# Öreg szekér fakó hám: Újabb elbeszélések ## Part 13 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/oreg-szeker-fako-ham-ujabb-elbeszelesek-42379/index.md – Ah, balról? A Nr. 17-ben. Ugy már lehetséges. – Ki cselekedte azt? – orditá Pantalovics. – Ugyanaz a járásbiró, a kit tegnap volt szerencsém emliteni. – Megint? Hiszen azt kilökte tegnap? – Természetesen, eltávolitottam a Nr. 15-ből, mert azt nagyságod vette ki, de beszállásolta magát a Nr. 17-be, mert az még üresen állt. Pantalovics a fogait csikorgatta. – Ön egy infámis ember, hallja! Ha rögtön ki nem hurcolkokik onnan is az az úr, én megyek el egy más villába. Megértette? – Igenis, igenis, – makogta a kényelmi tanácsos zavartan. – A mi a szobából való kihurcolkodást illeti, azt értem, de a mi a szobát illeti… – Azt a szobát is én fizetem, – jelentette ki Pantalovics. Ez megdöbbentette Brunner urat, mert ez már minden fogalmat felülmult, a mit magának a gavallérságról alkotott. A mi sok, az már gyanus. Mik ehez képest a legnagyobb gavallérok, a kiket ő ismert, az osztrák főurak? Azoknak a nagyúri volta legfeljebb abban nyilvánul, hogy fotográf-masinájuk van s ingyen veszik le a népet; Pantalovics azonban parancsol és fizet, megfizeti a levegőt, a virágillatot, a kilátást és még a csendet is. Pantalovics úr valóságos üstökös a vendégek közt. Bár még mindig piszkálta Brunner urat némi gyanakodás, mégis teljes mértékben lenyomta minden egyéni akaratát a szertelen tisztelet, melyet Pantalovics iránt érzett. Vakon engedelmeskedett neki, legott elszállásolta a járásbirót és pedig ezuttal önzetlenül, sőt nagylelküen, mert fent a második emeleten és lent a földszinten is volt még a Pantalovicsé fölött egy-egy üres szoba, ahonnan esetleg lehangzott vagy felhangzott volna éjjelenkint az idegbántó köhécselés, de ő mindezek dacára, az épület másik szárnyába helyezé el a vérköpős járásbirót. Közvetlen a Horváthyék szobája mellé. Brunner úr finom lélek volt s úgy tudta a házat vezetni, mint a hogy egy államférfi vezeti az országot, hogy minden egyes ténye beszélni látszik a közönséghez. A járásbiró szomszédsága csak kellemetlen lehetett mindenkire. A Horváthyékhoz való elhelyezés ténye célzatokat rejt magában. S közelfekvőnek látszott az a föltevés is, hogy az áthelyezés ebben az alakban a Kürtössy-család intrikáira vezethető vissza. Ilyen viszonyok közt fogamzott meg bennem az a terv, hogy közbelépjek és a gonosz Ponci megbünhődjék, a derék Horváthy-család pedig elégtételhez jusson. Ehhez pedig egy nálamnál hatalmasabb munkatárs kellett. Kiszemeltem a sorsot. Mert a sors néha a maga bolond fejétől is cselekszik, de a leggyakrabban okos emberek mesterségesen fogják az ekéjük elé, ellátják a szükségesekkel, és ráhagyják: no most már magadtól csináld tovább! Közben a Pantalovics alakja egyre nőtt a villa lakói előtt, mígnem valóságosan legendáriussá vált, mint az utolsó Cobor grófé, ki mahagoni fa tüzénél főzte meg angol vendégének a paprikás gulyáshust, vagy az Eszterházyé, a ki lepuffantotta a tizezer forintos lovat, mert olyan gebét nem használhat semmire. Mikor ugyanis Pantalovics kifizette Brunnernek a heti számláját, visszajárt volna az egyik százasból ötven forint, mire hanyagul intett a kezével: „Oszsza ki a többit a cselédek közt.