# Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény 9. kötet

## Part 17

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/nepmesek-heves-es-jasz-nagykun-szolnok-megyebol-magyar-nepkolte-093737a2/index.md

Jankó hallotta ezt a kocsis mellől, fëlugrik, oszt odakiáttya neki: »itt vagyok, mit akarsz velem? gyössz-ë velem karra vagy kardra?« A sárkány kardra mënt.

Borszëm Jankónak csak annyiba kerűt őt mëgölnyi, mint a sëmmi, úsz szëtte lë a fejejit ëgyënkint, mintha csak simogatta vóna. Mikor má mëddöglött az a kutya hétfejű, a rézszőrű paripáját odavezette a kocsiho, a másik kettő mellé.

Avval mënt tovább. Nemsokára gyött a tizënnégyfejű sárkány ezüstszőrű lovonn. Az is elkezgyi, mikor a lova lába mëgbakik: »no! biztosann az a kutya Borszëm Jankó jár itt!« Jankó a bakonn ült, onnan vágott oda neki: »itt vagyok, kutya! mit akarsz velem? mire gyössz? karra, vagy kardra?« »Kardra!« oszt olyant ordított a tizennégy torkábú a sárkány, hogy a Jankó kocsijok maj fëlfordút.

Hát mëntek kardra. De ez is új járt, mint a hétfejű, lëmarkolászta Jankó a kargyával valamennyi fejit.

Azután elvëtte az ezüsszőrű paripáját, odakötte lógósnak a többihë, oszt mënt az uttyára tovább.

Nem sokáig këllëtt neki mënnyi. Az aranszőrű paripánn közelëdëtt a huszonnégyfejű sárkány. Úgy rúgta a port a lova, mintha felyhő hempërgene az útonn… Mëbbotlott a lova lába annak is. Aszongya hogy: »ennye, ha tunnám, hogy az a kutya Borszëm Jankó van itt, mingyá mëgënném!«

Jankó is bátor vót, nem këllëtt neki a szót kécczër mondanyi, aszongya rá: »mi bajod velem, te, kutya! karra gyössz-ë, vagy kardra!?« »Kardra, ebatta, hagy apríjjalak szét!« Össze is mëntek, Jankó oda tëtte, a hova akarta. Jó odavagdosott neki amúgy magyarosann. A huszonnégy fejű sárkány csak eldőt, mint a fa, a kit kivágnak a tövibű.

Akkor Jankó fëlült az aranszőrű paripára, a kocsi elejbe lovagolt, oszt indútak haza.

Mëgvan má az aranszőrű ló, hál’ Istennek! övé lëssz má a kirá lyánya!

Hahaj! de nem is úgy van ám még a!

A hogy mënnek, mëndëgének, hazafele, útközbe ëgy tengër partyára értek. Ott a tengerbű ëgy gyióhajbú kilépëtt ëgy embër. Az aszongya Jankónak: »add ide azt az aranszőrű lovat, hé!« Jankó nagy mérgesenn felelt neki: »hát mé annám má én azt oda neked, isz’ én birkóztam mëg ezé!« »De add ide – monta az embër – mer máskép mëgbirkózunk!« »Hát as së bánom!« – monta Jankó.

A hogy birkóznyi akarnak, a tengëri embër csak odamëgy, fëlkap a lóra, oszt viszi be a tengerbe.

»Kutyafitta! vén embëri! – monta Jankó erre – add hát vissza a lovamot, nem az ettéd a!« De az öreg csak annyit szól: »ha Tündér Ilonát elhozod, akkor visszaadom!«

Gond ütte a Jankó fejit. Hun, mérű kerícscse ő elé Tündér Ilonát? Hátha mës së tanállya? Főtt a feji. De csak mënt. Má akarhogy lëssz, maj lëssz valahogy.

A mint mëgy, mëndëgél, tanál az útba ëgy embërt. »Hova mégy të, hé!?!« »Csak mënëk, ára, a mére! én kengyelfutó vagyok, szeretnék szógálatba ányi. Ha nem bánod, hát hozzád szegődök!« »Gyere no!« – monta neki Jankó.

