# Palóc népköltemények ## Part 5 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/paloc-nepkoltemenyek-40740/index.md – Segijjen az Isten fiam! hanem bajosan hiszem, hogy te oda igy magad emberségiből elmehetnél, mer az nagyon sokból jön ki; de tudod-e mit? van nekem egy tarka lovam, az elvinne téged baj nélkül a tündérek kútjához, mit oda is adnék ha az ifjitó vizből nekem is hoznál. – Hogyne hoznék öreg apám, hozok biz én szivesen. – No jól van fiam! hát csak ülj a tarkára és ballagj Istenhirével! Előhozzák a tarkát, felnyergelik, ráül a királyfi s egybe elszállt, mint a madár, mert a tarka olyan ló vót ám, hogy mindég ott legelt a tündérek rétjén, a selyem réten. Megy a királyfi, egyszer csak megszólal a tarka: – Hallod-e, édes gazdám, neked volt három nenéd, és mind a hármat az ördög vitte el, most hát legelőször majd a legöregebbhez megyünk el, a sógorod, igaz, hogy odaki van egerészni, de majd mindjárt visszagyön ő, csak én elmenjek érte. Ő majd kér téged, hogy hozzál neki ifjitó vizet, hanem tudod e mit? van neki egy olyan kendője, amit hogyha magadra borítasz senki se lát meg a kerek ég alatt. Ha ezt neked adja, hozhatsz érte akár egy káddal. A hogy elérik a házat, a királyfi bemegy, a tarka meg ki a mezőnek, hajtja az ördögöt, hogy szintugy a szeme is szikrázik, szalad az ördög az akasztófa alá, lekap egy akasztott embert, evvel hajrá hazafelé, s már az udvarról bekiált az ablakon a feleséginek: – Ne feleségem! fele főve, fele sülve legyen, mikorra beérek. Azzal alig, hogy belökte mindjárt készen vót. Ekkor bemegy megeszi, tekint a kemencére, hát ott látja a sógorát. – Ejnye sógor, miért nem szólt elébb, adtam volna kendnek is ebből a madárkából egy-két falatot. – Köszönöm sógor! nem szoktam olyannal élni. – No hát hozzál neki bort, feleség, azt talán majd csak iszik? Behozza az asszony a bort, leteszi az asztalra, s azok neki látnak az ivásnak. – De hát hova is utazik most – aszondja az ördög – ebben az idegen országban? – Megyek a tündérek kútjara ifjitó vizért. – Haháj! sógor én csak különb legény vagyok mint kend, még se mehetek oda, mert mikor már tizennégy mértföldre vagyok tőle, olyanra sülök a nagy szörnyű melegségtől mint egy tepertő. – No már én elmegyek, ha az isten segít. – No én meg adok a sógornak aranyat, ezüstöt, a mennyit elbir, csak nekem is hozzon egy tökkel az ifjitó vizből. – Nem hozok én egyebért, hanem van itt a szögön egy kendő, ha azt nekem adja, akkor szivesen. Csak nem akarta ezt az ördög oda adni, de a királyfi addig kérte, mig egyszer odaadta. – No sógor ez olyan kendő, hogyha magára borítja senki se látja meg. Ekkor indulni akart a királyfi, de az ördög megest szólt neki: Hát azután van-e még sógornak uti költsége? – Volt biz, a mi kicsiny volt, de már el is fogyott. – No hát itt van, – és ekkor a tarisznyájába öntött egy tál veres pénzt. Ekkor aztán a királyfi kiment az udvarra és megrázta a kantárt, a tarka meg egyszeribe ott termett; ráül a királyfi a lóra, az ördög csak akkor veszi észre magát. – Hej te kutya, hát te a mi megölő hóhérunkon mégy? Jaj csak add vissza a kendőt, tököt, nem kell semmi ifjitó víz. De a királyfi se ett gombát, hogy a kendőt visszaadja, hanem fel a tarkán a levegőbe, s ugy elszálltak, mint a madár. Itt ők mennek mendegélnek, egyszer megint megszólal a tarka: No édes gazdám, most majd a középső nenédhez megyünk, a sógorod ugyan egerészni van, de majd mindjárt haza jön, csak