# Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény 9. kötet

## Part 20

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/nepmesek-heves-es-jasz-nagykun-szolnok-megyebol-magyar-nepkolte-093737a2/index.md

A lyánbú mingyá csárda lëtt, a legény mëg kocsmárosé vátozott. Mëgyën oda a boszorkány, kérdëzi tüllök:

– Nem láttak êre mënnyi ëgy gyerëkët mëg ëgy lyánt?

Aszongya a legény, má mint a kocsmáros:

– Láttunk bizom mink, még fiatalunk vótunk!

– Ú! akkor am mán nagyon régënn vót! – monta a boszorkány, oszt a hogy gyött, úgy mënt.

A fiatalok mëntek tovább, a hun lëhetëtt, szaladtak is, csak bajok në lëgyék má! De a hogy hátrapillantottak, gyött a boszorkány mëgint.

Odafordú a legény a lyánho:

– Hallod-ë? én majd ëgy nagy kásahëgyé vátozok, të álly a hëgynek a túsó szélyire! de onnat mën në mocczanny!

Úgy is lëtt, a hogy a legény monta. Gyött a boszorkány. Mëglátta a kásahëgyet, csak nekiesëtt, oszt ëtte, hogy csakúgy dülledt bele a szëmi. De annyit tanát ënnyi a kásábú, – mer az egész hëgyet ússë birta vóna mëgënnyi – hogy fëlpükkedt tűlle.

A legény visszavátozott mingyá, oszt látták, hogy a boszorkány má mëddöglött, elindútak, mëntek vissza a boszorkány házába, Rózsikáho. Ott Rózsika mëg a legény, mer má régënn szerették egymást, ëgybekeltek, házastársak lëttek.

A kis lyány sora mëg ëggyig csak vót, a hogy, de ezután! Az új házaspárnak – akármére állott! mindënütt lába alatt vót. Kerűt-fordút, azok mindég szidták. Ecczër mëgsokallta, oszt hogy në szúrja tovább a báttya mëg az ángya szëmit, elmënt szógányi.

Úttya ëgy nagy városba vitt, a királyi udvarba, a hun libapásztor lëtt. Hétköznap őrzötte a libát, vasárnap mëg fëlvëtte a szép ruhájait, a kit gyióhajba összehajtogatva tartogatott.

A kiráfi látta, hogy minő szép, takaros ëgy lyány ez! mëttecczëtt neki. Odabe mëg is monta, hogy ő azt a lyánt elvëszi. De az apja hí! hú! így mëg amúgy! hogy akkéne még, hogy az ő fia ëgy rongyos libapásztorlyánt vëgyék el, ki is tagaggya mingyá!

A kiráfi mëgijedt, hallgatott az apja szavára. Kerestek neki ëgy gazdag királyánt, azt vëtették el vele. Csakhogy ő nem szerette! még ëgy asztalná së esëtt jó avval ënnyi! Útáta, mint a bűnit.

Nemsokára háború ütött ki, a kiráfinak el këllëtt mënnyi. A szëgény lyánnak is takaronnyi këllëtt az udvarbú.

De még a kiráfi odajárt, a feleségi mëghalt, özvegy embër lëtt. Mikor hazagyött, bizon nem azon vót, hogy a halottat sirassa, fëlkereste az ő kiszëmeltyit, a kis libapásztorlyánt, elvëtte azt. Mëgesküttek, boldogok lëttek, mint a szerelmes gellicze. Még most is ének, ha mëg nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Putyó Rago Jánostól. Lejegyzési idő: 1904. február._

47. A fejír madár.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy embër mëg annak a feleségi. Gyerëkik nem vót, pegyig mindég azonn kérték az Istent, hogy csak azt anna má!

Az asszony mikor ëcczër magába vót, azt kívánta, hogy ha lënne gyerëki, olyant szeretne, a ki fejír lënne, mint a hó, piros, mint a vér, szëmi, szëmődöki mëg fekete, mint a bogár.

Ëcczër csakugyan is tehërbe esëtt. Az időre lëtt is neki épen olyan fia, mint a minőt kivánt. Annyira mëgörűt neki, hogy örömibe mëhhalt. A kis gyerëk fiú vót, Pëstának hítták.

