# Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény 9. kötet ## Part 27 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/nepmesek-heves-es-jasz-nagykun-szolnok-megyebol-magyar-nepkolte-093737a2/index.md Az adósok rögtön abbahagyták az ütleget, azt mondták: – Háromszáz forinttal! – Háromszáz forinttal? no jó! épen van annyi pénzem, hát netek, itt van, aztán többet ne bántsátok! A halott békén fekhetett tovább, nem bántották többet. A legény meg, hogy odadta minden vagyonát egy halottnak a nyugodalmáért, mit vót mit tenni? elindúlt vándorolni. Ment, ment, mendegélt hetedhét ország ellen. Útja egy nagy hegynek vitt. A hogy ment, az út szélén látott egy fél daruszárnyat, gondolt egyet, jó lesz még ez valamire, ha egyébnek nem, tolluseprőnek! betette a szűre újjába. Alig haladt el pár lépést, látott egy rozsdás kardot, felvette azt is. Nemsokára találkozott egy öregasszonynyal, a ki egy nagy hát vesszőt hozott az erdőről, de el volt már fáradva, rimánkodott a legénynek, hogy vegye le a hátárúl egy kicsit, mert má majd megszakad alatta. A legény segített szívesen. Mikor már az asszony lélegzett eleget, a legény újra feladta neki a fát, de a szívességéért – szegény asszony nem tudott egyebet adni – kapott egy kéve vesszőt. Gondolta, hogy jó lehet még az valamikor, vállára kapta, oszt ment tovább. A hogy ment, mendegélt, már régen hallotta, hogy a háta megett kajtat[69] valaki. Hátranéz, hát kit lát? Szegény János ballagott utána, a kit a templomban püflegeltek az adósai. – Hova megy kend, János bácsi? – kérdezte a legény. – Hozzád szegődök, fiam! hogy a jótéteményedért én is jóval fizessek! – No jó! hát ballagjunk együtt! Ballagtak együtt. Egyszer egy városba értek, abba lakott egy király a lányával. A palota előtt állott kilenczvenkilencz karó, arra rá volt szúrva kilenczvenkilencz emberfej. Kérdezősködtek a városban, hogy minő király lehet az, a kinek a palotája előtt kilenczvenkilencz emberfej van karóra húzva? Ott aztán elmondták, hogy annak a királynak van egy lánya, de nem akar férjhez menni senkihez, a ki kérőbe megy hozzá, mindnek találós kérdést ad fel, s a ki arra megfelelni nem tud, karóba húzatja a fejét. Az a kilenczvenkilencz emberfej kilencvenkilenc kérőnek a feje. Erre félrehítta Szegény János a legényt. Azt mondta neki: – Tudod-e mit? barátom! tudom már én, mi fán termett ez a királykisasszony. Ez a denevérkirálynak a szeretője, minden éjjel ott hál annak a barlangjában s ott találgatják ki ketten a találós kérdéseket. Hanem majd! te bemégy most kérőnek, megmondod, hogy te el akarod venni a király lányát, aztán akárhogy ijesztgetnek, vissza ne riadj semmitől, majd tudom én, mit csinálok. Ha odabent végeztél, gyere vissza hozzám! A legény bement, elmondta a szíve szándékját, azzal jött ki. Akkor azt mondja neki Szegény János: – No! most add ide a daruszárnyat meg a rozsdás kardot meg a kéve vesszőt, aztán menj aludni! jókor reggel majd felzörgetlek! Úgy is volt, a legény ment aludni. Mikor eljött az este, Szegény János