# Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény 9. kötet

## Part 19

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/nepmesek-heves-es-jasz-nagykun-szolnok-megyebol-magyar-nepkolte-093737a2/index.md

Hun vót, hun nem vót, hetedhét országon is túnan, az ópërëncziás tengërën, de még az üveghëgyekenn is túnan vót, kidőt-bedőt kemënczének ëgy csëpp ódala së vót, mégis mëgsült benne hetvenhét tepsi bogácsa! Azon vót ëgy rinczi-ránczos szoknya, az tele vót bóhával. Mind elugrott vóna, ha ott nem maradt vóna ëgy, a ki ezt a mesét nekëm elmonta. A ki ezt elhiszi, az nem üdvezű, a ki nem hiszi mëg, elkárhozik.

Hát hun vót, hun nem vót, de vót a világonn ëgy pár cseléd, annak vót két lyánya mëg ëgy fia. A gyerëk vót a legfiatalabb. Nagyon szëgényëk vótak, betévő falattyok is allyig vót. Az embër eljárt dógoznyi napszámra, hétrű-hétre odavót. Ëcczër csak hogy hazagyön, a feleségit halva tanálja. Nagyon szomorú lëtt, de az Isten akarattyán muszaj vót mëggyőzőnnyi. El is temették az asszont.

Az embër másnap újfënt dologra mënt, az árvákot otthon hatta magokra. De azé hazanézëtt minden nap.

Két három nap, ëgy hét is elmút, az árvák má nagyon piszkosak vótak mëg rongyosak. Áthítta őköt a szomszédasszony, a ki özvegy vót, mëgmosdatta, mëgfésűte őköt, szépen kitisztogatta, azután ráparancsolt mindnyájokra, hogy »mongyátok mëg apátoknak, vëgyën el engëm, maj mëllássátok, minő jó sorotok lëssz!« Mikor hazagyön a gyerekek apja, mongyák neki, mit mondott az asszony, hogy »vëgye el, minő jó sorunk lëssz akkor nekünk!« De az apjok csak annyit mondott nekik: »Hej! gyerëkeim, gyerëkeim! tik keserülyitëk azt mëg, ha én őt elvëszem!«

Az embër oszt hogy mindég dologra járt, a gyerëkëkët az asszony csak megmosdatta, kitisztította, de nem hagyott fël avval, hogy az embër vëgye el őtet. A gyerëkëk má rimánkodtak is apjoknak, az oszt aggyig-aggyig, hogy ráatta a fejit, elvëszi az asszont.

Hát ëgy-két napig csak mëgvótak, de két-három hét múva mindég durvább, durvább lett. Verte a gyerëkëkët, nem adott nekik ënnyi, szitta, piszkolta őköt mindég. Az apjok nem tehetett sëmmit, mer egész nap a dologba vót.

Ëcczër má mëgúnták a sok verést, zsémbëlést, ëgy rëggel a letnagyobb lyány beköt egy marék hamut a kendőjibe, összeátak mind a háromann, mëntek. Beértek ëgy erdőbe. Ott kerestek vadkörtét, vadalmát mëg fagyükeret, avval tőtötték a hast. De rëggel a lyány mind elszórta a hamut az uton, hogy hazatanállyonak estére. Mikor oszt beestelëdëtt, a mére a hamu mutatta, azon az úton mëntek, ballókáztak hazafele. Otthon az ablak alatt mëgállottak, benéztek a házba: otthonn van-ë má az apjok? Otthon vót.

A mostohájok ép az ételt vitte be neki. Az apának nagyon fájt a szívi, sohajtozott, hogy mit ér ő neki ez az étel, ha a gyerëkei mind odavan, ha azoknak nem adhat belűlle! A kis gyerëk ezt mëghallja odaki, bekiát, hogy »isz itt vagyunk, édës apám!« Felugrik az ember, beviszi őköt a házba, jótartya mind. Avval lëfeküdtek.

