# Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény 9. kötet ## Part 15 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/nepmesek-heves-es-jasz-nagykun-szolnok-megyebol-magyar-nepkolte-093737a2/index.md Odabent a házban már látták, hogy baj van. A két királyfi majd megette magát, hogy János megint nem vigyázott magára. Odafordúltak a menyecskéhez: – No! most mit csináljunk? – Hát most már magam sem tudom, mondta a menyecske. De ha akarják, próbálják az arany rózsafáról a legszebb bimbót lelőni. Ha az sikerül, tán még minden jó lesz. A két királyfi a partra ment, a legszebb rózsabimbót lelőtték, mindjárt eléjök állott Gyöngyharmat János. – No! pajtás! még az egyszer megmentettünk, de ha harmadszorra sem vigyázol, magadra vess! azután már nem tudunk érted tenni semmit. De János nem szólt, örült, hogy igy van a dolog. Bementek megint a házba beszélgetni. Harmadnap megint ugy volt minden, mint azelőtt. János elbujt a fűzfabokorba s fényes délben ment fürdeni Világi Szép Örzsébet tizenketted magával. De már ekkor elhatározta János, hogy nem néz vissza, még ha Világi Szép Örzsébet angyalúl kukoríkol sem. Összefogta a ruhákat gyorsan s ment vele, mint a szél. Kiabált Világi Szép Örzsébet, a hogy a torkán kifért, de az is annyi volt, János nem nézett vissza. Már épen a ház ajtala előtt volt, már majdnem fordította a fejét, s ha az egyik királyfi hamar be nem rántja, vissza is nézett volna, de úgy besenderítették, csepp híja volt, hogy orra nem bukott. Világi Szép Örzsébet ruhája is ott volt nála. Alig ért be az ajtón, jött Világi Szép Örzsébet. – Édes szivem, szép szerelmem! Gyöngyharmat Jánosom! látod, hogy meztelen vagyok, ha van lelked, add ki a ruhámat! De János nem akarta odaadni. A tündér csak rimánkodott, csak istenkedett tovább is, de János a ruhát nem adta oda, mert a házban lakó menyecske felvilágosította, hogy a Világi Szép Örzsébet ruhája szárnyas ruha, ha felveszi, elszáll, aztán ütheti bottal a nyomát az egész ország. Világi Szép Örzsébet beletörődött. Jánossal megesküdtek s hazamentek az öreg királyhoz, a János apjához. A két királyfi is a maga országába. Otthon a fiatalok éltek boldogan, szerették egymást. De a szárnyas ruha jól el volt rejtve, senki sem tudta, hol van, csak János meg az anyja. Meg is vót hagyva az öreg királynénak, hogy senkinek el ne árulja. Egyszer a királyfi, már mint Gyöngyharmat János, elment az erdőre vadászni. Megparancsolta az anyjának, hogy Világi Szép Örzsébet akárhogy rimánkodik, a szárnyas ruhát oda ne adja neki, mert akkor elszáll s ki tudja, lesz-e többé az övé vagy sem? A királyné igérte is, hogy abból bizony Világi Szép Örzsébet nem eszik. Alig ment el János, Világi Szép Örzsébet nagy szomorúságba esett. Mindig rítt meg panaszolkodott. – Mi lelt téged, édes lyányom, Világi Szép Örzsébet!? – kérdezte az anyósa. – Mi lelt! hát még kérdezhetik is! hogyne volnék én szomorú, mikor más menyecskének minden kedvét betöltik, kedvében járnak, nekem meg még azt az egyet sem teszik meg, hogy a legkedvesebb ruhámat, a szárnyas ruhámat felvehessem, a miben a legszebb vagyok. Azután rítt, rítt, mint a záporeső. A királynénak eszibe jutott, mit mondott a fia. De Világi Szép Örzsébet olyan keserves rívást vitt véghez, hogy utóljára megsajnálta, kivette a vadrokból[44] a szárnyas ruhát, odadta a rívó menyecskének. Nem is kellett annak több! kiöltötte s mint a madár, ment, azt se mondta: dajbakancs! Szegény Gyöngyharmat János! ha tudta volna, mi van otthon! de hitt az anyjának, egész jó kedvvel járta az erdőt, lőtte a sok szarvast meg a nyúlat. A hogy épen egy nagy terepély fa alatt állott, leszól hozzá valaki: – Isten áldjon meg, Gyöngyharmat János! Odanéz, hát ott szállott el felette Világi Szép Örzsébet. Lőtt volna utána, de az akkorra már túnan vólt árkon-berken. No! hát el volt keseredve. Mit csináljon most már? Azt hitte, hogy most már vége van. Nyilj