vállára kapcsolta a fél daruszárnyat, a kardot az oldalára kötötte, a kéve vesszőt meg a hóna alá csapta, odaállott a királykisasszony ablaka alá. Várakozott, míg kijön a királylány, hogy a szeretőjéhez siessen. Nem várt sokáig. A hogy kinyílt az ablak, a királylány szállt egyenesen a hegyek felé. Szegény János utána. Verte ám a kéve vesszővel úgy, hogy mind leszakadt a hátáról a ruha, mire a barlanghoz ért. Ott a lány, mint a ki már jól tudja a járást, csak be egyenesen a szobába. Szegény János kível maradt. Hallgatódzott az ajtón. Odabent a lány elmondta, hogy új kérője akadt, valami nagyon szegény ember, mit kéne neki feladni? A denevérkirály azt mondja: – Tudod-e, mit? írd a levélbe azt, hogy – gyűszű! ne félj, azt nem találja ki sohasem! Jól van, megegyeztek. Szerelmeskedtek még egy jó darabig, azután a lány jött. Szegény János azon mód, mint menőben, hazafele jöttükben is a lány nyomában volt mindég s úgy püfölte a hátát, csakúgy porzott. Mire otthon az ablak alá értek, a lány besuhant, lefeküdt s elaludt. Szegény János meg ment a legényhez, hírül adott mindent. Másnap reggel kel a legény, megy a palotába. A kirá meg a lánya már várták. – No! szegény legény! találd ki, mi van írva ebbe a levélbe! – kérdezte a király először is. – Hát mit teketóriázzak, – mondta a legény – gyűszű! – Jól van, fiam! derék ember vagy! ezt kitaláltad, csak aztán a többinél is nyomon járj! Eljött megínt az este. A legény lefeküdt, de Szegény János talpon volt. A féldaruszárny már a vállára volt kapcsolva, a kard az oldalán, a kéve vessző a hóna alatt, ott várt a királykisasszonyra az ablaknál. Épen, mint az első este, mikor a lány a denevérkirályhoz igyekezett, most is kikapott ő kelme, Szegény János nem kímélte a hátától a vesszőt, csak úgy ropogott, a hogy hátba-hátba sózta. Alig is várta már a lány, hogy a tetthelyen legyen, csak úgy zuhogott rá a nemszeretem símogatás. Mikor beért a szeretőjéhez, az volt az első: – No! még ilyen jégesőt! soha életemben! azt hittem, hogy az egész felhő a nyakamba szakad! még így nem verte meg a hátam az eső! Azután hozzáfogtak szerelmeskedni. Szegény János meg az ajtón várt, hallgatott. Azt mondja egyszer a lány a denevérkirálynak: – No! édes szívem, szép szerelmem! még olyan legényt nem láttam, mint a ki most kéret! kitalálta, mi volt írva a levélben! mondd má, mit írjunk másodszor? hadd járnék a végére! mert még egyszer csakugyan az ő feleségének kell lennem! – Legyen most papucs! – mondta a denevérkirály. – Jól van! A lány fogta magát, összekapta magán a nagykendőt, készült haza. Alig fordúlt ki az ajtón, Szegény János készen állott a vesszővel, verte is, míg haza nem értek. Otthon a lány lefeküdt, aludt volna is, ha tudott volna, úgy kikapott. Szegény János meg ment egyenest a legényhez, elmondta, mit látott, mit hallott? Másnap reggel nem győzött eleget csodálkozni a király, mikor a legény nagy fittyommal[70] kimondta, hogy a levélbe ez a szó van írva: papucs. – No! lányom! ez a legény szerencsés fűre tapodott, kitalálta