# Nyomor ## Part 7 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/nyomor-43694/index.md Ó ne hidd papa, hogy ilyenkor szivem sír. Tudom én, hogy ez a mi nyomorúságunk csak időleges s ha epedő vágygyal gondolok is vissza arra az időre, midőn saját palotánkban bőségben, királyilag éltünk, azért nem keserít el az a nyomor, mely most ölel bennünket, az a száraz kenyér, mely alig akar ajkamban megnedvesülni… Érzem, hogy ez a 3 éves kín nem tart már sokáig, bízom az istenben, bízom te benned… Aztán én nem is érzem itt magam rosszúl. Bár itt vagyok veled, még sem vagyok itt. Ez az aranyos csillár visszavisz régi kis szobámba. Régi kis szobámban illatos hálófülkébe… A menyezetes ágy előtt látom könyves-asztalomat, a sarokban virágaimat s a nyitott ablakon beözönlő fűszeres illatokat, melyekkel a park fenyő-virágai köszöntenek… Ah, én grófnő vagyok itt is. Tudd meg, hogy én herczegek s herczegnőkkel beszélek, leülök asztaluknál, mulatok mulatságaikon. Felidézem ezt az egész világot képzeletemben s míg megírom róluk történeteim, dalaimat: addig velem vannak; de nem tudnak elhagyni azután sem. A költészet lebilincseli őket. Boldog vagyok. Van vágyam, van czélom s ezeket oly világosan látom magam előtt, hogy úgy tetszik, mintha egészen beteltek volna már is… Csak egy emlék keserít. Mintha ma is látnám – tudod még akkor épek voltak szemeim – midőn rádrohantak az uralkodó hatalom emberei, elkobozták jószágaidat, elvették legutolsó bútorod s kivitettek palotádból… Azt hiszem, tizenöt éves voltam akkor. Vagy tizenhat? Egyszerre kinn voltunk az utczán… Szegény mama, ő meghalt bánatában… Téged sajnállak. Te nem erre a nyomorra vagy teremtve. Hanem, nemsokára megváltozik az uralkodó hatalom s téged visszahelyeznek birtokaidba, melytől hazafiságod miatt fosztottak meg… Mikorra várod a kormányváltozást? – Mindennap. Hanem ha akarom, még már ma ismét a régi úr leszek. Csak egy levélkét kell írnom a miniszterelnökhöz, ilyen tartalommal: »Belátom, hogy vétettem önök ellen; megváltoztak elveim s önök közé állok!« – Akarod ezt, Sapho? – Inkább haljunk meg éhen papa, mintsem hogy lemondj elveidről… Aba gróf hevesen ölelé meg leánya megsoványodott, de még mindég szép nyakát. A leány atyja keblére rejté szelíd, de mégis büszke szép fejét: – Hanem éhes vagyok egy kissé papa; nincs egy kis kenyér? – Nem hozott a kenyeres asszony; _elfeledte_. Pompás burgonyát küldött a vendéglős »à la anglesse« – eszel? Comtesse Sapho falatozni kezdett. És midőn elkölté vacsoráját, megcsókolva atyja homlokát, aludni tért. Estve 9 óra felé járt az idő. Aba gróf egy lóczára hajtá fejét. Nem akart aludni, de nem is tudott volna. Egyáltalán pórias szokás éjfél előtt elaludni s ő nem is tudá grófi hajlamait levetkőzni. Sylvester estvéje volt. Gróf Baan emlékezett három év előtti Sylvesterjére. Monakóban a kártyaasztalnál… Ekkor veszté el legutolsó negyvenezer frankját. A rimánkodásra kapott vissza belőle annyit, amennyiért haza Magyarországba utazhatott. Még elég korán jött arra, hogy javainak árverésén jelen lehessen. Az adósságok lassanként felemészték milliónyi értékű vagyonát. Felesége – egy báró Panáry-leány – öngyilkossággal menekült a szégyen s a nyomor elől… Szegény kis Ilonával nem lehetett közölni az igazságot. A gyenge szervezetű leányt megölte volna a rettenetes való. Aba gróf úgy találta ki a »jószág-elkobzás« meséjét. S a fájós szemű kis leány képzelgősen szentimentális