Az embër még jókor elmënt hazúrú, a mostoha elkezte a szidást, verést azonnal. »Nem bánom én, akarhova mëntëk, ha el is ësz ar rossz bennetëkët, ide vissza në gyertëk!« A letnagyobb lyány bekötött ëgy kendő babot, elindútak mëgint, a babot szórta mindenütt, a mére mëntek, újfënt elérnek az erdőbe. Gyükeret, mi egymást ettek, az árváknak jó esëtt az is. Este mëgint hazamentek. De má csak ketten, mer má másogyikszor a kisebb lyánt elvitte egy farkas. Ríttak, zokogtak keservesen, mint a záporeső. Otthon mëgának az ablak alatt, az apjok mëgint nem akart ënnyi, de hogy a kis gyerëk megszólalt, bemëntek; jólaktak most is, azután csendësségbe, békébe lëfeküttek.

Rëggel csak úgy magokra marattak, a mostoha még rosszabbú bánt velëk. Nem is akartak ők otthon marannyi, a lyány ëgy kendő búzával a zsebibe magával vitte a kis öcscsit most is, a buzát mëg elszórta az útonn. Mëntek az erdőbe. De má este nem tanáták mëg a hazafele vezető utat, mer a buzát a kis madarak mind fëlszëtték.

Mit vót mit tënnyi, a lyány mëg a kis fiú bolyongani indút. Mënnek, mënnek nagy szomorúvan, az ág mëghúzta őköt, a gyükerekbe majd elestek, má nagyon soká mëntek a sík fődönn is, a kis gyereknek má nagyon ihatnája vót. Tanának ëgy farkasnyomot, a gyerek lehajlyik, hogy majd iszik belűlle. De a lyány, hogy »ne igyá, kedves testvérëm! farkasé vátozol, oszt szétszaggatsz engem!« A gyerek szót fogadott, nem itt belülle. Pegyig nagyon szomjas vót má. Mëgint, a hogy mënnek, panaszolkogyik a kis gyerëk, hát ëgy tigrisnyomot tanának, akkor má a térgyire ereszkëdëtt, erővel innya akart a kis fiú, de a nénnyi csak, hogy »ne igyá! kis testvérem! mer tigrisé vátozol, engëm széttépsz, oszt mi lëssz akkor én velem!?« A kis fiú engedëtt, nem itt, de má nagyon odavót. Csak bukdosott a sok rögbe, má azt hitte, hogy el këll vesznyi gonoszú, mikor mëgpillant ëgy őzecskenyomot. Akkor së szó, së beszéd, csak a fődre vágja magát, oszt a nyombú az utóssó csëpp vizet is kiszopta. A hogy lënyelte, mingyá ëgy gyönyörű szép őzecskéjé vát. Monta oszt a nényi: »Ládd-ë, lelkëm! kár nem vót a szavamra hallgatynyi! ëhun van ë, most má őzecske lëtt belűlled!«

Mënnek osztan, mëndëgélnek, nagyon sokára beérnek ëgy uradalomba. Az uradalom ëgy gazdag kiráé vót. Mit csinállyonak? hova mënnyënek? a lyány is rongyos vót má nagyon, a testyi kivót a ruhábú, a kis őzecskével a lyány bebújtak ëgy szalmakazalba.

Ott étek ők ëgy darabig.

Ëcczër, mikor a kiráfi vadásznyi mënt, a kutyája szagot érzëtt, a szag után a szalmakazalho ért, ott a lyukon benézëtt, látta, hogy ëgy őzecske van odabe, mëg ëgy rongyos, de nagyon rongyos lyány. Ugatott nagyon, de a kiráfi rá së hederítëtt.

Allyig ëgy hétre, hogy ez az eset mëgtörtint, vëszi eszre a kiráfi, hogy a kutyája nagyon lërosszút. Mit csiná a szakács, hogy ez a kutya olyan sovány? Ő kiadatja az ebédët mindég a kutyának, mégis minő! »No, majd mëglesem«, mondja magába.

Hát másnap má défele nézi a kutyát. A szakács a konyhába kiaggya az ő rendës porczióját, a kutya mëg csak szalad a szalmáho, az ételt ott hagyja, oszt szalad vissza a szakácsho, hogy aggyék még neki.

