# Petőfi Sándor összes költeményei Hazai művészek rajzaival díszített negyedik népies kiadás

## Part 12

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/petofi-sandor-osszes-koltemenyei-hazai-muveszek-rajzaival-diszi-fa34073e/index.md

S elballagott a temetőbe, Bejárta a sírhalmokat, Egyiktől a másikhoz ment, S midőn elvégzé, ujra kezdte, De kedvesének halmát nem lelé, Hát semmi, semmi nem maradt utána! Az a dicső lény elenyészett Nyom nélkül, mint a napsugár. Fejfáját a vihar kitépte, S dombját a zápor elmosá. Isten neki!…

Fájt, fájt, nagyon fájt a szegény öregnek, Hogy nem lelé meg, a mit keresett, hogy Könyűiből, a mik még megmaradtak, Oly hosszu szenvedés után, A kedves édes lény porára Nem sírhatá le azokat… de Azzal vigasztalá magát, Hogy életében Ez az utósó fájdalom, Hogy itt örömmel s fájdalommal Számot vetett örökre, S ezentul ugy jár a világba’, mint Testetlen árnyék, mint lélektelen test.

Pedig csalatkozott. Ez nem végső fájdalma volt. Midőn a börtönből kilépett, Azt kérdezé: »Szabad tehát A nemzet, a haza?« S a feleletre ő nem is figyelt, Mert szentül hitte, hogy szabad.

És mit tapasztalt nem sokára? Hogy nemzete, hogy a világ Még mélyebben van meggörbedve, mint Tíz év előtt, midőn ő szót emelt; Az emberméltóság naponta törpül, És a zsarnokság óriásodik.

Hiába volt hát annyi szenvedés, Hiába annyi áldozat, Mit a magasztosabb szivek hozának Az emberiségnek? haszontalan Minden törekvés, minden küzködés? Az lehetetlen, százszor lehetetlen!

E gondolatra megerősödék, Fölgyúladt benne a kihamvadó tűz, Görnyedt fejét az ég felé emelte, A roskadt aggból izmos ifju lett, És homlokán rejtélyes szándok űlt, Merész nagy szándok, elhatározás, Melytől egy nemzet vagy talán A nagy világnak sorsa függ. E terv nem új, már ezrek életébe Kerűlt, de hátha egynek sikerűl, S ha épen ő ez egy?… Mélyen titkolta szándokát, Alunni sem ment mások közelébe, Nehogy kimondja álmában, nehogy Megsemmisűljön, ha napfényre jön. Nem szerzett társakat magához, Nem dicsvágyból, hogy egy maga Végezze bé az óriási munkát, De hogy ne szálljon másra is veszély, Ha terve megbukik. – –

A város zajban s fényben úszik, A népség ezrivel tolong, Hömpölyg, mint a kiáradott folyó, az Utczákon át az »éljen« harsogása, Arczok s ruhák ünnepiek!

Mely alkalom, mely ünnep ez? Talán az isten jött a földre Saját képében, és saját kezével Átadta a rab-embereknek Rég elveszített szabadságukat? Hogy ily nagy a fény, az öröm.

Nem; nem az isten, más megy ottan, a ki Kisebb az istennél, azonban Magát nagyobbnak tartja: a király!… Lenéző gőggel megy az emberek közt, Mint a szelindek a kicsiny ebek közt, S a merre néz, térdek s fejek hajolnak, Mint a viharban a nád erdeje, S torok szakadtáig kiáltja A szolgacsorda: »éljen a király!« Ki merne nem kiáltani Vagy épen mást kiáltani Az ezerek és ezerek között?… Ki merne?… egy mer… egy a sok között… Ez egy, oly hangon, mely a tömeget Túlbőgi, mást kiált, Ez azt kiáltja: »haljon a király!« És eldurrantja fegyverét, s a Gőgös király a porba rogy… –

Kelj föl, te gyáva zsarnok! Hisz nem talált a fegyver, Ruhádba s nem szivedbe Ment a tévedt golyó. Az ördög, a kinek eladtad, Megőrzé éltedet. Kelj föl, te gyáva zsarnok! S töröld le képedről a port.