Az embër nem tudott mëllënnyi asszony nékű, újjontann mëgházasodott. A másogyik asszontú mëg lyánya lëtt, azt mëg elnevezték Mariskának.

Az embër dologra járt, ott vót mindënnap rëggeltű estyig, csak ënnyi mënt haza. Ëcczër is, hogy nem vót elé, Pësta almát kért a mostoha annyátú. Az aszonta neki:

– Hát nyú’ be a ládába, ott van!

Pësta belenyút, de a hogy vëtte ki az almát, az annya odaszaladt, oszt a láda tetejit a nyakára csapta, úgy, hogy a feji mingyá lëesëtt rúlla, Pësta mëg mëghalt. Avval fogta az asszony, vitte ki a ház elejbe, oszt lëültette a halott gyerëkët ëgy kis székre.

Mariska hallotta, hogy a láda teteji lëcsapódott, de nem tutta, mitű vót az a zaj!? Kérdezte az annyát, hogy mi vót a? Az annya elmonta, hogy Pësta rossz vót, almát akart lopnyi, oszt kikapott.

Mariska is kapta magát, mënt a ház elejbe, úgy vágta pofonn Pëstát, hogy az mingyá lëbukott a fődre.

Azutánn az asszony kimënt, Pëstát mëgnyúzta, fëltisztította, elkészítëtte, oszt mikor az ura hazamënt, fëladta az asztalra.

Hát az ura nem tutta, micsoda hús a! csak ëtte, mintha tejbekása vóna.

Étel utánn a csontokot Mariska összeszëdte, elásta a kerbe ëgy boczfa alá.

A csontbú nemsokára szép fejír madár lëtt, fëlszát a fődrű, oszt mënt, mënt ëgy bótos háza tetejire. Ott elkezte mondanyi:

Anyám mëgölött, apám mëgëvëtt! Kis testvérëm, Mariskám, Összeszëdte csontocskám, Kötte selyëmkendőbe, Tëtte boczfa tövibe, Kikelt kikelt! itt van! itt! De szép madár lëtt belűllem!

Ezt hallották a bótba, adtak neki ëgy szép selyëmkendőt. Avval szát tovább. Mënt ëgy kalapos házára.

A kalapos házánn is elmonta:

Anyám mëgölött, apám mëgëvëtt, Kis testvérëm, Mariskám, Összeszëdte csontocskám, Kötte selyëmkendőbe, Tëtte boczfa tövibe. Kikelt, kikelt! itt van! itt! De szép madár lëtt belűllem!

Ott is mëghallották, vittek ki neki ëgy gyönyörű szép kalapot.

Harmacczorra ëgy malomra szállott. A malomba hét legény dógozott, azok is mëghallották a madár szavát, kimëntek mëghallgatynyi. Azok mëg toltak fël neki ëgy nagy malomkövet, a mit a fejír madár a nyakába vëtt, oszt szát vele haza, az apja házára.

Ott is elkezte kiabányi a verset fënnszóval.

Odbe hallották, hogy »É! de nagy kiabálás van otki, mi a?«

Kimëntek, hát a fejír madár Mariskának lëhajította a selyëmkendőt, az apjának a szép kalapot, az annyára mëg úgy sútotta lë a malomkövet, hogy az asszony a főd gyomráig esëtt. Úgy elborította a főd, hogy temetynyi së këlletëtt.

A fejír madár mëg visszavátozott, Pësta lëtt belűlle. Az apjával mëg Mariskával mëg most is boldogann élnek, ha mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Gyűrő Klári parasztmenyecskétől. Lejegyzési idő: 1904. márczius._

48. A bús gellicze meg a két kiráfi.

Hun vót, hun nem vót, Dormándonn innen vót, Tepélyënn túnat vót, a fene tuggya: hun vót? kidőt-bedőt kemënczének ëcs csëpp ódala së vót, mégis mëssült benne olyan kënyér, mint szélëss e világ. Én is ëttem belülle. Most hazuttam mán nagyot! De ha má eggyig nem montam igazat, ezutánn is maj csak elámítolak bennetëkët!

