# Öreg szekér fakó hám: Újabb elbeszélések

## Part 3

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/oreg-szeker-fako-ham-ujabb-elbeszelesek-42379/index.md

Nem volt nagyon sötét, mert sötétben nem jó szivarozni, a hold egy csöppet se világitott, a csillagok pislogtak és egy kis tejszint eresztettek be a szoba feketeségébe. – Emlékszem, hogy jól kivehettem a tárgyaimat, a bronzbárányom ott feküdt szeliden a bőr vánkoson s a Berci kitömött hollója feketén vált ki a kékes-barna homályából.

Igy szivarfüst mellett görgettem magam elé, meghizlalt fantáziával, a gyermekkori benyomásokat. Mit is kellene megirni? Milyen epizód volna alkalmas? Az apám élményei közt kezdtem turkálni. Sokat megirtam már azokból, amit ő gondolt, amit átélt vagy amit tőle hallottam. Ha az elődnél nem leltem semmit, a gyerekeimhez fordultam. És azok is segitettek, adtak impulzust, motivumot… Eh, könnyü ugy irónak lenni, hogy az ember két generációt kizsarol.

Valami hüs áram támadt a szobában, mintha egy szürke füstkéve ereszkednék le a boltozatról, tompitó nesz támadt a falakból, amit hallani nem lehet, csak érezni. Ugy tetszett egy percre, az ajtó nyilik. Talán a cseléd jön. (Gyakran megcselekszi éjjel, hogy a gázkályhát lecsavarja.)

Ah, nini! Az édes apám lépett be. Ugyanabban a fekete kabátban van, amelyben eltemettük. Szent Isten, megvan mellényén a pecsét is, amely a viaszgyertyáról rácsöppent. Ahogy megáll, ahogy a fejét tartja, mindenben a régi, nem változott meg semmit, még a Kossuthszakálla sem deresebb.

Bár jól tudtam, hogy régen meghalt, még sem éreztem félelmet, se különösebb meglepetést. Pedig észnél voltam, nem aludtam. Becsületemre mondom, nem aludtam.

… Hiszen tudnám, ha aludtam volna. Hiszen ha én alszom, többnyire a szüleimnél vagyok. A fele időmet most is köztük töltöm. Óh, az más. Szeretnek, korholnak, járnak, kelnek, ebédelnek, dolgoznak, szóval élnek, nem haltak még meg és én magam is fiatal gyerek vagyok. Oh, az más, ha alszom, ha álmodom. De én most még nem alszom… Majd később, majd talán egy óra mulva (mihelyt a fal felé fordulok) otthon reggelizünk együtt, az édes anyám is, a Mari hugom is…

De ez most nem az, óh, nem. A _megholt_ apám van itt (később jövök össze majd az élővel). Olyan különös, hogy nem csodálkozom a megjelenésén, de nem tehetek róla, minden idegem rendben van, éppen csak ugy szólitom, ahogy szokás az érkező szülét.

– Isten hozott, apám, hol veszed itt magadat?

Az öreg ur kedvtelenül huzogatta a szemöldjeit.

– A Krányik Zsuzsit kisértem ide. Ki van rendelve az itteni éjféli misére.

– Ki az a Krányik Zsuzsi?

– Hát nem emlékszel? A tót leányka, a Zsuzsika, akivel annyit játszottál gyermekkorodban. A ki aztán később pesztonka lett az öcséd mellett. Ej no, tudnod kell. Tüdőbetegségben halt meg. Különben mindjárt itt lesz.

– Emlékszem homályosan. Igen-igen, a kis Zsuzsika. De mért kellett vele jönnöd, ha kellemetlen?

– A rend, fiam, a rend… A másvilágon mi szolgáljuk azokat, akik az ittenin minket szolgáltak.

– Ugyan ne beszélj!

– Egyébiránt nem is ez a fődolog, amiért jöttem. Nálad van egy kis eligazitani valóm. Igen, te nálad. Mintha egyébként is nem lennék tele gonddal, bajjal. (S ahogy mindig szokta, most is belekapott boszusan az üstökébe.)

– Bajjal, gonddal, mondod? De hiszen azt tanitják, hogy a halállal minden baj megszünik.