már a másodikat is! – Majd nem találja a harmadikat! – felelte a lány nagy kevélyen. Alig esteledett be, már a legényt majd hogy a hideg nem lelte, úgy gondolkozott. Kérte az Istent, hogy csak még egyszer segítené meg, minden jól lenne! Setét volt már, Szegény János ott áll harmadszor is az ablak alatt. Jön a lány is, száll, mint a szálló madár. Szegény János utána. De úgy még sohse verte, mint most. Még a vessző is eltöredezett, úgy püfölte. Mikor a tetthelyre értek, a lánynak csupa vér volt a háta. Panaszolkodott is a denevérkirálynak, hogy nem tudja, mit akar az idő, de az mégis sok, hogy így esik! A denevérkirály vígasztalta, hogy majd elkíséri most ő hazáig, megtudja, milyen is hát az a jégeső, a melyik ilyen kegyetlenű elmegy az emberség mellett! Azután ölibe kapta a lányt, jól megölelgette, azután kérdezte tőle: – No! hát a másodikat kitalálta-e a legény? – Ki-e? ki bizony! ördöge lehet annak! – Megállj! – mondta a denevérkirály – harmadszorra nem találja ki! tudod-e, mit írj a levélbe? azt, hogy – a _denevérkirály feje_. Azt csak nem tudja kitalálni! Szegény János hallotta ezt, várt is az ajtónál, mikor jönnek már? Egyszer hallja, hogy nyílik az ajtó. Elől a királykisasszony, utána a denevérkirály, hogy majd hazakíséri a szeretőjét. Szegény János a kardjához kapott, de nem csinált semmit, majd otthon! gondolta. Azzal azok kezdtek repülni, János utánok. Mire a ház elejbe értek, a kéve vesszőből csak annyi maradt, a mennyit meg tudott fogni, mind elverte rajtok. Az ablaknál megállottak, a lány bement, a denevérkirály meg megfordúlt, hogy majd hazamegy, János se volt rest, ki a kardot! úgy vágta le a fejét, mint a semmit. Betette a tarisznyába s ment a legényhëz. Elmondott mindent, aztán odadta a fejet tarisznyástúl együtt. A királylány meg odabent nem tudott aludni, csak izzadt, mint a kömlei halott. Eljön a másnap reggel. A királykisasszony biztos volt a felől, hogy a legényt most az egyszer cserben hagyja a tudománya, már helyet is nézett a karónak, a hová a legény fejét kiszúrják. De rosszúl számított. A legény abban az órában felment hozzájok, a mikor máskor, vitte magával a tarisznyát is. Kérdezi a király: – No! fiam, ez a harmadik feladat, ezt találd ki, tied a lányom! De a legény nem szólt semmit, csak leakasztotta a nyakából a tarisznyát, kivette a denevér király fejét, elejbök vitte s csak annyit mondott: – Ez ni! A lány kékűlt-zöldűlt, majd hogy hova nem lett ijedtében. De mit volt mit tenni? most már vége mindennek, a legény felesége lesz. A király meg azt mondta: – Derék ember vagy, fiam! megérdemled a lányom! csak már azon igyekezzetek, hogy egyek legyetek, mert érzem, hogy nemsoká meghalok, a királyságom nem akarnám árván hagyni, hanem a te gondodra bíznám! Örűlt a legény nagyon, mint Vak Laczi a félszemének, már vőfélyeket is fogadott volna, hogy hívogassanak a lagziba, mikor Szegény János azt mondja neki: – Öcsém! nem addig van a! nem lagzizunk olyan hamar! tudod-e te, hogy az a lány a denevérkirálytól teherben van? úgy