A hogy mënnek ők ëgyütt, tanának ëgy embërt mëgint, azután ëgy másikot, ëgy harmagyikot mëg ëgy nëgyegyikët. Az első vót a messzilátó, a másogyik a messzihajító, a harmagyik a nagyëhető, a negyegyik a fázós embër.

Mëgëgyeznek ők szépenn mind a hatann; Jankó mëg gondolta is, hogy »hátha szükségem is lëhet rájok, hát csak hagy gyöjjönek!«

Mënnek is ők, mënnek, még a Tündér Ilona palotájáho nem érnek.

Ott bekopogtattak, beeresztëtték őköt.

Jankó eléatta, hogy mismi járatba vóna? hogy ő Tündér Ilonáé gyött!

Aszongya neki Tündér Ilona: »iszën elmënnyi elmënëk, abbú szó sincs, de csak úgy, ha nagyanyámtú a menyasszonyi ruhámot elhozzátok!«

Ekkor jutott csak Jankónak az eszibe, hogy »isz’ itt van a kengyelfutó, majd el kalajtat az érte!« De Tündér Ilona aszonta ám: »itt këll annak másfél óra alatt lënnyi!« »Itt lëssz«, kiátott bele a kengyelfutó, oszt szát, mint a villám.

Várják ők otthon, má ëgy órája oda van, més së gyön a kengyelfutó. Aszongya Jankó a messzilátónak: »néz má mëg, hun jár? hogy mém mos së gyön!« Nézi a messzilátó, aszongya, hogy »ott alszik ëd dombonn! Feji alatt van ëgy katula, abba van a mënyasszonyruha!«

Elékapja Jankó a messzihajítót: »hajícs csak fël, hé! de agyon në üsd!«

A messzihajító fëlvësz ëgy röget, odahajít. A messzilátó mëg nézte. Hát aszongya ëcczër: »ennye! pajtás! de jó odatanátá, épeng a katulát sútottad ki a feji aló! Má fël is érzëtt a kengyelfutó. Má gyön is!«

Allyig monta ki, má ott vót a kengyelfutó. Hozta a menyasszonyruhát. Vitték be Tündér Ilonának. »No, most má, Tündér Ilona! gyere velünk, viszlek!« monta neki Borszëm Jankó.

»Még nem mënëk«, vágott vissza Tündér Ilona, »itt van ëgy kád tej, ëgy kád kása mëg tizënkét ju, ha ezt mëgëszitëk, akkor elmënëk!«

Jankó is micsinállyék? szót a nagyëhetőnek, hogy segíccsék má rajtok, ha tud.

Annak nem këllëtt rimánkonnyi, csak mëcscsavarintotta az egyik bajuszszát, be a kád tejet, mëcscsavarintya a másikot, be a kád kását, a juhok közű mët tizet csak olyan könnyesenn hajingát be, mintha sëmmi së vóna.

Látta Tündér Ilona, hogy ezënn a Jankónn ëgykönnyen nem fog ki, má mëg akarta magát annyi. De még azé most is tanát ki valamit, a mivel hátha mëmmëntené magát. Vót ëgy szobája, a minek a pádamëntoma rostébú vót, az alá tüzet rakatott. Azután bekűtte minnyájokot oda.

De mos së járt túnann az eszikënn, a fázós embër úgy el kezdött fáznyi, hogy egészenn enyhes lëtt a lebëgő.

Tündér Ilona látta: má kárësz-kurësz, a hol lëssz, úl lëssz! mennyi këll! Fëlőtözött, oszt mënt. Jankó a nyerëgbe tëtte maga elejbe.

Má jó darabonn mëntek, ëcczër csak Tündér Ilona mëszszökött a nyerëgbű.