– Ostobaság! – vágott közbe hevesen – képzeld csak, azzal nyomoritottak meg, hogy minden éjjel Krizsnócra kell járnom imádkozni a lutheránus lelkek közé. Most adtam egy instanciát az istenhez, engedje meg, hadd énekeljek én csak otthon a templomban, a katholikus lelkek között, de még eddig nincs indorsata. Oly lassan megy ott is, oly lassan megy sok dolog és olyan furcsán…

Csóválta a fejét; ezerszer láttam igy, mikor a vármegyére panaszkodott.

– De hát ti hogy vagytok? – ugrott át egyszerre más tárgyra (ilyen volt a szokása) s meleg és jóságos lett a hangja, mintha balzsam volna benne. – Anyád egyébiránt azt üzeni, ne szídd ezeket az erős szivarokat. Hát a gyerekeid hogy vannak?

– Köszönöm a kérdésedet, apám, mind megvagyunk, hála istennek. Hanem jó, hogy a gyerekekről szóltál, hadd kérdezzek valamit.

– No, no. (És leült nyugodtan az ágyam szélére.) Hallgatlak, fiacskám.

Kinos volt a kérdés, a legszomorubb eseményt kellett szellőztetnem, amely ért; szivem szorult, hangom fulladozni kezdett. A vizes pohár után nyultam és fölhajtottam fenékig. (Nem biztos-e, hogy ébren voltam?)

– Innen-onnan nyolc éve lesz, apám, keresztül utaztam a falunkon, leszálltam a kocsiról a temetőnél és elvittem a két gyermekemet a sirotokra… Tudsz te arról?

– Persze – vetette oda nyugodtan.

– De nem ezt a mostani két gyereket… Csak az egyik volt ezekből.

Az öregem bólintott a fejével, hogy tudja.

– És a két gyerek kinyitotta a sorompót, bement a sirra, virágot tépni emlékül; violák voltak, májszinü violák és fehérek és amint a kisebbik lehajolt tépni, behorpadt a sir egy helyen és a lábacskája egész bokájáig becsuszott. Mondd meg nekem, apám, ki fogta meg közületek a lábát? Melyitek tette azt?

Fölkacagott az üde, vidám nevetésével, mely után most, mint annakelőtte, elfogta a köhögés, de olyan erővel, hogy mozogni látszottak tőle az ablak tüll-függönyei.

– Hát az anyád, te bolond. Ki tette volna más, mint az anyád? Neki kellett a kis unoka… neki kellett.

És olyan édesdeden nevetett ujra, mintha egy jó tréfa lenne, pedig majd a szivem hasadt meg tőle.

– Volt lelke megtenni! – nyöszörögtem szemrehányón, keserüen.

Hatalmas, bozontos szemöldjei összevonódtak szigoruakra.

– Ugyan, ugyan, – támadt rám dorgáló hangon – hát irigyled szegény anyádtól azt a kis örömet? Ő is megkapta az unokát és te is visszakaptad a fiut. Hát mit akarsz még?

– Milyen fiut?

– Hát _ugyanezt_. Csak a neve Berci, János helyett.

A fejemet ráztam, ugy kell lenni, hogy ráztam.

– Ugyanazt a fiut, ha mondom – szólott ellentmondást nem türő modorában rácsapva kezével a paplanra (de semmi neszt nem okozott a kézcsapása, éppen semmi neszt), azok az arcvonások, az a mosoly, az a nézés, az a lélek. Ki volt az csinálva odafönn. Én csak tudom, én jártam közbe. Hát ne locsogj szamárságokat!

Felelni akartam és annyi kérdezni valóm volt, anyámról, hugomról, mikor egyszerre besuhant egy árnyék, mintha a falon jött volna körösztül és amint jött közelebb, közelebb, kibontakozott, testté lett a Krányik Zsuzska. Milyen boszuság, hogy megzavar! Szakasztott az, – csakugyan a Krányik Zsuzsi, az ő kenderszöszke hajával, melynek varkocsába egy csikós sáfrányszinü selyem darab van befonva s a végén máslira kötve. Ejnye, de ismerős kelme! No persze. Az anyám ruhájából van kihasitva szalagnak. Csakugyan, csakugyan. Emlékszem e ruhára, ebben vitt a mama először Rimaszombatba. De mindenben a Zsuzsi ez, az a csinos, eres halántéku fehér arc, a fitos orrocskával; most is olyan fürgén lépked, a kurta fehér pettyes karton szoknyája tetszetősen rázódik hajlékony csipőin. Ki is van szakitva, ha jól nézem felül a ráncaiban. Utcu Zsuzska, ezt aligha nem én szakitottam még ki birkózás közben, ezelőtt harminc esztendővel. Ej, ej, Zsuzska, az ördög hozott most téged ide, Zsuzska!

