# Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény 9. kötet ## Part 5 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/nepmesek-heves-es-jasz-nagykun-szolnok-megyebol-magyar-nepkolte-093737a2/index.md Akkor Csinos Ágrágyi fëlkőtötte a testvéreit, oszt mëntek továdabb mind a hármann. A hogy mënnek, a két nagyobb újfënt panaszolkogyik, hogy ők ehënn vannak, má ők nem mënnek aggyig a szentnek së, még nem ësznek! de Csinos Ágrágyi jó odabeszét nekik, oszt elhallgattak. Ëcczër elérnek az aranhídho. Mëgának, kënyëreznek, a két nagyobb testvér lëfekszik, Ágrágyi mëg lëmëgy a híd alá, a kargyát mëg kiütyi a hídonn. Nem këllëtt neki soká várakoznyi, gyött a tizënkétfejű sárkán, olyan nagy dëbëlla testyi vót, mint ëgy kemëncze. A lova beleütte a lábát a kardba. »Czo fël te! – kiátott oda neki – főd igya vérëdët, kutya ëgye testëdët! tán az a kutya Csinos Ágrágyi van itt!?« Csinos Ágrágyi mëg csak kiugrott a híd aló, »ah hát! mi bajod velem!? ölre gyössz-ë vagy kardra?« – monta a sárkánnak. A sárkány kardot választott. Vagdalódzottak ők fájinú, de nem birtak ëgymással, szakatt rúllok a víz patakba, de nem ért az sëmmit. Aszongya a sárkány: »tudod-ë, mit? Csinos Ágrágyi! vátozzá të fakó kereké, én maj tüzes kereké vátozok, jó?« De Csinos Ágrágyi nem ëgyezëtt bele. Aszonta: »nem jó lëssz az úgy, hé! të vátozz tüzesé, én is tüzesé, vagy të is fakójé mëg én is fakójé!« Mëgëgyeztek, mind a ketten tüzesé vátoztak. Egymásnak mëntek, viaskottak. Má ëgy holló ott nézte ëgy fárú, hogy mëlyik esik má el, hogy a husábú ëhessék. De hasztalan várt, mert mém mos së tuttak ëgymással sëmmire së mënnyi. Akkor Csinos Ágrágyi odaszól a hollónak: »hallod-ë, te holló! hozzá nekëm ëgy süveg vizet! mëgkapod a jutalmát!« A holló elszát, hozott is neki ëgy süveg vizet. Csinos Ágrágyi kapta magát ráöntötte a másik tüzes kerekre, a sárkány ëcczërre fëlfordút. No! lakmározhatott a holló kedvire! A nap mëg, mint a hód, a ló ódalárú fëlszát, de Csinos Ágrágyi mëgkapta, mint a csillagot mëg a hódat, oszt a tarisznyájába tëtte. A testvérjei mëg má mindënáronn szerettek vóna hazamennyi, hogyím a három sárkánnak má végi vót. De Csinos Ágrágyi nem engette. »Hallyátok-ë, a sárkányoknak él ám még a feleségik mëg az apjok mëg az annyok, mén nem mëhettëk haza! Várjatok még!« A hogy mënnek az útonn, ehënn vótak má mind a hármann, látnak ëgy gyönyörű szép körtefát. Aszongya az ëgyik tesvér: »ëszëk én abbú!« De Csinos Ágrágyi aszonta neki: »maj mëllátom én, hogy ëhetël-ë?« avval a kargyát tövig belenyomta a körtefába. Dőt utánna av vér, mintha dézsábú gyött vóna. Ev vót a hatfejű sárkán feleségi, ki csak azé vátozott kőrtefáé, hogy ëgyënek belűlle! mind ëcscsëppig mëgmérgezte vóna őköt. Árébb mënnek, akkor mëg ëgy kutat tanának. Az ëgyik nagyobb testvér ép innya akart, de Csinos Ágrágyi a kútágasba vágta a kargyát. Dőt a vér abbú is. Ez mëg a kilenc fejű sárkány feleségi vót, ez is mëgakarta őköt mérgeznyi. Harmacczorra ëgy nagy pépsarat tanátak, de hosszú vót, az mëg a tizënkétfejű sárkán feleségi vót. Csinos Ágrágyi kihúzta a kargyát, oszt a mére mëntek hasította a sarat mindënütt. A kard nyomába csak úgy öklöndözött fël a vér. Mikor má evvel is elbánt, Csinos Ágrágyi aszonta a báttyajinak, hogy: »no mosmá mëhettëk haza, netëk a nap, a hód mëg a csillag, vigyétek haza a kirának! mongyátok mëg neki, hogy tisztëlëm!