lelkülete hajlandó volt elhinni e hazugságokat. Egy képzelt világban élt s jól esett, ha más e képzelt világot még bővítette… Aba gróf csalta leányát, bár ő nagyon is tisztában volt a valósággal; különösen most, hogy belátta küzdelmeinek haszontalanságát. Akarata, teste belefáradt a küzdelembe. S mig leánya estvéli imáját imádkozá rozzant ágyában, egyetlen s utolsó kincsét: megtöltött revolverét mohó, mégis kínos érzéssel szorítá meg zsebében. Három évi küzdelem után ma már szilárdul meg volt győződve arról, hogy elébb-utóbb éhen kell elvesznie, ha csak maga nem veszti el magát előbb. – Egész életében a pénzköltésben gyakorolta magát s most vénségére nem tudott megtanulni pénzt szerezni. Semmi néven nevezendő mesterséget nem tanult, nem tudott; ha csak grófi voltát nem vesszük mesterségnek. Három nyelvet beszélt ugyan: magyarúl, németül s francziáúl; de jól egyiket sem tudta. Irása is egészen »grófias« vala, ép úgy, mint gondolkodása; tehát mind a kettő blazírt, hanyag, szórakozott. – És mégis: tönkrejutása után kevés időre reménye volt ahhoz, hogy a miniszterium – tönkrejutott arisztokraták dajkálója – behelyezi valami sinekurába… vagy valahová jószágigazgatónak nevezi ki. De az ellenzék egyik Kátója – »egyik«, mert sokan voltak! – neszét vevén a dolognak, dörgő s akkor nagy zajt csapott, interpellácziót intézett a miniszter úrhoz. A Baanföldi Baan Aba gróf múltját szellőzteté s oly adatokat hozott napvilágra, hogy a miniszter Aba gróf alkalmaztatását kénytelen volt desavuálni. Sőt kijelenté, hogy Aba grófot nemcsak hogy jószágigazgató, de még írnoknak sem nevezte volna ki. Az ellenzék »egyik« Kátója köszönettel vevé tudomásul a miniszter válaszát, bár magában dühösködött, hogy filippikája megtört a miniszter taktikáján. Az egész dolognak Aba gróf ivá meg a levét. Szellőztetve lőn múltja, mely épen nem volt tisztességesnek mondható. Nem követett el – nem volt addig rászorúlva ilyesmit elkövetni, – melyért a btkv. nevében szólíthatták volna felelősségre, de nagyon is sok olyasmit tett, melyért általános megvetés szokott az osztályrész lenni, a mi külsőleg olyan moralis társadalmunkban. Különben, ha 1792-ben s franczia grófnak él, ha száz élete van is, a lámpavasra kerül… Aba gróf nem született becsületes embernek. Őse is árúlásért kapta a grófi koronát; mért lett volna jobb »dicső« ősénél ő? Hanem az szép volt még tőle, hogy belátta, mikép becsületes embernek nem született. Sőt ezt a véletlent sajnálta is mostan. Ha becsületes múltja volna, hát most nem fordúlna el tőle – leányán kivül – mindenki. Az ember végtére nem is tudja, mire jó a becsület! Az arisztokraták, kik különösen színére oly sokat adnak e portékának, ajtót mutattak neki. Famíliája kihalt, ő volt az utolsó Baanföldi Baan. És ha lett volna is rokona? Hisz még közönséges emberek között is megtagadják a szegénynyé vált rokont, hát még ott, hol a családiasságnak nyoma sincs: az arisztokratáknál!? Aba gróf végtére is kénytelen volt felcsapni írnoknak a kataszternál. Meghamisította okiratait: kitörölte belőlük a grófi jelzőt. Mégis megkérdezték: nem rokona-e a hirhedt Baan grófnak. »Nem hallotta még nevét sem említeni!