# Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény 9. kötet ## Part 24 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/nepmesek-heves-es-jasz-nagykun-szolnok-megyebol-magyar-nepkolte-093737a2/index.md Ott kaparász, kaparász, mëgmarkol ëgy lósóskát, a kitű a kezi csupa harmatos lëtt. Eszibe jutott, a mit az első holló mondott. Mëgmosdott vele, mëgtürűte mind a két szëmit, oszt ëp úgy látott, mint azokelőtt. Mikor a szëmivilága visszagyött, körűnézëtt: hun van ő? Hát láttya, hogy az a gazembër nem az akasztófáho vezette?! oda a! még itt is a romlására vót. Mëgcsóváta a fejit. Azután elindút. Úttyába tanát három állatot: oroszlyánt, nedvét, farkast. Mëgijedt tűllök. – Në fé tűllünk! nem bántunk! gyere ide, simídd mëg a hátunkot, oszt mëlládd! nem fész többet! Az Igazság úgyis tëtt: mëssimította a hátokot, oszt nem fét többet. Mëntek oszt ëgyütt, de útközbe az oroszlyány három sípot vëtt elé, azt odatta az Igazságnak: – Még szükséged lëhet rá! A hogy ballókáztak ëgyütt, nemsokára elértek ëgy kútho. A kávájánn má ott ült ríva a királyány. Az Igazság odamënt hozzá, oszt aszonta neki: – Në fé sëmmit, itt vagyok én! nem lëssz sëmmi bajod! mëgmëntëlek! Ha a kútba a lángot lácczik gyönnyi, kőcscs fël! Avval a lyány ölibe hajtotta a fejit, oszt elaludt. A királyány mëg elévëtte a gyűrőjit, kettéharapta, kihúzta a kendőjit, kettéhasította, mindakettőnek a felit eltëtte, a másik felit mëg az Igazság zsebibe gyugta. Má fëlgyött a láng, de a kirákisasszony nem akarta az Igazságot fëlkőtenyi, olyan édësdenn alutt. Ríva fakatt, hogy: no! má végi! itt a sárkány, a ki mëgölyi! De a hogy rítt, a sok forró könyű mind az Igazság arczára húllott. Az ébresztëtte fël. Mikor fëlérzëtt, látta, hogy mán nagyon lombol a láng a kútbú, odafordút a királyánho, mëppiszkolta csúnyán, hogy mëgmonta, mé nem kőtötte fël? igy tëszi őt is mëg magamagát is pocséká! De allyig hogy ezëkët kimonta, má gyött a sárkány. Belefútt a három sípba, az állatok gyöttek sebësenn. Az oroszlyány ëgyet vágott a talpával, mind lëszëdte a sárkány fejit. Az Igazság mëg lëvagdosta a nyelvi hëgyeit, oszt betëtte a tarisznyába. Avval visszafekütt a lyány ölibe. Látta az esetët a kút mellő ëgy fárú a Vërësálnok Vitéz. Lëszát onnat ízibe, az Igazság fejit lëvágta, a királyánt mëg vitte magával lagziznyi. A hogy hazaérkëztek, vót ott vagy száz banda czigány, mind a száz ráhúzta, csak úgy rëszketëtt még a főd is. A zajra fëlériz a farkas – mer ők is aluttak – láttya, hogy mëv van halva a gazdája. Fëlrázta a többit is. Ő mëg elszalatt forrasztó kőé, a nedve mëg ébresztőé. A farkas a hogy mëgy, mëglát ëgy ëszringát,[63] bemëgy, mëgëszik ëgy juhot, a többit mëffojtya, oszt gyön, indú visszafele. Mikor jólakva, nagy kényësenn tart hazafele, az útonn rálép ëgy öreg gyíkra. – Jaj! në báncs! a fiam nyakát má hét esztendeji elvágta a kocsikerek, annak viszëk forrasztófűvet! – rimánkodott a gyík. – Köpöd ki mingyá? – ripakodott rá a farkas – isz’ én is azt keresëk! A gyík odatta, a farkas