« avval a tarisznyábú elészëtte a nagy fényësségëkët, odatta, oszt ki êre, ki ára, elindút. Csinos Ágrágyi elmënt világot próbányi, oszt úttyába ëgy hêre beát kovácslegénnek. Mëttutta ezt a sárkán feleségi, az öreg sárkányé, odamënt, aszongya: »no, Csinos Ágrágyi! hát itt vagy most!? gyere csak, hagy nyellyelek el!« oszt úgy kitátotta a száját, hogy ëgy ház is elfért vóna benne. De Csinos Ágrágyi épen ëgy véka szurkot mëg ëgy véka ólmot olvasztott. Aszongya a sárkán feleséginek: »várjon! mingyá mënëk, csak ezt hagy végzëm má el ë!« Mikor mindakettő jó fëlolvatt, beöntötte a sárkány feleséginek a torkába, am mëg ëcczërre kampësz lëtt tűlle. Csinos Ágrágyi mos má ëgyet gondolt, azt, hogy mëgölyi az öreg sárkánt is, ha csak lëhet. Elmënt nyúl képibe, hogy maj mënnézi az öregët, micsiná? hun lakik? mi egymás! de az mëgösmerte, ha el nem szalatt vóna, biztosann mëffogta vóna. Másnap Csinos Ágrágyi tarka macska képit vëtte fël, hogy így maj csak nem ösmerik mëg. De mëgösmerték mëg mëg is fogták. Aszongya neki az öreg sárkány: »no! véged most kutya! három fiam, három mënyem mëg a feleségëm a të kezed által mút ki, most én járok végedre!« Csinos Ágrágyi könyörgőre fogta a dógot, hogy akarmit mëttësz, csak këgyelmezzën az életyinek. Az öreg sárkán nagy sokára ráatta magát, aszonta: »ha a kirá letfiatalabb lyányát, a kit magadnak szántá, elhozod, akkor mëkkegyelmezëk!« Csinos Ágrágyi még a gyövő hetet is mëgígírte most, úgy mëvvót ihedve. El is mënt. Fëlült ëgy hajóra, azt telerakta sok szép portékával, a királyánt rácsalta, el is vitte. De a hajón kimutatta neki magát Csinos Ágrágyi: kiski ő? azután mëg fëlokosította, hogy tuggya më, »mibe van a sárkánnak az a nagy ereji?« A lyány mëgígírte. Mikor odaértek, örűt a vén sárkány a fiatal pëcsënyének. Ágrágyinak mëg is këgyelmezëtt. Ëgy nap a lyány aszongya a sárkánnak: »no! sárkány! ha mán ettédnek këll lënnëm, mondd má mëg: mibe van nekëd az a nagy erőd?« De a sárkány vonakodott, nem akarta mëmmondanyi. Utollyára oszt mégis mëmmonta. Aszonta, hogy »van a tengër szögletyibe égy vaddisznó, ha azt mëllövik, mëg ha a fejirű azt az ëgy aranhajszálat lëszakíttyák, akkor végi mindën erőmnek!« A lyány ezt mëmmonta Csinos Ágrágyinak, az mëg fogta magát, mënt, lëlőtte a vaddisznót, a tüdejibű, májábú ëtt, a lyány, mer vele szökött az is, lëszakajtotta a fejirű az aranhajszálat. Mikor visszaértek, Csinos Ágrágyi az öreg sárkánt mëgölte, a lyánt hazavitte, mëgesküttek, a feleségi lëtt, még most is boldogann ének, ha mën nem haltak. _Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Éva öreg parasztasszonytól. Lejegyzés ideje: 1904. jan._ 8. Az aranyköles. Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy király, annak meg három fia. Ennek a királynak olyan jól termett a földje, mint senki másnak az országban, mert aranykölest vetett bele. Csakhogy nem sok haszna volt belőle, mert minden nap lelegelte hol a réz-, hol az ezüst-, hol az aranyménes. S az volt itt a nagy hiba, hogy nem tudott róla tenni, akárhogy is vigyázott vagy vigyáztatott, a vetés oda volt, a ménesek mind összegázolták. Azt mondja egyszer a legöregebb fiának: – Fiam! most már benned van minden reménységem, rád bízom a kölest. Ha meg tudod őrzeni, a fele termés a tied lesz. A királyfi vállalkozott. – Ha csak az kell, apám! majd megőrzöm én! Ki is ment már jókor reggel. Leült a köles végébe s elkezdett kenyerezni. A hogy ott eszik, előjön a földből egy patkány. – Szép királyfi! adj nekem is egy falatot, majd meghalok éhen! – mondta a királyfinak. De az rá se nézett, csak ett tovább. Mikor jóllakott, alig törülte meg a száját, jött a rézcsődör, már egy méfődről álomszellőt fújt, a királyfi úgy elaludt, mint a ki meghalt. A rézcsődör meg neki a vetésnek, a kit le nem legelt, azt mind legázolta. Jó délután volt, mikor felébredt a királyfi. Látta, hogy ő ugyan ott lehetett őrzeni a kölest, szépen is meg tudta őrzeni! Hát már megvolt, ne dévánkozzunk rajta, ő is bement az apjához s elmondta, hogy biz a köles így meg így van! A király másnap kiküldte a középső fiát. De az egy húron pendült a bátyjával amúgy is, ő se járt jobban, mint a bátyja. A királynak nem volt már kihez fordulni, kiküldte a legkisebb fiát. Az is elkezdett kenyerezni a köles legvégében. Odamegy a patkány. – Szép királyfi! adj nekem is egy falatot, majd meghalok éhen! A kis királyfi csak levágott egy darab kenyeret meg szalonnát, odadta neki. A patkány jóízűen megette. Azután azt mondja: – No! szép királyfi! jó tettedért jót várj! tudod-e, hogy nem tudnád megőrzeni ezt a kölest, ha hét lelked volna sem, mert ha jön a rézcsődör, már egy méfődről álomszellőt fúj, attól meg úgy elaludtál volna, hogy akár téged is el lehetett volna lopni. De tudod, mondok én neked valamit. Kiszedem a köles közül a tövisket, kazalba hányom, neked arra kell feküdnöd. Ha a rézcsődör jön, már egy mérfődről fújja az állomszellőt, te arra nem alszol el, vagy ha elalszol is, majd felköltelek én, mert a másik pillantásban már a vetésedet legelné. Hanem ha felébredsz, vágj a kapufélfába egy baltát, a kantár meg legyen a kezedben, a ló mindjárt ott hagyja a kölest, hozzád megy s azt kérdezi: mit parancsolsz, édes gazdám? te csak azt mondjad, hogy adjál nekem hétországi ruhát meg hétországi koronát! ha nem akarja adni, vágd a kapufélfába a baltádat még jobban, ne félj! majd megadja akkor. S aztán ha a lóra szükséged lesz, csak rázd meg a kantárt, mindjárt előtted fog állani. Ha meg az ezüstcsődör jön, az két méfődről fújja az állomszellőt, az aranycsődör meg háromról, úgy vigyázz magadra, hogy el ne aludj! a balta meg a kantár készen álljon nálad, hogy megfoghasd! Úgy is volt. A patkány egy rakásba hányta a töviseket, a mit a földből kihúzgált, azután