én kedves babám? Te öleled most szép szeretőm valahol – Fűljön rosz lelkeddel a mélységes pokol! De mi haszna van az átkozódásoknak… Imádkozzál, Bandi, hogy meg ne kapjalak; Mert ha megkaphatlak – mennykő üssön beléd! – Megemlegeted a magyarok istenét. (Pest.) Ezrivel terem a fán a megy… Ezrivel terem a fán a Megy… Feleségem van nekem csak Egy; De mikor még ez az egy is Sok! Előbb-utóbb sírba vinni Fog. Furcsa isten teremtése Ő! Reszketek, ha közelembe Jő. Megteszek mindent, a mit csak Kér, Még is mindig dorgálás a Bér. Már ilyesmit is gondoltam Én: Megverem… bírok vele, hisz Vén. De mikor a szemem közé Néz: Minden bátorságom oda Vész. Három izben volt már félig Holt; Jaj istenem! be jó kedvem Volt. De az ördög soh’sem vitte El; Oly rosz, hogy az ördögnek sem Kell. (Pest.) Katona barátomhoz. Ha előttem a multat kitárja Képzeményim hű panorámája: Katona barátom! Tévelygő szememnek Elfáradt sugára Képeden pihen meg. Oh ez a mult! pusztaság vidéke, Mely felett hő, tikkasztó nap ége. Te a pusztaságban Árnyékos fa voltál, Új erőt szereztem Enyhe sátorodnál. Kedvezett a jó szerencse nékem: Túljövék e szomorú vidéken. De itt is nagyobb volt A bú örömemnél: Mit használt, hogy jöttem? Ha te nem jöhettél. S a mióta sors parancsolatja Közös útunk ketté ágaztatta, Évek érkezének, Évek távozának, És még csak hirét sem Hallhatók egymásnak. El vagyok már szívedben feledve? Vagy jutok még néha tán eszedbe? Vagy, miként emlékem Rajzol egyre téged, Szinte rajzol engem Nem muló emléked? (Duna-Vecse.) Ez a világ a milyen nagy… Ez a világ a milyen nagy, Te, galambom, oly kicsiny vagy; De ha téged birhatnálak, A világért nem adnálak! Te vagy a nap, én az éjjel, Teljes teli sötétséggel; Ha szivünk összeolvadna, Rám be szép hajnal hasadna! Ne nézz reám, süsd le szemed – Elégeti a lelkemet! De hisz úgy sem szeretsz engem, Égjen el hát árva lelkem! (Pest.) Kedves vendégek. Oh, ez az ostoba falusi nép! Irják, hogy majd feljőnek Pestre. Szép. S meglátogatnak. Még szebb. Jőjetek. Hanem meg is szököm előletek. Pompás mulatság lenne. Képzelem. Bejárnák Tolnát, Baranyát velem. Vezetném őket, mint nyájt a szamár. Jaj, ha tudnák, mint várom őket már. Jeles család is. Annyit mondhatok. Körében borzasztóan mulatok. A táti, ez derék legény. Derék. Az embert mostan is magázza még. S mily érdekes hallgatni, hogyha szól Trágyárul, béresekről, gyapjuról. És kérdi tőlem: hogy kel most a zab?… A búza?… árpa?… széna?… krumpli?… bab?… Költői dolog mindenek felett, Csak ugy hizik tőlök a képzelet. A mámi, ez már művelt egy személy. Még az irodalomról is beszél. Könyvtára van szobája ablakán. A könyvtár dísze Szigvárt, Kártigám, És a kisasszony, oh be kellemes. Mint a sült rák, olyan szemérmetes. Mindig pirúl. S mi bájjal társalog. »Igen« s »nem« nála az egész dolog. Vigan vagyunk. Valóban. Ha ezek Meglátogatnak, majd lesz élvezet. (Pest.) Ambrus gazda. I. Merre oly nagy széllel, Ambrus gazda? »A kocsmába, ilyen-olyan adta! Megharagitott a feleségem. Haragom most borral szelidítem. S azzal járt csak jól e nyelves asszony, Hogy tovább is nem maradtam otthonn; Mert ha még soká darál előttem, Nem hiszem, hogy nyelvét ki nem tépem.