mëg kényësségibe szëgént összetaposta. Viszi a farkas nagy hëgyësenn a forrasztófűvet. Hazaér, mëgkenyik vele az Igazság nyakát, összeforrasztyák. De rosszú tëtték fël a fejit: meffordítva! muszaj vót újra lëvágnyi, oszt a rendes helyire ragasztanyi. Mikor fëlérzëtt az Igazság, csak annyit szót: – Ennye! de jót aluttam! Azután kereste a királyánt, de nem látta maga mellett. Nem tudhatta, hova lëtt. De késűbb mégis rágyött, mi lëhet a dologba. Az állatoknak kosarat kötött a nyakokba, oszt bekűtte őköt ëgyënkint a kastélyba. Attak is azoknak mindënt, de még maga a királyány is jó előre gondoskodott rúllok, hogy ha gyönnek, në báncsák őköt a sirbakok. De az Igazság nem sokra mënt velëk, mert mind részëgenn mënt vissza hozzá. Fogta magát, bemënt maga. Mikor beért, a sok úr csak nézëtt rá. Ő mëg aszongya: – Uraim! szabad-ë ëgy szót szólnom? Azok aszonták, hogy: – Hát honnë vóna! Mikor a Vërësálnok Vitéz ezt hallotta, a tizënkét fejelbű, a kinn ült, ëgy mingyá kiesëtt alólla. Akkor azt kérdëzi az Igazság: – Ki győzte lë a sárkánt? A Vërësálnok Vitéz ezt hallva csak szaladt ki, odaki tizënkét kopó nyelvit kivágta, oszt vitte be az asztalra. – Isz’ ez nem a sárkány nyelvi! – monta az Igazság – kit akar itt maga elbolondítanyi!? Elévëtte oszt ő a maga tarisznyájábú az igazi sárkánynyelvekët. – Ëhën van ë! ezëk az igazi sárkánynyelvek! Én győztem lë a sárkánt. De ha még erre nem hiszik el, hát… – rávágott az asztalra olyant, hogy az _hét sínyire_ mënt lë a födbe. »A ki ezt ki tuggya húznyi, az mëntëtte mëg a királyánt!« Próbákozott a Vërësálnok Vitéz, de keves vót a szusz hozzá. Ekkor az Igazság mërrázkódott, gyönyörű szép kiráfi lëtt belűlle. Akkor csak az ëgyik újját kinyútotta, kiemelte az asztalt a fődbű. Arra aszongya: – Ha még ezëkre së hiszik, itt van ëgy félgyűrő mëg ëgy félkendő, aggya ide a kirákisasszony mind a kettőnek a másik felit! Az odatta, az Igazság csak egymásho tartotta őköt, mingyá összeforrtak. Erre oszt mán muszaj vót elhinnyi mindënt, a mit az Igazság mondott. Azután még ëgyet kérdëzëtt az uraktú az Igazság: – Mit érdemël az, a ki ëgy pár mëgrontására törekëgyik? – Azt érdemlyi – mongya a Vërësálnok Vitéz – hogy: négyfele këll vágnyi, várnégyszögire kiakasztanyi! Êgën ám! csakhogy a Vërësálnok Vitéz ezt úgy monta, hogy az Igazsággal törtinnyék! De nem néztek ám së Istent, së embërt: mëffogták, szétdiribolták, várnégyszögire kiakasztották. Az Igazság pegyig nagyon boldog lëtt a kirákisasszonval. A hogy ők ott élnek, éldëgélnek, bekopogtat hozzájok a Hamisság. Az nem tutta: kihë mëgy? – szógálatot kért. Aszongya neki az Igazság – mer mëgösmerte: – Mit keresël? Lëszël-ë kályhafűtő vagy udvaros? – Kályhafűtő lëszëk! – monta a Hamisság. Az Igazság fël is fogadta. Nemsokára látta az Igazság, minő jó dóga van őnálla a Hamisságnak, mëgírígyëlte. – Hász’ mikët tëtt ő én velem! kiszúrta a szëmem is! De iszën nem hagyok neki békit! Úgy is lëtt. Mikor a Hamisság ép a kályháná csörtögött valamivel, odamënt, ëgy nádpáczával rávágott. A Hamisság abba a szentbe kakasé vátozott. Oszt kakas képibe is këllëtt neki hét álló esztendeig kapargányi a szëmetënn, éjjel-nappal. Akkor mëgszánta az Igazság, hogy »ëgy écczakáé elég hét esztendő!