én utána menjek. Majd ez a sógorod is kér téged s kinál mindent, hogy hozzál neki ifjitó vizet, de te ne kérj egyebet, hanem van ott egy olyan gyűrű az ablakban, hogy ha akárhogy elalszól ez megszorítja az ujjad és felébredsz. Itt a királyfi bement a házba, a tarka meg el az ördög után a mezőre, kergeti ott az ördögöt, megy utána mint csak a villám, az meg szalad az akasztófa alá, lekap egy akasztott embert és viszi haza. A hogy az ablakhoz ér bekiált a feleségéhez: Itt van, feleségem fele sülve, fele főve legyen, mikorra beérek. Alig, hogy bement, már akkor készen vót. Amint ezt az ördög megeszi tekint a kemencére, hát bezzeg ott látja, a sógorát. – Ej sógor! miért nem szólt elébb, kendnek is adtam volna ebből a madárkából. – Köszönöm sógor, nem élek ilyennel. – No asszony hát hozzál fel neki bort, azt talán ő is iszik! Felhozzák a bort, isznak, addig addig, hogy meg is iszszák. – Hát kend, mi járatban van sógor? – Én a tündérek kútjara megyek ifjitó vizért. – Haháj! sógor, nagy fába vágja a fejszét, én csak különb legény vagyok olyan száznál, még sem mehetek oda, már tizennégy mértföldre olyanra sülök, mint egy tepertő, mert ott csak ugy forralják az ólmot, mint a vizet. – No én elmegyek ha isten segít! – Jól van, sógor, én meg adok kendnek annyi kincset, hogy társzekerekre rakhatja, ha nekem is hoz az ifjitó vizből egy tökkel. – Nem kell nekem, sógor, egyéb annál a gyűrűnél a mi ott a vakablakban van. – Ugyan minek volna a kendnek? – A minek annak, csak adja ide. Addig addig, hogy utóljara odaadta az ördög a gyűrűt. – No, sógor ez olyan gyűrű, hogy akárhogy elalszik is, ez ugy megszorítja az uját, hogy felébred rá. Már ekkor a királyfi az udvaron volt, hogy majd elindul, de az ördög megállitotta. Megálljon csak sógor, van-e uti költsége. – Volt, a mi kicsiny volt, de már az is elfogyott, mondja neki. – No hát itt van tegye el, evvel egy tányér ezüst pénzt öntött a tarisznyájába. Ekkor a királyfi megrázza a kantárt, a tarka is előjön, az ördög meg ugy megijedt, hogy majd hanyatt esett. Hej, te kutya, hát te a mi megölő hóhérunkon jársz; megállj add vissza a gyűrűt, meg a tököt is, inkább nem kell semmi ifjitó viz. De ám a zöld királyfi rá se hederített az ördög hurigatására, hanem ment a tarkán, mint a madár. A hogy mennek mendegélnek, megint megszólal a ló: Most meg majd a legfiatalabb nenédhez megyünk, az ura ennek sincs itthon, elment egerészni, de majd mindjárt itthon lesz az, csak én utána menjek. Ez a sógor is majd kunyorál, hogy hozzál neki ifjitó vizet, de addig meg ne igérd akármit kinál is, mig azt a kardot ide nem adja, a mit ott tartogat a falon, mert az olyan kard, hogy ha parancsolod neki hét országot is lekaszabol. Jól van, elérik a házat, a zöld királyfi bemegy, a tarka meg ki az ördög után, itt lelkem ugy megkergette az ördögött, hogy majd kiszaladt a világból. Ez is épen ugy tett, mint a többiek, lekapott az akasztófáról egy akasztott embert és vitte haza, otthon bekiáltott az ablakon: Hej feleségem, fele főve, fele sülve legyen, mikorra beérek. A hogy megette, tekint a kemencére, hát látja, hogy ott van a sógora; – Ejnye, sógor, miért nem szólt? kendnek is adtam volna ebből a madárkából. – Csak egye meg sógor, én nem élek vele. – No, asszony, hát hozzál bort! azt talán csak iszik. Behoznak három akó bort, isznak iddogálnak, egyszer azt mondja az ördög: – Hát kend mi járatban van? – Megyek a tündérek kútjára ifjitó vizért. Az