“ Forgós teremtette, ez már valami. Ez már tény. És milyen tény. Brunner úr pedig a tények embere volt s kimondhatlan rajongást kezdett érezni Pantalovics iránt, – a mi épen jól belevágott terveimbe. Egy napon a kis Ponci a darazsakkal foglalkozott. Egyik fészküket kiásta olyan érdeklődéssel, mint azok, a kik Pompejit és Herkulanumot hozták fölszinre. Épen a délutáni álmaikat aludták a villabeli betegek, a kertben nem volt más, csak a Ponci. No, ez a legkedvezőbb idő. Leszaladtam egy közeli boltba és megvettem ott a legszebb bádog trombitát, aztán visszasiettem vele a kerten keresztül, már messziről rákiáltván a fiucskára: – Poncikám lelkem, hoztam magának valamit! Ponci élénken pillantott fel, hogy ki szól hozzá, de láthatólag megcsappant a kedve, mikor engem ösmert fel a megszólitóban; nem szaladt felém, mint a gyermekek szoktak ilyenkor, hanem csak úgy félvállról kérdé: – Mit? – Egy szép trombitát. S ezzel felmutattam a napfényben csillogó bádog játékszert. Ponci nézte messziről, de meg se mozdult, mintha oda volna gyökerezve. – Hát nem jön ide? Nem felelt és nem jött. A gyermekek ösztöne többet ér, mint az öregek tapasztalása. – Ej, ej Ponci! Hát nem kell a trombita? Pedig milyen hangja van! No, akkor odaviszem én magam. S mellőzve a kacskaringós utat, egyenest a gyepen siettem az ajándékkal. Ponci azonban ezalatt egyre hátrált. A jó Isten tudja, miféle érzés ösztökélte rá. – Lássa Poncika ez már nem szép; a helyett, hogy megköszönné az ajándékot, a mit viszek, a helyett, hogy pacsit adna, szökik előlem, mintha valami harapós farkas volnék. De beszélhettem én annak. A mennyire közeledtem én hozzá, annyira távolodott ő tőlem. Egyszer csak ott voltam a darázsfészeknél, de ő meg elszaladt a halas medencéhez. Úgy néztünk egymással farkasszemet. Közben gyönyörködtem a kibontott darázsfészekben, mely csodálatra ragadhat mindenkit, a ki megnézi. Milyen remekmű! S mi még oktalanoknak merjük nevezni az állatokat! Milyen nyegleség! Majdnem az összes művészeteket, az egész ipart az állatoktól tanultuk – de milyen nehezen. Az állatok ellenben semmit se tanultak tőlünk, épen annyit tudnak, a mennyit a teremtés utáni első nap. A kis darázs már bizonyosan Ádám és Éva idejében tudta a papirkészitést, az emberi müvészet ellenben még ma sem képes megadni a kartonnak azt a könnyüséget és erősségét együtt. Ezredévekig irtunk ónra, kőre, vasra, pedig a papir már készen lógott a fák gallyain. Csak oda kellett volna nézni. A kis darázs tarisznyaformában kiakasztotta csodás szövöttjét a fák ágaira. És milyen tökéletes, milyen finom! Az eső lefut a mázos felületéről s a madár át nem birja vágni a csőrével. Az ember tapogatódzott, küzdött a vegytan és technika akadályaival, pedig ott volt az orra előtt a nagy titok a darázs tarisznyájában. Még a lefolyt utolsó században is azt hitték egy ideig, hogy papirt csak rongyból lehet csinálni. A darázs pedig járt, röpködött kevélyen a maga sárga-fekete dolmánykájában s ujjongva döngte: „No, én növényi anyagból dolgozom.