«, vissza rávágott, a kakasbú újra a Hamisság lëtt. Azután mëgfogatta kocsisnak. Három tátos lova vót, de nagyon ganajos, azokot ëgy hónap alatt kis is këllëtt tisztítanyi mëg mëg is szilidítenyi. De a Hamisság nem tudott velëk sëmmire së mënnyi, ollyan gyámoltalan vót. Ëcczër oszt az Igazság mëgharagudott rá, lëvezette ëgy nagy pinczébe, a ki a tengërig kinyút, oda becsukta, a kúcsot mëg a tengërbe hajította. Kutyaságáé ezt kapta a Hamisság! Eggyig vót, mese vót, Kelemënnek kedvi vót, kana is vót mellette, kanalazd ki belűlle! _Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő: 1904. január._ 65. Nemtudomka. Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá. Annak a kirának a feleségi épenn terhës vót, egy lova mëg hasas, mikor ő neki el këlletëtt mënnyi a háborúba. Az egész ház kirá nékű maratt. Ëcczër a kiráné lëbetegëdëtt, ágyba fekütt, olyan szép gyerëkët születëtt, hogy olyant még sosë láttak: aranhaja vót. Az écczaka a ló is mëgellëtt, annak mëg gyönyörű szép aranszőrű csikaja lëtt. Mëgörűtek nagyonn mindakettőnek, oszt, hogy ëgy écczaka lëtt mindakettő, a gyerëk is mëg a ló is, a csikót bevitték a szobába, ott nevekëdëtt, nyőtt a kis kiráfival. A kis gyerëk nagyon okos lëtt mëg az aranszőrű csikó is, mer hogyím a kiráfi is tátosgyerëk vót mëg a kis csikó is. A kiráné má mëgúnta várnyi az urát, olyan soká vót oda a háborúba. Gondolkozott is má rajta, mit csinállyék? férhë mennyék-ë vagy së? mer az ura má azóta akar mëg is halhatott a háborúba! De eleintenn nem mert csinányi sëmmit, mer azé, hogy fét a gyerëkitű, a ki nagyonn okos vót, tudott, látott a mindënt! Ëcczër hogy? hon nem? összeszövetkëzëtt ëgy szabóval. Adott a neki tanácsot mingyá! Mer az asszony nem akart először vele kötynyi. – Hát majd elveszíjük valahogy! Az asszonnak csak most jutott az eszibe, hogy igasság a! a gyerëkët olyan szépenn el lëhet láb aló tënnyi, hogy eszre së vëszi, së ő, a gyerëk, së más! Bele is ëgyezëtt, a mit a szabó mondott. Ëgyüvé mëntek oszt, éték világokot. De nagyonn szúrta az ódalokot a gyerëk. Aszongya a szabó a kiránénak: – Hallod-ë, te! Aggyá annak a gyerëknek levest, de tëgyé bele mérget is! Në fé! ha azt mëgëszi, nem lëssz vele sëmmi bajunk többet. – Jó van akkor! monta az asszony. Má défele járt az üdő, a kiráné hozzáfogott az ebédkészítéshë. Ëgy tál levest külöm tëtt, mérget kavart bele. A saját tulajdon fiának szánta. Igën ám! de a gonosságot még a tyúk is kikaparja! Dorombolt a kis ló az ëstállóba nagyonn! rúgott-vágott, szaggatta a kötőfékët. Hallya odbe a kiráfi, hogy – »é! de nagy viczkándozás, zaj van az óba! mi lëhet a?