« – felelé Baan gróf. És talán diplomatikusan cselekedett ez egyszer; de később még sem elég okosan viselkedett s elébb-utóbb elárulta magát grófi gőgje s ügyetlensége által. Elküldték. Mit volt mit tennie: folyamodott a legutolsó kenyérhez és ujságíró lett. Egy hyper-demokratikus zúglap közölte irtózatos nyelven írott nézeteit a magas és nem magas politikáról. Egy időben azonban egyszerre feltünően okos czikkeket írt; a dolog feltűnt, a turpisság kisűlt: a gróf egy általánosan ismert német lapból plagizált. A dolog beszéd tárgya lőn, sőt egy republikánus – ki vezérczikkeit nem a közeli s banális német, de a távolabbi s intelligensebb angol sajtóból lopta – nagy zajt csapván belőle, felhasználta az alkalmat egy nagy szenzácziót keltő czikk irására! »A sajtó elsekélyesedése« – czím alatt. És Aba gróf ismét kenyér nélkül maradt. Nem mutogatta többé dörgedelmes czikkeit szegény comtesse Saphonak, ki szilárdul meg volt győződve édes atyja lángeszéről… A »lángész« azonban nem hagyta magát. Ujra kenyér után nézett. Beállt egyik hordár-egyletbe pátronusnak s bankot alapított nekik: »Munkás méhek kasa« czím alatt. A bank gyöngyen virágzott – és mint minden virág – elvirágzott; prózában szólva: megbukott. Aba grófot a némi merész fináncziális műveletek miatt setétre akarták tenni, de bizonyitékok elégtelensége miatt végtére is felmentették, de ismét kenyér nélkül maradt. Tehát eljött az idő, hogy »feltalálóvá« legyen. Mész-, faggyú- s viaszkeverékből egy kenőcsöt alkotott s elnevezte szakállhagymának. »Gróf Baan Aba szakállhagymája«, igy szólt a czím egy rengeteg 9 ágú korona alatt – az ujságok hirdetési rovataiban. De egy, szintén szakállhagymát gyártó tanár napnál világosabban megmagyarázta a közönségnek, hogy a gróf szakállhagymája milyen haszontalan s hozzá mily ártalmas mixtum és a gróf a világon a legnagyobb csaló. Eme utóbbi szavak miatt oszt a gróf sajtópert indított a tanár ellen. Egy fiatal, feltünésre vágyó ügyvéd drágán fizette ugyan meg neki, hogy reá bízta védelmét, de védőbeszéde elhasalt, a tanárt felmentették, a »csaló« Aba grófon száradt a temérdek szakállhagymával együtt, melyre többé nem szállott egy tudatlan csíz sem… És elkezdődtek a nyomor borzalmas napjai és úgy látszik, nem akartak véget érni. Az utolsó ép butordarab is a zálogházba vándorolt. A revolveren kivül nem volt értékesíthető tárgya Aba grófnak. A tizennégy uradalom gróf ura – ezelőtt negyven évvel – arra gondolt: hogy e tárgyát is értékesítse. Milyen pompás eszköz: egy csattanás és vége van miden »Szakállhagymás« históriának. Aba gróf pedig unta már ezeket a dolgokat. Beléjök fáradt. Vágyott a nyugalom után. Zsebében a forgó pisztoly egyre ajánlotta magát: »a nyugtalan vérkeringés biztos arkánuma vagyok én…!« Már késő éjre járt az idő. Comtesse Sapho nyugtalanúl hánykolódott ágyában. A szobában nem volt épen meleg a levegő. Az egyetlen pohárban álló viz az ablak deszkáján tán befagyó félben is vala… Comtesse Sapho elfojtott zokogása hallatszott fel az álmatlan éjben… – Mért sírsz kis lányom?… – Ó nem a szivem sír, papa… A gróf kivette zsebéből a revolvert s egy ládába tette. Szerette leányát. Hát tulajdon édes magát se szeretné az ember? Elhatározta, hogy ennek kedvéért még vár egy kissé az öngyilkossággal. Azonfelül még bizott valami véletlenben, mely kiemeli a hinárból. Magára fekteté – a minek alant kellett volna lennie – azt a reves szalmazsákot s igyekezett elaludni. Nehezen jött az álom szemeire. Hozzászokott volt kapuczinerezni lefekvés előtt s már 4 hónapja kávét sem látott. Azonfelül a szegény kis Sapho benn-bennszakadó sírása nagyon kellemetlenül hatott reá. Sejtette okát; e kínos napon elfeledte megmondani a kicsikének, hogy találkozott eszményképe, Barna báróval s hogy ez üdvözli őt… s alig várja, hogy tiszteletét tehesse… Megmondta hát most ezt a mindennapon elmondott hazugságot. És szavaira csakhamar végleg benszakadt a szegény kis lány zokogása… – Óh, ne hidd papa, hogy a szivem is sír, midőn szemeim könyeznek!