Ki a gyilkos, ki s hol van ő? Ott áll… de már fekszik, nem áll, Félhalva fekszik, leverék Lábárul őt, és boldog, a ki Vén, ránczos orczájára köphet És megrúghatja ősz fejét.

Boldogtalan nép, mért gyüjtöd fejedre Az isten átkát? nem elég, A mely már rajta fekszik? Nem volt elég a Krisztust megfeszítned, Minden megváltót megfeszítesz hát? Boldogtalan, százszor boldogtalan nép!

Néhány nap mulva vérpad állt a téren, És egy ősz ember fönn a vérpadon. Midőn melléje lépett a bakó a Sötét halálnak fényes pallosával, Az ősz ember végigtekinte a Kárörvendő, szilaj tömeg során, és Sajnálkozó könny reszketett szemében, Sajnálta, a kik őt megrugdosák, S a kik gyönyörrel nézik most halálát… Suhant a pallos, rémesen suhant, S a fej legördűlt… Szilveszter feje. A nép rivalta: »éljen a király!« És a halottat a hóhérlegények Eltemeték az akasztófa mellett.

XX.

Vénült, kihalt a szolganemzedék, Uj nemzedék jött, mely apáit Arczpirulással emlité s azoknál Jobb akart lenni és az is lett, Mert csak akarni kell!… Fölkelt az új hős nemzedék, S mit örökségben hagytak rá apái, Leverte rabbilincseit, S kezéről, a kik ezt szerezték, Azoknak sírhalmára dobta, Hogy a csörgésre fölriadjanak, s ott A földben is szégyeljék magokat… S megemlékeztek a győzelmesek Ama szentekrül és nagyokrul, a kik A szolgaságban szabadok valának, És hirdették az igét, S díjok halál lett, Csúfos halál!… Megemlékeztek a győzők ezekről, S a diadalmak örömébe szőtték Szent neveiket koszorú gyanánt, S elvitték volna őket a Dicsőség templomába, De hol keressék, hol lelik meg őket? Rég elhamvadtak a bitófa mellett!

(Pest.)

LEHEL VEZÉR.

_(Töredék.)_

ELSŐ ÉNEK.

1.

Nem nagy hírű város Jász-Berény városa, És itt a nyakam, hogy nem is lesz a’ soha, De van abban egy kürt, van annak nagy híre, Akkora, hogy nem fér a jászok földére, Kiterjed éjszak, dél, nyugat és keletre, Mint a Tisza, mikor szűk neki a medre, Terjed a némettől a székely világig, A lengyel határtól egész a horvátig.

2.

Ugy bizony, hires kürt az a jászberényi, Nem haszontalanság a felől beszélni, Megérdemli a szót és jobban, mint sok más, Mikre akárhányszor volt időfogyasztás; Megérdemli a szót, nem is leszek fösvény. Kutatva, melyik a legrövidebb ösvény? Széltében-hosszában mondom el a dolgot, Mit csinált az a kürt, ki kezében forgott.

3.

De hol is kezdjem csak, hogy megértsük egymást? Mert hát tudnivaló, hogy én itt mostanság Nem írástudóknak, nem az úri rendnek, De beszélek szűrös gubás embereknek; Hisz az írástudók jobban tudják magok, Mint én, a miket most mondani akarok, Az uraknak pedig az ideje drága, Rá sem érnek ilyen apró mulatságra.

4.

Nem is igen bánom, ha ők nem figyelnek, A mint nélkülem elvannak ő kegyelmek, Csak ugy elvagyok én ő kegyelmek nélkül, Egyiknek sem élek az emberségébül. A kik ő előttök görnyesztik hátokat, Lesve asztalukról a morzsalékokat S lesve ajkaikról a kegyes mosolygást: Őket ez érdemes emberek mulassák.

5.

Megvallom őszintén, épenséggel mások Azok, a kiket én mulattatni vágyok; Nem a palotáknak fényes gyertyaszála Vagyok én, hanem a kunyhók mécsvilága. Alant születtem én, szalmafödél alatt, Soh’sem tagadom meg a származásomat, Kis házikókra száll lelkem, mint a gólya, S egyszerű nótákat kerepöl le róla.

6.