Ekkor a kiráfi odamegy a szalmalyukho a puskával, elkiáttya magát, hogy »szó, ki vagy mer belövök!« De nem szót sënki. Másogyikszor is fenëgette, hogy ha nem szónak, hát belő. Arra oszt a lyány mëgszólalt, hogy »én vagyok, ëgy szëgény lyány, de nem merëk kimënnyi, mer nagyon rongyos vagyok!« De a kiráfi csak erősködött. »Gyere ki akarhogy!« »Nem mënëk«, mongya a lyány, »inkább lő kërësztű, mer olyan rongyos vagyok, hogy a testëmët is kilácczik.«

A kiráfi lëakasztotta nyakábú a köpönyegët, rátëtte a puska végire, oszt benyútotta neki. »No hát! itt a köpönyegëm! védd rád, oszt gyere ki, de hamar!«

A lyány fëlőtötte, oszt kibújt az őzecskével ëgyütt. Gyönyörűség vót ránéznyi. Szép gömbölyű piros arca olyan këgyes vót, mint a kinyít rózsa! A kiráfi csak elbámút, hogy mëglátta. Akkor az ölibe vëtte, bevitte a palotájába, megmosdatta, fëlőtöztette, azután feleségül vëtte. A lyány el is mënt hozzá, de kikötte, hogy csak úgy, hogy az őzecskét sohsë bántyák, mer az az ő testvéri. A kiráfi mëg is igírte.

Éltek boldogan, mint ëgy pár galamb, nagyon boldogok vótak. Nemsokára lëtt is ëgy fiúgyerëkik.

Ëcczër, hogy? hogy nem? de úgy gyött ki a sora, hogy a kiráfi elmënt vadásznyi. A szomszédba mëg vót ëgy vén boszorkányasszony, a kinek iszontató csúnya lyánya vót. Ez a vén boszorkány fëltëtte, hogy mëllátogattya má az asszont! »Mënnézëm má«, aszongya, »minő kiráné lehet a, a ki a szalmalyikbú kerűt!« El is mëgy, valahogy be is jutott. Valahogy beér, aszongya a kiránénak: »Hüm! kiráné asszonyom! nálunk az ám a szokás, hogy a gyerëkágyas asszony is elmëgy a kútra! Nem kényeskëgyik itt az ágyba!«

A kiráné is rëstëlte, hogy őt alpáribbnak nézik, fëlugrott az ágybú, karjára vëtte a kossót, oszt mënt vizé. A vénasszony is velemënt, de mihent a kútho értek, fogta a kiránét, belelökte a kútba.

Akkor elvitte a maga ricskës lyányát, befektette az ágyba, a kis gyerëk mellé.

Mikor hazagyött a kirá, mëgy ëgënyest a feleségihë, az ágyho, hát látja, de mëvvátozott az ő feleségi! mi lelte? Nem tutta elgondolnyi, hogy mé lëtt olyan csunya!

»Jaj! jaj! jaj! jajaj!« jajgatott a ricskës lyány az ágyba, »jaj! mingyá mëhhalok, ha az őzecske májábú nem ëhetëk!« A kirá csak nagyot nézëtt. »Mi lelte ezt? iszën, mikor elvëttem, aszonta, hogy az őzecskét ne bántsa soha sënki, oszt most mëg a májábú akar ënnyi!« Nem tutta, mi lehet a dologba. De csak várt, nem akart elhamarkonnyi sëmmit.

A kis gyerëk mëg rítt nagyon, az a meddő vén lyány nem tutta mëgszoptatnyi, a csak jajgatnyi vót jó.

A kirá pegyig elmënt másnap is vadásznyi.

Écczaka, sëtét vót nagyon, mikor a kirá kis fia mëgint nagyon éhenn vót, rítt, majd kiadta a lelkit. Ëccër csak bezörget az ablakon ëgy gyönyörű fejir galamb, oszt így szól: »Őzedëm! aranyom! rí-ë a kirá fia, Miklóska!?« Kiszól az őzecske: »Rí bizon, rí bizon! Nekëm pegyig testëmnek kést fenyik, vérëmnek mëg az aranybëdënczét mossák!« Az ablak kinyít, a galamb beszát, mëgrázkódott, hát ëgy szép asszonyé vát.

Odamënt a bőcsőhö, kivëtte a kis gyerëkët, mëgcsókolta, mëgszoptatta. Azután az őzecskét csókolta, simogatta mëg, azután újra galambé vát, oszt elrepűt.