»Hű! a teremfáját! te messzilátó! néz mëcs csak, hova lëtt az a Tündér Ilona!?«

A messzilátó csak félyig nyitta ki a szëmit, mingyá mëllátta ëgy ház sarkába a pókhálló alá vót elbújva. A kengyelfutó mingyá visszahozta.

De nemhiába, hogy hunczut a fehércseléd, nem lëhet abba hinnyi ëgykönnyenn! allyig mëntek ëgy hajításnyira, Ilona újfënt elszát.

Mëgesëtt vóna Jankónak, ha nincs vele a messzilátó! De az most is mëttanáta ëgy ballangba. A kengyelfutó visszahozta mëmmëg.

Mëntek oszt békességvel.

Mikor a tengërhë értek, gyött a tengeri embër, hogy odaggya az aranszőrű lovat, aggya oda Jankó Tündér Ilonát érte. De Jankó tutta: micsiná. Nem atta.

A tengëri embër rimánkodott soká, hogy csak aggya oda, maj mëszszógállya. De Jankó nem hajtott rá.

Akkor csak arra kérte, hogy a fé lábát hal láthassa, akkor is visszaaggya a lovat.

Jankó mëttëtte, a tengeri embër hozta az aranszőrű paripát.

Mikor hazaért a kirá udvarába, átatta a szép lovat, de mëmmonta azt is, hogy mos má a lyány nem këll, mer má van ő neki.

Hát a kirá së kíntethette rá Borszëm Jankót, hogy a lyányát vëgye el, adott neki sok-sok pézt, allyig birta el hat ökör.

Ő mëh hazamënt az annyáho, Tündér Ilonával mëgesküdött, olyan boldogok lëttek, hogy hét esztendeig arrú beszét az a tájék. Lagzit laktak, faggyút sz...k, avval világítottak.

Eggyig vót, mese vót, Kelemënnek kedvi vót, kana is vót mellette, kanálozd ki belűlle!

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő: 1903. deczember._

39. Buli Jankó.

Hun vót, hun nem vót, vót ëcczër a világon egy szëgény pár cseléd. Az embër mëghalt, nem maratt csak a feleségi meg a fia. A fiú má legénszámba mënt, vót úgy 20–22 esztendős. Sëmmitlenëk vótak egészenn, gyámoluk nem vót. Jankó is rántott ëgyet a szűrinn, elhatározta, hogy elmëgy világot próbányi.

Elmënt az erdőre, ott levágott egy tizenötöles, mëg ëgy tizöles hosszú fát, abbú cséphadarót csinát, összekötte ëgy rudallókötellel, oszt elindút cséplést keresnyi.

Mënt, mënt, mëndëgélt, elért ëgy kirá udvarába.

Bezörget. Kiszónak: ki a!? »Én vagyok, fëlségës kirá! Buli Jankó. Gráczia fejemnek! szógálatot gyöttem vóna keresnyi. Ha vóna valami kis cséplenyi valója kirá ő fëlséginek, én elvégezném embërségësenn!«

Láttya a kirá Jankót, szélës, erőss vállán lógott az iszontalan nagy cséphadaró.

»Látod-ë, fiam?« mongya neki a kirá, »amott van ëgy csëpp kazal búzácskám, rád bízom, ha kicsépëlnéd! De szëmet ne haggyá ám a kalászba, úgy verd ki!« Avval rámutatott ëgy këgyetlen nagy kazal búzára. A kirá aszt hitte, hoj Jankó el nem cséplyi azt, még a világ!

Jankó elválalta a múkát, aznap még hozzá is fogott.

Veri a nagy hadaróval, veri, csak úgy rëngëtt a szérű. Harmannapra készen lëtt vele.

Beszó a kirának. »Fëlségës királyom! mëg vagyok má vele. Gyöttem vóna a béré, hogy ëgyezün mëg!?«

A kirá aszonta, hogy vigyën ëgy zsák buzát, ő más bért nem tud annyi. Jankó beleëgyezëtt, csak azon kérte a kirát, hogy még ő hazamëgy a zsáké, aggyig në takaríjja el a szëmet a portárú. A kirá aszonta, »jó van!«

Jankó hazaér, aszongya az annyának: »Écs anyám! szëggye össze a faluba a zsákokot, ponyvákot, a zsákokot fejcse ki, oszt az egészbű varjék ëgyet, de sebësen, mer sietëk!«

A nagy zsák elkészűt hamarosan.