Vót a világonn ëgy kirá, annak a kirának vót két fija mëg ëgy bús gelliczéji. Az a bús gellicze ëcczër kicsacsogta a gyerëkëk előtt, hogy a ki az ő szívit mëgëszi, a feji alatt mindën écczaka ëgy arany terëm, a ki mëg a máját ëszi mëg, Szécsémbe kirá lëssz.

Hallotta ezt a két kiráfi, mingyá mëgëtte az ëgyik a gellicze szívit, a másik mëg a máját.

De hogy az annyok mëhhalt, új asszon kerűt a házokho, mostoha. Az valami módon mëttutta, hogy mismit beszét a gellicze, aszonta az urának, hogy mingyá mëhhal, ha a két fiúnak a tüdejibű mëg a májábú nem ëszik. Ëhën! mert a gellicze szívit mëg a máját akarta vóna magának!

A kirá elé is hívatta az öreg jágërját, János bácsit, oszt mëpparancsolta neki, hogy a két gyerëkët vigye az erdőbe, ott lőjje agyonn, oszt a gyomrát mind a kettőnek vigye haza, – má mint a tüttüsit. Az öreg jágër szót fogadott, mënt a két gyerëkkel az erdőre. De gondolta az útközbe, hogy de nagyhatú lëhet ez az asszony, a ki az urátú még azt is ki tuggya követëlnyi, hogy a saját tulajdon két gyerëkit ölesse mëg. Mikor arra kerűt vóna a sor, hogy no! lë këll lőnyi a két kiráfit, eleresztëtte őköt. Haza mëg valami olyas állat tüttüsit vitte el.

Elindú a két kiráfi. Mënnek, mëndëgének, két út elejbe érnek. Ki mellyikënn mënnyék má? De hamar mëgëgyeztek, a jobbódalsónn mënt az öregebb, a balódalsónn mëg a fiatalabb.

Az öregebb Szécsémbe ért, ott nemsoká kirá is lëtt.

A fiatalabb – a ki a balódalsónn mënt – ëgy városba ért. Nem ösmert sënkit, êre ő nem járt sosë, ëgy özvegyasszonho kopogtatott be szállásé. Az adott is neki.

De mikor az asszony vette az ágyat, a kiráfi feji alatt mindég ëgy aranyat tanát. Hogy mëgörűt az annak! A sutba hajingáta mind, má vót ëgy ëgész halommal.

De hogy? honnem? a kirá lyánya mëttutta, hogy minő ember lakik az özvegyasszonná, elkűtte a szobalyányát a kiráfiho, mongya mën neki, azt üzenyi, hogy mënynyék fël hozzá mingyá, ebbe a szent órába!

A kiráfi fël is mëgy, nem tutta, hogy mé?! vagy hogy? csak mënt. Mikor ëgyütt vótak, a királyány aszonta neki, hogy: »kártyázzunk!« Hát kártyáztak is. Játék közbe mëg tőtött a királyány, hogy igyonak is má! de a kiráfi nem akarta elfogannyi. Aszongya neki a lyány: »hát mé nem iszol? isz’ nincs ebbe haláléesztő! ihaccz ebbű!« A nagy kínálásra oszt itt a kiráfi is. De má nagyonn soká kártytáztak, a bor mëg úgy mëgártott a kiráfinak, hogy részëg lëtt, oszt a gellicze szívit is kihánta. Ezt akarta a királyánya. A gellicze szívit mingyá mëgëtte, a kiráfit mëg, mer ő nem tutta: kicsoda? – kihajíttatta.

Hazamëgy a kiráfi. Az asszonnak vót mán nagy rakás arannya, azé még nem telt el vele, a kiráfi feji alatt kereskëdëtt minden rëggel, de má ëgyetlen ëcczër së tanát. Beleúnt ő is, kiatta neki az utat.

Szégén kiráfi! no nekëd mëgesëtt! Má éhënn is vót nagyon, bemënt ëgy kerbe, ott látott szép gyömőcsfákot, tele mindënfajta gyümőcscsel. Előszször mënt a körtefáho. De mihentért az első körtét mëgëtte, szamáré vátozott. Mëgihett még magátú is. Hova jutott ő? Utóllyára oszt beletörődött a sorába: a hol lëssz, úl lëssz! Elkezte a káposztát ënnyi. Abba mëg allyig harapott bele, muczié vátozott. Mos mëm má as së tutta: hogy van? mint van? mi van vele? Elkeserëdëtt nagyonn. »Nohát! ha má muczi vagyunk, jó vagyunk!« Fëlmászott ëgy almafára, hogy jólakik almával, de allyig nyelte lë az első harapást, olyan szép embër lëtt belűlle, hogy allyig ösmert magára.