… – szólt és elszenderülve, boldog, kéjes álmok tették könnyüvé fantasztikus, ártatlan lelkét. Csend lőn a barlang-hideg szobában. A gróf Baan-család bár úgyszólván dermedt tagokkal, de mélyen aludt… II. Aba gróf kiszaladt a vizvezetékhez s megmosakodott, a »kilenczágú grófi-koronás« szakállhagymával kicsapta már őszülő bajuszát, gondosan megfésülködött s miután halántékára egy csomó hajat odapomádézott, még csak a comtesse Sapho keztyűjét kereste meg. Mert vajjon jónevelésű ember fogadhat-e hölgylátogatót keztyű nélkül?… A gróf gyomra korgásából gyanitotta, hogy immár bizony délfelé jár az idő. És a szegény kis grófkisasszony még mindig aludt. – Szerencsére! – gondolá gróf Baan s összevonta leánya ágyának szegényes függönyét. Aztán valahonnan egy könyvet vőn elő s olvasni kezdett. De nem a könyvet, hanem a kezében levő és ép az imént kapott kis látogatójegyet olvasá: »Wrabély Leontina, a népszinház tagja óhajtja ma délben tiszteletét tenni«. A dél itt volt s kopogtak az ajtón. A szinésznő lépett be. Kicsiny, szűkvállú, satnya barna hölgy. Kihívóan és mégis elegánsan öltözködve. Az a pikantéria, mely nagyon is tökéletlen szépségét pótolta a férfiak előtt, még franczia kalapjának szalagcsokrán is elömlött. A mint belépett, kicsiny, de szúrós fekete szemeivel azonnal kacsintott egyet-kettőt. És pedig ama ismeretes módszer szerint, melyet egy még mindig divatban levő szinésznőnk meghonosított a szinfalak között s azokon kivül. Aba gróf adta a tudományos búvárlataiba elmerült, szórakozott férfiút… – Méltóztassék helyet foglalni, ámbátor egy szegény, tönkrejutott – költséges, tudományos búvárlatai által elszegényült – grófnál bajosan leli fel azt a kényelmet, mely a társadalom új arisztokratáit, a művészeket méltán megilleti. A szinésznő nem óhajtott e kérdés részletes tárgyalásába bocsájtkozni s azonnal a tárgyra tért: – Kegyed 2344? – Igen. – Tehát gróf Baanföldi Baan Aba; lesz szíves czímére vonatkozólag valami okiratot előmutatni. Megtörténik. – Hajlandó vagyok kegyeddel tárgyalásba bocsátkozni ama hirdetése fölött, melyet a »Testvériség« legutóbbi számában olvastam. Gróf úr, a mint írja, hajlandó bármily állású nőt feleségül venni, ha az tizezer forintnyi hozományt hoz a házhoz? – Szolgálatára! – Nos, én kedvezőbb ajánlatot teszek önnek. Nőül vesz engem, együtt lakunk, ha úgy tetszik együtt étkezünk s én mindaddig, míg élek – s ön él – ezerkétszáz forintnyi évjáradékot biztosítok önnek. Aba gróf kezét nyujtá: – Az alku áll. És mik az ön feltételei? – Lakásunkat Bécsbe tesszük át, hol az operához szerződtettek másodosztályú coloratur-énekesnőnek. Gróf úr két szobát kap saját kényelmére s egyáltalán és sohasem háborít engem. Velem szemben jogai nincsenek, csak a világ előtt; azontúl a magam ura vagyok. – Megértett? – Igen. Ön grófnő akar lenni. Férjes nő, hogy fokozza az ingert s méltóságos asszony, hogy fokozza az árt; magyar mágnásné akar lenni, hogy keresett hölgy legyen. – Teljesen megértettem önt. Beszélhetünk egymással egész világosan. Nagysád aranyos ölébe akarja összehordani a császárváros aranyát s én nem akarok éhen halni. – Az