Zsuzska rám se nézett, oda állt nagy begyesen az apám elé.

– Menjünk, tekintetes ur, mert elkésünk.

Apám fölemelkedett az ágy széléről, hogy induljon.

– Ugyan ne hallgass rá. Csak nem mégy már el? Hiszen mondtad, hogy még valami igazitni valód van itt.

Zsuzska megrántotta a kabátját, türelmetlenül, idegesen.

– Menjünk, menjünk!

– Hallgass, Zsuzsi, mert megverlek – förmedtem rá mérgesen.

Mire rám szegezte a fényes kék szemét, nevetve s negédesen huzogatta ide-oda válllapockáit.

– Elhiszem, hogy megver, mert maga kávét iszik. Bezzeg, ha én is kávét innám, nem tudom, ki volna akkor erősebb.

(Ugy rémlik előttem, hogy ezt szokta volt mondani harminc év előtt is, ha fenyegettem.)

– Ne bántsd a Zsuzsit, édes fiam, neki igaza van, mennünk kell.

– De hát az eligazitás…

– Mindgyárt rendben lesz, mindgyárt, mingyárt.

Zsuzsa most megragadta apám kezét, huzni kezdte nagy kétségbeeséssel és csodálatos erővel kifelé.

– Mindjárt kukorékolnak a kakasok – lihegte lázasan, ijedten – mindjárt kezdődik a mise.

– Ejnye, te kis ringyó! – pattantam föl szörnyü dühvel, mikor láttam, hogy sikerül apámat elhuznia – nem ereszted el most tüstént.

Kihajoltam az ágyból és teljes erőmből ugy vágtam pofon – a kis éji asztalkát, hogy meglódult és félrebillent: csöngetyü, gyufatartó, pohár legurult róla, tompa zörejjel emezek, recsegő csörömpöléssel a pohár, mert ezer darabra zuzódott szét a padozaton.

Mi volt ez? Hideg borzongás szaladt végig a hátamon. Szétnéztem. Üres volt minden. Árnyak se lebbentek, párák se foszladoztak, a butorok se pattogtak, nem volt itt semmi, semmi. Csak a bronzbárány pihent nyugodtan, csöndesen a bőrvánkoson és a kitömött holló bámult rám egykedvüen a szekrény tetejéről.

Messze dobtam el a szivart, mely még mindig füstölgött. Odacsapódott a kályhához és a szürke hamurétegen át még kipislogott sokáig az élő tüz, mint egy nyulszem…

Aztán fázékonyan, kábultan huztam magamra a paplant és nem emlékszem semmire többé, csak reggel keltem föl a rettentő ujjongásra, amit Berci müvelt, látván „a én pohárom“ üvegcserepeit a padozaton.

Kurjantott örömében, aztán odajött hozzám, a diószin szemek hálásan pislogtak, megcsókolta lelógó kezemet.

– Köszönöm – selypité – hogy összetörted.

Megfogtam a fülét. Minden eszembe szökött egy szempillantás alatt, ami tegnap történt és ami az éjjel történt.

– Ohó, imposztor! Nem én törtem el a poharat, de a nagyapád. Hittad, eljött és összetörette velem.

Aussi brebis.

Egyik olvasóm azzal a kéréssel tisztelt meg, hogy a „Németke“ és az „A én pohárom“ után még valamit szeretne olvasni a gyermekeimről, – mert azt mondja: „omne trinum perfectum“ – és minthogy azt irtam volt, bőbeszédüvé tesznek a gyerekeim, hát legyek bőbeszédü.

Nem szivesen teszek önnek eleget, tisztelt olvasóm, mert még azt hiszik majd ezek a kölykök, hogy ők adják nekem a thémát, de miután tényleg bőbeszédüvé válok, ha ő róluk van szó, hát nem tudok ellentállani, hogy ne fecsegjek egy kicsit.

Egy kurta esztendő előtt itt járt Párisból a francia forditóm, egy hajdani magyar képviselőnek az öcscse és meglátogatott engem is.