meg, föld! hadd ugorjak beléd! – mondogatta magában. Utóljára is hazament, búsulásnak adta magát, nem evett, nem ivott, csak az imádság tartotta benne a lelket. Azt mondja egyszer az anyjának: – No! édes anyám! ha már nem lehet rád bízni semmit, el hagytad menni tőlem Világi Szép Örzsébetet, tudd meg, hogy én is elmegyek! elmegyek, de addig vissza nem jövök, míg Világi Szép Örzsébet örökösen az enyém nem lesz! Isten áldjon meg! Ezt mondta és elment. Ment, ment, mendegélt hetedhét ország ellen, addig ment, míg egy városba nem ért. Abban a városban lakott egy híres fogadós. Annak épen szobalányra volt szüksége. Gyöngyharmat Jánosnak kenyere nem volt, felöltözött lányruhába s beszegődött oda szabalánynak. Már ott szolgált egy délutánt meg egy éjszakát, mikor másnap hallja, hogy jár abba a fogadóba ebédre minden áldott nap tizenkét daru, a ki tizenkét tündér. A fogadós már mondta is neki, hogy kitegyen magáért, mert azok nagyon kényes kisasszonyok s ha valami nem jól lesz, nem jönnek oda többet! Úgy is volt. Gyöngyharmat János kicsipte magát, amúgy is már jó húsban volt, olyan volt mint a legfáinabb menyecske. De esze ágában sem volt neki, hogy kiskik legyenek azok a kisasszonyok? Épen délre harangoztak, mikor nagy zúgással jön a tizenkét daru. Leszállnak a ház elejbe, megrázzák magukat s valamennyiből egy-egy szép, de szép lyány lesz. Azzal mennek be a szobába, a hol már készen várta őket a rakott asztal meg a párolgó étel. Gyöngyharmat János hordta fel nekik az ételt; serénykedett, szorgoskodott, hogy hiba ne legyen. A hogy ott sürög-forog, látja, hogy van köztük egy szép, de valami nagyon szép lány, az alighanem Világi Szép Örzsébet lesz! közelebb ment, jobban megnézte, az is volt csakugyan. Ebéd közben aztán súgtak-búgtak együtt, mint a kik titkot beszélgetnek. Világi Szép Örzsébet ezt mondta Gyöngyharmat Jánosnak: – Édes szívem! szép szerelmem! most már én a tied, te az enyém! ásó, kapa választ el egymástól, de már magammal viszlek! Tudd meg, hogy ez a többi tizenegy tündér az én testvérem! majd ha az ebédnek vége lesz, mi el készülünk menni, te kapaszkodjál a szoknyámba, s ha mi kimegyünk, egyszerre darvakká változunk s elviszünk! Gyöngyharmat Jánosnak nem kellett ezt kétszer mondani, mindig a Világi Szép Örzsébet szoknyáját fogta volna! De hogy a fogadós észre ne vegyen semmit, szaladozott ide is, oda is, de csak mindig a szép tündér körűl. Mikor az ebéddel megvoltak, indultak a szobából kifelé. Kint az ajtóban megrázkódtak, valahányan mind darvakká változtak. S szálltak, szálltak messze, János közöttük. Ha valaki látta, azt hitte, hogy elrabolták azok a madarak. Nemsokára hazaértek, az apjok házához. De János ott is csak mint szobalyány volt, nem tudta őróla senki, hogy férfi, csak Világi Szép Örzsébet. Egyszer az öreg király látja, hogy az ő lánya máskép van, kurtább előlről, mint hátulról. – Hallod-e, lyányom! mi az? kivel élsz te? – Bizony, kedves édesapám! megvallom, hogy az a szobalyány itt nem szobalyány, hanem férfi, Gyöngyharmat János, a szomszéd király fia, arra vess, ha látsz valamit! – Hát már ha így van, ha szeretitek egymást, legyetek boldogok. Volt öröm meg öröm Világi Szép Örzsébetnek is. Mindjárt szaladt Jánoshoz, elmondta az újságot. Gyöngyharmat János is abba’ a pillanatba’ levetette a lányruhát, felvette a legszebb aranyos-ezüstös ruháját, úgy ment az apósa elejbe. De előbb azt mondta Világi Szép Örzsébetnek: – Édes szivem, szép szerelmem! ha már mink egymáséi leszünk, tégy meg egy kívánságomat, add ide a szárnyas ruhát! Világi Szép Örzsébet még majdhogy meg nem haragudott. – Ugyan hogy adnám már, mikor nekem az az egyetlen hatalmam! nem adom biz’ én! – Hát akkor, mondjad csak – faggatta János – mindig akarsz már te engem szomorítani, itt akarsz hagyni? – Nem akarlak én! – Nohát akkor add nekem! Addig kérte, addig kérte, mig oda nem adta. Gyöngyharmat János akkor tüzet rakott, rávetette a szárnyas ruhát s mikor meggyuladt, olyant szólt, mint egy ágyú. Azután megesküdtek, boldogok lettek, egy, kettő, három, pinparáré paksz! még most is élnek, ha meg nem haltak. _Eger, Heves vármegye. Ujj János parasztlegénytől. 