nem veheted el, a hogy van, mert nagyon megrontana! hanem tanácsolom neked, hogy keríts egy kád forró édes tejet, a királykisasszonyt vagdald apróra, mint a mákszem, vesd bele a tejbe, oszt hogy abban egészen meg ne főljön, tégy hozzá még egy darab jeget is. Ha onnan elevenen kikerűl, elveheted! No! most Isten áldjon meg! én elbúcsúzok tőled, köszönöm az eddigi jóakaratodat is! Szegény János elment. A legény meg egy bárddal úgy összemetélte a királykisasszonyt, mint a kolbászhúst. Akkor betette a forró édes tejbe, tett egy darab jeget is hozzá, hát a lány még hétszerte szebb lett. Mindjárt lagzit is csaptak, olyan jó ételek voltak, ha rágondolok, még most is fut a nyálam érte. Még most is élnek, hogyha meg nem haltak. _Eger, Heves vármegye. Újj János parasztlegénytől. 1905. január._ 70. A négy egytestvér. Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy szëgény embër, annak vót négy fia. Aszonta ëcczër nekik: – Gyerëkejim! én sëmmitlen embër vagyok, nektëk kënyeret nem tudok annyi, idáig neveltelek bennetëkët, mos má mënnyetëk, tanúllyatok mesterségët, oszt éllyetëk a magatok lábánn! A négy ëgytestvér mëgértëtte a szót, el is indútak szépenn ëgymásutánn. Az első csillagvizsgálóhó jutott, attú kapott ëgy szép fájín messzilátót, a másogyik tolvajok közé kerűt, az ügyességët tanút, a harmagyik vadászná át el, am mëg olyan puskát kapott, hogy avval akar czélzott, akar së, mindég tanát, a nëgyegyik szabó lëtt, am mëg olyan tőt kapott, hogy az puhánn, keményënn ëgyaránt kërësztűmënt. Mikor minnyájoknak lëtelt az idejik, hazamëntek. Otthonn mëg épen nagy gyász vót, mer a kirá lyányát elrabolta ëgy sárkány. Bemëntek ők ehhë a kiráho. Elmonták minnyájan, hogy mit tudnak, ők szeretnének a kiráho szógálatba beállanyi. A kirá aszonta nekik: – No! jó! Hát te csillagász, nézd mëg, ott a fa tetejibe kőt ëgy madár, hány tojás van alatta? A csillagász odanézëtt, aszonta, hogy: »Öt!« – Jó van! de most má, tolvaj! të mëg lopd ki alólla, hogy a madár eszre në vëgye! A tolvaj ëgy-kettőre ott vót az öt tojással, a madár mëg csak ült szépenn, eszre së vëtte, hogy tojás nincs alatta. – Ez is jó! – monta a kirá. – Most má, te vadász! lőtt szét ezëkët a tojásokot ëgybű! A vadász ëgy lövésbű szétlőtte mind az öt tojást. – Em mán fájín! De mos má, szabó! varrd össze a tojásokot úgy, hogy në lácczassék mëg rajtok, hogy el vótak törve! A szabó nekiesëtt, úgy járt a kezi, mint a motóla, a tojásokot ëgy-kettőre összevarrta olyan szépen, hogy nem lácczott azon sëmmi repedés. Aszonta erre a kirá: – No! má látom, hogy tuttok valamit, de ha a lyányom valamëllyitëk mëgszabadítaná a sárkántú, annak annám feleségű! Válalkoztak ők arra is. A csillagász a lyánt mëllátta a sárkány ölibe, a tolvaj kilopta, úgy hogy a sárkány csak akkor vëtte eszre, mikor má a négy testvér a tengërënn vitte a lyánt ëgy csónakba. Szát is utánnok mingyá mindën erejibű. Lë akart rájok csapnyi, mint a csirkére a hélya, de a vadász abba a szentbe lëlőtte, úgy, hogy dögölve húllott a csónakba. De hogy a sárkánnak nagy dëbëlla testyi vót, a hogy lëesett, a csónak mëgrepedt. Most dógozott ám a szabó, ha láttátok vóna! én úgy láttam, mint most! nincs az a gép, a ki új járjék, mint az ő kezi. Be is varrta a csónakot ëgymásután.