Nagy csodálkozás fogta el, hogy én nem tudtam vele franciául beszélni, tágra dagadtak a szemei, összecsapta a kezeit. Én is csodálkozhattam volna, hogy ő meg nem tudott velem magyarul beszélni, de én nem csodálkoztam, mert ez még barbárabb szinben tüntetett volna föl. Pedig mellettem van a logika, mert én nem akarok tőle franciából magyarra forditani semmit, mig ellenben ő magyarból forditja franciára a munkáimat. De hát a logika is csak a hatalmasabb szájában logika. A kisebb nemzetekében ilyen esetben a tudatlansággal való hivalkodás lenne.

Miután szótár segélyével kibeszélgettük magunkat, én a folytonos szégyenkezésben azzal az eltökéléssel fogtam vele kezet, hogy mingyárt holnap franciára kezdem tanittatni gyermekeimet. Ő pedig azzal az eltökéléssel búcsúzott, hogy a további munkáimat is leforditja.

Hát igen, hadd tanuljanak a gyerekek. Ha már én szamár maradtam, legalább ők legyenek okosak.

Hiszen azt is mondhatnám ilyen szégyenletes eset után, hogy ide azt a grammatikát, neki vágok annak a francia nyelvnek, de hát az ember jobban szereti a gyerekeit magánál, inkább azokra gondol, de még kényelmesebb is, hogy mások tanuljanak, ne maga az ember. Ez egyszer igy van.

Hát tanulni fognak, punktum. Fölkiabáltam összes ismerőseimet valami francia fiu vagy leányka után, akitől játszva sajátitsák el a gallok nyelvét.

Hanem a fickók savanyú képet vágtak a dologhoz. Épen abban a korban vannak,(az idősebbik gyerek Rákóczynál tart a históriában) amikor ez a mi fajtánk azt hiszi, hogy az egész világ nem áll csak magyarokból és németekből. És hogy a németek pusztán csak azért vannak, hogy a magyaroknak legyen kit megverni. Sőt az a nézet is beléjük van már csöpögtetve (mert ellenzéki képviselők is megfordulnak nálam), hogy már talán ez idő szerint se lenne eleven német a földgolyóbison, ha nem azon mulna, hogy Bánffy nem enged hozzájuk nyulni.

Mikor előhoztam a fiuknak, hogy franciául fognak tanulni, nem igen lelkesedtek; ők is kiálltak a maguk ellenvetéseivel.

– Minek az?

– Hát mert az igen szép, ha valaki franciául tud.

– De mire való? – kérdezte Bercike.

– Beszélgetni fogtok a francia gouvernanttal.

– De mi nem akarunk vele beszélgetni.

– Hát akkor egymással fogtok beszélgetni.

– De egymással csak magyarul szeretünk beszélni.

– Hát akkor a franciákkal fogtok franciául beszélni.

– Hol vannak? (t. i. a franciák.)

– Otthon, az országukban. Majd, ha nagyok lesztek, elviszlek egyszer Franciaországba, beutazzuk és akkor ti lesztek ott a tolmácsaim.

– Igazán van ország, apa, ahol a parasztok is franciául beszélnek? – kérdé Bercike bámész szemekkel.

– Hogyne. Még pedig nagyobb Magyarországnál.

– Igaz, Laci? – kérdé ismét Bercike Lacira tekintve. (Nekem nem akarta hinni a kis zsivány.)

– Hát nem láttad a mappán, te vaksi? – förmedt rá, a gimnázista souverain fölényével.

– Én inkább nem megyek. Hadd tanuljon a Laci.

– Én se megyek – csökönyösködött Laci.

Láttam, hogy most már csak ravaszsággal lehet dülőre vinni az akaratomat.

– Ej, pedig jó volna, ha tudnátok valami extra nyelvet, hogy mikor valami titkos dologról akarnátok egymással szót váltani, ne értsék a pajtásaitok, se a Gyuri, se a Miska, se a Pali. – Teringette, hogy enné ezeket a méreg, de még mi se értenők, hogy mit beszéltek, t. i. a mama és én. Az volna a nagy parádé.

Ez tetszett nekik. Összepislogtak a barna szemecskéikkel és ez a megegyezést jelentette. Igen, az nagy parádé volna.

– Hát nem bánom, apa – jegyzé meg Laci.