Jankó fogja a zsákot, a cséppel ëgyütt vetyi a vállára. Ëgy hét múva odaér a királyi udvarba.

A termést még a szérűn tanáta.

Lëterítyi a nagy zsákot, kinyittya száját, a fékarjával mëg hajtotta bele a szëmet.

Mire a zsák telyi lëtt, a szérűn annyi së maratt, a mënnyivel ëgy tyúk jó lakott vóna. Jankó ëgyet rántott rajta, a száját ëgy rudallókötellel bekötte, jelëntyi a kirának, hogy ha nem haragunna mëg, ő az ëgy zsák búzát, a mibe mëgëgyeztek, má viszi.

Kinéz a kirá, láttya, hogy olyan a zsák, mint a templom tornya, a búzábú mëg ëgy csëpp së maratt. Szörnyen mëgihett mëg mérges lëtt. Má a búzárú nem títhatta lë, mer arra alkuttak, hát kíntelenségire beleëgyezëtt.

Jankó a zsák búzát mëg a cséphadarót csak kapta a vállára, avval indút, hogy mëgy hazafele.

Allyig mënt pár lépést, az ëstálló felő ëgy nagy vad bika szalatt ëgënyest rája. A kirá úgy akarta Buli Jankót elvesztenyi, hogy majd a bikával megöletyi. De Jankó csak nyugottan fëlnyút a vállára a csépé, ëgyet kanyarított vele a feji fëlëtt, avval csapta agyon a bikát, hogy többet mës së mozdút.

A kirá mëg mës së szólalt, bemënt a házba, duzmatt, mérgeskëdëtt, akar ëgy duda.

Jankó ëgy hét alatt hazaért. A cséphadarót lëvette a ház elejbe, a zsákot mëg odatámasztotta a házho. A hogy odatámasztotta, olyan nehez vót, a ház mingyá összedőt. Rítt az annya këgyetlenű’, hogy micsiná ő mos má! ez az ëgy kis házacskája vót, mos má as sincs. De Jankó mérgesen rákiátott: »Sohse ríjjék, kënyérnek való má van, hús is van«, mer hogy felejcség në lëgyék a szóban, a bikát hogy agyonvágta, azt is vállára kapta, oszt vitte haza, »hozzék hát bort«, aszongya.

Az annya fëlhagyott a rívással, mënt a kocsmába.

Mikor mëghozta, a bikábú pecsenyét süttek, a borbú ittak rája, mulattak, nevedgétek, nagyokot nyútóczkottak.

Ëcczër csak gyön a kirá kengyelfutója, hogy mënynyék röktön, a kirá hivattya, hogy van őneki ëgy elátkozott vára, ha ő abba mëghál, a vár az övé lësz.

A kirá otthonn mindég csak azon törte a fejit, hogy veszíhetné el Jankót. Most is azé hivatta, mer a ki még abba az elátkozott várba mënt hányi, mindég ott veszëtt.

Mit csinállyék mos má? mënjék-ë? në-ë? – Mënt. Maj csak lëssz valahogy!

Beér a királyi udvarba, jelëntyi magát, hogy hát itt van, tessën parancsolnyi! A kirá mëmmonta oszt neki. De Jankó aszonta, hogy ő csak úgy mëgy oda hányi, ha ennyi-, innyavalót, mëg gyërtyát ad neki.

A kirá vitetëtt be mindënt, iszën gondolta, hogy »ússë gyössz má të onnan ki, ha ëcczër bemënté!«

Mikor elgyött az este, Jankó a furolyáját mëg a cséphadaróját – mer magával hozta – a hóna alá csapta, oszt ballagott fël a szobába.