[71] Akkor hazavitték a lyánt az apjáho. Csakhogy négyiké nem lëhetëtt, hát a kirá ëgy-ëgy tarisznya pézt adott nekik, a mivel mind a négyenn hazamëhettek, oszt hóttyig eléhettek belűlle. _Besenyőtelek, Heves vármegye. Gyűrő Klári parasztmenyecskétől. Lejegyzési idő: 1904. márczius._ 71. A gazdag kalmár. Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy szëgény mëg ëgy gazdag kalmár. Az ëgyik olyan szëgény vót, hogy allyig tudott ényi, a gazdagnak mëg száz bóttya is vót. Kilenczvenkilenczet másnak adott kezelésbe, magának csak ëgyet tartott mëg. Ez a gazdag ëcczër kimënt az erdőbe sétányi. Sétálásában mëglátott ëgy szép lyánt, a ki a kútra mënt épenn. »Hova mégy, te szép lyány?« – kérdëzte. – »A kútra! hova mënnék másübe!?« – felelt a lyány vissza. Mikor a lyány visszagyövet ára mënt mëgint, a gazdag kalmár elkísérte egészenn a gunyhóig, a hun az apja is lakott, mer az apja erdőkerüllő vót. A gazdag kalmárnak mëttecczët a lyány, apjostú ëgyütt mëghítta magáho ebédre. Külön szobába terítëttek nekik. Az apja magába, a lyány mëg a gazdag kalmárral ebédëlt. Mikor ebédëltek, az apja is gyugott el a zsebibe valamit a lyányának mëg a lyány is az apjának. Az ebéd soká tartott, úgy, hogy az erdőkerüllő má sokállotta, oszt kérdëzte, hun van a lyánya? Nem soká várakozott, elejbe vezették a lyányát, talpig selyëmbe fël vót őtözve, olyan vót, mint ëgy kiráné. A gazdag kalmár őtöztette fël. Akkor aszongya a gazdag kalmár az erdőkerüllőnek, hogy odaggya-ë neki a lyányát, mer ő elvëszi. Az öreg szíves-örömest beleëgyezëtt: »oda hát, mé në!?« Igy a lyány oszt a gazdag kalmár feleségi lëtt, az öreg mëg visszamënt az erdőbe kerüllőnek. Ők mëg éltek boldogann. Ëcczër nagy mulaccság vót az erdőbe. Vót ott temérdek nép, még annyit! mint a kutyába a bóha. Ott vót a gazdag mëg a szëgény kalmár is. Hát úgy mulaccság közbe fëlgyön mindën, a gazdag kalmár elkezgyi dicsírnyi a feleségit, hogy minő jó asszony a! minő szép! mëg minő hűségës! Hallgatták ott a dicsekëdést minnyájan, a szëgény kalmár is. Ëcczër aszongya a szëgény kalmár: »hallod-ë, öcsém! nincs az az asszony, a kit mën në lëhetne csalnyi, a kit el në lëhetne csábitanyi!« »No, bátyám, – monta a gazdag kalmár – ha kend azt el tuggya csábitanyi, hát magáé az egész vagyonom! ha pegyig nem tuggya, akkor magátú, a miji van is, elvëszëm!« »Jó van, hunczut, a ki bánnya!« – monta a szëgény kalmár – »én ura vagyok annak, a kit montam!« De úgy beszéték mëg, hogy három nap alatt biztos hírt këll annyi ëgymásnak, azonn túnat nem áll az alku. Mënt a szëgény kalmár ëgënyest a gazdag felesëgihë. Ott ëcczërre ölelnyi, csókolnyi akarta ő az asszont, de az úgy eltaszitotta, hogy hetet bakázott. Má ëgy nap elmút, a szëgén kalmárt nagy gond ütte mëg: micsinállyék má most? Ösmert ëgy öreg asszonyt, a ki elébb ott szógát a gazdag kalmárná. Elmënt ahho mëgkérdeznyi, hogy hova lëgyék most má? Az öregasszon mingyá tanát ki valamit. Aszonta neki: »majd belebújtatlak ëgy ládába, oszt valahogy majd bevisznek a gazdag kalmárné szobajába! në fé sëmmit, jóra gyön minden!