Akkor kerítëtt valahunnan ëgy rossz szűrt, abba fëlőtözött, szëdëtt a kerbű ëgy nagy rakás körtét, káposztát mëg almát, mënt a kirá háza elejbe, de csak a körtét árolta. Këgyes körték vótak, a királyány allyig nézëtt lë az ablakonn, mingyá mëllátta, oszt kűtte is a szobalyánt, hogy hozzék csak abbú a körtébű. A kiráfi jó pézé el is adott neki vagy hármat. Azt otfël a kiráné, még az is fiatal asszon vót, a királyány mëg a szobalyány mëgëtték mind, de szamáré vátoztak is ám!

A kirá mikor bemëgy, mëlláttya, hogy az ő házába odbe három szamár van. Kergettette ki őköt mingyá a bérëssel, ki ëgënyest az úcczára. Ott mëg várt rájok a szűrös kiráfi, befogta őköt ëgy kocsiba, oszt hogyím hallotta, hogy Szécsémbe templomot építënek, úgy gondolta, hogy elmëgy oda a szamarakkal fuvarba.

El is mënt. De ő nem tutta, hogy oda nem szabad mënnyi sënkinek a kirá engedelmi nékű. Mëffogták, vitték a kirá elejbe, hogy majd lëfejezik. De a kirá ëcczërre mëgösmerte, hogy a testvérivel van dóga, a katonákot elkütte, oszt mënt a testvérji kocsijára. A hogy ráül, ő látta befogva a három szamarat, de nem szót sëmmit, mit tutta ő, kik azok? A testvérji ëcczër hunczutú elkezte vele míveltetynyi, izétetynyi a szamarakot, csak épen azt nem, a ki a királyán vót. A kirá haragudott szörnyenn: »mé izétetyi ez én velem a szamarat?« de nem szól azé.

Mire hazaértek a kirá udvarába, a fiatal kiráfi elészëtte a káposztát mëg az almát, adott belűlle a szamaraknak. Azok először muczié, azután embëré vátoztak, de mind szëbb vót, mint azelőtt.

A kiránét elvëtte a szécsényi kirá, a királyánt a fiatal kiráfi, a szobalyány mëg ott maratt nállok szógálatba.

Boldogok lëttek, mém most is ének, ha mën nem haltak. Eggyig vót, mese vót, Kelemënnek kedvi vót, kana is vót mellette, kanálozd ki belűlle.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Putyó Rago János, középkorú parasztembertől. Lejegyzési idő: 1904. febr._

49. Arany Zsáda.

Hun vót, hun nem vót, vót-ë, nem vót-ë? vót a világonn ëgy kirá, annak vót három lyánya.

Hát ez a kirá ëcczër elmënt hazúrú, de mielőbb elmënt vóna, maga elé hivatta a lyányait. Aszonta nekik: »netëk! itt van három koszoró mëg három madár, mikor visszagyövök, a koszorónak is mëg a madárnak is épen olyannak këll lënnyi, mint most, azé jó visellyétëk magatokot, vigyázzatok a szűzességtëkre! tuggyátok-ë?« A lyányok magokho vették a koszorót mëg a madarat, kiki a magáét, az apjok mëg elmënt.

Má este lëtt az időbű, ők odabe beszégetnek szépen, ëcczër az ablak alatt zsuzsorog valaki. Kinéznek, ott van ëgy kódúsruhába őtözött embër. »Mit keres maga ott, bácsi!?« kiátonak lë neki. »Fázok! szëgény kódús embër vagyok! segíjjënek rajtam!« A lyányok mësszánták, fëlhúzták az ablakonn be a szobába.

Mikor a szobába vót a kódús, ëcczërcsak lëvette a kódúsruhát, a lyányok ëgy valóságos herczegët láttak magok előtt. A fiatal embër ki is nyilatkoztatta, hogy nem kódús ő, ha kiráfi.