alku áll. Hanem nekem egy hajadon leányom van. Comtesse Sapho. Neki velem kell maradnia. – Szép? – Szent. – A szegény kicsike beteges egy idő óta, hályog képződik szemén, alig lát… Költeményeket ír s egészen ártatlan. Nem fogja önt feszélyezni. Képes lesz önt anyjaként szeretni, főkép – és a mi szükséges – ha a valót elfödjük anélkül is gyenge szemei elől. Ezt bízza reám… – Nos jól van, legalább házikisasszony lesz… És mindenekfölött ártatlanságával nimbus felettünk… Comtesse Sapho felébredt hideg fekhelyén. Az éjjel meghűlt s rekedt hangon szólott ki apjának: – Ki az, papa? A gróf a szinésznőhöz fordult: – Bemutathatom önt, mint jegyesemet? – Igen. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Egy hónap mulva Wrabély Leontine, mint gróf Baanföldi Baan Abáné szerepelt a bécsi opera színlapján. Mindenesetre többet a színlapján, mint a színpadán. Nagyon gyakran el volt rekedve. Comtesse Sapho boldog volt. A szinésznő, kiben – sajátságos bár – nem veszett ki minden szemérem, alig győzte elvonni kezeit a szegény kis comtesse csókjai elől. Viszontszolgálatul azonban Barna báróról beszélt neki, arról a Barna báróról, ki gyermekkora óta álomvilágának központja volt s kiről atyja azt hazudta neki, hogy mindennap kérdezősködik róla, szerelmes belé s ha eddig nem kereste fel – bár ide Bécsbe is utána jött – annak egyedül az az oka, hogy a báró katona s okvetetlenül börtön volna az osztályrésze, ha megtudnák, hogy a kormány ellenségével – már mint Aba gróffal – egy követ fújva, azt lakásán is felkeresi… »Mivelhogy az Aba gróf jószágait még most sem adták vissza, a kormány még most sem változott, de talán már holnap… holnapután… Hanem azért fellelte Aba gróf azt a hölgyet – azt az előkelő hölgyet – ki őt még fiatal korában szerette s most balszerencsében keze, szive s vagyonával ajándékozta meg!…« És szegény kis grófné írta tovább költeményeit. Ábrándozott egy közeli boldogságról s képzelme által megalkotott hőséhez platonikus dalokat írt, míg a szomszéd szobában atyja új barátjaival zajongva kártyázott s míg a másik teremben »édes anyja« a legfényesebben igazolá a művésznő erejét… s a hol álmainak örökös középpontja a deli Barna báró: a művészet erejét bámulta s élvezte… Irta s szavalta tovább – most már zongorakiséret mellett – költeményeit… III. Magány. – Comtesse Sapho teljesen boldognak érezte magát, hogy ebben az egész házban egyes-egyedül lehetett. Az emberek – bár hogy szeressük is őket – megmaradnak embereknek; testies mivoltukkal megakadályozzák a szabad repülést… A kis grófkisasszony légies valója most zavartalan fürödhetett kedvencz elemében, ama ábrándokban, melyek oly változatosak, mint a nyári fellegek, de oly távol is vannak a földtől és minden szilárdabb anyagtól, mint azok a határozatlan gomolygó – foszló, tömörülő – eloszló, rövidéletű, hamis szinű vízpárák… Sapho becsukta az ablaktáblákat, bár kellemes őszi est volt, de hát a nyitott ablakon által a felül már fekete, de alól még rézvörös ég tolakodott volna hozzá s ő egészen magán akart maradni. Nem volt hideg s mégis vékony hasábfákat dobott a czifra vaskályhába, melynek ajtaját nyitva hagyá, hogy fájós szemeivel láthassa a nyelvelő lángokat, hallhassa a vizes fa sustorékolását… Tudta, hogy a tűz, a lángok könnyűvé teszik a lelket, mint valami léghajót s szárnyat adnak a gondolkodásnak. Leontine mama szobája anélkül is nem annyira szoba, mint kis paradicsom volt. Egy illatos