1904. decz._ 34. Aranyszóló pintyőke. Hol volt, hol nem volt, hetedhétország ellen volt, az óperencziás tengeren is túl, de még az öreganyám házán is túl volt, élt a világon egy király. Annak volt három fia. Már nagyon öreg volt, a szemét úgy kellett vasvillával feltámasztani, azt mondja a fiainak egyszer: – Fiaim! ha ti a fiatalságnak meg a halálnak vizéből tudnátok nekem hozni s megkerítenétek az aranyszóló pintyőkét is, nektek adnám az egész birodalmamat. Több sem kellett a három királyfinak! ment, nyergelt egyszerre mind a három. A két öregebb szép paripára, a legkisebb csak egy csunya szürke lóra. Mikor meglátták, elkezdték csúfolni, hogy ilyen-amolyan! hogy mer elindúlni azon a gereblyén! De rájok se hajott a kis királyfi, ment ő is az orra után. Ment, ment, mendegélt hetedhét ország ellen. A bátyjai csalták, hogy menjen arra, a merre ők, de hogy még jókellvén el sem indultak s már is kicsúfolták, ment magában. Útjában talált egy rossz kunyhóra, abban lakott egy öregasszony. – Adjon Isten jó reggelt, öreganyám! – köszönt a királyfi. – Adjon Isten, kedves fiam! mi járatban vagy? Hát elmondta oszt sorra, hogy mi végett vette a nyakába a világot. Azt mondja az öreg asszony: – Én nem tudok semmit, de eredj, az erdőn túnan lakik egy másik öreg asszony, az majd tud valamit mondani. Azzal elévesz egy korsót, a kezibe nyomja a királyfinak. – Kedves fiam! ha jössz visszafelé, merítsd meg nekem ezt a korsót az élet vizével s hozd be, jótét helyébe jót várj! A királyfi ment tovább. Az erdőn túl csakugyan megtalálta a másik öregasszonyt, de az is annyit értett az ő dolgához, mint a tyúk az ábéczéhez, csak a korsót nyomogatta a kezibe. De elmondta, hogy oda nem messzire lakik egy még őnála is öregebb asszony, menjen ahhoz, avval jól jár. Elment, rá is talált a vén asszonyra, vénebb volt már az országútnál, a Sántalyánnak[45] akkor még ép volt a lába, mikor ő született. Beköszön a királyfi: – Adjon Isten jó napot öreganyám! – Adjon Isten, kedves fiam! – mondta volna az öreg asszony, ha tudta volna, de csak bakogta. – Hát mi járatban vagy? Elmondja oszt a királyfi töviről-hegyire, hogy ő a fiatalságnak meg a halálnak vizéből akar hozni s ellopja az aranyszóló pintyőkét is, ha lehet, mert az apja úgy kivánja. De magától nem sokra menne, hát kéri az ő tanácsát. Azt mondja neki az öregasszony: – Nagy fába vágtad a fejszéd, kedves fiam! de próbáld meg, hátha sikere lesz. A hogy innen elindulsz, érsz egy nagy erdőbe. Annak a közepén találsz egy aranyvárat, egy ablaka mindig nyitva van. Akkor kösd fel a lovad farkát, hogy egy szál se maradjon el s ugrass be az ablakon. Mindjárt ott találod Tündérszép Ilonát, de meg ne csókold valahogy, mert akkor véged! hanem szakits ki egy hajaszálát, ezzel kösd be az aranyszóló pintyőke száját, a ki ott van mindjárt Tündérszép Ilona mellett a kalitkában. Balról folyik a fiatalságnak, jobbról a halálnak a vize, a korsójaidat merítsd meg, avval gyere, de vigyázz, hogy a lovad farka fel legyen kötve, mert akkor észrevesznek, oszt tudod már, mi jön azután? Ne ez a kefe, meg ez a tojás meg ez a törülköző, ha bajba kerülnél, ezekkel még kisegítheted magadat. Azzal a harmadik öregasszony is elévett egy korsót, odadta a királyfinak a kefével, tojással meg a törülközővel együtt. Az pedig elindúlt. Nemsokára el is ért az erdő közepébe, az aranyvárhoz. Épen dél volt, sütött a nap, a királyfi majd megvakult a nagy fényességtől, a mit látott. Az aranyvárra rásütött a nap, az volt az a nagy fényesség. Leugrott a lóról, első dolga volt a farkát felkötni. Azzal felült s beugrott a nyitott ablakon. Ott meg valósággal eltátotta szemét-száját, mert