No, má ha így van, micsinállyonak? Hozzáfogtak kártyáznyi. A kiráfi ëgykettőre mënnyerte a két nagyobbat. Velëk is hát, a koszorójok mingyá elhërvatt, a madár mëcs csak lëcsüngesztëtte a fejit.

Másnap má a letkisebb is mëv vót nyerve. Arany Zsáda – mer így hítták – së esëtt ám a feji lággyára, hon në tutta vóna, micsiná?

Fogta magát, a përvétába vetëtt ágyat, a kiráfit odafektette. Allyig dőt az ágyba a kiráfi, má épen Arany Zsádát akarta magáho húznyi, mikor az ágy csak lësimút alatta, ő mëg bele a përvétába. Viczkándozott ő ott, bele is fút vóna, ha a két nagyobb lyány ki nem húzza.

A kiráfi szégyëllte nagyonn, hogy Zsáda így kibánt vele, fëltëtte magába, hogy akarhogy, de elvesztyi. Össze is beszét a nagyobb lyányokkal, a kiket mëgejtëtt, hogy tëgyék magokot betegnek, oszt valamié kűggyék el hozzá Arany Zsádét, majd elbányik ő vele.

Úgy is vót. Arany Zsáda nénnyei a kirá ételyire vótak kíváncsi, nyögtek, jajgattak, hogy ha ők abbú nem ëhetnek, hát bizon mëhhalnak. »Ereggy el má, Zsáda! të! oszt hozzá nekünk a kirá ételyibű, ha Istent ösmersz!«

Arany Zsáda fëlőtözött szakácsnak, oszt mënt késségësenn. De tutta ám ő, mibe mestërkëgyik a kiráfi mëg a testvérjei.

Bemëgy a konyhába, aszongya a szakácsnak, hogy vóna-ë szükség ëgy szakácsra, mer ő beána? az aszonta, hogy vóna! »No jó van, akkor beállok! – monta Zsáda – de mënnyék csak, nat tűz van, ég a kirá ëstállója, én mëg majd azalatt itt lëszëk!«

A főszakács elszalatt, Zsáda mëg kapta magát, a zsebibe rakott ëgy pár darab bélëst, mi ëgymást, a többi ételëkët mëg mind kiforgatta, oszt úgy tővel-hëggyel fölfordúva hatta ott a konyhát. De a szëmődökfára fëlírta:

Itt járt Arany Zsáda, A kirának bosszújára Szakácsruhába. Ha bánnya, hát tëgyën rúlla.

Avval mënt.

Gyön vissza a szakács, láttya, hogy mi van itt! mëgy a kiráfiho ëgënyest. Gyön az is, de az mingyá mëllátta az ajtó fëlëtt az írást, maj mëgëtte magát, úgy haragudott. Ki is atta mingyá, hogy ha Arany Zsáda idekerű, nem këll neki irgalmaznyi, vigyék rögtön ő elejbe.

Zsáda hazaért az étellel, a nagyobb lyányok út tëtték, mintha könnyebben vónának, de belő ëtte őköt valami, mer azt szerették vóna, ha Zsádát a kiráfi mëgölyi.

Másnap elkezgyi a két lyány mëgínt a nyögést mëg a jajgatást. Zsáda tutta, hogy mire mëgy a! kérdëzte, hogy »mi a bajotok?« Azok aszonták, hogy »mëhhalunk, ha a kiráfi borábú nem ihatunk!« »Jó van – monta Zsáda – maj hozok én!« Fëlőtözött kádárnak, mënt ëgënyest a kirá pinczéjihë.

Ép ott vót a főkádármestër. Aszongya neki Zsáda: »vënnék én ebbű a borbú ëj jó csomót, de magával nem tudok alkunnyi, hivassa ide a kirát, vagy maga mënnyék el érte, én majd itt mëvvárom!« A főkádármestër elmënt, Zsáda mëg teletőtött ëgy üvegët borral, a zsebibe tëtte, a hordókat mëg csapra vëtte, eresztëtte a bort fenébe. Az ajtóra mëg fëlírta:

Itt járt Arany Zsáda, A kirának bosszújára, Kádárruhába. Ha bánnya, hát tëgyën rúlla.