berek, valamelyik délövi szigeten. Középen a mindig megvetett, illatokat terjesztő ágy. Függönyének párkányzatán, Bokacscsióból vett idézettel. Egyik fülkében kánák, fikusok s kameliabokroktól elrejtett, ott állott valami harmoniumféle önműködő hangszer, melyet csak fel kellett húzni, hogy órákon által Chopin és Strausz legdallamosabb valczereit hangozzák. Comtesse Saphot éjjelente gyakran felkölték e hangok; ilyenkor átszólt a szomszéd szobában alvó édesatyjának: – Mama még ébren van? – Igen, tanul, dolgozik; – felelt a gróf érdes hangján. Sapho felhúzta a hangszert. Mamája egy órával előbb atyjával estélyre távozott. – Aba gróf ma lépett be ismét a főrangú társaságba s magával vitte nejét is. Kora reggel lesz, mikor hazatérnek. Az estve némasága, a félhomály, a kályhában pattogó tűz, melynek lángnyelvei mindenféle bohókás árnyakkal termékenyitik meg a hálószoba vörösbőr-tapettáit, a déli növények közül kihallszó lágy zene –: mindezek egy óriási szárnyat adnak a kis grófkisasszony gyenge hóna alá s visszarepitik a multba. Haza Szent-Szajolba, a hol 15 éves korában elsődszörre ülték meg tánczczal, vigalommal születése napját… Kinn a vadaskertben, topolya-fák alatt üritették érte sok és ékes szóval a színbort hölgyek és férfiak… Hanem az az egypár szó, melyet nem is hangosan, de titkon fülébe súgva mondott egy férfiú, az _egyedüli_ férfiú többet ért valamennyinél; pedig milyen egyszerű szavak: – Legyen mindig ilyen kedves s szeresse mindenki úgy, mint én… Sapho mint akkor, ma is elpirul, ha e szavak eszébe jutnak. S milyen gyakran jutnak eszébe! Ezek a határozatlan gyenge szavak talán egy édeskés bók, – ez az ő »erős vára«, melyre szorgalommal, szeretettel, szenvedélylyel – mániával épít. És ha Barna báró nem mondja meg e szavakat, akkor más valamit keresett és talált volna a kis comtesse, hogy elhitesse magával annak a férfiúnak szerelmét, ki alig gondolt rája valaha, ma meg tán már azt se tudja, hogy élt-e s ha igen, él-e még a szentimentális kis leány. Comtesse Saphonak szüksége volt arra, hogy azt, a kiért egy határozatlan, de végtelen érzéssel égett: magába szerelmesítse és gazdag képzelőtehetsége szivesen vállalkozott e feladatra. És Aba gróf látván, hogy lánya nem annyira élőből, mintsem inkább képzelődéseiből él; élővel jó időn át különben is vajmi gyengén láthatván el leányát –: hát növelte képzelődését s telehazudta szavainak hitelt adó leánykája fülét s utóvégre is elhitette vele, hogy Barna báró határozottan szerelmes belé s hogy egy napon – talán nem is sokára – megjelen előtte, hogy kezeiért esdekeljen. Comtesse Sapho minden napon várta e napot. Örült, ha estve lett, hisz az éj után egy új nap következik, melyen hőse minden valószinüség szerint meg fog jelenni. Ezen nap is elmúlt és új éj következett be, és a szegény grófkisasszony ismét örült a holnapi napnak, mely az ő napja leszen bizonynyal… És így multak a napok – és így multak az évek, az ő napja még mindig nem következék el, bár voltak perczei, a mikor csodálatosan élénk előérzete támadt, hogy im mindjárt belép, a kit egyre, a kit hiába vár; de az ajtó nyilt s míg a szegény leány idegein végig rohant a forró láz s míg ő fájós szemeivel már ama daliás alakot vélte látni: felhangzott valami házaló kereskedő alázatos hangja: »nem tetszik strimpflit, zsebkendőt, téli nadrágot venni?!« Vagy legjobb esetben a milimári hadonászott előtte: »Hát a tejpénz? lelkem, magok nem grófok, hanem csalók…!