« Kimënt. Nem látott sëmmit, de a kis aranszőrű ló csupa tajték vót a nagy rugdalódzástú. – Mi lelt tégëd, kis lovam? – Engëm nem lelt sëmmi, kedves kis gazdám! ha nekëd készű itt valami! – Ugyan mi készűhet? – Mëgmondom, kedves kis gazdám! a të anyád tégëd el akar vesztenyi avval a rossz szabóval ëgyütt, a kihë hozzátëtte magát. Tudod-ë, ha débe az asztalho ültök, në ëgyé a levesbű, ha öntsd ki a fődre, mintha elejtëtted vóna a kezedbű! De úgy tëgyé, mer máskép többet nem láttyuk ëgymást eleventenn! – Ennye, kis lovam! hát csakugyan? isz vëttem én eszre valamit, de mës së ámottam, hogy engëm el akarnak vesztenyi! No! majd úgy tëszëk, a hogy të mondtad! Elgyött az ebéd, behozzák a levest. A szabó mëg a kiráné úgy kandzsaltak rá fészëmmel, hogy mikor fordú má fël! De a kiráfinak is vót ám eszi! Úgy tëtt, mintha közelebb akarná magáho húznyi a tányírt, de mikor az asztal szélyire húzta, csak lërántotta. A leves kimënt mind a fődre. Rákiátott az asszony, hogy mé nem vigyáz jobban! isz nem egészenn kis gyerëk má! De a kiráfi nem szót së fejíret, së feketét, csak úgy tëtt, mintha bánná, a mit tëtt! Dehogy bánta! Vitt be neki az annya másik tá levest, de má akkor azonn járt az eszi: mivel lëhetne elvesztenyi a fiát? Másnap rëggerre a szabó újfënt tanát ki valamit. Az asszony mëg má szomorkodott, hogy no! életben marad má a fia! – Në búsú, hé! tanátam én ki valamit mëgint! – Tanátá a! ugyan mit tanátá vóna! nem lëhet azt elvesztenyi, mer a valami módonn mëgint kiszabadú belűlle! – No! má abbú në szabadúllyék ki! csiná’ csak neki mérges bogácsát, nëfé! maj parancsol az neki! – Am má igën! am má tëszi! örűt az asszony, örömibe össze is csókolgatta érte a szabót, a csesznye szabót. Avval kimënt a konyhába, lisztët kavart, abba mérëgport szórt, bogácsát szaggatott belűlle, oszt kisütte. Hallya odbe a kis kiráfi mëgint, hogy zörög a kis ló. Mingyá gondolta, hogy baj van mëgint! Kimënt. Aszongya a kis ló: – Ládd-ë, kedves gazdám! nem hannak nekëd azok békét, még csakugyan végedre nem járnak! Most mëg bogácsát sütött az anyád, vigyázz, hogy mën në étessënek, mer a bogácsába étető van! A kiráfi mëgköszönte a kis ló jóakarattyát, mëcscsávingatta a fejit, szomorú lëtt, oszt bemënt. Ebédné sëhossë akart ënnyi a bogácsábú. Csak kínáták, csak monták, hogy »ëgyé mán!« az annya is mëg a szabó is, de ő nem szót ëgyebet, csak, hogy »nem këll!« Étel után összesúgtak-búgtak az asszony is, az embër is, hogy »no! evvel së mënünk sëmmire!« Nem ám! mer a kis ló fëlokosította a kiráfit. Harmacczora ugyan mit tanállyonak má ki? má së a leves, së a bogácsa nem hasznát, mivel kéne merrontanyi? má az étellel nem! – Tudod-ë, mit? asszony! monta a szabó, maj varrok én olyan ruhát, a kit ha fëlvësz, rögtön mëghal! Az asszony ráhatta a szabóra, mer má ő gondolta, hogy a gyerëk többet tud, mint ők. A ruha készűt, készűt, de a kis ló abba is kiokosította a gazdáját. – Ha aszongyák, hogy vëdd fël! të mongyad azt: vëgye fël előttem más, mer én nem tudom fëlvënnyi! Në fé! sëmmi bajod së lëssz! A gyerëk má úgy hozzá vót szokva, hogy el akarják vesztenyi, má nem is bánkódott rajta. Süvűtve mënt be a szobájába is. Mikor a ruha elkészűt, behívatták a kiráfit. A