Gyön a kirá a főkádármestërrel, láttyák, hogy a bor mind ki van folyva, a sok drága bor mind odavan. A kirá má tutta, hogy Zsáda járt itt! Mënnek ki az ajtónn, ott mëg láttya a Zsáda keziírását. »No, mëgá, Zsáda! törjön ki ar rossz! mëjjárod még énvelem!« Szitta csudállatosann, de Zsáda má azóta otthonn járt.

Harmagyik nap újfënt van nyögés mëg jajgatás ugyancsak! Zsáda má előre nevette magába, hogy ugyan mire kívánkoznak most!? Mëgkérdëzte: »Mi lelt? mi këll má mëg?!« »Jaj, jaj! hozzá nekün a kirá almájábú, máskép mëhhalun!«

Zsáda fëlőtözött, mënt. Nem nézëtt sënkire, tartott ëgënyest a kertnek.

Fëlmënt a fára, má jó teleszëtte mindën zsebit, mikor mëllepi a kirá. »No, Zsáda! csakhogy ëcczër mëffoghattalak! az ételëmët kiforgattad, a boromot eleresztëtted, gyere csak lë a fárú! mëg tudod-ë, micsinátá të én velem nállatok?«

Zsáda lëmënt a fárú, de a kirá nem akarta eresztenyi.

Odavitte ëgy kendërvágóho, monta neki: »tëdd alá csak a nyakad!« De Zsáda nem tëtte, aszonta: »tëdd oda të elébb, mer én nem tudom: hogy këll!« A kiráfi mëmmutatta, a nyakát odatëtte a kendërvágó alá. A hogy odatëtte, Zsáda së vót rëst, rárántotta a kendërvágót, úgy összetörte a kirát, minden csontyát, hogy a kiráfit lepedőbe kellëtt a kerbű bevinnyi. Mëgverte amúgy magyarosann, hogy nem köszönte mëg.

Zsáda mëg szát ëgënyest haza. Otthon odatta az almát a testvérjeinek, fëlőtözött doktornak. Mënt mingyá a kirá házáho, hogy kéne-ë doktor? mer ő tud arrú a bajrú segítenyi, a ki a kirának van! Hej! szívesenn fogták! csak mënnyék be! oszt segíccsék a királyonn.

Bemënt. Kért ëgy csomó sót mëg paprikát, azután mëg üveget. Azt összetörte, a sóval, paprikával összekeverte, oszt úgy egyvelgësenn rakta, nyomogatta be a kirá sebibe. Mikor elvégezte a dógát, odabe fëlírta az ajtóra:

Itt járt Arany Zsáda, A kirának bosszújára, Doktorruhába. Ha bánnya, hát tëgyën rúlla!

Odbe nem vót sënki së, ő mëg mehetëtt szabadonn, az írást nem látta sënki.

De a kirá olyan beteg lëtt a doktor kezi után, hogy ki së lëhet mondanyi. Maj belehalt. Ëgy álló esztendeig nyomta az ágyat. A só, a paprika, mëg az üveg mëttëtte, olyan ripacsos maratt a bőri, mint a himlősé.

Node el is határozta, hogy Zsádát mëgölyi, mëg, ha a pokolba is kék érte mënnyi!

Tutta eztet Zsáda. Maga helyëtt viaszkbábut fektetëtt az ágyába, mézzel mëttőtve, ő mëg a falonn ëgy kép hátába húzódott.

Gyön a kiráfi. Ëgënyest az ágynak. A baltával csak úgy vágta széjjel a bábu fejit, hogy ezër darabra szakatt, de a mézbű ëgy csëpp odaesëtt a szája szélire. Nagyon édëss vót. Akkor bánta mëg a kiráfi, hogy mit tëtt. »Jaj! lelkëm Zsádám! ha nekëd a vérëd is ilyen édëss, hát të magad minő édëss lëheccz!« Avval odafordút a Máriakép fele, oszt kérte a bocsánatot az ő nagy bűnié. Mësszólalt oszt Zsáda a kép háta mellő: »hát nagy bűnöd van, fiam! ha a templomot hécczër mëmmászod, akkor mëbbocsátok nekëd!«

A kiráfi, szégény! mëg is mászta hécczër, mind lëmënt a bokájárú a bőr.