Bemëgy, leül, hozzáfog a kënyerezéshë, mikor jólakott, ëgy nagy kulacs bort bevëtt rá, a furolya ott vót előtte az asztalonn, el kezdëtt furolyázni szépenn, mint estenkint otthon szokott.

Elmúlyik a tiz óra, a tizënëgy is, valahogy elgyött a tizënkettő is. Csörög-csattog a vasajtó, a nagy lépésëktű csakúgy zëngëtt a pádamëntom, kinyílyik az ajtó, hát belép ëgy nagy files ördög.

Aszongya Jankónak: »Micsinász itt të, hé!?« »Iszogatok, mulatok«, monta Jankó. »Gyere tísis ide, ëgyé, igyá!«

Még az ördög ëtt mëg itt, Jankó furolyázott, billëgette, czifrázta kegyetlenű.

Mikor az ördög jó lakott, nagyon mët tecczëtt neki a furolyaszó, kérte Jankót, hogy taníjja mëg őt is, nagyon mëgkedvelte a furollyát.

Jankó aszonta: »Szívesenn! Mé në! Gyere no!«

Odamentek a vasajtóho. Jankó kinyitta a fé szárnyát, akkor aszonta az ördögnek: »No! tedd ide az ajtó közé a kezedët, de hamar!« Az ördög odatëtte. Jankó erre hirtelen összecsapta a két ajtót, az ördög kezi odaszorút, Jankó mëg elévette a cséphadarót, úgy elverte az ördögöt, maj kitörte a rossz. Mëg is fogatta az ördög, hogy nem menne oda többet sëmënnyié së!

Másnap rëggel látta a kirá, hogy Jankónak kutyabaja sincs, má látta, hogy nem birnak evvel az ördögök së, a palotát mëg a várat örökösenn neki ajándékozta.

Akkor Jankó hazament, elhozta az anyját, a búzát mëg az ökröt, vót mindenik, az összedőt rossz házat otthatták, a várba hurczolkottak, olyan boldogok lëttek, hogy még! oszt most is élnek táng, ha mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa asszony szájából. Lejegyzés ideje: 1903. november._

40. Rendes.

Hol volt, hol nem volt, kis ház mellett nagy ház, a mellett meg egy tyúkól, volt a világon egyszer egy király. Annak volt egy egyetlen szál most született kis lánya, de az olyan csepp volt, mint az öklöm. Az a kis lány alig feküdt még három-négy napot a bölcsőben, már ellopta valaki. Az apja meg az anyja eleinte szomorkodott utána, de később elfelejtették s ha néha emlegették is, nem a rendes nevén, mert még meg se keresztelhették, elnevezték Vót-nincs-nek.

Lakott a királyi udvarban egy öreg tanácsos, a ki még legény volt, az lopta el Vót-nincs-et, a kis királykisasszonyt, azzal játszott, enyelgett egész nap, mert már másban nem volt öröme.

Serdült, pendült a kis lány, az öreg tanácsos észre se vette, hogy már tizenhat esztendős. Bizony már ez maholnap férjhezmenendő, gondolta magában, jó volna ezt a szüleinek visszavinni!

A hogy gondolta, úgyis tett. Megfogta kezét a lyánynak, oszt vitte le az apjához, anyjához. Ölelték oszt meg csókolták, ki mérül bírta, szegény lyány a sok csóktól nem tudott hova lenni. Leültek oszt az asztalhoz mindnyájan, a tanácsos is, oszt beszélgettek.

Egyszer csak a királyné, a hogy előbb már mindig a lyányán forgott a szeme, azt kérdezi az urától:

– Találja ki kend, hányan vagyunk az asztalnál?

A király végignéz, azt mondja: négyen.

– Nem igaz! – mondja a királyné, nézzen szét jobban.

De a király ha kinézte volna is a szemét, akkor se látott volna többet. Azt mondja akkor a királyné a lányának:

– Állj fel csak, lyányom, oszt menj keresztül a szobán előttünk!