De vissza, vagy is rá térek a dologra… Hejh, felebarátim, régesrégen volt a’, A mit én elmondok; akkor még, látjátok, Szopós gyerek volt a huszadik apátok. Száz esztendő szép szám, pedig már azóta Az idő a földre azt kilenczszer rótta; Kilencz száz esztendő!… kilencz vén óriás, Egymás után egyik a másiknak sírt ás.

7.

Akkor más világ járt, elgondolhatjátok, Nem volt még korona, nem voltak királyok, Fejedelem volt az első a nemzetben, Nem hátul, de elől ment az ütközetben, Hejh pedig ugyancsak járta az ütközet, Nem űlt a nép otthon a kemencze megett, Mind háborúskodott, csak az maradt hátra, A ki épen kellett az eke szarvára.

8.

Kegyetlen legények kerekedtek akkor, Soha el nem váltak a kardmarkolattól, Egy felől őrizték a megszerzett hazát, Más felől kivűlről a sok kincset hozák. Félt is tőlök minden halandó nemzetség, Az adót nekik, mint a köles, fizették, Mert hisz nagyon bölcsen látták ők azt által, Hogy haláluk egy a hátramaradással.

9.

Fejedelmi ember Taksony volt a’ tájba’, Taksony: Zoltán fia, Árpád unokája… De tudjátok-e ti, jámbor atyafiak, Ki volt a vitéz, kit Árpádnak hítanak? Barátaim, mikor e nevet halljátok, Mintha oltár mellett templomban volnátok, Emeljétek meg a kalapjaitokat, Mert köszönhetitek néki hazátokat.

10.

Magyarország szép föld, meg kell vallanotok, Rá a jó isten tíz annyi áldást rakott, Mint igazság szerint a mennyi illetné; Annyi az áldása, hogy alig fér belé. Ezt a tejjel mézzel folyó dús Kánaánt, Hol megdönti saját terhe a gabonát, S hol tűzzel van tele a szőlő gerezdje: E szép országot a nagy Árpád szerezte.

11.

Mert nem Ádám-Éva óta mienk e föld, Messze Ázsiában lakozánk azelőtt, Messze Ázsiában a világ más részén, Kaszpi tengeren túl Aral tó környékén. Irtóztató távol van az a hely innét! Ha megmondanám: hány mérföld? el se hinnék. Hejh, az vón a kulacs, az vón a tarisznya, Melyből a bor s kenyér addig ki nem fogyna.

12.

Vitézlő eleink ott tanyáztak hajdan, De biz nem fürödtek ők ott tejben vajban, Rengeteg erdőkben magas fűvek nőttek, Nyargalózó vadak nem tiporták őket, A hol meg kellett vón ló, barom számára, Vala a mezőkön a legelő árva. Kapják hát magokat, szedik a sátorfát, S indulnak keresni, hol vagyon jobb ország.

13.

Tőlök napnyugatra – így szólt a hír szája – Fekszik Attilának egykori országa, Szörnyü Attilának, isten ostorának, A magyar nemzetség dicső ősapjának. Fölkeresik, abban állapodtanak meg, Fölkeresik, akármeddig tévelyegnek. És ha rá akadnak, visszaszerzik aztat, Hogy a maradékjok legyen boldog s gazdag.

14.

Volt közöttük egy bölcs, józan ember, Álmos, Ezt szólították fel: »Vezess minket már most, Józan okosságod vezéreljen bennünk, Ha lehetséges, a kivánt földre mennünk; Mint a darusereg az előljáróját, Ugy követünk téged ország-világon át, Míg nem látjuk magunk a Tisza folyóban, Hol Attila alszik három koporsóban.«

15.

Elfogadta Álmos a vezéri tisztet, A magyarság véle vándorolni kezdett. Meddig vándoroltak? a jó isten tudja; Mint a csillagok közt a nagy országutja, Itt alant a földön oly nyomot hagyának Magok után hosszan, a merre csak jártak… Csak hogy nem fejér volt e nyom, mint az égi, De sötétpiros, mert vérrel festették ki.

16.

Esztendők multán nagy hegygerinczen álltak, A hegy tetejéről tenger síkra láttak. »A határt elértük!« mondá Álmos nékik, »Tekintsetek ott a rónaságon végig, Birodalma hajdan ez volt Attilának, E hegyeket híják a Kárpát sorának. És itt hála néked, magyarok istene, Hogy ezt mind meglátta a vén Álmos szeme!