A másik écczaka szintazonszerint gyött a galamb, bezörgetett, beszát, asszony lett belűlle, mëgszoptatta a kis gyerëkët, az őzecskét mëgcsókolta, elmënt. De a szakács eszrevëtte, mi történt, elmonta ám a kirának úgy, a hogy vót, végig.

Másnap a kiráfi nem mënt el vadásznyi, otthon maratt, hogy majd mëglesi ő, hogy csakugyan úgy van-ë? De a hogy várt a setétbe, elalutt. A galamb ott vót mëgint, de ő nem láthatta mëg. A szakács ébrent vót, hallotta, mint mongya az asszony az őzecskének, hogy még ëcczër gyöhet el, azután má nem, mer a tengeren az arankacsák közt këll neki úszkányi!

A kiráfi mérges lëtt, hogy mé alutt ő el? de most má mëgfogatta, hogy nem alszik, akarhogy is lëssz!

Este lett mëgint, leült a kiráfi, oszt várt. De a szakács a hátáná állott, hogy ha elalszik, hát fëlrángatja. De nem vót rá szükség, mer nem alutt el.

Zörgetnek az ablakonn, gyön a galamb. »Őzedëm, aranyom! rí-ë a kirá fia, Miklóska!?« »Rí bizon, rí bizon! Nekëm pegyig testëmnek kést fenyik, vérëmnek mëg az aranbëdënczét mossák!« Akkor berepűt, mëgrázkódott, gyönyörűséges szép asszony lëtt belűlle.

A kirá mëgösmerte, az ő feleségi vót.

Odaszalatt, ölibe kapta, mëgölelte, megcsókolta. Az őzecske is odasímút az asszonho, oszt nyalogatta szilidenn, alázatosann.

Vót oszt nagy öröm, hetedhét országon së vót olyan vigasság, mint annak az örömire, hogy a kirá mëttanáta a feleségit!

A kiráfi ezután vasszöggel veretett ki ëgy ucczát, a vén boszorkány lyányát lófarkára köttette, úgy tépette szét.

Ők mëg nagy boldogságokba még most is élnek, ha mëg nem haltak.

_Lejegyeztem Besenyőteleken, Hevesvárm., Szabó Julcsa nevű 35 éves parasztasszonytól, idegen nyelvet nem tud. 1903. nov._

45. A hizlalóra fogott két egytestvér.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár cseléd. Nagyon szëgényëk vótak, oszt még hozzá nagyon sok gyerëkik is vót.

Nagy szükségët láttak mindenbű, úgy, hogy má gondolkoznyi kezdtek, mit is csinállyonak? vagy kivégzik magokot vagy lëssz valahogy!

Az embër ëcczër kimënt az erdőre, ott lőtt ëgy nyulat mëg ëgy vadgalambot. Hazavitte.

Az útonn jutott az eszibe valami, el is monta a feleséginek mingyá.

– Hallod-ë, kedves feleségëm! mondanék én ëgyet, kettő lëssz belűlle! mit szósz hozzá? Én most mëllőttem ezt a nyulat mëg ezt a vadgalambot, në ëgyük mink ezt mëg! Készídd el fájinú, majd a környik nagy urajit mëhhíjjuk ebédre, oszt kiki csak ad majd érte ëgy kis ajándékot, letalább jutunk ëgy kis pézhë!

Az asszony szivesörömest beleëgyezëtt, válalta is, hogy olyan fájinú elkészítyi, hogy még a szájjokot is mëgnyallyák utánna!

Az embër behivogatta a vendégëkët, az asszony mëg a konyhánn sërtepërtét. De a hogy ott sürvítëtt,[51] ide-oda szaladgát, a macska a tányirbú kilopta a vadgalambot, oszt elszalatt vele.

Kétségbeesëtt oszt az asszony. Azt hitte: mingyá mëhhal. Micsinállyék má most? honnat vëgyék ő elé ëgy másik vadgalambot? de maj mebbolondút azé a vadgalambé! Má hova fordúllyék? így is baj, úgy is baj! ús segített magánn, hogy lëvágta a fémellyit, azt készítëtte el, mint a hogy a vadgalambot szokás, azt tálalta fël az uraknak.