« Úgy is vót. Belebújtatta ëgy ládába, azután elmënt a gazdag kalmárného, hogy összeveszëtt az urával, engeggye mëg, hogy a ládáját, a mibe az a kis hómija van, odavitethesse! A gazdag kalmárné ráát, mëgengette, de annak eszibe së vót sëmmi, hogy mi lëhet e! Az öreg asszony mingyá fogadott is két embërt, azok fëlfogták a ládát, vitték, be ëgënyest abba a házba, a hun a gazdag kalmár feleségi szokott hányi. De ebbe beletelt ëgy nap. Harmagyik nap écczaka a szëgény kalmár kibújik a ládábú, odamëgy az ágyho. Az asszonnak nagyon nagy melegi lëhetëtt, ki vót takaródzva a mellyi. A szëgény kalmár is csak azt kereste, hogy micsoda jegyët taná rajta, odanézëtt a mellyire, hát ëgy gyönyörű szép aranhajszálat látott. Avval visszabújt a ládába, vigyázva, hogy në zörögjön, mer ha az asszony fëlériz, akkor baj lëssz. De nem érzëtt fël. Másnap jókor rëggel az öreg asszony elmënt a azdag kalmárného, hogy kibékűt az urával, mos má hazaviszi a ládáját. »Jó van« – monta az asszony Még két embërt adott is hozzá, hogy në czipekëggyék vele maga, az a szëgény, öreg asszony. Mikor a ládát hazavitték, a két embër elmënt, a szëgén kalmár mëg kibújt a ládábú, mënt ëgënyest az erdőbe. Nagy örömibe maj hasra is esëtt ëgy fa gyükeribe. Mëlláttya a gazdag kalmár, má előre asz hitte, hogy: »no végi a szëgény kalmárnak, a mi kicsiji vót is, elvesztëtte!« Mikor az odaért, odakiátott neki: »No, mi ujság!?« Aszongya rá a szëgény kalmár: »hát az az újság, hogy elcsábítottam a feleségëdët! ha akarod tunnyi, azt is mëmmondom, hogy ëgy aranhajszá van a mellyinn! Mos má enyim mindën vagyonod!« A gazdag kalmár úgy mëgihëtt erre a szóra, hogy azt hitte: elsillyed mingyá! »Hűnnye no! hűnnye no! az az asszon! má azt hittem: ő benne bizhatok! de má ő benne së!« A vagyonát mind odatta a szëgény embërnek, neki magának csak a feleségi mëg a puskája maratt. A puskáját is odatta a feleséginek, »mos má as së lëgyék!« Elindútak világnak. A mére mëntek, három út vezetëtt, ëgyënn elindút az asszon, a másikonn mëg az embër. Az asszon bekerűt ëgy erdőkerüllőhő, ott hogyún jó tudott lőnyi, fëlvëtték jágërnak. Nemsoká be is őtözött jágërruhába. Onnat, mer olyan puskája vót, hogy a mire ráfogta, mind lëlőtte, bekerűt ëgy kirá udvarába. Szépnek lácczott ember ruhába is, hamarosann mëgszerették. A kirá még hozzá is akarta annyi a lyányát erővel, de ő ëcczër a lyánnak mëmmutatta magát, hogy ő is asszony, hát nem vehetyi el. Elmonta oszt az életyi sorát tövirű-hëgyire. A kirá lyánya oszt elkezte sajnányi, hogy ő is erre a dalra jutott, pegyig ez az asszon egész mást érdemëlne! Ott së vót soká maradása, ëgy másik kirá udvarába jutott. De ott má nem lëhetëtt neki kibújót keresnyi, mer alkalom së vót rá, a kirá elvëtette vele a lyányát. Csak épenn, hogy