17.

Megvénültem immár, fejemet hó fedi, Fejér a fejem, mint e Kárpát hegyei: Rólok a havat a tavasz leolvasztja, De a fejem havát le nem olvaszthatja. A méltóságot átadom, mit adtatok, Az új csatákra uj vezért válaszszatok; Rám nézve két határ e hely bizonyára: Jövendő hazánk és életem határa.«

18.

A mit Álmos sejtett, nem sejtette roszul, Mert azon a helyen Istenben boldogult; Leszállt fejér feje a fekete földbe, Zöld mohos sírhalom domborult fölötte. Körülállta sírját az egész magyar faj, S esküt tett le felhőt-szaggató morajjal: »E szent helytől kezdve kezökre kerítik Az egész tartományt, mely előttök nyílik.«

19.

Álmos vezér fia volt hatalmas Árpád; Gondolta-e milyen nagy becsület vár rá? Nemcsak hogy vezérnek, de fejedelemnek Kiáltotta ki az egész magyar nemzet. Pajzsra állították, úgy emelték fel őt, Ekkép mutatta meg magát népe előtt! A nép pedig rajta hogy ne örült volna? Képére volt írva harczok diadalma!

20.

Negyven nap pihentek Munkács róna földén, Az időt ünnepi lakomákkal töltvén, Kettős ünnep volt ez: halotti lakoma Álmosért, s a haza keresztelő tora. Negyvenegyedik nap a midőn megviradt, Ifjú Lehel ajkán a kürtszó megriad… Akkor még ifju volt, állán a gyönge szőr Nem téli bunda volt, csak nyári könnyü szűr.

21.

Takaros legény volt Lehel akkor tájban, Ott benn született még messze Ázsiában, Ott látta először a szép napvilágot, Már gyermekjátékból párduczra vadászott, S gyermekjátékot még alig hogy felejtett, Mikor nyilával egy elefántot ejtett, Kivette és kürtnek csinálta agyarát, A czifrát tulajdon keze faragta rá.

22.

Gyönge tüdejének erős volt még e kürt, De ő mindenféle nehézséget legyűrt, Vadon erdőkbe járt magános sziklákra, Ott szoktatta magát kürtje fuvására, Makranczoskodott a csont soká, de végre Szépen rá tanult az engedelmességre, S azt a hangot adta, mely Lehelnek tetszett, Mely földet riasztott, mely eget repesztett.

23.

S hangját a magyar nép már nagyon ismerte, Jeladó volt, hogyha mentek ütközetre, Föl is gyúltak tőle, mintha hangok helyett Öntene szivökbe nyári napmeleget. Most is, hogy megharsant Munkács rónaságán, Felzúdúlt a tábor mint megannyi sárkány, De sirva fakadt rá nem egy apró gyermek, A haza-szerzésben hogy részt nem vehetnek.

24.

Szétment a magyarság nyugatra keletre, Zászlóikat mindig szerencse követte, Nem kimélték a vért és nem az életet, De jutalmuk ez a gyönyörű haza lett. Öt esztendő multán Tokaj s Ménes borát, Buzáját az alföld, a Balaton halát, Vadait a Bakony, s gazdag Erdély földe Aranyját ezüstjét magyarnak termette.

25.

Lehel ifjusága e csatákban telt el, Nem ért rá játszani a szép szerelemmel, S a szerelemgalamb, gyönge erejével Nem győzött repűlni Lehel sas-lelkével. Volt még is kedvese, a kinek szerelmet Eskütt, ki mindig ott volt oldala mellett, Kit nem adott volna a félvilágért sem… Szükség-e mondanom, hogy a kürtöt értem?

26.

Hogy szerette kürtjét! meg is érdemelte; Nem csont-darab volt az, de tulajdon lelke. Mit elméje gondolt, a mit szíve érzett, Szózatos ajkával mindent elbeszélett. Hol vidám hangja volt, hol pedig szomorú, Tudott harsogni, mint az égiháború, S tudott lágyan búgni, mint a kis madárka, Ki utána csalja párját ágrul ágra.

27.