A lyány felállt s úgy tett, a hogy az anyja mondta.

Már akkor az apja is meglátta, hogy a lyánya állapotos.[47] Összenézett a feleségével is meg a tanácsossal is, de nem szólt semmit. Kiment a cselédekhez, megparancsolta, hogy álljon készen a tengerre egy hajó, tele élelemmel, meg rakjanak rá annyi kendert, a minek a fonása hét esztendeig megtart.

A hajó nemsokára készen állott, rámehetett a király lyánya örökös kínszenvedésre. Hamarosan jó szél kerekedett, úgy elverte a hajót a parttól, hogy egyiket a másikról szem lett volna, a ki meglátja. A király lyánya szegény egész nap csak rítt meg font. Ő nem tudott semmiről semmit.

Egyszer érezte, hogy lesz valami, hogy megszüli terhét. Gyönyörű világos nappal volt, de a hogy lefeküdt az ágyba, lett olyan setétség, hogy a kanál megállt volna benne. Mikor a gyerek megszületett, se szó, se beszéd, elszaladt. A király lyánya csak elcsudálkozott: hova szaladt az ő gyermeke? Utána szól:

– Hova mentél, édes gyerekem?

Az visszaszól:

– Itt vagyok, de hozzád nem mehetek.

– Mért nem jöhetsz?

– Hosszú farkam, négy lábam van, kutya vagyok.

Majd hogy szörnyet nem halt szegény asszony! Az ő fia kutya!

– De hát már ha kutya vagy is, hadd lássalak meg! gyere ide!

A kis kutya odament, az anyja megtapogatta, hát csakugyan farka meg négy lába volt. Azt mondja neki az anyja:

– Hát már ha kutya vagy is, enyém vagy te! hogy nevezzelek már el?

– Anyám! nevezz csak engem Rendes-nek, ne adj én nekem emberi nevet. De nagyon éhen vagyok, adj valamit ennem.

Evett osztán a Rendes, a mennyi a bőrébe fért. Harmadnap múlva már nem volt a hajón semmi ennivaló, olyan éhen volt a Rendes. Azt mondja az anyjának:

– Hallod-e, anyám! van-e már annyi fonva, hogy én abból kötelet csinálhassak? mert már ennivaló annyi sincs a hajón, a mennyit a félfogadra rákenj, jó volna a hajót kikötni valami erdő mellett, ott tán ennünk is lehetne valamit.

A mi fonal volt, összeszedte azt Rendes mind. Megfonta kötélnek, rákötötte a hajóra, avval beugrott a vízbe, oszt húzta kifelé a hajót. Nem sokáig kellett neki bukdosni abban a fene nagy vízben, mert nemsokára partot értek, a hol ki is szállhattak. Ott építettek maguknak kunyhót, nád volt bőven. Az asszony rakta, Rendes meg fonta. Ennivaló is került hamarosan, mert Rendes beszaladt a legközelebbi faluba, mindjárt lopott valamit. De ez így ment minden nap. Már a király is megtudta, hogy Rendestől az országban nyugodni nem lehet, katonaságot küldtek rá, hogy a hol érik, lőjjék agyon.

El is indúlt a sok katona, rá is talált Rendesre, lőtte is, a hogy bírta, de Rendest nem fogta a golyó. Mikor már látták, hogy Rendesnek semmi baja, abbahagyták a pufogtatást, oszt késsel akarták megfogni. De az elsőt, a ki hozzányúlt, úgy vágta meg Rendes, hogy azt se mondta: amen. Azt mondja akkor nekik Rendes:

– No! a kinek anyja van, álljon félre! az menjen haza, őrizze az anyját! a kinek nincs, az maradjon itt, az meghal!

Úgy is volt. A ki ott maradt, azt mind kivégezte. A tisztnek meg azt mondta:

– A királyodnak mondd meg, hogy holnap elmegyek hozzá, meglátogatom, de parádéban várjon ám, mert akkor jaj az életének!

A tiszt elment, a királynak elmondott mindent, a hogy történt.