« * * * Hah, rosz asszony roszabb szolgálója! Ambrus gazdáról e pletykát szórja: Otthonn űlne ő, de felesége Kivetette őt a ház elébe. II. Ambrus gazda hősleg iddogála, Míg a bakter tízet nem kiálta. Ekkor fölkelt, és haza kotródott, S tudja isten, most miként pusztít ott. Á, de íme, újra visszatére – Ambrus gazda, mi jutott eszébe? »Hát lármázni kezde feleségem; S lármázott, mig végig nem keféltem. Ekkor hátat forditék a háznak. Reggelig most otthonn nem is látnak.« * * * Gaz szolgáló! csak nem nyugszik nyelve. Másnap meg már e hírt terjesztgette: Ambrus gazda honn volt, s visszatére, Mert nem ereszté be felesége. (Pest.) Boldog pestiek. Hiába is dicséritek A szép természetet! Az tart legföljebb veletek, Ki rosz gombát evett. Szegény, szegény falusiak S kisvárosbéliek! Mi élünk csak valódilag, Mi boldog pestiek! Lakásunk fényes palota; Mindent találni benn, Mit a mesterség adhata, Hogy légyen kényelem. Selyem, rugalmas pamlagunk Lágy hintaként remeg; Egész török basák vagyunk Mi boldog pestiek! És minden nap véghez viszünk Nagy epicuri tort, Hol étket és italt nekünk Sok czifra szolga hord; Míg a zenének hangjai Vígan fölzengenek, Lelkünk elandalítani. – Mi boldog pestiek! Hát a színház? a tánczterem És több efféle hely? Kapunk alatt hintó terem, S mint a villám visz el. Igy múlik éjünk és napunk, Nincs híja semminek, Míg végre csődöt nem kapunk Mi boldog pestiek! (Pest.) Bucsú a szinészettől. Adom tudtára mindazoknak, Kiket tán sorsom érdekel, Hogy tiszta látkörét jövőmnek Sötét, nehéz köd lepte el. Eddig Thalia papja voltam, Most szerkesztő-segéd leszek. Isten veled, regényes élet! Kalandok, isten veletek! Szép élet a szinészi élet, Ki megpróbálta, tudja jól, Bár ellene a balitélet Vak órjásának nyelve szól. Hogy én lelépek a színpadról, Szívem nagyon, nagyon beteg – Isten veled, regényes élet! Kalandok, isten veletek! Igaz, hogy ottan a rózsának Sokkal nagyobb tövise van, De oly rózsákat, mint ott nőnek, Máshol keresni hasztalan. Mindezt szivemben igazolják Két évi emlékezetek. Isten veled, regényes élet! Kalandok, isten veletek! Mert nem lesz már nekem kalandom; Pedig e nélkül a világ Előttem untató, kietlen, Egyalakú, nagy pusztaság. Ki egy országon átfuték, most Egy kis szobában űlhetek – Isten veled, regényes élet! Kalandok, isten veletek! De sorsom egykor még ezt mondja, Ha majd rám megbékűlve néz: »Eredj, a honnan számüzélek, Légy a mi voltál, légy szinész!« Hát addig is, mig újra elzárt Mennyországomba léphetek: Isten veled, regényes élet! Kalandok, isten veletek! (Pest.) Az alföld. Mit nekem te zordon Kárpátoknak Fenyvesekkel vadregényes tája! Tán csodállak, ámde nem szeretlek, S képzetem hegyvölgyedet nem járja. Lenn az alföld tengersík vidékin Ott vagyok honn, ott az én világom; Börtönéből szabadúlt sas lelkem, Ha a rónák végtelenjét látom. Felröpűlök ekkor gondolatban Túl a földön felhők közelébe, S mosolyogva néz rám a Dunától A Tiszáig nyúló róna képe. Délibábos ég alatt kolompol Kis-Kunságnak száz kövér gulyája; Deleléskor hosszu gémü kútnál Széles vályu kettős ága