szabó elmonta neki, hogy úgy szerettyi ő a kiráfit, mintha a tulajdon gyerëki vóna, në vëgye zokonn, ëgy ruhát csinát neki ajándékba, itt van, vëgye fël! Eszihë nyút a kiráfi, nem hajtott a hizelgő szóra! Aszonta neki: – Vëgye fël elsőbbet maga, mer én még ilyen ruhát nem láttam, nem tudok hozzá! A szabó elfelejtkezëtt magárú, fëlvëtte a ruhát. De allyig őtötte ki a dakut, mingyá mëghalt. Mëg vót ijedve az asszony, hogy micsiná most ő vele a fia!? De a kiráfi nem szót neki sëmmit. Hallgatott, mer a kis ló úgy parancsolta. Má hét esztendeji, hogy a kirá odavan, a fia is azt hitte, hogy má lëhetetlen, hogy hazagyőjjék! Mikor ëccërcsak ki lép be a házba, mint a kirá! Vót öröm, a kiráfi maj kibújt a bőribű! a kiráné is mutatta vóna, hogy de jó, hogy a kirá hazagyött! de belőrű szorította a madzag, hogy a fia elárollya, oszt akkor jaj neki! A kiráfinak eszi ágába së vót. Másutt járt az ő elméji! Ëcczër a hogy kivël van az ëstállóba, aszongya neki a kis ló: – Hallod-ë, kedves gazdám! má apád itthonn van, nekünk itten többet nincsen sëmmi keresnyivalónk së, mer az a hunczut anyád – maj mëllásd – még vesztünkre tör mindakettőnknek! Jobb lëssz, ha elmënünk valamére, úgy, hogy hírikët së hallyuk többet! A kiráfi tutta, hogy az ő kis lova jót akar neki, beleëgyezëtt. Másnap odaát az apja elejbe. – Écsapám! Isten ággya mëg! ën elmënëk itthonrú, többet sosë látnak. Begyöttem elbúcsúznyi. Az apja csak nagyot nëzëtt rá. – Hát oszt hova vagy mé mënné el të innet, fiam!? nem jó nekëd itthon? vagy mé van másfele vágyásod? bántott valaki? A kiráfi nem szót sëmmit, csak aszonta, hogy ő elmëgy, mer muszaj. Rimánkodott oszt neki az apja, igírt fűt-fát, mindënt, csak në mënnyék el! de a fia aszonta, hogy má ez igy van elhatározva, ő mëgy. Avval elbúcsúzott az apjátú, fëlült a kis lóra. De szátak is úgy, hogy ëgy szempillantás után már nem lëhetëtt őköt látynyi. Kutyanyomba léptek.[64] Mëntek, mëntek, nagyon sokáig mëntek, mig ëgy királyi palotáho értek. Ott mëgátak. Aszonta a tátos ló a kiráfinak: – No! kedves gazdám! má ide értünk! Itt má külöm mënünk. Én majd elmënëk a selyëmmezőre legelnyi, të mëg ereggy, mënny ennek a királyi palotának a kapujába. Akarmit kérdëznek tűlled vagy szónak hozzád, mindërre aszondd, hogy »nemtudom!« Ha hínak be, be në mënny, mig a letkisebb kirákisasszony nem gyön ki érted! Oszt ha kérdëznek: minek szeretné elányi, në szó sëmmissë, csak ha ők mongyák, hogy szeretné-ë kertész lënnyi, arra rázd a fejed, de azé akkor is csak aszongyad, hogy »nemtudom«. De így tëgyé, a hogy én montam, mer máskép közöld magaddal a bajodot! Ne! itt van ëgy kantár, ha ezt merrázod, akarhonnat elé gyövök, ha kivánod, oszt mëttëszëm mindën kivánságodat! A kiráfi maj hogy nem rítt, mikor az ő kedves aranszőrű kis lovátú mëk këllëtt neki ványi. Az mënt a selyëmmezőre, a kiráfi mëg a palota elejbe, ott lëült ëgy kis lóczára. Ott várt, míg belőrű eszre nem vëtték, hogy valaki ül a kapu előtt a lóczánn. Aszongya az öreg kiráné a kirának: – Ugyan