elment. A kis királyfi meg a tövisknek a leghegyébe feküdt. Alig feküdt le, már messziről hallatszott a rézcsődör dobogása, mikor meg már csak egy méfődre volt, fújta ám az álomszellőt, a kis királyfi is elaludt tőle. Már a csődör majd a kölesnél járt, a fiú még sem ébredt. Egyszer csak leugrik a patkány a másvilágról, felrángatja: – Kelj már fel, itt a csődör! Szegény királyfi azt se tudta, fiú-e vagy lány, olyan álmos volt, de hogy meglátta a csődört, minden eszébe jutott. Kapta a baltát meg a kantárt, szaladt a kapufélfához. Az első bevágásra mindjárt mellette volt a ló. – Mit parancsolsz, édes gazdám? – Adj nekem hétországi ruhát meg hétországi koronát. – Azt nem adhatok. A királyfi még jobban bevágta a baltát az oszlopba. A ló mindjárt megigérte s meg is hozta neki. Gyönyörű szép rézruha meg rézkorona volt. Másod- meg harmadnap azonképen fogta meg az ezüst- meg az aranycsődört, a kik csak úgy elhozták neki a hétországi ezüst- meg aranyruhát meg a hétországi koronát. Örült az öreg király nagyon. A negyedik napon learatták a szép aranykölest, ki is nyomtatták, a feletermést a legkisebb fia kapta. A szomszéd királynak volt egy lánya. Az azt mondta, hogy csak ahhoz megy el, a ki el tudja kapni a kezéből azt a koszorút, a kit ő az ablakon kitart. Meghallotta ezt a legkisebb királyfi. Kimegy az ólba, megrázza az egyik kantárt. Mindjárt ott termett az aranycsődör. Ő meg felvette a hétországi aranyruhát a fejére tette a hétországi aranykoronát, rápattant a lóra s usdi! az meg ment vele egyenest a feketelevegőjárásába.[17] Nemsokára a tetthelyen voltak. A királyfi nemhogy a koszorút vette volna el a királykisasszony kezéből, még meg is csókolta. Látta ezt az öreg király, azt mondja rá: – No! ez má derék legény, megérdemli a lányomat! Magához hivatta s mindjárt minden teketória nélkül meg is fiamozta,[18] a lányát meg a felebirodalmát neki ajándékozta. Azok meg olyan boldogan éltek, hogy hetedhét országon párját kellett volna keresni! Talán még most is élnek, ha meg nem haltak. _Eger, Heves vármegye. Kaló János parasztlegénytől. 1905. jan._ 9. A próbára tett kiráfi. Hun vót, hun nem vót, hetedhétországonn is túnann vót, az ópërëncziánn is túl, a hun a kurtafarkú kis disznó túr, vót ëgy kirá. Annak a kirának az asztaláná má hét esztendeig ült ëgy madár, a kinek a hét álló esztendő alatt ëgy morzsa së jutott. Ëcczër mëgembërëlte magát[19] a madár, fëlkelt az asztaltú, oszt aszonta a kirának: – No! én most elmënëk, te embërtelen kutya! të mëg ülly itt aggyig, még a vérëmbű nem iszol! Avval usgyi! ki az ablakonn, oszt nem látták többet a madarat. A kirá azt hitte, hogy a madár csak tréfákozott, fël akart kelnyi a székirű, hát csakugyan nem tudott. – No! ez a madár most engëm mëgátkozott! monta magába. Kiszóll a letnagyobb fiának, hogy akarhogy! akarmint! de ő neki keríjje mëg azt a madarat, mer azé, hogy ő a székrű aggyig nem bir fëlkelnyi, még annak a véribű nem iszik. Elindút a letöregebb kiráfi. Túnann járt má ungonn-berkënn, mikor ëcczër ráestelëdëtt. Má