Azok mëgëtték, még az újjokot is mëgszopogatták, elkezdték dícsírnyi, hogy minő finom étel vót a! mi vót a? De az asszony nem merte mëmmondanyi, csak aszonta:

– Vadgalamb vót, nem tom, mi jó lëhetëtt rajta!?

A vendégëk nem soká marattak, elmëntek, de mindenki hagyott ott ëgy-két hatost, ki ëgy forintot, ki kettőt.

Örűt a szegény embër, hogy ilyen sëmmiség is mënnyi pézt hajtott nekik.

De mëgesëtt ëcczër, hogy az embernek viszkedëtt a feji, monta a feleséginek, hogy nézzék a fejibe!

Az mënt ëcczëribe, nézëtt benne szívesenn. Az embër mëg, a hogy az asszony motorkát a fejibe, hátradőt, úgy, hogy az asszony mellyihë ért. Nagyot sikított az asszony, az ura fili maj berekedt tűlle.

– Mi bajod nekëd, asszony!? – kérdëzte az embër.

– Ere gyött ëgy méh, attú ijettem mëg! monta az asszony, de maj kicsordút a könyű a szëmibű.

Az embër elhitte. De a hogy ëcczër mëgint hátradőt, az asszony újfënt eljajdította magát.

– Mi lelt tégëd, asszony!? má másocczor sikítasz, az a méh csak nincsen mindég körűlötted?

– Jaj! tudom is má én, mé sikítottam! izé… a… biztosann békát láttam! mëntëtte magát az asszony, nem akarta az urának mëmmondanyi sëhossë, mi a baja? De az firtatta, úgy hogy végre mëmmondta az asszony, hogy a mellyi fáj, mer lëvágta, hogy a macska a vadgalambbal elszaladt.

Szöget ütött ez az embër fejibe. Aszongya a feleséginek:

– Hallod-ë, hé! ha ilyen jó az embërhús, nekünk úgy is sok gyerekünk van, kettőt bellűlök hizlalóba fogunk, oszt mëgësszük!

Az asszony nem merte mondanyi, hogy »nem!«, beleëgyezëtt.

Be is csuktak kettőt mingyá a komrába, ëgy lyánt mëg ëgy fiút. Jótartották őköt, hússal, tejjel ëtették, az apjok mëg ma harmannap mëgszúrta az újját mind a két gyerëknek ëgy tővel, hogy jók-ë má? Mer ha az újj mingyá vért ereszt, akkor má lë lëhet vágnyi. De mén nem vót jó ëgyik së.

Aggyig-aggyig, hogy a lyány újja vért eresztëtt, jó lëtt. Az apjok aszongya odbe a feleséginek:

– No! a lyány má hónapra jó lëssz!

Ezt mëhhallotta a lyány, mëgihett nagyon. Nem akart az apja asztalára kerűnyi! A kis öcscsi mëg ő ëgy rossz nyakó bicskával[52] kifurták a komra falát, oszt még az nap écczaka mëgszöktek.

Szalattak is, mint a Czobor ëbi, hogy utó në érje őköt valaki. Mikor má jó meszi vótak, lassabban… ballagnyi kezdtek.

Beértek ëgy erdőbe, ott mëntek, mëntek sokáig.

Ëcczër mán a kis fiú nagyon szomjan vót, látott ëgy nyomat, innya akart belűlle. De a nénnyi figyelmeztette, hogy az ökörnyom, në igyék belűlle, mer ököré vátozik! A kis fiú engedëtt. De mënné továdabb mëntek, a fiú anná szomjanabb lëtt. Türesztelte vóna lyány, de a gyerëknek má a szëmi is be vót esve. Egy fa töllőstövibe látott ëgy őznyomat, itt belülle, mingyá őzecskéjé vát.

Sopánkodott a lyány, hogy mëmmonta, igy mëg úgy, oszt ëhën vagyunk ë! de má arrú nem lëhetëtt tënnyi, utóllyára a lyány is belenyugodott.

De akkor ám má a lyány is olyan szomjan vót, majd elveszëtt! Látott ëgy lábnyomot, tündérnyom vót, itt belűlle, rögtön tündéré vátozott.