Az öreg kirá, a Zsáda apja mëg ekközbe hazagyött. Rögtönn számonn kérte a lyányaitú a koszorót mëg a madarat.

A két nagyobb lyány elévëszi a maga koszoróját, madarát, a koszoró el vót száradva, a madár mëg bággyaszkodott, maj fëlfordút. A Zsáda koszorója olyan friss vót, kívánat vót ránéznyi, a madara mëd danolt, repkëdëtt, nem vót annak sëmmi baja së.

Mënnek be az apjokho. Az mëllátta mingyá, kik itteng a ludasok. A két nagyobbat mëffogatta, kivégeztette, Zsádáé mëg elgyött a maga kiráfia, elvëtte, csaptak olyan lagzit, hogy olyat még az öregapám së látott

Mém most is ének, ha mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Hevesvármegye. Szabó Éva öreg cselédasszonytól. Lejegyzés ideje: 1904. jan._

50. Okos Zsófi.

Hun vót, hun nem vót, kis ház mellett nagy ház, nagy ház mellett kis ház, ëgyiknek së vót së ódala, së kéménnyi, vót a világonn ëgy kirá, annak mëg három lyánya. A letkisebbet Zsófinak hítták.

Ëcczër a kirának el këllëtt mënnyi a háborúba. Elévëtt három koszorót mëg három madarat. Aszonta a lyányajinak:

– Hallyátok-ë! itt hagyok mindënkinek ëgy-ëgy koszorót mëg ëgy-ëgy madarat, de mire elégyövök, a koszoró is, mëg a madár is olyan lëgyék, mint most. Jó vigyázzatok magatokra!

Avval a kirá elmënt.

A lyányok mës së ámották, mé hatta nekik az apjok a koszorót mëg a madarat! csak Zsófi sejtëtte, de nem szót a nénnyeinek sëmminőt.

A szomszéd várasba lakott ëgy herczeg, az mëttutta, hogy az öreg kirá háborúba mënt, ellátogatott a kirákisasszonyokho. Elkeztek kártyáznyi. De úgy, hogy ha valamelyik lyány veszt, az a herczegé lëssz!

A lyányokot csakhamar elnyerte a herczeg. A két idősebbet mëg is kapta, de Okos Zsófinak vót eszi, mikor a herceg monta neki, hogy vessën ágyat, ő kivitte a fejelet mëg a dunnát a përvétába,[53] ott vetëtt neki ágyat. Allyig hogy belefekütt a herczeg, csak zu! lë a czukmisba! A hátárú mind lëmënt a bőr, úgy mëgütte magát, ha mëg nem igyekëzëtt vóna, ott fút vóna bele. De valahogy kiúszott a Dunába, oszt nagynehezen csak hazaért.

De otthonn főtt a feji: micsinállyék ő evvel az Okos Zsófival, a mé így átmënt rajta!? Irt ëgy levelet a két nagyobb kisasszonnak, hogy kűggyék el hozzá Zsófit boré! így oszt majd elláttya a baját.

Okos Zsófit a nénnyei csakugyan elkűtte a herczeghë.

Zsófi tutta, mi töri a herczegët! fëlvëtte a pinczemestër ruháját, elmënt a szomszédvárasba, ëgënyesenn be a herczeg pincéjibe. A kik látták, nem merték mëszszólítanyi, hogyím pincemestëri ruha vót rajta. Ő mëg csapra vëtte a hordókot, tonnákot mind, a bort eresztëtte ki a fődre. Az ajtóra mëg fölírta, hogy:

Okos Zsofi, ki ezt cselekëdte, Többször is cselekszi, Ha az Isten úgy engedi!

Avval szëmibe vágta a kalapot, oszt mënt haza a zsebibe az üveg borral.

Zsófinak má csak hideg nyomát ütték, mikor eszrevëtték, hogy a sok drága jó bor mind odavan! Jaj! de mérges vót a herczeg, maj mëgëtte magát!

Fogta magát, levelet írt újontann a lyányoknak, kogy kűggyék el Zsófit ételé.