mënnyék má ki, apjok! nézze mëg, ki ül ott mëg mit akar! – Jó van no! monta a kirá, oszt kimënt. Mikor odaér, aszongya neki: – Aggyon Isten jó estét, öcsém! Ránéz a kiráfi, oszt aszongya: – Nem tudom. – Nem tudod? hát má honnë tudnád, láthadd, hogy má este van! – Nem tudom! mongya a kiráfi. – Në azt beszédd hát má mindég, hogy: nemtudom, hát mondd má mëg: mi járatba vagy? – Nem tudom. – Nem tudod? hát mi szeretné lënnyi: libapásztor-ë vagy gulyás vagy micsoda? – Nem tudom. – Hát mi szeretné lënnyi mégis? – Nem tudom. – Hát lëszël-ë kertész? – Nem tudom – monta a kiráfi, de a fejit úgy rázta, hogy lëssz! – No! hát ha lëszël kertész, gyere be! – Nem tudom – monta mëgint a kiráfi. – Nem tudod? Nemtudomka vagy hát! De má maj hogy mérges nem lëtt a kirá. A kiráfi erre is csak aszonta: – Nem tudom. – Nem tuccz të sëmmit! A kirá avval bemënt, odbe elmonta, hogy még olyant nem láttak, mint a minő embër otki van: mindërre aszongya: nem tudom. Azután oszt kikűtte a feleségit, hátha am mán jobban tud vele boldogúnyi. Kimënt az is. – Aggyon Isten jó estét, öcsém! – Nem tudom – monta a kiráfi. – Hát ki vagy? mi vagy? mi járatba vagy? – Nem tudom. – Hát mi szeretné lënnyi? De ő, akarmit kérdëztek tűlle, csak aszonta: – Nem tudom. – No! Nemtudomka vagy hát, ha të mindënre aszondod, hogy »nem tudom!« – Nem tudom – még arra is aszonta a legény. – No! hát má evvel nem tuccz boldogúnyi – monta magába a kiráné, mikor mënt befele, ez csak annyit tud, hogy »nem tudom!« No! iszën akkor sokat tud. Kimënt azután a letöregebb mëg a közepső lyány is, de azok csak új jártak vele, a kiráfi mindég csak, hogy »nem tudom«. El is nevezték Nemtudomkának. Letutóllyára kimënt a letkisebb lyány. Odaköszön az is: – Aggyon Isten jó estét! – Nem tudom. – Hát minek ülsz itt? – Nem tudom – Vársz valakit? – Nem tudom. – Hát csakugyan kertész szeretné-ë lënnyi? – Nem tudom – monta a kiráfi, de a fejivel azt intette, hogy »az«! – Hát akkor gyere be! – Nem tudom – monta újfënt, de fëlkelt a helyirű, oszt mënt befele utánna. Odbe kérdëzgették, faggatták errű is, arrú is, de Nemtudomka csak annyit mondott: Nem tudom. Má az egész ház úgy hítta, hogy »Nemtudomka«. Nem lëhetëtt avval sokra mënnyi, mert ha dógot parancsoltak neki, mëgtëtte, de má ha szónyi këllëtt, ő vót az örökös nemtudom! A kirá rábizta a kertët, de mëhhatta neki, hogy szép lëgyék ám mindën, mer elcsapja! Ő arra is aszonta: nem tudom. – De tuggyad, az ebatta! te Nemtudomka, te! Gyönyörű is lëtt a kert nemsokára, olyan, hogy mikor a kirá mëllátta, csak elbámút, hogy még az ő kertyi ilyen szép nem vót soha. Dicsírte is odbe a csalággyai előtt, hogy má akarhogy, akarmint! Nemtudomka az embër! még ilyen szép sënki kezi alatt nem vót a kert, mint most! Nemtudomka dógozott is benne rëggeltű estyig. A legközelebb eső vasárnap a kirá aszongya a csalággyának, »hogy vasárnap van, mënnyünk az Isten házába!