éhënn is vót, elkezdëtt kënyereznyi. A hogy ëddëgét, odamënt hozzá ëgy róka, a ki kért tűlle ëgy falat kënyeret. A kiráfi úgy tëtt, mintha nem is hallotta vóna, másfele nézëtt. – Mëgá! – mondta a róka magába, – maj mëbbánod mét të eztet! A minthogy igaz is lëtt, mer allyig alutt el a kiráfi, a róka lërágta mind a két filit. Ő má csak arra érzëtt fël, hogy nagyon fáj a fili-helyi. Mit csinállyék most má, ilyen csonkánn el nem indúhat, szégyënszëmre vissza këllëtt fordúnyi. Otthon elmonta, hojjárt, az apja jó összeszitta, azt nyerte vele. Az öreg kirá most elkűtte a közepső fiát. De az is abbú a végibű vót vágva a vászonnak, a kibű a báttya, az is új járt a rókával: a két fili nékű mënt haza. Azt is jó lëpiszkolta az apja. Elkezdëtt szomorkonnyi a filire, de a báttya vígasztalta: – Sosë búsú, hé! akar avval, akar annékű! Utóllyára a letkisebbënn vót a sor. El is mënt, fëltarisznyázta magát fájinú, nem vót sëmmi baja së. Soká mënt ő is ëgy hujába,[20] míg arra a hêre lëterepëdëtt, a hun a bátyai szoktak vót kënyereznyi. Javába falatozott, mikor a róka odamënt ő hozzá is kolëdányi.[21] Ő neki jó szívi vót, avval a falattal, a mit a rókának ad, ússë lakna jó, hát adott neki ëgy pille kenyeret. A róka jóézűvenn mëgëtte, mikor lënyelte az utóssó harapást is, aszongya a kiráfinak: – Hát të jószívű vótá, én is al lëszëk hozzád. A két bátyádnak én rágtam lë a filit, mer azok kényësek vótak, de të kérjé akarmit, ha mët tudom tënnyi, mëttëszëm. A kiráfi oszt elmonta, hogy mi járatba vóna ő, ha tunna abba segítenyi! – No! ha csak az a baj, – mondta a róka, – az nem baj! Az a madár ennek mëg ennek a kirának a birtokába van, ha csëndësenn belopánkodol, el tudod hoznyi, de ahho az aranpokróczho, a kinn a madár ül, hozzá në nyú, mer mëffognak, olyan biztosan tudom, mint az életëmët! De në fé! mer én veled lëszëk, majd adok én tanácsot! A kiráfi mëffogadta, hogy úgy tësz, a hogy a róka mongya. Mëntek is oszt ëgyütt. Mikor a királyi palotáho értek, a róka kívël maratt, a kiráfi bemënt. A madár ott ült a kertbe ëgy fa alatt ëgy arany pokróczonn. Mëgfogta a madarat, de olyan szépenn villogott a pokrócz, nem áhatta mëg, hogy hozzá në nyúllyék. Mikor fëlemelte, az csak elkezdëtt csirimpolnyi, lármáznyi, úgy, hogy odbe eszrevëtték mingyá: no! most valaki a madarat akarja elvinnyi! Ki is szalattak, lë is filelték a kiráfit abba a szentbe. Faggatták oszt, kérdëzgették, hogy mit akar ő avval a madárral? Akkor elmonta, hogy ő a szomszéd kirá fia, ezé mëg ezé akarta vóna ő a madarat elvinnyi, hogy az apja a véribű ihassék. Aszonta neki oszt a kirá: – Van a szomszédomnak ëgy szép aranylova, ha të azt nekëm mëgkerítëd, akkor nekëd adom a madarat! Avval eleresztëtték. Gond ütte a fejit, hogy hogy is szerzi ő mëg azt az aranylovat! De a róka fëlvilágosította, hogy így mëg így! azonn is van ëgy aranpokróc, ha ahho nem nyúsz, ettéd az aranyló! De a kiráfi ott is csak új járt: hozzányút a pokróczho, mëffogták. Ott mëg csak úgy ígírték neki az aranylovat, ha a szomszédkirá arankocsiját el