Másnap megy a Rendes a királyhoz. Várják is olyan parádéban, mint még senkit. Mikor bement a kapun, a sok generális csak úgy állt ott két sorban, mint a hurkapeczek. Rendes rájok se nézett, csak ment egyenesen be a királyhoz. Az is úgy megijedt, egy krajczár se maradt a zsebibe, azt hitte, hogy Rendes őt is egyben kivégzi. Pedig Rendes nem bántotta, csak annyit mondott neki:

– Hallod-e, király! van nekem az erdőben egy anyám, de apám nincs. Te most kijössz velem az erdőbe, oszt elveszed az anyámat, de muszáj ám elvenned, ha akarod, ha nem! de az anyámnak nem muszáj hozzád menni! No! most gyerünk!

Felültek egy hintóra, oszt mentek. A királynak megtetszett a szép asszony, mert szép is volt! el is vette. A lagzi előtt Rendes mind a kettőjüknek megmondta, hogy ha már férj meg feleség lettek, jól van, de neki is gondját viseljék ám! Azok igérték égre-földre, hogy úgy lesz, nem lesz szüksége semmiben.

Már elmúlt egy nap, két nap, három nap, szegény Rendes már majd elveszett az éhségtől, rája se nézett ott senki. Őt csak az udvaron tartották valahol.

Egyszer meglátja a királyt, odaint neki.

– Gyere csak ide!

A királynak akkor jutott eszibe, mit fogadott. Úgy megijedt, hogy se fehéret, se feketét nem tudott szónyi. Azt hitte, Rendes mindjárt megöli. De Rendes nem ölte meg, csak azt mondta neki:

– Gyere velem az istállóba! vegyél a kezedbe egy éles fejszét!

A király mindjárt is kerített egy fejszét, avval ment Rendes után az istállóba. Azt mondja ott Rendes:

– No! most vágj ketté egy csapásra! ha egyszerre ketté vágol, nem lesz semmi bántódásod, de ha nem, vége az életednek!

Úgy mondta azt Rendes, hogy muszáj volt megtenni!

Akkor a király nekifohászkodott, felkapta a fejszét, úgy vágta ketté Rendest, mint a tököt. Avval kiment az istállóból. Félóra múlva bement, hát még a szemének se hitt először, olyat látott: egy gyönyörűséges szép királyfi állott előtte. Azt mondja a királyfi:

– Hát tudd meg, hogy én voltam Rendes, a kutya. Mikor még az anyám otthon volt az apja udvarában a vén tanácsosnál, járt hozzá egy gróf. De volt az udvarban egy szakácsné is, annak is volt egy lánya, az a lányának szerette volna a grófot, de annak a csúnya szolgáló nem kellett. Akkor a szakácsné valami port vegyített az anyám ételébe, attól esett az én anyám teherbe, oszt azért is szülte a kutyafiút, már mint engem. De te megszabadítottál, áldjon meg az Isten!

Avval a király a feleségének is megmutatta, mi lett Rendesből, minő szép királyfi! Örült az is, majd hogy meg nem ette a szép fiát. A szép királyfi nemsokára megházasodott, együtt uralkodott a mostoha apjával, olyan sokáig, hogy tán még most is él, ha meg nem halt azóta.

_Tisza-Füred, Heves vármegye. Járdány János parasztlegénytől. 1905. február._

41. Tilinkó.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy embernek tizenkét fia. Már felnevekedett valamennyi, de az apjok nem tudta, mit csináljon velök. Kimentek egyszer az erdőbe. Azt mondja az egyik gyerek, a hogy egy nagy fát meglát:

– Ejnye! de szép kerék lenne belőle!

Azt mondja rá az apja:

– Jó leszel te, fiam, kerékgyártónak!

A másik, az is meglátott egy szép nagy fát, azt mondta, hogy de szép almáriom lenne belőle! annak meg azt mondta az apja:

– Jó leszel te, fiam, asztalosnak!