“ Aztán micsoda családból való! Csupa művészek, csupa gyárosok, csupa épitészek. És mennyit dolgoznak! Minden évben egy házat építeni… De mit, egy házat! Egy egész földalatti várost. Komplikáltat, művészit, mint a Westminster, s ezt egyetlen darázs építi önerejéből, tótok nélkül. Mérnök, munkás, pallér, minden ő maga. Mihelyt a levegő melegedni kezd, üreget keres a földben; ha talál, annyi mintha ingyen fundushoz jutna; ha nem talál, váj magának. De hát van-e hozzá csákánya, ásója? Az ugyan nincs, de adott neki az Isten erős állkapcát, azzal szurkálja ki a szükséges lyukat. Egy körülfolyó karzat vezet egy-két láb átmérőjű üregbe, hol az új városnak épülnie kell. Mindenek előtt fejszére volna szüksége, melylyel a faszálakat elhasogassa, hogy házának külső falait finom tépésszerű anyagból megépítse. Fejszéje nincs, de pótolja a tapogató szarva. (Magad uram, ha fejszéd nincs) s nincs az az ács, a ki ügyesebben dolgoznék a szekercével, mint ő kelme azzal a szarvval. De malter is kellenék a falak összeragasztásához. Majszter uram, vagyis majszterné asszonyom a miatt se jön zavarba, mert a legjobb malter a nyála. Hozzálát serényen s épiti a falakat, a padlatot, a boltozatot, azután az erkélyt, ezt a pompás filigrán, félkerek müvet, melyet tizenkét, csinos, könnyü oszlop tart s mely tele van hatszegletes apró kamrácskákkal, alól minden kamra kis nyilással. Egy egész darázs-kaszárnya. Mindenik erkélyen másfél ezer kamara. Minden erkély után egy sor oszlop következik, aztán megint uj erkély és megint oszlopok és megint erkélyek hatvanezer lakosra épitett celákkal. Mennyi művészet, mennyi pompa, – de mi haszna? Jön a kis Ponci és kiássa, szétrombolja az egész várost. Hát legyen aztán ilyen körülmények közt valakinek kedve darázsnak lenni és nem csipni, nem dongni. Az ördög tartsa meg az egykedvüséget. Csak azért is dongó, diri-diri-dongó. – De szép ez a nagy darázsváros, Poncika. Tudok én még annál egy nagyobbat. Jőjjön csak, megmutatom. De Ponci makacsul állt meg a szökőkutnál és hogy az alatt se teljék az idő hiába, az arany-ezüst halakat dobálgatta kövekkel, csak néha pillantott felém lopva, hogy ott vagyok-e még? – Hát nem kell a trombita? Szóljon már Ponci. Mert akkor másnak adom. Ponci nem felelt, konok dac ült a homlokán és az ajkai körül, melyeket összeszoritott, a szemeit pedig leszegezte a földre, mint egy bakonyi zsivány. – Jól van, nem bánom hát, ha nem jön is; ide teszem a trombitát az aloé levelére, innen vegye el, ha akarja. Pá, pá, Poncika! Ezzel ott hagytam a trombitát s a villa felé indultam, hogy a szobámba menjek. Utközben azonban eszembe jutott, hogy jó lenne kilesni a fiut, mit fog csinálni, elbujtam tehát egy fenyves gruppban. Lassan közeledett a darázsfészek helyére s ott megállt kezeit hátratéve, minden oldalról jól megnézegette a trombitát, mely az aloé pléh-szinü husos leveléből látszott kezdődni, mintha virágja lenne. Szép volt, nagyon szép volt, nem birt megválni tőle a tekintete, de azért még sem mert hozzá nyulni. Nem bizott bennem, nem hihette, hogy az örömét keresem. Érezte, hogy valami veszedelem van a trombitában, de nem birt ellentállni. Két fapálcikát tört a jávorfa galyról s azokat összetéve, mint csiptetőt, lenyult, fölemelte velök nagy óvatosan a játékszert és igen csodálkozott, hogy semmi baja sem lett. A játékszer nem lőtt, nem ugrott ki belőle valami kis ördög, nem frecscsentett semmi mérges nedvet a szeme közé, egy tökéletesen ártatlan trombita volt, egy cseppet se rosszabb annál, melylyel Gábriel főangyalt festik, pedig, ki tudja miért, de ugy gondolta, hogy pokoli meglepetés jön ki belőle, mint a hogy az némely játékszereknél előfordul; a kettétört zsemlyéből kiugrik egy egérke, a zöld-selyem káposztafejből kipattan egy nyul és muzsikálni kezd. Csakhogy ezek mind kedves, bohókás dolgok. Hanem a trombitából valami