birja lopnyi. Ő ráát mindënre, mondhattak vóna neki akarmit! A róka mëmmëg annyit mondott neki: – Ha nem lëszël olyan butu, hogy az aranpokróczho hozzányúllyá, akkor a kocsit szépenn kihozhatod! Hogy a kiráfinak hun járt az eszi, nem tudom, de az arankocsival úgy mëgjárta! A rossz üsse el azt a pokróczot, de nagyon kedves lëhetëtt előtte! Mëffogták újfënt! Ott má el akarták agyabugyáznyi, de hogy a kirá kimënt, nem bántották. Vallatóra fogták oszt. Szëgény ihettyibe allyig tudott szónyi, a kit mondott is, csak nagy nehezenn tutták belűlle kiorvosolnyi. Utóllyára aszonta neki a kirá: – Van ide nem messzi ëgy ház, abba őriz ëgy öregasszony ëgy szép tündérlyánt, ha të azt elhozod, a kocsit elvihetëd! Elmongya a kiráfi a rókának végig-hosszig, a mit montak neki, de csak akadozott a szava, mer még most is tartott benne az iheccség. Az izzaccság mëg csak dőt az arczárú, mintha öntözték vóna. – Em mán bajosabb ëgy kicsit, de maj tëgyünk rúlla! Al lëssz abbú, hogy bemënünk mindaketten, oszt mikor má të kihoztad a lyánt, én tündérlyányé vátozok, az öregasszony majd azt hiszi, hogy én vagyok a tündér. Úgy is vót. Bemëntek mindaketten. Az öregasszony épenn alutt, ëgy tündökszép[22] lyány mëg söprötte a pitart. A kiráfi karonn fogta, kivezette. A róka má a másik përcbe tündérlyányé vátozott, oszt söprött tovább. A kiráfi má jó távolyosann vót a tündérlyánnyal, mikor ëcczër a róka is a nyomokba vót. Kérdëzte oszt a kiráfi a rókát: – Hát törtínt-ë valami? – Dehogy törtínt! fëlérzëtt az asszony, rajtam eszrevëtte, hogy nem az ő lyánya vagyok, el kezdëtt kiabányi, ráült a seprőre, hogy majd ezt a lyányt visszaviszi, de tik má annyira elgyöttetëk, hogy idáig az ő hatalma nem terjed. Én mëg visszavátoztam, oszt úgy loholtam utánnatok ë! Hanem most maj bemënünk az arankocsié, tudod-ë? A kiráfi má ekkorra mëszszerette a tündérlyánt, nem vót neki szívi tűlle mëvványi, ha aszonta a rókának, hogy ő a lyánt má nem aggya oda, ha az apja a székirű sosë kel is fël! – Azonn is segítünk! maj lëszëk ën kisasszony, vezess be, de csak úgy, ha mëffogadod, hogy a véginn mindënt mëgfelezünk! A kiráfi szorúccságába azt is mëgígírte. Mikor a palotáho értek, a rókábú gyönyörű tündérkisasszony lëtt, a valóságosat kívël hatták, ők mëg bemëntek. A kiráfi nemsoká gyött kifele az arankocsival. Ráültette a szép lyánt, oszt mënt olyan sebësenn, a hogy csak bírt. Má jó messzire vótak, mikor ëccër a róka is velëk van. Elmont a oszta róka, hogy javába ölelgette a kirá, mikor neki eszibe jutott, hogy a kiráfi mëg a szép lyány má jó elmëhettek a palotábú, ëcczërcsak átvátozott rókáé. A kirát maj kitörte a rossz! úgy mëgihett! – No! csakhogy ennyire is vagyunk mán, – sohajgatott a kiráfi, – de még kettő van hátra! – Maj rendbe lëszünk avval is! – monta a róka. Hát rendbe is lëttek. Mer a róka átvátozott arankocsié is, elhozták az aranylovat, átvátozott aranylóé is, oszt elhozták a madarat is, a kitű a kirá a fëlkelésit várja. Igy oszt övék lëtt a szép tündérlyány, az arankocsi, az aranyló mëg a gyógyító