apám már nagyon öreg, neki van szüksége rá. – De sógor én csak különb ember vagyok olyan száznál, mégis csak közel se mehetek oda, mert már tizennégy mértföldre olyanra sülök mint egy tepertő. – No de én elmegyek, ha törik szakad is. – Jól van! én meg annyi ezüstöt, aranyat adok, a mennyit szeme szája kiván, ha nekem is hoz egy tökkel. – Mit nekem az arany, az van otthon a mennyi kell, de van kendnek itt a falon egy kardja, ha azt ideadja ugy szivesen hozok. – Hát, mit ér vele, nem veheti kend ennek semmi hasznát! – Mindegy csak adja ide. Vonakodott az ördög, de utoljára mégis odadta. Kimegy a zöld királyfi, indúlni akar, de az ördög ezt mondja: Hallja-e sógor! van-e még úti költsége? – Volt a mi volt, de már fogyó félen van. – No van hát itt. Evvel egy tányér aranyat a tarisznyájába dugott. Megrázta a zöld királyfi a kantárt, hát ott terem a tarka, ekkor hökken meg az ördög: Hej, te kutya, hát te a mi megölő hóhérunkon jársz? add vissza a kardot, meg a tököt inkább nem kell az ifjitó víz. De a zöld királyfi rá se hallgatott, mert hogyim a tarka felvitte a levegőbe, ideje se volt rá. Itt azt mondja a tarka: No édes gazdám, ugy menjünk-e mint a szél vagy mint a gondolat? – Csak ugy a hogy neked tetszik. Itt a zöld királyfi száll siet a tündérek kútja felé, _addig addig_, hogy egyszer már el is éri. A mint oda ér, a tarka leszáll a levegőből, s azt mondja a gazdájának: – No édes gazdám, már itt vagyunk. Vedd magadra a kendőt a mit az ördögtől hoztunk, és menj be a tündér királynéhoz, az épen most akar vacsorálni, eredj te is be és egyél igyál mulasd magad; ne félj senki sem tudja meg, hogy te itt vagy, én majd elmegyek hálásra a selyem rétre, a hol a tündérek lovai legelnek; reggelre eljövök és megmeritjük a tököt. Ugy is lett! a zöld királyfi magára teritette a kendőt osztán bement a tündér királynéhoz, ott leült a vacsorához és mig a tündér királyné egy pohár bort ivott meg, ő mindig kettővel küldött le. Itt a vacsora elmúlik, mulatgatnak, hanem ezt a tündér királyné nem tudta bizonyosan csak úgy érezte, hogyim senkit se látott; de azért mégis azt kiáltotta le a tündéreknek: Tündérek, tündérek! fújjátok a forró ólmot mert az éjjel nagy megesettségünk lesz. Reggel a tarka már ott volt a kastély előtt, a zöld királyfi meg még javában szunnyadozott, de szerencséje is volt, hogy a gyűrű megszorította az újját s felébredt, mert máskép baj lett volna belőle, de izibe is ment le most a lovához. – No édes gazdám meg van minden, nem láttak meg, most már meritsünk vizet, de itt ugy tegyél, hogy szúrd a tököt a kard hegyire és úgy mártsd be a vizbe, de oda igyekezz, hogy előbb le érjen a tök, mint az én lábam, mert akkor vége az életünknek. Ugy tesz a zöld királyfi, rászúrja a tököt a kard hegyére, nyomja a vízbe, hát hamarébb le ért mint a ló körme. – No édes gazdám jól ütött ki a sor, most már menjünk, szabaditsuk ki nenéidet. Mennek legelébb is a legfiatalabbhoz. A zöld királyfi is magára veti a kendőt s úgy hozta ki a nenéjét szépszerivel, mennek osztán a középsőhöz, ott is magára veti a kendőt és azt is kihozta. Mennek a harmadikhoz, ott is csak olyan szerencsésen jártak mint a két fiatalabbnál; itt se látta meg az ördög. Innen azután egyenest a remetéhez mennek, s még messze voltak, mikor már ez elkiáltotta magát: – No fiam, hoztál-e ifjitó vizet? – Haháj öreg apám hoztam akármennyit. Evvel a szóval oda megy a zöld királyfi a remetéhez s egy