vérfagyasztó szörnyeteg bujik ki és talán föl is falja. Valóságos örömkiáltásban tört ki, hogy a trombita használható, mindamellett messze tartotta el magától, mint valami dinamittöltényt, miközben aláhajolt és ugy nézett be a csövébe. No az bizony épen csak olyan volt, mint a többi trombitáké. Semmi gyanús, semmi rendellenes nincsen benne. Merész elhatározással kezébe vette és bele fujt. – Trom prom, tru ru, rú rú. Élesen, hatalmasan bugott és harsogott a mélységes csöndben. Mert kihalt, hangtalan volt az egész kert. Csak a méhek és a darazsak zümmögtek a virágokon. No, ezeknek a zöngését ugyancsak elnyomta a trombita. Mert a kis Ponci mindinkább beleszeretett a hangjába, fujta lélekszakadtig. Cseresznyétől maszatos pofácskái kidagadtak, mint két pampuska. Most már jó kerékvágásban van minden, siettem fel megelégedetten a szobámba, várni az eredményeket. De már is mutatkoztak. Pantalovics rohant le velem szemben a lépcsőkön hálóköntösben, hajadonfővel, majd feltaszitott. – Brunner! Hej Brunner! Hollá! Brunner! Hátra fordultam. Brunner úr megszeppenve jelent meg a lépcsők alján. – Hallja ezt? – rivall rá Pantalovics. – Hallja azt a trombitát? Meg kell ettől őrülni. Ki cselekszi ezt? Brunner úr mindenek előtt lekapta házi sapkáját a nagy Pantalovics előtt, aztán a ház homlokzata felé szaladt, honnan betekintett a kertbe. – Hagyja el, hagyja el, – kiálta könyörgő hangon Poncinak. – Oh, Szüz Mária, Szüz Mária, ne hagyj el minket! Ponci azonban most egy hängematteban hanyattfekve és himbálózva, csak tovább is fújta roppant nagy kedvteléssel, mint Pan az ő sípját, hogy se nem hallott, se nem látott azon kivül egyebet. – Ki az az istentelen? – ordítá mind jobban feldühödve Pantalovics. – Egy fiúcska, nagyságos uram, egy kis fiúcska, – dadogta Brunner úr alázatosan. – No hát, menjen oda és verje meg jól azt a gaz kölyköt. A kényelmi tanácsos elsápadt. – Az lehetetlen, lehetetlen. Kürtössy császári és királyi kamarásnak a fia… egy kamarásnak a fia, egy kamarásé. Pantalovics elkékült a dühtől. Levegő után kapkodott, mint a fuldokló. – Lehetetlen? Mit locsog maga össze-vissza? Hát nincs keze, a mivel elverje? – De egy kamarás, egy kamarás fia, a ki maga is valamikor kamarás lesz. Pantalovics kiugrott volna talán a bőréből is, ha a nagy zajra oda nem siet az ápolóné. – Eredj Zsuzsa és verd meg azt a trombitáló gyereket, de csak a fejét üsd, hogy meg ne sántuljon. A Zsuzsa nem volt rest, nem kérette magát, ha egyszer az úr mondja, – rohant, mint a szél. Félpercre rá aztán megszünt a trombitahang, mintha ollóval vágták volna el, mély csönd lett utána, felváltván azt hamar a Ponci jajkiáltásai. Én már akkor fent voltam a szobában és az ablakból néztem, hogyan páholja Zsuzsa a kapálódzó, rúgó, harapó Poncit, csihi-puhi üti jobbról, pif-paf üti balról, a hol éri, a Ponci bőg, apját, anyját hivja rettenetes üvöltő hangján. A villa betegei megriadva futnak ki szobáikból. Jaj, kit nyúznak? Hihettek-e szemeiknek, hogy a kis despotát, a Kürtössy Poncit deklinálja a parasztasszony, az új lakó gazdasszonya? No, ez már mégis sok. Szent Isten, mi történik, ha a méltóságos kamarás úr észreveszi? Szörnyülködtek, de beavatkozni nem mertek. Az egyik Peregi kisasszony oda akart menni, de az anyja visszatartotta. – Maradj veszteg Mici, még téged is meg talál ütni és úgy se tartozol még a családhoz. – Istenem, istenem – sopánkodott egy öreg asszony (egy árvaszéki birónak a neje Egerből), – ha ez ötven év előtt történik és például, ha Bártfán történik, hogy rohanna most elő egy huszár és hogy vágná le a fejét annak a parasztasszonynak. – Hja a hely és az idő! – sóhajtott fel egy köszvényes aggastyán a mankójával hadonászva, – két nagy faktor. De hol lehetnek a szegény Ponci hozzátartozói? Valóban attól lehetett félni, hogy a parasztasszony magától is megelégli a Ponci büntetését s a néző kompánia elesik a legnagyobb élvezettől, hogy t. i. a kamarás vagy a hadnagy talál előtoppanni s megtámadván a gazdasszonyt, arra Pantalovics is kicsörtet a gyöpre; az lenne csak igazi hadd el hadd. És csakugyan jött Kürtössyné, teljes negligében futott ki szobájából, nem nézvén se jobbra, se balra, fellökve virágcserepet, öntöző kannát, furiában rohant, mint a nőstény tigris, ha hallja kölykének szivettépő orditását. Nem úri asszony többé, vége a fölszedett társadalmi máznak, most csak anya, s ráveti magát egész elszántan Zsuzsa asszonyra. – Huh, te bestia, ereszted el mindjárt a gyermekemet! S a vézna, törékeny teremtés, a kit a szél is majdnem elfújt, olyan erővel rázta meg a hatalmas Zsuzsát, hogy az meglepetésében eleresztette Poncit, a ki szörnyű visitással, a ház felé száguldva mentette az irháját. Zsuzsa asszony idegen körmöket érezvén fúródni nyakába, csak egy percig volt meglepetve; amint megpillantá ellenfelét, fitymálón mosolyodott el. – Oh no, kis csutak! Mit akar? Hiszen mindjárt összeroppantom, mint egy bolhát, ha magához nyúlok. Ugy? Maga az anyja a gyereknek? No, szült volna inkább egy kopókölyköt. Össze-vissza harapott a pokolra való. Hanem ereszsze el a torkomat, mert megtalálom taszitani. Főlénynyel bánt vele, mint egy nagy medve a menyéttel, de Kürtössyné nem látott, nem hallott, csak ütötte a kis csontos kezeivel, a hol érte. Nem igen fájhatott az annak, de azért mégis megsokalta, megrestelte. – Ej, menjen a pokolba! Nem szégyenli magát úri asszony létére verekedni, – s olyat taszitott rajta, hogy az neki tándorodék egy fának s részint a lökéstől, részint az ijedelemtől vagy a dühtől ájultan esett össze a gyepen. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ily szörnyű következményeket hozott a kis trombita. Ez már sok volt. Ennyit magam sem akartam. És ha ezzel legalább bevégződött volna a kinos affaire, de a hogy az igazi verekedéseket egy diplomáciai háború előzi meg, ezt megforditva, egy diplomáciai háború követte. Kürtössyék, kivált a férfiak, hallván a történteket, haragra gyúlva követelték, hogy Zsuzsa asszony rögtön hagyja el ezek után a villát. Zsuzsa asszony hallani sem akart erről, kihivóan felrakta kezeit a csipőire. – Én innen egy tapodtat se mozdulok, hanem ha már annyiban van, megmutatom nekik, hogy ők pusztulnak el innét. Brunner úr próbálta kiegyengetni a dolgokat, de nem lehetett. Az elkeseredés nőttön-nőtt, különböző üzengetések és apró boszantások révén, ugy, hogy végre ultimátum gyanánt állitották Brunner úr elé a kérdést: „Vagy én megyek vagy a másik.