madár, mind. – No! most má felezhetünk! itt van minden! a lyánbú is, a kocsibú is, a lóbú is mëg a madárbú is! Szëgény kiráfinak maj mëhhasatt a szívi. – Nem bánom én, felezzünk mëg mindënt, csak a lyánt nem! në fosszá mëg ettű letalább! – No! jó van! hát nem felezëk mëg sëmmit, de fogadd mëg, hogy a mit itt az útonn hazáig tanálunk, mindënt megcsókolsz! A kiráfi mëffogadta. Először is tanátak ëgy döglött kutyát, olyan büdös vót, mint a mervílyës dög. A kiráfi lehajlott, hogy mëgcsókollya, de a róka visszarántotta. – Majd azt csókold mëg, a kit ezutánn tanálunk! Tanátak ëgy varas békát. A kiráfi azt is mëg akarta csókolnyi, de a róka aszonta neki: – Látom, hogy embër vagy, në csókold mëg a békát! én csak próbára akartalak tënnyi. De most má mënny haza tís! ággyon mëg az Isten! A kiráfi csakugyan is nemsoká hazaért, a madár lábát mëvvágták, a véritű mëggyógyút a kirá, úgy hogy a fia lagziján a szép tündérlyánynyal ő tánczolta a letfrissebbet. A kiráfi oszt egész életyire boldog lëtt, a feleségivel: a szép tündérlyánval még most is ének, ha mën nem haltak. _Besenyőtelek, Heves vármegye. Pukhanc János, vak parasztlegénytől. Lejegyzés ideje: 1904. aug._ 10. Hamupipőke. Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy embër, annak a feleségi mëhhalt, ëgy kis lyánya maratt csak, ezt Hamupipőkének hítták. Asszon nékű nem tudott lënnyi az embër, mëhházasodott újra. Igy mostoha kerűt a házba, a ki még fëlű rája két lyánt hozott magával. Lëhet gondolnyi, hogy rossz helyi vót szëgén Hamupipőkének! Ëcczër az apjok elmënt a vásárra, mëgát a három lyánya előtt, oszt aszonta: »no! lyányajim! mit hozzak én nektëk a vásárrú?« A két mostohalyány aszonta, hogy nekik szép ruha këll! de a maga lyánya, Hamupipőke aszonta, hogy hozza el neki azt a galyat, a ki a kalapjába letelősször mëgakad! Mëg is hozta az embër a két mostohalyányainak a vásárfiát, a maga lyányának mëg az agacsgalyat, a ki a kalapjába letelősször mëgakatt. Azt kivitte Hamupipőke az annya sírjáho, ott kikelt. Nemsokára rászát két madár, ott ült rëggeltű estelyig. Abba a várasba lakott ëgy kiráfi, az báldot tëtt. A Hamupipőke két testvérit a mostohája eleresztëtte a mulaccságra, de őt nem. Kérëczkëdëtt pegyig, de nem eresztëtték, ha elejbe tëttek ëgy tá lëncsét hamuval összekeverve, azt këlletëtt vóna neki egész écczaka válogatynyi. De ő kikönyölt az ablakba, szomorkodott. A hogy ott búsút, búsút, odaszát a két madár, aszongyák neki: »mi bajod van, hogy így búsúsz?« Hamupipőke elmonta, akkor a madarak elkezték kiabányi: »Galambok, madarak, gelliczék! gyertëk! De javát a bëgrébe, a rosszát a bëgyébe!« Odagyűt sok madár, Hamupipőke allyig nézëtt szét, má a lëncse ki vót válogatva. Másnap mëgint csak lëncsét attak neki, mos má ëgy szakajtóval, hamuval keverve szintazonszërint, de a madarak ëgy félóra alatt azt is fëltisztították. Harmannap má nem tuttak mibe akadályoskonnyi, aszonták neki, hogy »mibe mënné të el, te! isz’ ruhád sincs, a kit fëlvëgyé arra a báldra! jobb lëssz, ha itthon maraccz!