cseppet cseppentett a kezére; hát lelkemteremtette, egyszerre olyan fiatal lett, mint egy tizenhat esztendős suhanc. – No fiam, nem hiába jártál, megnyerted a kivánságod, osztán én is köszönöm neked holtom napjáig. Már most a tarkát el se veszem tőled, mert van még ennek egy párja a tenger szögiben; még ugyan kis csikó, de ha meg nő majd jó lesz nekem az is. Ekkor elbúcsúznak és mennek mendegélnek hazafelé. Otthon a zöld királyfi rá cseppent az apja kezére egyet és az is nyomban olyan fiatal lett, mint egy tizenhat esztendős legény, és nem csak hogy megfiatalodott, hanem még százszorta szebb is lett, mint azelőtt volt. De lelkem itt a zöld királyfi olyan soká járt a tündérek kútjára hogy már akkor a király el is felejtkezett róla, és azt se tudta már, hogy volt-e ő valaha a világon vagy sem? Ő ekkor mit tesz, mit nem! mert nagyon szégyenlette az életit, hogyim őt otthon egy árva lélek se ösmerte, kapja magát beáll az apjához kondásnak, a tarkának pedig föld alatt ásott istállót a város végin. Itt ő csak őrzi a disznót, csak kondáskodik, hát ezalatt a tündérek nagy pompával járnak kelnek mindenfelé, felkeresnek minden legkissebb helyet, hogy a tündérkirályné gyermekének az apjára ráakadjanak. Addig addig, hogy egyszer a zöld király városába is elértek, és világosan kimondták, hogy ők minden királyfit megpróbálnak, mert az nem lehetett más mint királyfi. De ekkor már a zöld királynak is eszébe jutott, hogy volt neki egy fia, de hogy most hol van? arról semmit se tudott; hanem a kondásra mégis jegyzett egy kicsit. Kapja magát, veszi a tentát, pennát, papirost, ir a kondásnak egy levelet s azt írja, hogy ő neki valóságos apja, és hogy csak jőjjön haza minél előbb. A mint ez megvolt odadja a zöld király a levelet egy cigánynak, hogy azzal egyszeribe a kondásnál teremjen. Elviszi a cigány, a kondás meg elolvassa, azután vissza adja és ezt mondja a cigánynak. – Csak eredj vissza jó ember, hisz veled csak a bolondját járatják, hogy volnék én a zöld király fia. A cigány haragosan bandúkolt el. A kondás pedig lóhalálába siet a földalatti istállóba, ott felnyergeli a tarkát, s megy eszeveszetten a város közepének, ott meg a zöld király kastélya mellett megáll. – Hej lelkem! már akkor ott voltak a gyönyörűséges szép tündérek és úgy fújták ugy keverték a forró ólmot egy nagy kádban, hogy közel se lehetett hozzá menni. Ki áll itt a legöregebb királyfi, hogy majd őt próbálják meg; cifra ruhája volt, csak úgy csillogott az aranytól. Mikor meg ez a forró ólmos kád mellett állt, elkiáltja magát egy tündér. – Zöld király! te vagy-e a tündér királyné gyermekének az édes apja? – Én vagyok! – No hát ugrass ebbe a forró ólmos kádba! Bele ugrat! hát csak olyanra főtt mint egy vadkörte. – No már nem te vagy! Ekkor jön megint a fiatalabb, ennek is csupa arany öltözete volt. Oda állit a kád mellé akkor is igy szól a tündér: – Zöld király! te vagy-e a tündér királyné gyermekének az édesapja? – Én vagyok! – No hát ugrass ebbe a forró ólmos kádba. Beleugrat, hát ez is csak úgy járt mint a bátyja. Most előáll a kondás a tarkán, bő inge bő gatyája a zsírból alig látszott ki. Ennek is azt mondja a tündér: – Te vagy-e a tündér királyné gyermekének az édes apja? – Én vagyok. – No hát ugrass te is ebbe a forró ólmos kádba, mint a többiek. Haháj lelkem! megereszti ez a tarkát, fel a levegőbe, mint a nyil, mikor már jó darabon felért, akkor le egyenest a kádba, hát ott is épen