várja. Méneseknek nyargaló futása Zúg a szélben, körmeik dobognak, S a csikósok kurjantása hallik S pattogása hangos ostoroknak. A tanyáknál szellők lágy ölében Ringatózik a kalászos búza, S a smaragdnak eleven szinével A környéket vígan koszorúzza. Ide járnak szomszéd nádasokból A vadlúdak esti szürkületben, És ijedve kelnek légi útra, Hogyha a nád a széltől meglebben. A tanyákon túl a puszta mélyén Áll magányos, dőlt kéményü csárda; Látogatják a szomjas betyárok, Kecskemétre menvén a vásárra. A csárdánál törpe nyárfaerdő Sárgul a királydinnyés homokban; Oda fészkel a visító vércse, Gyermekektől nem háborgatottan. Ott tenyészik a bús árvalyányhaj S kék virága a szamárkenyérnek; Hűs tövihez déli nap hevében Megpihenni tarka gyíkok térnek. Messze, hol az ég a földet éri, A homályból kék gyümölcsfák orma Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop, Egy-egy város templomának tornya. – Szép vagy alföld, legalább nekem szép! Itt ringatták bölcsőm, itt születtem. Itt borúljon rám a szemfödél, itt Domborodjék a sír is fölöttem. (Pest.) Első szerelmem. Virány a mult, szorgalmatos méh A hű emlékezet; Meghozza méz gyanánt szivembe Első szerelmemet. Csak hozza is! mert az nekem hajh Mindig mi jól esék; Hiszen e prózai világban Nincs más költőiség. Mint iskolás fiú, gazdámnak Lyányát szerettem én, S boldog valék, mert a lyánykától Viszont szerettetém. Mint szeretett ő! az ebédnél Tálalni ő szokott. S mindenkor én elémbe tette A legjobb falatot. És uzsonnára kaptam tőle Sonkát s más egyebet, Mit szép szerével a kamrából Kihozni lehetett. Ha jött az este, s holdvilág volt: A kertbe illanánk, És ott a kertben, ottan várt csak Az üdvek üdve ránk! Csend volt; méláza a természet Nagy ünnepélyesen, Csak a békák kuruttyolának A szomszéd réteken. Mi e regényes helyezetben Érzelgénk boldogan; Mondók, hogy: ejnye, hogy süt a hold, Be szép egy este van! … Ah, szép idők! ti elmulátok És mindörökre tán, Már nem terem számomra többé Sem sonka, sem leány. (Pest.) A régi jó Gvadányi. Kegyelmednek már rég pihen a pennája, Kegyelmednek régen megnyilt a sír szája, Hol békességgel a föltámadást várja, De még most is kedves nekem a munkája. Nincs abban sok czifra poétai szépség, De vagyon annál több igaz magyar épség, S nagy mértékben aztat bélyegzi elmésség, Azért is olvasni lelki gyönyörűség. Sok számos poéta vagyon mostanában, Fogyasztják a tintát nagy Magyarországban Sokan, de nem írnak úgy, mint hajdanában A kegyelmetek jó régi világában. Ember azt sem tudja, hol tanultak nyelvet? Beszédjek, nem tudni, magyar-e vagy német? Magyar constructio végkép elenyészett, S nagy szomorúsággal lehet nézni eztet. Szomorú dolog ez s valóságos csúfság; Gyötri lelkeiket gyalázatos hivság, Hívságtól üldözve a calamust fogják, S édes anyánk nyelvét szörnyen megrongálják. Illendőképen a ki nem tud beszélni És fundamentomos magyarsággal élni, Ki kellene minden olyant küszöbölni, Nem kellene hagyni magyar nyelvet ölni. Ha kegyelmed mostan sírból föltámadna, S ilyen magyarságot könyvekből olvasna: Élni, jól tudom, hogy nem igen kivánna, De halottaihoz ujra visszaszállna.