« A szëgény lyány mit csinát vóna erre a szavakra? rítt, mint a záporeső. Azútánn kiballagott a temetőbe, lëdőt az annya sírjára, ott rítt ëj jó sort. A fárú ezt látták a madarak, kérdëzték tűlle: mi baja? Elmonta, hogy nincs ruhája, a kibe elmëhessék a báldra, ő mëg szeretne elmënnyi! A két madár elszát, mingyá hozott neki ëgy ezüst- mëg ëgy aranyruhát. Mingyá vót a lyánnak mit fëlvënnyi! Aznap estére má ott is vót. Az ezüstruhába olyan szép vót, hogy a kiráfi rögtön mëszszerette. Mikor mëg beszényi akart vele, Hamupipőke úgy odalëtt, mintha ott së lëtt vóna. Másnap is az aranyruhába csak ott vót Hamupipőke, de a kiráfi nem beszéhetëtt vele. De harmannapra má eszëlt ki valamit a kiráfi. Kiönttette a garádicsot szurokkal, úgy, hogy a mikor Hamupipőke haza akart mënnyi a báldbú, a garádicsonn a félcipéji lëragatt. Hamupipőkének kíntelen vót félcipével hazamënnyi. A kiráfi mikor kereste, rögtön eszrevëtte, hogy hazamënt má az ő szívi választottya, mer az arancipe oda vót ragadva a szurokba. Kihúzta onnat mingyá, oszt fëltróbáta a város valamennyi lyányának a lábára. Otthon a Hamupipőke két testvéri egészenn lefaragta a lábát, hogy ráférjék a cipe. Úgy is vót. Az ëgyik lyány lábára végtelen nagy nehezenn fëlmënt a cipe, de nagyon szoros lëhetëtt neki, mer allyig tudott benne lépnyi. Úl láttam, mint most. A kiráfi akkor a lyánval mënt vóna haza Hamupipőkéékhë, de a hogy elmëntek a temető mellett rájok kiátott a két madár az agacsfárú: Zúg-búg, rossz idő. Csupa vér má a cipő! Szűk a cipő, szűk nagyonn: Nem az igaz mënyasszony! Hallották ezt sokann, a kiráfi is figyelmezëtt a szóra. Mikor hazaértek, mëglátta Hamupipőkét is, a hogy súrolt valamit. Odahítta magáho, fëltróbáta neki a cipét, hát arra csudállatosann rápasszolt, pegyig Hamupipőke a lábát së faragta. Mëgörűt a kiráfi nagyonn oszt ő is csak akkor vëtte eszre Hamupipőkét, hogy minő szép, mikor jobban mënnézte. Vitte magával mingyá a templomba eskünnyi. Hamupipőkét fëlültették ëgy szép lóra, a két mostoha testvéri mëg mellette mënt. Mikor a temető mellett mëntek, a két madár a fánn mëgint elkezte: Zúg-búg, jó idő. Vér nékű van a cipó. Jó a cipő, jó nagyon: Ez az igaz menyasszony! Mikor ezt elmonta a két madár, odaszát a két lyány vállára, oszt a széső szëmeikët mind kivagdosták. Mikor az esküvőrű gyüttek vissza, a két madár mëg a mëgmaratt szëmeikët szëtte ki. A gonoszságoké vak lëtt mind a kettő. Hamupipőke mëg kiráné lëtt, boldog lëtt, még most is él, ha mën nem halt. _Besenyőtelek, Heves vármegye. Gyűrő Klári parasztasszonytól. Lejegyzés ideje: 1904. márc._ 11. Királyánya Ënczëlla. Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy özvegy kirá, annak vót három lyánya. A letöregebbet hitták Örzsinek, a közepsőt Ilonának, a letkisebbet mëg Ënczëllának. De abba a várasba lakott ëgy özvegy királyné is. Az nem győzött mindég üzengetynyi a kirának, hogy vëgye őt el, maj mëllássa, minő jó dóga lëssz, hogy mëppihen mellette, hogy mëbbëcsűlyi, mi egymás, de a kirá sëhossë akart mécs csak tunnyi së errű a házasságrú.