– És te Berci?

Vállat vont, hogy ő se bánja.

Ezzel átestünk az első nehézségen. Harmadnapra megvolt az élő grammatika is, egy francia nyelvmesternének a leánykája, egy gyönyörü kis leány azon a mesgyén, mikor a bimbó már fesleni kezd, de még nagyobb a zöldje. A rózsából, vagyis a leányból csak a szélek kezdenek kihasadozni, de még tulnyomó a gyerek. Bizonyosan beszélget még otthon a bábuival is, de már a tükrével is szóba áll.

Szóval, egy kedves kis backfisch a Karolin, aki játszani és hancurozni is fog még a fiukkal. S az ilyen az igazi ternó.

Az is nagy előnye volt, hogy jól beszélt magyarul, mert már ő itt Pesten született, (vagy tizenöt év előtt.) Ha nem tudna jól magyarul, kinevetnék és nem lenne semmi tekintélye előttük. Ezeket az argumentumokat hoztam föl a magyar volta mellett magamban, de voltaképen a nemzeti chauvinismus rosszalkodott bennem; – örültem, hogy a kis leány nem francia földön termett. Irigylem a szépet az idegenektől.

A fiuknak persze nem volt szabad tudni, hogy a Karolin magyar lány: előttük ez teljesen aláásná a suprematiáját. Abban semmi gyanusat nem találtak, hogy jól beszél magyarul. Magyar gyerek előtt természetesnek látszik, hogy magyarul még a rézbőrü indián is tud. Mert akárhogy dicsérjük mi apák a gyerekeinket, az ő logikájuk, érvelésük és okoskodásuk, amelyiké jól indul is, nagyon primitiv fokon áll. Két éve sincs, amint figyelmeztettem egyszer a Bercit, ki az ágy szélén fölállt: „Leesel pajtás“, mire főlénynyel felelt föl: „Hát nem látod, hogy fogom az ingemet?!!“ Valóságosan bele fogódzott az ingébe és azt hitte, hogy most már le nem eshet.

De magukhoz való eszük nekik is van. És az első társalgási óra épen ezért nem jól sikerült. Pedig szép és ünnepélyes dolog volt az, mikor a három gyermek letelepedett az asztal körül, az enyimek nevetgélve egymásra, de ellenséges szemmel méregetve a liliputi nevelőnőt, a harmadik gyermeket, ki fülig pirulva ült köztük, komolyra torzitva vékony eleven arcocskáját, mint egy anyóka. Ő még jobban félt szegényke, mint a tanitványai, szive bizonynyal hangosan dobogott a hótiszta fehér blouse alatt, mert először ült ma a kathedrán. Az én kölykeim csak a francia nyelvbe fognak bele, de a kis Karolin megindul egy nyomorú uton, félénken, bizonytalanul, talán szepegve is, mint a kis csirke, mikor először kezdi kikaparni a saját napi élelmét.

Szegény kis mamzell, bizonyosan mindent tudsz és mindent elé fogsz tárni, amit mamád a harmincéves házitanitás griffjeinek raktárából belégyömöszölt fejecskédbe, talán el is próbáltad otthon és kezded is egymásután kibontogatni az első óra alapvető tudnivalóit, de te ezeknek a tanitványoknak a fickándozásaira nem számithattál, kik ugrálnak tárgyról-tárgyra, mint a verebek, kérdezősködnek kiváncsiságból, dévaj kötekedésből és tréfának vesznek mindent, még a te rettenetes, kacagni való komolyságodat is.

A szobában levő tárgyak francia neve csakhamar kimerül. Az asztal, a lámpa, a szék, a könyv neve mind tudomásul vétetik, utána mondani ugyan nem akarják (mert nevetségesen hangzik), hanem most már ők kezdenek kérdezni ujakat.

– Nem, az nem, – kiált közbe a Berci, – hanem hogy hivják a juhot?

– Brebis, – mondja Karolin.

– Brebi! Brebi! Bolondság. Igazán Brebinek hivják?

– Ha egyszer mondom, – felelé a kis tanitónő tettetett szigorral.

– És hogy van a bárány?

Karolin zavarba jön, de a mai nap nagy szerepe nem tűri meg a hosszú habozást.

– Aussi brebis, – felelte. – Az is brebis.