még nem esküttek mëg. Mer háború ütött ki, a hova őt is elkűtték, azé halasztották el az esküvőt. Ott vitézű harczolt, mëgáta a helyit fájinú. De a többi harczosok közt mëgösmerte az urát is, a ki ott vót a háborúba. Gondolkozott sokáig, hogy tuggyék má ő mëszszabadúnyi a kirá udvarátú? gondolkozott, gondolkozott, még ëcczër kitanáta. Mire hazaértek az udvarba, aszongya az apóssának, hogy ő neki most okvetetlenű haza këll mënnyi a birtokára, de két nap múva itt lëssz! Most akarhogy, de muszaj neki mënnyi! A kirá aszonta: »jó van, fiam! de elébb esküggyetëk mëg! oszt mëheccz!« De a vitéz – má mint az asszony – kötte az ebet a karóho, hogy ő visszagyön, de most muszaj neki az elmënetel! Végre oszt ráhatta a kirá is. Fëlőtöztették szép, fényes kiráfinak, a kire a fébirodalom vár, attak melléje ëgy regemënt katonát, ëgy aranyos szép hintóba úgy hajtatott el. Mikor mënt az útonn, látott ëgy obsitos katonát. »Győjjön, üllyék fël!« – monta neki. Sënki ëgyeb nem vót az az obsitos, mint a saját tulajdon ura. De az nem ösmerte mëg őt, ő mëgösmerte. A katonákot mëg hazakűtte, az obsitossal magányosann mënt haza a régi városba. Ott mëgát a hintó ëgy bót előtt, a ki azokelőtt az övék vót. A kiráfi – má mint az asszon – hitta a katonát, hogy mënnyék be a bótba, de az rëstelkëdëtt, hogy ő ilyen szëgény embër mëg olyan szëgény embër, nem illetyi az őtet ilyen fényës kiráfival ëgy hêre beülnyi. Nagynehezen azé oszt bemënt. A bót a szëgénybű lëtt gazdag kalmáré vót. A kiráfi ott mëgitt az obsitossal ëgy puhár pályinkát, oszt el kezdëtt kérdëzgetődzenyi a bótostú, hogy »de szép bóttya van! hogy jutott hozzá? Juss-ë vagy csak maga szërzëtte?« A szegénybű lëtt gazdag elmonta előttök a csalást, hogy ő az asszont, a kit el këllëtt vóna neki csábitanyi a vagyoné, nem birta elcsábítanyi, csak a mellyit látta, azt is véletlenű. Hát így jutott ő a vagyonho. Az obsitos mëgösmerte a szegénybű lëtt gazdagot, csak kékűt, ződűt a helyinn mérgibe, de a kiráfi előtt nem mert szónyi. Ëcczër csak a kiráfi lëvette a ruhát, az obsitosnak – má mint az urának – mëmmutatta magát, hogy »ládd-ë, të mindënt elhitte rúllam, a mit ez a gazembër mondott, hát hiszëd-ë mos má, hogy ártatlan vagyok?« »Mos má elhiszëm!« – monta az obsitos, a vót gazdag kalmár. Akkor a szëgénybű lëtt gazdagnak vissza këllëtt annyi mindën vagyont, még a magamagáét is elvesztëtte, elmënt, fődönnfutó lëtt, a gazdagbú lëtt szëgény mëg újra mëgesküdött a feleségivel, még most is boldogann ének ëgyütt, ha mën nem haltak. _Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő: 1903. deczember._ 72. A tót diák. Vót ëcczër ëgy tót gyiák. Az së nem tanút, së nem dógozott, kërësztűszalmát së csinát sosë, ëgyszóval sëmmire së vót jó, nem ényivaló embër vót. Otthon a házáná má az apja is mëgúnta tartanyi, elcsapta. A tót gyiák mëg hóna alá kapott ëgy nagy latin könvet, kimënt a piaczra, oszt elkezdte ott olvasnyi. A népek körűáták, hallgatták, mit olvas e? Ëcczër ëgy öregasszony aszongya neki: – Má én mëgkérdëzëm, lelkëm! mit