Igy mëntek ők tovább, még ëgy kirá uradalmába nem értek.

A lyányonn mán allyig vót ruha, a komrába mëg a sok csütlésbe-botlásba lëszakatt rúlla, azután mëg nagyonn szégyëllös vót, mit csinállyék? ő igy nem megy sënki elejbe, bebújt ëgy nagy kazal szalmába.

Ott sanyarkodott a kis őzecske testvérivel, még a kirá kutyája eszre nem vëtte. Egydarabig az hordott nekik kënyérhajat, mit, a mit odbe a konyhán kapott. De a szakács eszrevëtt valamit. Nem tutta a fejibe vënnyi, mé jár az a kutya kécczër az ënnyivalóé? Ëcczër mëgleste, hát látta, hogy ëgy szép lyánynak horgya, a ki a szalmalyukbú nyút ki a kezivel. Mingyá mëg is monta a kirának.

A kirá nem akarta hinnyi. Hogy lakna má olyan szép lyány a szalmalyukba? nëm lëhet a! Hát hogy mëgbizonyosoggyék, elmënt a kazalho, oszt mëgnézte.

Beszót a lyukonn:

– Ki van itt?

– Ëgy szerencsétlen, meztelen lyány! – monta odbe valaki.

– Hát akkor gyere ki!

– Nem mënëk, mer szégyëllëm magam! hozass ruhát, oszt kimënëk!

A kirá hozatott ruhát, begyugta a szalmalyukba, ott a lyány fölőtözött, oszt kigyött.

Eltátotta ám a kirá szëmit-száját, mikor mëllátta, ámába se látott ő olyan szépet! Mëg is kérte mingyá feleségű, de a lyány csak úgy mënt el hozzá, hogy ha a kis őzecskét, a ki ő neki testvéri, a kirá, még él, nem bántya. A kirá mëg is igérte.

Másnap oszt laktak olyan lagzit, hogy hetedhét országra szót a híri!

Járt az idő, telt az idő, a szép asszony terhës lëtt, nemsokára gyerëkët is született, szép aranyhajú gyerëkët. Úgy örűt neki a kirá, assë tutta, hova tëgye! A boldogságáho még csak az këllêtt, hogy ëgyebre në vágyalkozzék!

A kiráné mëssoványodott ëgy kicsit, a gyerëkágy mëvviselte, de má pëndűt, pëndűt, mint a palóczok Máriája.

Ëcczër a kirá vadásznyi mënt, a feleségi magába maratt. Az udvarba mëg vót ëgy öregasszony, a ki szerette vóna a lyányát a kirának, azt ëtte az íriccség, valahányszor a kiránét látta. Fël is tette magába, hogy hacsak lëhet, elvesztyi.

Szép napos idő vót, a kiráné kinézëtt az ablakonn, az az öregasszony mëg épen ára mënt. Odaszól a kiránéhó:

– Nem gyönne ki a kiráné a jó napos időre? ide a patakpartra ë! maj nézëk a fejibe!

A kiráné örűt, hogy minő szives ez az öregasszony, kimënt, lëültek a patakpartra. Az öregasszony nézëtt a fejibe.

Ëcczër csak zu! be a patakba a kiránét! olyat loccsant, hogy a víz még ki is csapott… De a kiráné nem halt ám mëg, mer hogyím tündér vót! arankacsa lëtt belűlle.

Az öregasszony mëg bevitte a maga lyányát kiránénak.

De az öregasszony lyánya hogy meddő vót, nem szoptathatta a kis gyerëkët! Este az őzecske szarva közé vëszi a kis gyerëkët, lëmëgy a patakho, oszt elkezgyi:

Néném, néném! kedves néném! Szoptasd mëg a kis fiadot! Kiráfi kis Miklós sírva gebedëzik!

Akkor felúszott oda ëgy arankacsa, mërrázkódott, mingyá asszony lëtt belűlle. Lëvëtte az őzecske szarvárú a kis gyerëkët, mëszszoptatta. Mikor evvel végezëtt, a gyerëkët szépen visszahelyheztette az őzecske szarva közé, újra mërrázkódott, arankacsa lëtt, oszt mënt vissza a vízbe.