Sokszor éjjelenként, ha pihent a tábor, Ki-kiszólt a kürtszó Lehel sátorábol, Ott benn űlt a vezér kürtjét fújogatva, Elgondolkodott a katonaság rajta. Ilyenkor nagy volt a csend; még a paripák, Azok is a fűvet lassabban harapták, Mintha csak félnének rendzavarók lenni, Vagy hogy jobban esett hallgatni, mint enni.

28.

Egyik másik tűzhöz oda űltek többen, S némán figyelmeztek a nótákra ott benn; Akadt köztök legény, a ki suttogólag Magyarázgatta a többi hallgatónak: »Halljátok, hol jár az esze? Ázsiában, Születő földünkön, hajdani hazánkban; Eztet fújta, mikor elindultunk onnan… Benne váltogatva öröm s fájdalom van.

29.

Furcsa érzés is volt, hazánkat elhagyni, Mert az ember még is csak sajnálta vagy mi, Az igaz, hogy napról napra lett soványabb, De hiába, ha már ott szoptuk anyánkat. Aztán meg ki tudta, czélt nem veszítünk-e, Nem jön-e pusztulás bujdosó népünkre? Elveszhettünk volna hosszu bujdosásban, Mint üstökös-csillag az ég távolában.

30.

Figyelmezzetek!… új nótát kezd vezérünk, Hah, ez az, mikor a Kárpátokra értünk, Kárpátok hegyéről először tekinténk Le e szép országra, mely most már a miénk. Mily rivalgó hangok! azok a vén kövek, Mikor meghallották, hosszan döbörögtek, Elküldték keletre nyugatra szerteszét A kürt harsogását, a nemzet örömét.«

31.

A magyarázónak itt megállt a nyelve, Mindnyájan fölzúgtak vígaságra kelve, A rivalgó kürttel versenyt kurjogattak Emlékére ama nevezetes napnak, De az öröm-lárma nem tartott sokáig, Mert a vidám nóta kesergővé válik, Neki búsul a kürt, hangja méla tompa S bele-belemerül síró fájdalomba.

32.

Nem egyéb volt ez, mint temetési ének, Azok temetésén, a kik elesének A Latorcza mellett a legelső csatán, Melyet a magyarság küzdött az új hazán, Ennek hallatára szépen alább hagytak A kedvökkel, a kik elébb kurjogattak, Elalélt a víg zaj, s a mult emlékére Nem egy könny perdült a vitézek képére.

33.

Ilyen hatalmas volt Lehel vezér ajka, Ugy járta a nemzet, a mikép ő fujta, Kénye szerint osztott örömet, bánatot, Kürtjével vidított, kürtjével ríkatott. Szerette is szörnyen, a mint mondtam is már, Napestig oldalán lógott, akárhol járt, Éjjelenként pedig od’ a párduczbőrre Tette maga mellé, s álmodott felőle.

34.

De a milyen nagyon ő szerette kürtjét, A magyarok őt oly mértékben szerették, Nagy becsűlete volt jó Lehel vezérnek Mindenütt, a hol csak magyarul beszéltek; Szolgált a hazának nem csak vaskezével, De szolgált egyszersmind arany elméjével, Szent volt minden szó, mely száján kiröppene, Mintha szólna maga magyarok istene.

35.

És azért ki fogna csodálkozni rajta, Hogy midőn Árpádot a sír eltakarta, S kis fiára, Zoltánra, jutott az ország, Mellé kormányzónak Lehelt választották, Lehelt és még kettőt, Bulcsút és Botondot… Ők hárman viselték a hazai gondot, Viselték mindaddig fényes dicsőséggel, Míg a kicsiny Zoltán emberré nem nőtt fel.

36.

Mikor az a három kormányozni kezdett, Három fejű sárkány lett a magyar nemzet, S a mely országokra kinyujtá fejeit, Tán a mai napig sírva emlegetik. Konstantinápolynak ment Botond keletre, S szörnyü taglójával kapuját betörte. Szép Itáliába zászlós Bulcsú lejárt, Tengerek fuvalma ringatá zászlaját.

37.

Hát a kürtös Lehel útját merre vette? Ő leginkább csak a németet szerette, Ugy szerette, hogy no! könnyebb volt lelkének, Ha csak a nevét is hallotta, hogy német, Hát ha még ott benn járt a termő földében, Kardja pedig benn a szívök közepében: Annak itta ám még meg az áldomását! Akkori kedvének világ látta mását.