“ Kinos órák voltak ezek a szegény Brunner úr életében. Nemcsak a villát, hanem az egész fürdőközönséget lázas izgatottságban tartotta a Kürtössy-Pantalovics-ügy, mint érdekfeszitő sakkjátszma. Vajjon merre dől? A világ szeme Brunneren csüggött, a kinek három napot adtak gondolkozásra. Brunner úr nagynak, fönségesnek, hatalmasnak érezte magát e három napon, de éjjeleit álmatlanságban tölté a kérdés latolgatásában. A kávéházakban, a kurszalonban, a sétányokon és az inhaláló termekben nyilvános fogadások történtek: ki lesz a győztes. Az előkelő osztálybeliek lehetetlennek tartották, hogy mikor egy rangbeli dámán olyan violentia esik, ne neki szolgáltassák elégtétel. – Ha Pantalovics gentleman, – mondák, – ő sem forcirozhatja a szolgálója diadalát. De ez nem volt egyhangú nézet. – Eh bolondság, – vélték mások; – Pantalovics nem ejtheti el az ápolónőjét (vagy tudja Isten mije). Hiszen azért hozta, hogy kell neki. Pantalovics tehát solidaris vele, s ha kilökik, őt is kilökik. Leginkább egyes kiszivárgó hirek hoztak csiklandós hullámzást a kedélyekbe. Emberek, a kik Brunnerrel beszéltek, (pedig mindenki igyekezett szóba állni a nevezetes férfiuval) egyes elejtett megjegyzéseit kolportálták, mint egykor a Bismarckéit, s azokra épitve kombinálták ki a történendőket. Valaki azt mondta volna állitólag a kovácsműhelyben, a hol Brunner úr a lovait patkoltatta: „No, végre is nem nehéz választani a kamélia rózsa és a laboda közt.“ Mire igy felelt Brunner úr. – Hm, hm. A gondozott kertekben karóstul állanak a növények és ha karóstul számitanának is, föltéve, hogy egy kamélia mellett egy ezüst karó volna beszúrva, a laboda mellett ellenben egy arany karó, minden okos ember a labodát választaná. Ez az ártatlan kijelentés valóságos pánikot idézett elő a Kürtössy-párton, mig ellenben a Pantalovicsék vitorláit kedvező szél lengette vigan. De még két nap volt hátra, ez alatt sokat lehet csinálni. Kürtössy az ősi familia becsületét látván kockán, mindent megmozgatott, hogy a nagy szégyent elháritsa. Jó lábon volt a környék összes főuraival, köztük a szomszéd kastélyban nyaraló stájer kormányzóval is. A második nap sorba látogatta őket, elmondván nekik a dolgok mibenlétét, mire azok harmadnap visszalátogatták s fényes négylovas hintókkal telt meg a Verona udvara, Brunner úr szive táncolt örömében, kevélységében. Hát még mikor a kormányzó ő excellenciája ő vele is kezet fogott s megveregetvén vállát, mondá: – Reménylem, hogy tisztelt barátom Kürtössy, jól fogja magát önnél érezni, kedves Brunner. Járjon ön kedvében e derék úrnak. Brunner arca sugárzott, s szemeit ájtatosan emelte föl ő excellenciájára: – A véremet is szivesen ontanám Kürtössy urért. – Ön derék ember, – szólt a kormányzó meggyőződéssel, – adieu! Brunner úr fülében égi zene gyanánt csengtek-bongtak e szavak egész nap, egész éjjel – de elterjedtek azok a Kurortban is és a Pantalovicsék akciái rohamosan szálltak lefelé. Kürtössy a harmadik nap délutánján már annyira a nyeregben érezte magát, hogy komót-sapkában sétált a kertben s az egyik lugasra kitétette a nyomtatott táblácskát: „Reservirter Platz“, a mit csak a főhercegek és a legnagyobb potentátok cselekesznek meg. Kürtössy tüntetett. Kürtössy azt látszott ezzel kikiáltani a közönségnek: „Itt én vagyok az úr.