olvas maga? mëg kicsoda maga? Aszongya a tót gyiák: – Ez az a könv, a mibű én a gyövendő mondok, én mëg gyövendőmondó vagyom. Ott vót a kirá is, hallotta, hogy ez az embër jövendőmondó, fëlhítta magáho, oszt mëmmonta neki, hogy az ő lyányának a gyűreji elveszëtt, ha mët tunná mondanyi, hun van, ad neki száz forintot. A tót gyiák válalkozott, hogy ő mëgmongya. Akkor a kirá bekűtte hozzá a szakácsot, kérdezze mëg, minő étel mëg ital këll, csak kérjën, mindën mëllëssz! Be is mëgy a szakács, oszt kérdëzi, hogy mi këll? Aszongya a tót gyiák: – Ako leves, ako bab, ako pëcsënye, ako bor,[72] nekem mindegy! Kimëgy a szakács, oszt mëgparancsollya, hogy vigyënek be ëgy _akó_ levest, ëgy _akó_ babot, ëgy _akó_ pëcsënyét mëg ëgy _akó_ bort. Vót a kirának három inassa, ëgy szőke, ëgy vërës mëg ëgy feketeképű. Viszi be a levest a szőke inas. Aszongya rá a tót gyiák: – No! të, szőke, itt vagy! Mëgy be a babbal a vërës inas, annak is aszongya: – No! të, vërës, itt vagy! Harmacczorra beállít a feketeképű, annak is úgy szól: – No! te, fekete, itt vagy! Mëgijedt a három inas szörnyenn, mer nállok vót a gyűrő. Sugdostak odaki, hogy mit csinállyonak? ha a kirá mëttuggya, fëlakasztyák őköt! Bemëntek a tót gyiákho. Aszongyák neki: – Jaj! csak në mongya má mëg, hogy mink loptuk el a gyűrőt, mer fëlakasztonak bennünket! Adunk ezër-ezër forintot mëg a gyűrőt is odaggyuk, csak në szóllyék sëmmit! A tót gyiák mëgörűt, hogy ilyen könnyen rátanát a gyűrőre! monta is magába: no! të, Szücskő! (mer úgy hítták!) szërëncsés vagy! A mit az inasok mondtak, szívesenn beleegyezëtt. Elvëtte a háromezër forintot, a gyűrőt mëg beadta kënyérbélbe ëgy nagy pulykának. Estére kérdëzi a kirá: – No! mëg van-ë má a gyűrő? Aszongya ő: – Mëg bizom! a pulyka bëgyibe mëgvan! A kirá csudákozott: hogy kerűhet az a pulyka begyibe? De a tót gyiák csak bizongott, hogy ott van a! Fëlbontották a pulykát, hát a gyűrő csakugyan a bëgyibe vót. A kirá mingyá ki is fizette Szücskőnek a száz forintot. Azután lëmënt hozzá a kirákisasszony, elvitte magával a kerbe. Ott a fődönn fogott ëgy szücsköt,[73] oszt aszongya a tót gyiáknak: – No! ha olyan okos vagy, hogy të mindënt kituccz tanányi, tanádd ki hát, mi van a kezembe, adok nekëd száz forintot. A tót gyiáknak eszi ágába së vót, mi lëhet a kirákisasszony markába. Csak a fili tövit vakarta. – No! të Szücskő mëv vagy szorúva! – monta magába. – Az az! – kiátott a királyány – ördög vigye el a dógodat, hogy ezt is ki tuttad tanányi! Ne a száz forint ë! A tót gyiák oszt hazamënt, a sok pézbű akar hóttyig elélhetëtt. _Eger, Heves vármegye. Özv. Bozsik Imrénétől. Lejegyzési idő: 1904. junius._ 73. A furfangos czigány. Vót ëcczër a világonn ëcz czigány. Annak annyi fia vót, mint a rostán a lyuk. Má së a házba nem fértek, së ënnëk nem birt annyi az apjok. Az öreg czigány ëcczër gondolt ëgyet, elindú ő világot próbányi, ki győzné ënnyivalóval azt a sok rajkót! csak a lelkit veszítyi velëk! maj csak lëssz valahogy! El is mënt. A gyerëkejit mëg mind otthatta.