Ez így vót másnap is, harmannap is, de má harmacczorra mëllátta a kirá lovásza, hogy mit csiná az őzecske a patakpartonn. El is monta a kirának, a kitű épenn, akkor kérte az öregasszony lyánya az őzecske tüdejit mëg a szívit. Ámékodva hallgatta a kirá, a mit a lovász mondott.

– Mëgá! – monta neki – estére mëllessük, hogy úgy igaz-ë?

Estefele a kirá mëg a lovásza ëgy bukorba bújva várták, hogy mi törtínyik itt?

Ëcczër gyön az őzecske, szarva közt a kirá kis fia Miklós. Elmongya, hogy:

Néném, néném! kedves néném! Szoptasd mëg a kis fiadot! Kiráfi kis Miklós sirva gebedëzik:

Az arankacsa is gyön, asszonyé vátozik, szoptattya a kis gyerëkët, oszt mongya az őzecskének, hogy má többet nem gyön vissza. Hallya ezt a kirá, odasompolyog, a tündér – vagymi? az ő feleségi haját ëgy páczára csavarja, oszt mëg akarja fognyi.

De az az asszony valahogy eszrevëtte, vátozott az az kigyóé, kacsáé, lángé, mindëné a világonn, de a kirá nem eresztëtte el. Mikor oszt a kirá kécczër ëgymásutánn elmonta neki, hogy: »Szivem szép szerelme! az lëgyé, a mi eggyig vótá!« visszavátozott asszonnnak.

A kis gyerëkët bevitték a szobába, az őzecske mëg mënt utánnok. Akkor mëffogták az öregasszony lyányát, az úcczát kiverették patkószöggel, lófarkára kötték őket, úgy szaggattatták széjjel.

A kiráné mëg az őzecske visszamëntek az erdőre, az őzecske az őznyombú, a kiráné a tündérnyombú itt, mingyá vissza is vátoztak, az ëgyik legényé, a másik rendës embëri asszonyé.

Akkor hazamëntek, a kirá mëg a kiráné még ëcczër mëgesküttek, olyan boldogok lëttek, hogy hetedhét országonn së vót párjok.

Mém most is élnek, ha mën nem haltak.

_Besenyőtelek. Hevesvármegye, Dankó Anna, 40 éves szakácsnétól. Lejegyzési idő: 1904. február._

46. A két testvér.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn két gyerëk: ëgy fiú mëg ëgy lyány. Ezëk ëccër elmëntek otthonrú jádzanyi, de olyan messzire tanátak mënnyi, hogy nem tuttak haza tanányi. Most má mitévők lëgyënek? fëltëtték magokba, hogy mënnek a világba, akarhogy lëssz is!

Mëntek, mëndëgétek, beértek ëgy erdőbe, ott láttak ëgy palotát. Bemëntek.

– Aggyon Isten jó estét, öreganyám! – köszöntek, mer épen a pitarba állott ëgy vén boszorkány.

– Aggyon Isten! szërëncsétëk, hogy öreganyátoknak szóllítottatok! Mi járatba vattok?

Elmonták oszt, hogy bérësnek mëg szógállónak akarnak elányi, ha fëlfogannák!

Aszongya a vén boszorkány:

– Hát én fëlfogallak bennetëkët! nállam három nap az esztendő, száz arany a díj, a ki mëg tud szógányi érte!

Nyugodtan feküdt lë a két gyerëk, mer mán nem haltak éhënn, vót helyik!

Rëggël fëlkelnek, a lyánnak mingyá söprenyi, tisztogatynyi këlletëtt, a gyerëkre mëg rábíztak három tátoslovat, azt këllëtt neki az aranymezőre kihajtanyi, oszt mëgőrzenyi.

A boszorkány mëg fëlült ëgy lapátra, oszt mënt a gyerëk után, de otthonn elébb mëghatta a lyányának: Rózsikának, hogy mire hazaér, a kis lyánt, mán mint a gyerëk testvérit, okvetetlenű főzze mëg! Avval ment.