Az is lett mind a kettő, a minek az apja mondta. Mind a tizenegy fiúból lett valami mesterember, csak az utolsóból zsivány. Ezt Tilinkónak hívták. Már két esztendős korában lopott olyan selyemjuhot, hogy a bőréből magának a királynak varrtak bekecset.

Tilinkó már nagy volt. Rettegett tőle az egész ország, annyit lopott. Egyebet se csinált. Meghallja egyszer a király, hogy van az ő országában egy legény, a ki ellopja még a jövőhetet is. Odahivatja magához:

– Hallod-e, fiam! van nekem egy aranyszőrű paripám, azt éjjel-nappal őrzi tizenkét ember, ha te azt ellopod, elhiszem, hogy tudsz lopni.

Tilinkó köpte a markát, hogy csak hagyják rá, majd tudja ő, mit csinál!

Hazament, felöltözött vén koldusasszony-ruhába, hátára vett egy hordó pálinkát, avval útnak indúlt.

Megy, mendegél, odaér a király istállójához. Ott már mindenkinek ki volt adva a parancs, mismit csináljon, nehogy a lovat valaki eltegye láb alól. Egyszer csak hallják, hogy nyöszörög odaki valaki, de nagyon.

– Ki az! mit keres? – kikiáltanak.

– Szegény öreg asszony – mondta Tilinkó – a vásárra mennék a szomszédba, de majd megfagyok, úgy fázok, ösmerjenek Istent, ereszszenek be, adjanak egy kis szállást a szegény utasnak!

Odabent megesett a szíve mindenkinek a szegény öregen, beeresztették. De Tilinkó úgy be volt bulyázva, hogy a fene se vette volna észre, hogy ő nem asszony.

Letette a hordót a hátáról, aztán megkinálta a kocsisokat sorba, a mért olyan jók voltak, hogy beeresztették a jó helyre. Hát bizony egyiknek se kellett sok, betörülközött az mind, mint a csap, oszt elaludtak. De hogy az aranyszőrű lovat valaki el ne lopja, egyik fogta a fülét, másik a farkát, harmadik a lábát, s ki hol tudta. Tilinkó meg előszedett minden rossz seprőt, lóvakarót, kefét, azt adta oda a kocsisok kezébe, az aranyszőrű lovat meg eloldotta a jászolról, ráült, avval ment egyenest a királyhoz.

A kocsisok meg ott maradtak az istállóban, ki egy seprőt, ki egy lapátot, ki egy lóvakarót tartott a keziben.

A király már messziről nézte, hogy vágtat Tilinkó az ő lován. Ette a méreg, a hogy ehette.

Mikor Tilinkó odaért, azt mondja neki:

– No! Tilinkó, ezt elloptad! de még nem hiszem, hogy igazi zsivány vagy! ha a gulyámat a csordásoktól el tudod hajtani, elhiszem, hogy jól tudsz lopni.

– Jól van felség, meglesz az is! – mondta Tilinkó.

Avval ment haza az anyjához, összeszedett valami húsz csirkét, összekötözte lábánál fogva mind, oszt vitte, ment egyenesen a mezőre, a hol a gulyát őrizték. Eloldozta a csirkéket, oszt kit erre, kit arra, eleresztgette mind. A gulyások meg azt hitték, hogy fogoly, mert bizony már jó estefelé volt az idő, fogták magukat, ott hagyták a gulyát, hogy majd megfogják a csirkéket. Tilinkó meg egybeterelte a gulyát, egy nagy bolond kolompot meg felakasztott egy fára, a marhákat pedig hajtotta, de egészen másfelé.

A gulyások már jó messze jártak, mikor eszükbe jutott a jószág. Hátha azalatt Tilinkó elhajtja őket! Usdi! visszafelé! A fán meg a kolompot rázta a szél, azt hitték, arra van valamerre a gulya, mentek abban az irányban. De úgy találták ők meg a gulyát, mint én. Kétségbe voltak esve, no! most jaj a fejüknek! végük van, ha a marha meg nem kerül!