maradt, mint annak előtte volt; kivették őt onnan, leszagatták róla a kondás ruhát és felöltöztették királyi ruhába. A tündér kírályné az övé lett. Azután lakzit laktak. Csűrd rá, fogd rá, eddig volt. V. Jártár varnyu. Volt a világon egy szegény ember, ennek volt egy felesége és egy lyány meg egy fiú gyereke. Itt a szegény ember két tinócskájával egyetlen jószágával, kiment szántani, a felesége pedig otthon maradt főzni. Ez a lyányt, hogy im öregebb volt mint a fiu, sokat elküldözgette a szomszédba egyesmásért, most is átküldte sütőlapátért; mert már a kenyérnek való régóta a teknőben poshadt. Mig a lyány a szomszédba volt, addig ő megölte a szegény kis gyereket, és betette a káposztás fazékba. Addig addig hogy mire a lyány haza jött már akkor félfövésében meg is volt. Mikor egészen megfőtt, bele öntötte egy kisebb begrikébe, azután a begrét kantárba kötte, és ugy küldte ki férjének a mezőre. Itt ennek nagyon megtetszett az étel, meg is kérdezte a lyántól. – Ugyan lyányom micsoda hús ez? – Hát apám egy kis bárányunk megdöglött az éjszaka, azt főzte meg az édes anyám. De lelkem, hogy, hogy nem, elég az ahoz, a lyány megtudta e szomorú esetet, majd meghasadt a szive bujában. De ám fel is szedte együs egyig a testvére csontocskáit, s szépen bekötte egy tiszta ujdonnat uj gyolcsruhába, azután kivitte az erdőre és ott egy oduba tette be. Haj lelkem! De észre se venné az ember, hogy miből mi történik, a csontocskák nem maradtak ott sokáig, egy varju rájövő tavaszkor kiköltötte őket s szint szakadt olyan gyerek lett belőlök, mit az előtt volt. Ezután ő sokszor kiülögélt az odu szélire, és ott ilyen szép nótát énekelt: Anyám öli, Apám eszi, Neném csontocskámot szedegeti, Gyolcsruhába kötögeti, Odócskába tevegeti, Jártár varnyú vagyok én. Egyszer a mint így énekelt, arra ballagott egy mentés. – No csak fiam – azt mondja neki – énekeld még el ezt a szép nótát! Nagy faluban lakom, meg sok földet bejártam, de olyan szép éneket soha sem halottam. A fiú megint rá kezdte: Anyám öli, Apám eszi, Neném csontocskámot szedegeti, Gyolcsruhába kötögeti, Odócskába tevegeti, Jártár varnyu vagyok én. Ez a mentésnek nagyon megtetszett, mindjárt is oda adta neki a mentét. Alig, hogy ez elballagott arra jön egy mankós. – No csak fiam – azt mondja – fujd el még ezt a szép nótát, nagy faluban lakom, meg sok földet bejártam, de olyan szép éneket még soha sem hallottam. A gyerek megint rákezdte. Anyám öli, Apám eszi, Neném csontocskámot szedegeti, Gyolcsruhába kötögeti, Odócskába tevegeti, Jártár varnyu vagyok én. A mankósnak szinte nagyon megtetszett, oda is adta neki a mankót. Nem sokára megint jött egy molnár, az is megkérte, hogy énekelje el neki azt a szép nótát, a fiú nem volt rest elénekelte, s egy malomkövet kapott érte a molnártól. Itt a gyerek egyet gondol haza száll az apja háza tetejire, s ott rákezdi a nótát: Anyám öli, Apám eszi, Neném csontocskámot szedegeti. Gyolcsruhába kötögeti, Odócskába tevegeti, Jártár varnyú vagyok én. Erre az asszony megijed, szólitja a lyányát, hogy: eredj kergesd el azt a madarat! nagyon csunyán szól. A lyány kimegy, kergeti a madarat, de az nem, hogy elment volna, hanem még tovább danolt s testvérének levetette a mentét. A lyány megörül a mentének, beszalad s mondja odabent: – Nézzék csak mit adott nekem ez a csunya madár! – Biz ugy a, biz ugy a! én is kimegyek – mondja az apjok. – Ki is ment, hát neki meg a mankót vetette le a kis