De már erre kitör a hahota, ujjongás. A kis fickók fölkerekednek az asztaltól s diadalmas arccal, táncolva, ugrálva rohannak a szobámba.

– A kisasszony nem tud franciául. Nem tud. Nem tud. Hidd meg apa, nem tud!

– Hujjujú! – orditozta a kisebbik. – Semmit se tud a kisasszony!

– Ejnye, mit beszéltek! Mordizom adta, hol a nádpálca? Már hogy ne tudna?

Laci állásba teszi magát, mint egy igazi férfi.

– Ha én egyszer azt mondom, hát az úgy is van. Tudod, apa, hogy én soha se szoktam hazudni. A leány csakugyan nem tud franciául. Azt kérdeztük, hogy hivják a juhot, azt mondta „_brebis_“, erre aztán kérdeztük, hogyan hivják a bárányt és azt mondta: _aussi brebis_ – hogy azt is juhnak hivják. Hát mondd meg már most, hogy lehet-e olyan bolond ország, ahol egyformán hivják a bárányt és a juhot? Hogy kérne ott a Stempliné (a szakácsnénk neve) egy kiló bárányhust és egy félkiló juhhust a mészárszékben.

A gyereknek tökéletes igaza volt, mindjárt is átláttam, hogy a kis Karolin bizonyosan sohase járt falun és nem látott se eleven bárányt, se eleven juhot, legfölebb sült alakjában kerülhetett eléje a juhcsalád s nem vigyázta meg az egyes családtagokat, a kost és a jerkét, az ürüt, a juhot, a bárányt, egyenkint. Hanem hát ki nem szolgáltathattam a tudatlanságát prédának, inkább Franciaországot fosztottam meg az egész juhállományától.

– Szamarak vagytok! – rivalkodtam rájok. – Tudnotok kellene, hogy Franciaországban nincsenek juhok. Még szép a kisasszonytól, hogy ennyit is tudott. Olyan állatoknak, amik nincsenek, ugy-e ti se tudjátok a nevüket.

Kételkedő arcokat vágtak.

– De hát miért nincsenek ott juhok?

– Hja, mert nincsen mit legelniök. Ott minden földet szántanak és vetnek.

Szóval, kivágtam valahogy nagynehezen Karolint, de azért a fiuk nem emlitették egymás közt más néven, csak „Aussi brebis“-nek. Egész nap hallani lehetett: „Aussi brebis“ ezt mondta, Aussi brebis úgy tartja a száját, Aussi brebis hajában ilyen fésü van, Aussi brebisnek le volt szakitva a mellényéről az egyik gombja. Sőt annyira ragadós az afféle, hogy mi is csak „Aussi brebis“-nek hivjuk attól a naptól kezdve.

Este az ágyban levetkőzve (különben is mindennap nagy tanácskozás szokott közöttük folyni) hallottam őket sokáig petyegni. Berci kezdte:

– Hidd meg, Laci, még se tud az Aussi brebis franciául.

– Én is azt mondom.

– Ne tanuljunk tőle.

– Ne tanuljunk.

Másnap megint eljött az Aussi brebis; az anyjuk csak nagy nehezen birta a lázadókat behajtani a tanuláshoz és most megint megfogták a szegény kis Aussi brebist. Nem volt szerencséje. Azt kérdezték, hogy hivják a lovat.

– Cheval.

– De hát a csikót?

– Petit cheval.

Hurrah! Hurrah! Soha se hallott még az Aussi brebis ilyen diadal-orditást. Az a hahota, ami megcsendült, mintha tiz csengetyü csilingelne, az a rohanás ki a szobából:

– Éljen, éljen Aussi brebis! Semmit se tud Aussi brebis!

(Majd hogy el nem sülyedett szégyenletében a boldogtalan lányka.)

Szerencsére nem voltam otthon. Vártak, nagyban vártak az uj leleplezéssel és előadták szörnyü prozopopeával, mint olyan emberek, akiknek az igazságára végre rásütött a napfény. No, ugy-e hát hogy még se tud az Aussi brebis franciául?

Végig hallgattam a kinos affairet. Az ördög győzze őket uj ötletekkel. Most már a lovakat konfiskáltam el a franciáktól.

– Oh, ti kis incifincik! Hiszen persze hogy más a ló meg a kis-ló és más a csikó; de Franciaországban nincs ló semmilyen. Még szép az Aussi brebistől, hogy tud felőle, okos leányka.