« Készülőttek is minnyájann, csak a letkisebb nem. Aszongya neki az apja: – Hát të nem gyössz a templomba? – Nem écsapám! mer beteg vagyok! – No! ha beteg vagy, në gyere! A többiek elmëntek a templomba, a lyány otthonn maratt, hogy »beteg«. Hát az is vót, mer a szívi fájt – Nemtudomkáé. Ott nézte egész nap az ablakbú, mit csiná Nemtudomka. Nemtudomka elvégezte még jókor mindën dógát. A királyék má a templomba vótak, mikor neki eszibe jutott valami. Mëgrázza a kantárt. A másik perczbe má ott termëtt a kis aranszőrű ló előtte. – Mit parancsolsz, édes gazdám! – Lëgyék nekëm ezüstruhám, nekëd mëg ezüstszerszámod. Allyig monta ki Nemtudomka, má mindën úgy vót. A lovonn ezüstszerszám, ő rajta mëg ezüstruha. Akkor felkapott a kislóra, a ki vitte ëgënyest a szép kerbe. Ott mëgátak. Azt mondja a kis ló a gazdájának: – No! kedves gazdám! hogy vágjam én össze ezt a kertët!? Úgy-ë, hogy në lëgyék rajta sëmmi vagy hogy még a sárgafőd is fëlfele borullyék? – Vágjad, kis lovam, a hogy akarod! monta Nemtudomka. Össze is vágta a ló a kertët úgy, hogy a sárgafőd csakugyan fëlfele fordút. Olyan vót a kert, mint az itíllet. Nemtudomka avval visszafordút, a lovát eleresztette, oszt beült az óba pipáznyi. Azalatt mëg kívël járt a szakács, ződség këllëtt vóna neki, de maj hanyattvágódott, mikor a kertet látta! nem vót ott sárgafődné ëgyeb. Fël is tëtte, hogy no! mëgá! Nemtudomka! majd elárollak a kirának! igy gondozod të a kertet? Mikor bemënt a konyhába, má a kirá akkor otthon vót minden családostú. Mënt is be a szakács mingyá, oszt elmonta, hogy nem tud levest főznyi, mer úgy össze van gázolva a kert, hogy még olyat! az ilyen rendës kertész së ér ëgy ütet taplót! A kirá csak nagyot nézëtt. Nem hitte, a kit a szakács mondott. – Hallod-ë, szakács! ha të most hazudol, tizënkét botot kapsz a farodra! – Állom. – No! hát gyere, oszt nézzük mëg! De mikorra kiértek, a kert még tízszërte szëbb vót, mint azelőtt. A szakács szakajtott ződséget, de nem tëhette aggyig a levesbe, még a kirá rá nem húzatta az ő járandóságát. Vakarta is a szakács a bot helyit. Nem tudott mit gondolnyi, hogy az a kert mé vátozhatott mëg olyan hamar. De annyit gondolt, hogy az a Nemtudomka nagy mestër lëhet, azé, hogy nem szó’ ëgyebet a nemtudom-ná. A legkisebb kirákisasszony látta végig az egészet, mikor a ló vágta, rúgta a kertet, as së tutta, ki rajta az a fényës vitéz, de azé nem szót sëmmit sënkinek, gondolt ő magába valamit! A másogyik vasárnap mëgint templomba készűt a kirá. Mindën fejircseléd készűt, simakodott, fésűködött, csak a letkisebb királyán nem. A kirá eszrevëtte, hogy az ő lyányának most së akaródzik templomba mënnyi. – Hát të, lyányom! táng most së akarsz a templomba gyönnyi hê? – Nem hogy nem akarok, écsapám! de nem lëhet! – Hát ugyan mé? – Beteg vagyok. – Nagyon furcsa, hogy të mindég vasárnap vagy beteg, mikor az Istenházába kék gyönnöd. Tán nem szereccz imátkoznyi? – Szeretek én, monta a lyány nagy hunczutann, de ha beteg vagyok!