gyerek; nagyon megörült ennek az apjok; mert hogyim már öreg volt, jól esett neki egy kis támaszték, mint a dőlőfélben lévő háznak. Ő is bemegy, mutatja: – Nézzétek csak! nekem milyen erős mankót adott, holtom napjáig megpihen mellette a lábam. Az anyjok is felugrik ekkor a kemence megűl. – Én is kimegyek – azt mondja – nekem is legalább, hanem csordul, cseppen. Ki is ment, fel is nézett a házra, de ám adott is neki a kis gyerek, hogy nem volt benne köszönet. A malomkövet nyakára zúdította, s az mindjárt szörnyet halt bele. Eddig volt, vége volt. VI. A három zsák szemet. Hol volt, hol nem volt, még az óperenciás tengereken is tú’nan volt, heted hét ország ellen volt, volt e világon egy szegény ember. Ez hogy im iparkodó ember volt, gyakran kijárt kis gazdaságát megnézegetni, nem ugy mint más mihasznák, kik naphosszat keresztül szalmát se tesznek. Volt neki egy cseplyés-bokros földje a a mi még soha se termett macskatövisk és parájnál egyebet, hogy igy ennek is hasznát lássa, anyjával együtt elment kiirtani. A mint ott ásnak kapálnak, vágnak, egyszerre csak egy olyan nagy béka gyött feléjök mint egy szakajtó. A szegény ember megundorodik, felkapja a békát a kapára és messze elhajitja onnan. De ez rá se hederintett a figuraságra, hanem megint visszajött. A szegény ember megint ellöki a kapán, de az megest csak visszagyött, mintha semmi se történt volna. A szegény ember már nem állhatja, haza akar szaladni, de az anyja megállitja és ezt mondja neki: – Ne szaladj, édes fiam, már ugy is benne vagyunk, hanem tudod-e mit? ez a csunya állat ugy is terhes, majd elmehetsz neki komának. – Nem bánom édes anyám, a hogy kend akarja. Erre a szóra a béka eltünt. A szegény ember pedig, hogy im beesteledett, anyostúl együtt hazament elfáradt testét kipihentetni. A hogy ott heverészik a kemence megett, egyszer megzörgetik a ház ajtaját amugy katonásan: – Gyere ki szegény ember! tedd a mit igértél a feleségemnek. Megszeppen a szegény ember, de hogy ne is hallja, benyomja a fejét a fejel közé, hanem az ajtót még jobban megzörgették, hogy a ház is recsegett bele. – Gyere ki szegény ember! tedd a mit igértél a feleségemnek. A szegény ember nem állhatja a dicsőséget, felbujik az ágyból nagy ijedten s usgye kifelé mint az űrge mikor kiöntik a fészkiből. Odaki az ajtó előtt meglát egy kecskét, a ki isten jó nap helyett ilyen pogány szavakat mondott neki: „Gyere szegény ember! tedd a mit igértél a feleségemnek.“ – Hát ki vagy te? – azt mondja. – Én a feleségem ura vagyok, te érted jöttem, hogy váltsd be a mit igértél, mert az igéret, szép szó, ha megadják igen jó. – No, hogy bolonduljon meg a feleséged ura, – gondolta magában a szegény ember – nagy penitenciát hoztál a nyakamra. – Ülj a hátamra és menjünk, mert a feleségem már betegágyat fekszik. – Hát, hogy birnál te engem? hisz a térdemig se érsz. – Az azén gondom nem a másé, csak ülj rám. A szegény ember – mit tudott tenni, ráült, az ördögnek is kell gyertyát gyújtani – gondolta magában – és ekkor el egyenesen a pokol fenekire. A hol a lelkek úgy égtek mint a csergaly és a borotvák, kardok ugy csillogtak, mint a nap. Ekkor kerűlt a szegény ember az ebek harmincadjára s ekkor szállt az inába a bátorsága, ha még soha sem. Csak tekingetett össze-vissza, mint a kinek a nyáját hajtották el, azt hitte, hogy őt is belökik a nagy bomlott kemencébe. „Hej – gondolta magában – még se jó az ördögöt a falra festeni.