– Hát hova lettek a lovaik?

– Ott már olyan magától járó szekere van mindenkinek, aminőt egyszer láttatok az Erzsébet-téren, amit ti úgy híttok, hogy „a polgármester ördögszekere.“

Összenéztek nagy komolyan. No, ez bizony igaz lehet. Hanem azért azt követelték, hogy vegyek nekik most mingyárt egy magyar-francia szótárt.

– Mit akartok a szótárral?

– Meg akarjuk fogni az Aussi brebist. Mert biztos, hogy nem tud franciául. A szótárból majd előre kinézzük és úgy kérdezősködünk. Mert ha szótárunk nincs, mindent mondhat.

Nosza, mit volt tenni, mint rögtön szalasztani a cselédet a Carrier János szótáráért.

– Hát csak fogdossátok az Aussi brebist!

Hanem iszen volt is dolga a szótárnak! Ki nem bocsátották szinte reggeltől estig a kezükből, buvárolták, turkálták, kikeresték, bevágták a legkülönösebb szavakat és keresztkérdésekbe fogták a kis brebist, aki most már több szerencsével siklott ki a körmeikből.

Amely nap ráértem, mindig kikérdezgettem.

– Mennyire vagytok az Aussi brebis-vel?

– Majdnem megfogtuk vagy kétszer, de ledisputálta a hibáit. Pedig biztos, hogy nem sokat tud.

– Hát csak süssétek ki rá.

– És mi lesz a jutalmunk?

– Megverem.

– És még?

– És nem fog kelleni tanulnotok.

– Jól van.

Még csak nagyobb szenvedélylyel, kedvvel folytatták a hajszát. Végre egy napon kezdték belátni, hogy mégis sok szót tud a kis brebis. A Bercike megsimogatta az államat: „Ne verd meg, apa.“

Játszott is velük, tehát megszerették. Most már én kezdtem őket bizgatni.

– Tudjátok mit, fiuk, hát nem verem meg az Aussi brebist. Hanem most már én is gyanakszom, hogy meg lehet fogni, de nem a szavakban, hanem a ragozásban és a nyelvtani szabályokban. Amelyitek megfogja, kap egy biciklit.

Mind a kettő bizonykodott, hogy megfogja, hanem hozassam meg nekik a nyelvtant, hogy előre készülhessenek.

Meghozattam nekik a nyelvtant is, vastag, erős disznóbőrbe kötve. Most is itt hever az asztalon, ahol e sorokat irom, de csupa rongy már, csupa foszlány… Ki kell a szemétre hajitani.

Addig, addig fogdosták vele az Aussi brebist, mig mind a fejükbe szaladt, ami benne volt s egy nap csak azon vették észre magukat, amint már tizennégy hónapig üldögéltek délutánokint a nagy ebédlőasztal körül, hogy az ördög se ösmeri már meg, hogy a három gyerek közül melyik beszél jobban franciául, az Aussi brebis-e, vagy az én porontyaim.

Az Aussi brebis maga is sokat tanult egy év óta, valóságos nevelőnővé képződött a nagy ellenőrzésben és hajszában, azonfelül szebb lett, nyulánkabb, nagylányosabb. A fickók is nőttek valamit, de keveset és még nem annyit, hogy… Pedig, – de ezer bocsánat, semmit se szóltam.

A Berci fogai vagy a képek roppant értéke.

Gyakran van szó a társaságokban a képek tulságos áráról. Azt mondják abnormis, hogy egy nagy piktor többet kapjon egy képért, mint a mennyit egy nagy államférfi, egy lángeszü biró (vagy akármiféle) egy egész életen át szerezhet a müködésével.

No én ezt nem irigylem a festőművészektől, de bizonyos kifogásaim és kételyeim nekem is vannak. Az például az én fejembe se fér, hogy egy szép major egy erdővel, a háta mögött egy kis réttel, néhány gyönyörü fával többe kerüljön és többet érjen egy képre festve, mintha örökáron veszem meg természetben. Ez kétségkivül bolondság. De miért volna a bolondság egy kisebb bázis, mint az okosság? Mivelhogy ez is, az is megvan az emberekben. Épen olyan jól lehet épiteni az egyikre, mint a másikra, sőt kell is, hogy tekintetbe vétessék mind a két faktor.