« Comtesse Sapho nem volt ama költők közül való, kik mindjárt elcsüggednek, szídják a teremtést, megutálják az életet, ha vágyaik tárgya menten, a mikor kivánják, nem hull az ölükbe. Ő bár mind izgatottabban, mind roncsoltabb idegekkel, de várt, remélt, bizott egyre. Nem érintkezve sem férfiak, sem nőkkel, a mindennapi élettől már-már egészen elhomályosuló szemei miatt elzáratva: egy sajátságos s túlzott képet alkotott magának a szerelemről. A lelki és testi egyesülést valóban oly teljes tökéletesnek gondolta, mint azt egynémely regényben hazudja a költő. S magáról a nemi élet mysteriumairól – melyekkel sokat és szivesen foglalkozott – oly képzetei voltak, mint a 6–7 éves gyermeknek a születésről. Valóban e kis mazna leány újra teremté magának a világot s ebben élt, ebben uralkodott s ettől várta boldogságát. – Alkotott magának egy új paradicsomot – persze sátán nélkül – s ebbe belehelyezé magát Évának, Dömény Barna bárót pedig Ádámnak. De Ádám a dsidások tisztí ruháját viselte s öve körül kard, – nem fügefalevelek valának felkötve… A grófkisasszony – Éva, minden perczben e kard csörrenését vélte hallani. Olykor tán hallott is ilyesfélét, de a kardcsörrenés a Leontine mama szobájában halt el… Most is úgy rémlik neki, mintha hallaná… Visszafojtja lélekzetét. – A kardcsörgés, léptek zaja csakugyan mind közelebb-közelebb hallszik… Kopogtatnak szobája ajtaján, az ajtó megnyilik s Barna báró áll a leány előtt… És ez nem folytatása az iménti álmok, ábrándoknak, ez maga a valóra vált álom. A szobában sötétség, csak ott egy darabka tér a kályha előtt van megvilágítva. Barna katonás-vidoran ott áll meg. Comtesse Sapho azonnal megismeri, bár csak halvány körvonalait látja a magas, erős alaknak. Csak megférfiasodott, a mióta nem látta. A látogató katonásan köszön. Még sapkáját sem veszi le. – Sajátságos? Hanem talán ezt így szokták a katonatisztek?!… Sapho nem volt valami nagyon meglepetve; évek óta várta ezt a látogatást. Százezerszer maga elé képzelte, egészen így, a hogy most történik. Csak arra nem gondolt, hogy képtelen lesz majd egy szóval is köszönteni a régen várt kedvest… Ó, pedig mennyi mindent összegondolt, hogy mit fog annak legelőszörre is mondani. Barna félrecsapta fején a kalapot s megállt a szoba közepén, _kissé keresztben álló_ szemeivel a sarokba tekintve, hol egy mereven ülő női alakot – Saphot – látta –: – Jó estvét viola… úgy-e nem is vártál ma estvére? Hej, régen nem láttalak, de nem lehetett eljönnöm, most is a fiúktól szöktem ide hozzád… Észrevették, hogy szököm, tele pezsgős palaczkot dobtak utánam, a lábamat érte épen, azért nem tudok valami _nagyon egyenesen állani_… Comtesse Sapho válaszolni akart, de nem tudott. A hozzá intézett szavak egészen elfoglalták. Fel sem tűntek neki a kétségkivül mámoros – de nem szerelmi mámoros – hangon elmondott szavak sajátosságai. Úgy tetszett neki, mintha az a 4 év előtti idő, midőn Barnával legutoljára beszélt, csak az imént lett volna s most társalgásuk folytatódnék… – Ah, hát magácska meg se szólal, talán nem várt? pedig én úgy gondoltam, hogy most teljesen magában, elfoglalatlanul lesz… Vagy mást várt? Mondja, hadd távozom. Szegény kis grófkisasszony még mindig a hozzá intézett kedves szavakkal volt elfoglalva s ismétlé azokat magában: »jó estvét _viola_,… régen nem láttalak, nem lehetett eljönnöm… _talán mást várt_…?« Comtesse Sapho alig tudta kinyögni: – Nem!…