… A kirá ráhatta. Utóvégre nem tudhatta, nincs-ë valami baja! Nemtudomka csak azt leste, mikor mënnek el. Bemënt az ëstállóba, mëgrázta a kantárt. A kis ló ëcczërre ott vót. – Mit parancsolsz, édës gazdám? – Azt, hogy lëgyék nekëm arany ruhám, nekëd mëg aranyszërszámod! Mingyá mëllëtt mindën. Akkor Nemtudomka ráült a kis aranszőrű tátosra, oszt mëntek be ëgënyest a kerbe. Ott aszongya a kis ló: – No! kedves gazdám! hát hogy vágjam össze a kertet? úgy-ë, mint a mútkor vagy még százszor jobban? – A hogy akarod, kis lovam! – monta Nemtudomka. Vágta is a tátos a kertet, a hogy csak birta. Fël vót ott fordúva mindën tövel-hëgygyel. A szép kertre rá së lëhetëtt ösmernyi. A letkisebb kirákisasszony látta ezt is az ablakbú, mer mindég ott vót, hogy Nemtudomkát láthassa. A szakács újfënt kimënt a kerbe ződségé. De hogy birt vóna ëgy szálat is szakajtanyi, mikor olyan vót az, mint ha ëgy regemënt huszár hát vóna benne. Bemënt, de gondolta magába, hogy maj sikerű most! mëgá, Nemtudomka! Mikor a kirá hazagyött, av vót az első, mënt a szakács árolkonnyi. De Nemtudomka jó fűre tapodott,[65] a kirá előtt nagy bëcsületyi vót. – Hallod-ë, szakács! – monta a kirá, – ha hazunnyi mersz, huszonkét botot az esső së mos lë rúllad! – Én azt së bánom, de ezt most merëm állítanyi! – vágta oda févállrú a szakács. – No! mëllássuk! Avval mëntek. A kertbe százszor szëbb vót mindën, a levelek, gallyak mind arannbú, oszt úgy virított mindën, a hogy má csak këllëtt. Ez mind a szakács bőrire mënt. Nem is vót Nemtudomkának a királyi udvarba olyan ellenségi, mint az. Az, ha lëhetëtt vóna, ëgy kaná vízbe elvesztëtte vóna. Hónnë! má annyit kikapott végette! Másnap ünnep készűt a kirá kastéllyába. Férhë akarta annyi a lyányait. A két nagyobb választott is magának ëgy-ëgy kiráfit, de a letkisebb aszonta, hogy ő nem mëgy férhë. Csudákoztak rajta minnyájann, hogy még ilyen lyánt! de ő nem bánta. Tutta úgyis, hogy Nemtudomkáho nem aggyák, ő mëg fëltëtte, hogy másho nem mëgy. – Ha nem mégy, nem mégy, itt maraccz! – monta az apja, de a két nagyobb lyánnak lagzit csaptak. Mikor javába át a lagzi, Nemtudomka eléhítta a kis aranszőrű lovát, annak gyémántos szërszámja vót, neki mëg gyémántos ruhája, de a kertet úgy összegázolták mëgint, hogy még a fala is kidőt. A szakácsnak most is esëtt valami dóga a kerbe, kimënt, de mëmmëg szörnyű rendetlenséget látott. Ëgyebet së csinát aggyig, még a kirának nem jelëntëtte. Könnyebb vót a szívinek, hogy árolkodhatott. De csakúgy rajta vesztëtt, mint ezelőtt, még hozzá, most mëg ötven mogyorófásat kapott. Mer a kert mos mëg má olyan vót, mint Tündérország, anná szëbbet írnyi së lëhetne. Fël is tëtte magába a szakács, hogy ő má Nemtudomkával többet nem tësz fël.[66] Má régënn elmút a lagzi, a két nagyobb lyány má féketőbe[67] vót, a kirát nagyonn bántotta, hogy a letkisebb lyánya mém most is lyány. Ëcczër elejbe át, hogy akarhogy! de má mënnyék férhë, válaszszon magának, a kit akar! A lyány aszonta rá, hogy »jó van, apám! ha azt akarod, én mëttëszëm! Van én nekëm ëgy aranyalmám, ëgy arangyűrőm mëg ëgy selyëmkendőm, ha valaki azt lóhátrú innen az ablakbú kikapja a kezembű, hát azé lëszëk!«