Zsófi fëlőtözött szakácsnak, bemënt a konyhába, fëlvëtt ëgy fazék étëlt, oszt vitte ki. Odbe kérdëzték hogy hova viszi? Akkor oszt elmonta, hogy őt most fogatta a herczeg, az ételt azé viszi, mer most ezt áhította mëg az úr. Jó van! beleëgyeztek.

Mikor az ajtóba ért Zsófi, kivëtte zsebibű a krétát, fëlírta az ajtóra mëgint, hogy:

Okos Zsófi, ki ezt cselekëdte, Máskor is cselekszi, Ha az Isten mëgengedi!

A herczeg ép akkor mënt lë a konyhába, mikor Zsófi elillantott. Monták neki, hogy »az úrnak mëg most vitték az ételt, mënnyék má, mer majd elhívël!«

– Kinek? – monta a herczeg

– Hát magának!

– Kicsoda!?

– Egy lyánképű szakács!

No, a herczeg maj szétrágta őköt.

– ’Isz’ Okos Zsófi vót a! – de mondott hozzá olyanokat, hogy maj lëszakadt a ház.

»Harmacczorra vályik mëg!« – monta a herczeg.

Avval leült, levelet írt a kisasszonyoknak, hogy az a kutya Zsófi mëgint kikerűte a kézit; kűggyék el körtéé!

Zsófinak mos së këllëtt kécczër mondanyi, őtözött, oszt mënt. Mikor beért a kerbe, nem látott sënkifélit së. Ott vót a sok szëbbnë szëbb gyömőcsfa, alma, szilva, körte. A legszëbb körtefát kiválasztotta, oszt fëlmászott rá. Igën ám! de mikor szakajtanyi akart belűlle, a körte mind mëccsëndűt, mer a fánn csëngő körték vótak! a herczeg eszrevëtte, mingyá ott termëtt a fa alatt.

– No! Okos Zsófi! mëvvaggy má! gyere csak lë a fárú.

– Hát mé në mënnék! bizol lë mënëk! lë is mënt.

Akkor aszongya a herczeg Zsófinak:

– No! Zsófi! të má sokszor kibántá velem, gyere, ott van ëgy hanapé, ülly csak rá!

Vót a kerbe má jó előre odakészítve ëgy borotvás kanapé, ha valaki abba beleült, úgy összevagdalta, mintha mëkköpölyözték vóna.

Zsófi nem ült rá. Aszonta:

– Mutassa mëg elsőbb maga, azutánn oszt majd beleülök én is!

A herczeg mëffëlejtkezëtt magárú, beleült. Zsófi mëg odalépëtt, oszt jó rányomta a herczeg hátát a kanapéra.

Vót jajgatás mëg jajgatás, a háta csupa seb mëg csupa vér vót. Zsófi fëlírta a versit a kanapé hátára, oszt mënt kifele, mint a kit kergetnek. A herczegët mëg úgy vitték be lepedőbe.

Okos Zsófi kívël az útonn tanákozott a kirá orvosával, elkérte tűlle a ruhát, mer agyonn akarják ütnyi. Az orvos odatta. Zsófinak së këllëtt ëgyeb, mënt be ëgënyesenn a herczeghë.

– Hallottam, hogy beteg a herczeg, begyöttem, mondok, hogy hátha tunnék rajta segítenyi!

Hű! szívesenn fogták!

– Hozzonak csak ëgy tonna mézet, három ablaküvegët, mëg ëgy dunna pëlyhët! de sebësenn!

Mikor mëvvitték neki, a szobábú mindënkit kiutasított, ő mëg az üvegët összetörte apróra, belekavarta a mézbe, abba belenyomkodta a pëlyhët, avval kente be a herczeg hátát, de jó vastagonn!

A herczegët a fene is ëtte, úgy csípte az orvosság. Még betegebb lëtt tűlle, mint a borotvakanapétú!

Zsófi a szobaajtóra mëgint fëlírta:

Okos Zsófi, ki ezt cselekëdte, Többször is cselekszi, Ha az Isten mëgengedi!

De nem dévánkozott sokáig, ha inalt hazafele, a hogy birt, mikor a herczegët má jó mëgkente.