38.

El is látogatott hozzájok gyakorta, A tavaszhírt oda rendesen ő hordta, Tudták már, ha ő jött, hogy a tavasz közel, S azon imádkoztak, bár csak már mulna el; De nem csoda, hejh mert az meleg tavasz lett, Olyan meleg, hogy még nyárnak is beillett, Nyárnak és veszettül fűtött kemenczének… Hideg aczél a kard, még is nagyon éget.

39.

S nem egyszer se kétszer ment oda vendégül: Minden esztendőben, míg csak ki nem vénült, Míg a gyermek Zoltán markos ifju nem lett, A kire magát rá bízhatta a nemzet. Ekkor a magyarság három fővezére, Lehel, Bulcsú, Botond országgyülést kére, Ottan a maga és két társa nevében Nagyrabecsült Lehel szólt ilyeténképen:

40.

»Nemzetes nagyurak, országunk vitézi, Az ember életét isten úgy intézi, Hogy az idő nem áll, de folyton folyva mén, Ifjú lesz a gyermek, az ifjú pedig vén. Mi már ugy vagyunk, hogy ki megkopaszodott, Mint jó magam, ki meg őszbe csavarodott, Mint itt Botond öcsém, Bulcsú sem különben, Éveink száma több, mint háromszor ötven.

41.

De lám, míg az idő fosztogatott minket, Vén fákat, hervasztván zöld leveleinket, Mellettünk felnőtt az apró kis csemete, Az élet földébe kit Árpád ültete. Itt áll az ifju tölgy, nézzetek szemébe, Bátran oda áll már a vihar elébe, Nincsen rá szorulva senki istápjára, Annak okáért hadd űljön a kormányra.

42.

Mi pedig ezennel leteszszük a tisztet, Melylyel bizalmatok bennünket diszített, Fényes polczunkról lelépünk a homályba, A nyugalom fogad ölelő karjába. Van is rá szükségünk, fáradtunk eleget, De jutalmaz érte a lelkiismeret, Megjutalmaz, mert oly bátorságos szót ád, Hogy jó rendbe hagyjuk az ország szénáját.

43.

Rendben van az ország, nem csonkult határa. Oroszlán-szemmel néz a félő világra, Sörénye rázása népek reszketése, Szeme pillantása városok égése. Ifjú ember, Zoltán, nevünk nagy és hires, Te dicsőségünkhöz még több sugárt keress, Az egész világot rángasd fülön fogva, Kivált a németet vedd pártfogásodba.«

44.

Ennyit mondott Lehel. Utána még többen Előterjesztették, a mi volt fejökben, Ki a három öreg vezért magasztalta, Ki meg a fiatal Zoltánt buzdította; Nem tanulták, még is sok szépet beszéltek, De legszebben szólott, – mindnyá’n úgy itéltek – Ki azt tanácsolta, hogy fejezze be ma Az ország gyülését országos lakoma.

45.

Egy sem gáncsoskodott, mind helybenhagyá, mind, S fényesen megülték e napot apáink. Délelőtt komolyan a hol tanácskoztak, Délután ott vígan ettek és boroztak. Ugy vagyon, boroztak, pedig hatalmasan, Válogatva Tokaj s Ménes boraiban… Jól tették, azt mondom; a ki inni nem mer, Ha talán ember is, de nem magyar ember.

46.

S mikor már az ebéd felén túl esének, Jöttek, a mint illik, a felköszöntések, Éltették a haza minden jelesebbjét, Éltették magát a magyarok istenét, És mikor vége lett a jó kivánságnak, A muzsikusok rá hangos tust huzának, A sok összeveszett hang forgott a légben, Mint a por a forgószélnek örvényében.

47.

Fölállott Lehel is, nagy lett a csendesség, Noha egy kicsit már nehezökre esék, Hogy elhallgassanak, mert a bor hatalma Ösztönözte őket zajra, rivalomra; De dicséretökre legyen mégis mondva, Egyetlen egy sem volt köztök oly goromba, Hogy, míg a beszédet Lehel nem végzé el, Zavarná a csendet csak egy köhhentéssel.