“ A hogy igy tépelődött, a kecske oda vezette egy szögbe, a hol a béka betegágyat feküdt. – No komám itt az én feleségem! viselje kend gondját egy hétig, mikor a hét kitelik akkor vissza mehet, a honnan gyött, mert én kifizetem becsületesen. – Jól van komám, én elvégzek mindent a mi előadja magát. – Hallja-e komám – azt mondja az ördög, (különben nem is mondom, hogy a kecske volt az) – ha főzni akar, van itt ebbe’ az edénybe’ vaj, de ne tegyen a serpenyűbe annyit, mint kendteknél szoktak, mert baj lehet belőle. Egy mogyorónyi elegendő lesz. – Majd megmutatja komám uram, hogy mennyit tegyek. – Én nem mutatom, mert nem leszek itthon, tudja kend nekem járóm van a földön. – No jó, majd csak megélünk valahogy. A kecske szedi-veszi magát, mint a kinek legjobb renden van a szénája, elmegy ki a földre. A szegény ember pedig olyan gondját viselte a komasszonynak, hogy jobban se kell, a fürdőt rendesen elkészítette, a kis babát ringázta, dajkálta, babusgatta s dalolt neki cifra figurás nótákat. Mondani se kell: a komasszony jobban örült ennek, mint vak Laci a félszemének, szerette is a komát, mindig mákos csikkal s turós gancával[52] tartotta, a koma pedig élt mint a hal a vizben. Ezután rágyött a sor arra is, hogy a szegény ember valami jó levest főzzön. Ő a jámbor kedvezni akart a komasszonynak, nem egy mogyorónyi, hanem egy kanál vajat tett a serpenyűbe. Alig önti bele, hát lelkem lángot vet a vaj, és annyi idő alatt, mig hármat elolvasol az egész pokol lángba borult, már a komasszonyt és a kis babát is csapdosta a láng, a láncra vert ördögők ki akartak szabadúlni, a szegény ember meg ugy öklendezett, mint a vizbehaló, ugy hogy a kuruc világban sem volt olyan cseté-paté mint itt. De bezzeg ekkor bánta meg az ördög, mint a mely kutya kilencet fiadzik, hogy a szegény emberre rábizta a főzést, meg hogy elhivta komának. Hanem haza is szaladt s ugy pofon vágta a szegény embert, hogy a szeme is szikrázott belé, a tüzet meg nagy hirtelenséggel eloltotta. – Hej komán! nem ér ez a kend komasága egy ütet taplót! – Ne bántsa kend apjok, mondja a komaasszony, igen hűséges szolga volt, olyan gondosan járt a kis gyerek körül, mintha tulajdon magáé lett volna, aztán meg Budán is történt egyszer kutya vásár. Ne féljén nem cselekszi ő azt többet. Itt lelkem elgondolhatni, hogy az asszony szavára egyszerre szent lett a béke; az ördög megest elment, s a szegény ember megest fürösztött, dajkált csak ugy mint azelőtt; ezután megest élte világat, a komasszony tejbe-vajba fürösztötte és beszélt neki olyan furcsaságokat, hogy a szegény jámbor komának ugy dobogott a szive bele mint a félig töltött kulacs. A mi pedig főfő a dologban megtanította ő kemét, hogy ha majd az ura hazagyön, kinál neki arany-ezüstöt és mindenféle drágaságokat, de ő ne kérjen mást mint azt a szemetet, a mi az ajtó megett van egy héttől fogva, mert hogyha azt elviheti nem cserél a falujokban még a biróval sem. – Jól van – mondta a szegény ember – majd a mondás szerint teszek. Ugy is lett. Haza jön a kecske és azt mondja a komának: – Már kendnek ki is telt az ideje! hát mondja csak mi fizetése van kendteknél a bábának. – Nálunk egy negyedrész buza, nyolc garas, egy morvány[53], meg egy lepény. – Hej én többet adok kendnek, a mért olyan gondos ember volt, mondja el, hogy mit kiván? – Nem kivánnék én egyebet, mint azt a szemetet, a mi az ajtó megett van egy héttől fogva. – Mit ér kend azzal? nem veszi kend annak semmi hasznát.