“ Pantalovicsnak én hordtam a külömböző hireket, első napon a jókat, azután a roszakat. Ő csak mosolygott akkor is, most is, és nem jött ki a flegmájából. A döntő reggelen azután komoly ünnepélyességgel, vésztjósló arccal jelent meg Brunner úr a szobájában; – lelke ez alkalommal oly kemény volt, mint az inggallérja. Magában ismételgette: a macska fél, de én nem félek, a macska enged; de én nem engedek. Azt hitte, nagy atakot fog kelleni kiállania Pantalovicstól, a ki majd Kürtössy ellen igyekszik őt megforditani – de hát ez már lehetetlen, a kormányzó miatt is. Pantalovics azonban egykedvűen pöfékelt garasos cseréppipájából, mikor belépett. – Üljön le, kedves Brunner úr. – Köszönöm, de csak röviden kivánom elmondani álláspontomat abban a kinos ügyben, hisz tetszik tudni… Pantalovics ásitott. – Tudom, tudom, de hagyjuk azt még… néhány percig. Valami egyebet hallottam. Azt tudniillik, hogy ön tavaly árúba bocsátotta a Veronát. – Igen, alkuban voltunk egy gráci patikáriussal, de nem jött létre az egyezség. – Miért? – Mert nagy differencia volt köztünk. Ő hatvanezer forintot igért, én nyolcvanat kértem. – Nyolcvanért tehát eladó? – Oh igen, – szólt Brunner úr türelmetlenül. – Top – csapta a markát Pantalovics a Brunner úr kezébe, aztán oda kiáltott a Zsuzsának, a ki az erkélyajtó üvegtábláit törölgette: – Keresd meg a bugyellárisomat Zsuzsa, ott van valahol a tegnapi kabátom belső zsebében és fizess ki belőle ennek az úrnak nyolcvan ezrest! Brunner úr nagy szemeket meresztett s olyan lélekzetet vett, mint a harcsa, ha vizet öntenek rá. Csóválta a fejét, szikráztak a szemei s a mig Zsuzsa asszony egyenként olvasta markába megnyálazott ujjakkal az ezreseket, csodálkozva motyogta: „Forgós teremtette, forgós teremtette!“ – Most pedig áttérhetünk egyébre, – mondá Pantalovics, kiverve a pipája hamvát, – akart ön valamit mondani? – Oh semmit, semmit. – Akkor hát rendben vagyunk. Csak tessék leülni és megirni az adás-vételi szerződést, majd mindjárt behivok két tanút is. A villát Szabó Zsuzsánna vette meg öntől – minthogy én neki ajándékozom a vételi összeget. Ön ha tetszik, tovább is megmaradhat itt házfelügyelőnek, de viszont követeli az új tulajdonos, hogy azok a népek, tudja azok a Kürtössyék, még ma takarodjanak ki a házából. Ki is mentek még aznap. A méltóságos kamarás úr most már a tulajdon kezeivel is jól elnáspángolta a Poncit, a ki miatt a familia tekintélye ekkora csorbát szenvedett. Csend és béke költözött ezentúl a Veronába és a kert darazsai, ha az emberekhez hasonlóan krónikát vezetnek az őket érő nagy eseményekről, bizonyosan ilyes valamit iktattak be az annálékba: „És ma vonult el területünkről, illetve a kontinensről ama rettenetes óriás, a ki megtizedelte fajunkat s romba dönté házainkat, városainkat.“ Lábjegyzetek. [Footnote 1: Falun a maszlag szúrós bogyóját nevezik a gyerekek tehénkének, persze olyan joggal, mint a fazekak füleit lovaknak. Ahol nincs játékos bolt, ott is megvannak azért a játékok. _M. K._] [Footnote 2: A család cimere egy kecske. _M. K._] [Footnote 3: Tó Pozsonymegyében, a magyarországi vadkacsák kedvenc mulatóhelye – Rivierája.] [Footnote 4: Gyakori eset, hogy az elpusztult anya helyett idegen réce jelenik meg a fészekben és segit a költést befejezni. _M. K._] [Transcriber's Note: Javítások. Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: 7 |ügyeljen rájok. |ügyeljen rájok.“ 8 |leszármazottakat illesse. |leszármazottakat illesse.“ 23 |Porovka, Itt |Porovka. Itt 24 |vele egyszere |vele egyszerre 33 |Ellenszevezik velök |Ellenszenvezik velök 42 |Nehez dolog |Nehéz dolog 62 |a juhot. a bárányt |a juhot, a bárányt 77 |„_A_–t“ mond |„_A_-t“ mond 157 |az nem baj, |az nem baj. 179 |mint a napfény, |mint a napfény. 181 |izé De nem |izé. De nem 295 |elháritsa, Jó |elháritsa. Jó]