48.

Fölállott Lehel. Nagy, kopasz homlokára Rá szállt a bor lelke, rózsaszín sugára, S lenn a képe alján torzonborz bajúsza S rengeteg szakálla széles-hosszan úsza; Olyan volt, mint mikor az ég egyik fele A pirulni kezdő hajnallal van tele, A másik felén meg szürke felhőtábor Lengeti nagy szárnyát szellők játékától.

49.

Fölállott Lehel szép lassan, és fölállván Egy hosszút simított bajuszán szakállán, Vesződött arczával, hogy mogorva legyen, Mert az volt ő neki a természetiben, Hogy a jó kedvet és a tréfát szerette, De ilyenkor képét szörnyen ránczba szedte; Minél komorabb volt szeme pillantása, Lelke annál inkább hajlott a vigságra.

50.

Szólt pedig ekképen, a kupát emelve, A mely szinültig volt sötét borral telve: »Fűnek fának ittunk már egészségére, Talán el is fogyott már a hordók vére, Pedig még hátra van egy nagy isten éltess’, Mit el nem hagyhatok, hogy ne legyek vétkes, És a kiért inni nekem áll tisztemben, Minden jó magyarnak részt kell venni ebben.

51.

A mi szerelmetes szomszédunk, a német, A kiért ezennel csavarom elmémet, Hogy találjak hozzá nem-méltatlan szókat, Mire engem forró barátságom nógat; Mert barátja vagyok a német sógornak, Mint e tolakodó légy itt az orromnak; Noha neki nem kell az én barátságom, Oda tolakodom és reá tukmálom.

52.

Nem tehetek róla, hogy engem nem kedvel, Én a lelkén függök teljes szeretettel… Bár szeretetemnek olyan súlya volna, Hogy lehúzhatnám őt véle a pokolba. Kedves németjeim, hogy ne szeretnélek, Legvigabb napjaim nálatok telének, S kinek boldogságom részét köszönhetem, Hogyan állhatnám meg, föl nem köszöntenem?

53.

Jámbor szomszéd, német, világ minden kincsét Szerencse markai országodra hintsék, Legyen oly bőséged, annyi gazdagságod, Hogy szinig megtöltsön minden magyar zsákot, Adjon isten neked mindig bő nadrágot, Hogy elférjen benne egész bátorságod, S a mennydörgős mennykő ne üssön meg téged Bízza a magyarra ezt a mesterséget!«

MÁSODIK ÉNEK.

1.

Jött és rá borult az este a határra, Mint a gyászos asszony oltár zsámolyára, Halkan imádkozott, néma volt az ajka, Csak egy szellő-sohaj jött néha ki rajta. A lakmázó urak átalták zavarni, Vagy hogy elfáradtak már tovább mulatni, Elég a’ hozzá, hogy sátraikba bujtak S fáradalmaikhoz méltókép aluttak.

2.

Kaczagányaikat derékaljnak vették, Fejöket domború paizsra fektették, S álmadoztak vala nagy véres csatákról, S a mi következik: nagy boros kupákról. Kívül a lakoma maradványa fölött Éhes hollósereg zajos tábort ütött, Csunyául károgtak, szidták az urakat, Hogy oly sok csontot s oly kevés húst hagytanak.

3.

Botond, Bulcsú, Lehel, nem várták a hüsön, Hogy a fölkelő nap a hasokra süssön, Mihelyt orra hegyét kidugta a hajnal, Lóháton valának, s indultak robajjal. Ifju kedvvel mentek az öreg legények, Bánatot magokkal haza nem vivének, Nem kellett busúlni nemzetöknek sorsán, Megbíztak te benned, fejedelmi Zoltán.

4.

Mentek, mendegéltek és elértek végre A Jászság és Kunság szép róna földére. Mely a délibábnak szülő tartománya, És a melynek Lehel volt a kapitánya. Valahányszor Lehel e földre rá lépe, A megilletődés szállott be szivébe, Most is ugy járt, most is meg volt illetődve, S szólt oly érzékenyen, a hogy csak telt tőle:

5. §

– – – – – – – – – – – – –

1847.

* *

A TÁBLABÍRÓ.

(Töredék.) _Előljáróbeszéd._