A gyerëk szörnyenn vigyázott, hogy a ló mëglëgyék, nem is szaladt el abbú ëgy së. Estefele hajtotta vígann hazafele, örűt, hogy békességbe elmút ëgy nap. Vele mënt a boszorkány is, am mëg má előre fente a fogát a kis lyány husára.

Mikor hazaért, a letelső kérdési is av vót, hogy:

– No! kész-ë má a vacsora?

De Rózsika nem tudott vele beszámolnyi. Lëtëszi a lapátot a vén boszorkány, keresi a kis lyánt. de nem tanáta së a tába, së a tűzönn, së hóttan, së eleventen.

– Hova lëhetëtt? hova lëhetëtt? – mérgeskëdëtt a vén boszorkány, kérdëzte a lyányát, de az së tudott neki rúlla mit mondanyi. Nem ám! mer ő szökesztëtte el! sajnáta lëvágnyi, oszt elbújtatta.

Igy oszt a vén boszorkány hoppon maradt.

A gyerëk a lovakot mëgőrzötte másnap is, nem vót velök sëmmi baja, az öregasszony is kívël vót vele, ott ült a lapáttyánn egész nap.

Elgyött a harmagyik rëggel. Hajtya a gyerëk a három tátost az aranymezőre, víg vót, süvűtött, mint a rigó, de nagyon hamar elmënt ám a kedvi! A hogy kiért lovaival a mezőre, azok csak szaladtak szét, a hanyann vótak, annyifele.

A gyerëk nem tutta, mit csinállyék! Mëgszomorodott nagyonn, oszt indút hazafele nagy rívással.

A hogy mënt, hát az utonn ëgy kódús állott. Aszongya az neki:

– Mi bajod, kis fiam! hogy rísz?

– Ez mëg ez! – elmongya oszt a gyerëk a baját.

– No! në fé sëmmit! ereggy csak haza! vëdd elé a kis testvérëd furollyáját, azt fúdd mëg, a kis lyány maj mëgkerű, a lovakkal mëg të në gondolly, majd hazaviszëm én!

Úgyis vót. Hazamëgy, keresi a furollyáját. Látta ezt a boszorkány, mingyá gondolta, hogy ez nem jó végrű van itthonn! aszongya neki:

– Mé gyötté të haza, hê?!

– Hát a furollyámé! – monta a gyerëk.

De mán ekkorra az öreg kódús hazahajtotta a lovakot.

Erre a vén boszorkány kimënt az ëstállóba, a három tátoslovat elverte úgy, hogy mind össze vót dagadozva, oszt csak azé, a mé haza gyöttek! Azok oszt védték magokot, hogy nekik muszaj gyönnyi, ha hajtyák, azé në verekëggyék!

A vén boszorkány szörnyenn mérges vót. Hogy a kis lyánt elvesztëtte szëm elő, aszonta Rózsikának: rakjék tüzet, tëgye fël a vasfazekat, mer a gyerëkët mëg këll főznyi!

Szegény Rózsikának kíntelen vót engennyi.

De hallotta ám a parancsot a gyerëk is, belefújt a furolyába. A furollyaszóra elégyött a testvéri. Aszongya neki:

– Hallod-ë, testvérëm! szökjünk mëg mink innet, mer itt végünkre járnak! Má engëm is mëg akarnak főznyi!

A kis lyány beleëgyezëtt. Elszöktek.

Má jó darabonn mëntek, ëcczër hátranéznek, hát láttyák, hogy vágtat utánnok a vén boszorkány. Mëgijedtek nagyon, hogy visszaviszik őköt.

– Tudod-ë, mit? – mongya a gyerëk a lyánnak – vátozzá të hattyúé, én mëg maj tó lëszëk!

Úgy is lëtt. A lyánbú szép fejír hattyú, a gyerëkbű mëg gyönyörű kíkesvizű tó lëtt.

A boszorkány látta, hogy híjába járt, visszafordút.

A gyerëk mëg a lyány visszavátozott, oszt folytatták az úttyokot tovább. De otthonrú mëgint mëllátta őköt a vén asszony, fël a lapátra, oszt utánnok!

A fiatalok is vigyáztak magokra, mindég tekingettek hátra, ëcczër eszrevëtték, hogy baj van, gyön a boszorkány!