olyant még életében nem látott. Egy székben ült Tündérszép Ilona, annál szebbet még tán pingálni se lehetne, mellette egy kalitkában az aranyszóló pintyőke. Már odahajlott a Tündérszép Ilona arczához, hogy megcsókolja, de akkor jutott eszébe az öregasszony mondása. Kihúzott a fejéből egy aranyhajszálat, bekötötte az aranyszóló pintyőke száját. Azután merített a fiatalság és a halál vizéből, a hány korsót hozott, mindet belemerítette, a kalitkát feltette a nyeregbe az aranyszóló pintyőkével együtt s azzal irdócz! ment ki az ablakon. Igen ám! de elfelejtette a lova farkát újfent megkötni, egy szál kicsüngött belőle, a várhoz ért, az pedig olyant zendült, hogy a tündérek mind felébredtek a zendülésre. Mindjárt tudták, hogy ott járt valaki. Akkor a hányan voltak, mindnyájan utána a királyfinak. Már majd elérték, mikor a királyfi elhajítja a kefét, a mit az öregasszony adott. Mindjárt egy nagy erdő lett belőle. No! meg voltak akadva a tündérek, mert ha gátat vetnek eléjök, nem repülhetnek át rajta, muszaj voltak az erdőn áttörni magukat. Azalatt a királyfi messzire haladt. De a tündéreknek nem sok kell, ha egyszer a szárnyukat használhatják, a hogy az erdőből kiértek, mindjárt nyomába voltak az aranyszóló pintyőkének. Már nagyon égett a ló talpa alatt a föld, mikor a királyfi elhajította a tojást. Abból rögtön nagy hegy lett, a min a tündéreknek át kellett gyalogolniok, ha az aranyszóló pintyőkét meg egyszer látni akarták. De a királyfi, a mikor másodszor is a sarkában látta őket, eldobta a törülközőt, abból tenger lett, olyan, hogy még a tündérek se tudták átlábolni. Nemsokára útjába esett az öregasszony kunyhaja, a kitől a tanácsot kapta. Vitt neki egy korsó fiatalságvizét. Azután sorba elment az öregasszonyokhoz a korsóval. Most már jó volna minden, megvan az aranyszóló pintyőke is, a fiatalság meg a halál vize is, csak egy a baj. Hazamenet a testvéreivel találkozott, a kik semmi haszon nélkül jártak, nála meg látták, hogy ott a két korsó a nyakában, a keziben meg a kalitka az aranyszóló pintyőke. Kapták magukat, elvették tőle mind s őrá meg ráparancsoltak, hogy öltözzék fel béresnek, álljon be az apjához kocsisnak s az egészről ne szóljon senkinek semmit, mert megölik. A királyfi mit volt mit tenni, úgy tett, a hogy a bátyjai mondták, megigérte, hogy nem szól semmit. Avval mentek hazafelé. Otthon megörült az öreg király, hogy az ő két legnagyobb fia milyen derék ember, mindjárt odadta nekik birodalmának egyharmadát. A legkisebb fiát meg, a ki béresnek volt öltözve, megfogadta kocsisának. Éltek ők boldogan. A két királyfi uraskodott, jómódban volt, a legkisebb lovat vakart meg szántott. Egyszer a hogy felébrednek, látják, hogy a palota előtt van egy aranyhíd, szép, gyönyörű aranyhíd, a közepén áll Tündérszép Ilona s azt kiabálja: – Király, király, öreg király! küldd ki azt a fiadat, a ki engem a váramban megrabolt! Először csodálkoztak, hogy ki lehet az, mi járatba’ van? de azután eszökbe jutott, hogy ki s mi járatba’ van? Kimegy a legöregebb, lóra ül ő is, mint a hogy Tündérszép Ilona jött s kiáll a hidra. Azt kérdezi tőle Tündérszép Ilona: – Királyfi! mondd meg nekem: jobb vagy baloldalomon folyik-e a halál vize? Az meg se tudott mukkanni. – Ha nem tudod, küldd ki az öcsédet, hátha az meg tudná mondani! Kimegy a második királyfi. Tündérszép Ilona attól is megkérdezi a halál vizét, de annak a felelete se ért egy petákot. Azt mondja akkor Tündérszép Ilona: – Király, király, öreg király! ha a házadból senki sem tudja megmondani, a mit én kérdezek, háborút indítok ellened! Akkor a királyhoz bement a kocsis, azt mondja neki: – Felséges királyom! gráczia fejemnek, engedd meg, hogy az aranyhídra kimehessek, hátha én meg tudnálak menteni a háborútól! A király kapva-kapott rajta. – Eredj no! de okosan beszélj! Felhajitotta magát egy lóra a királyfi, vágtatott egyenest a hídra Tündérszép Ilona elejbe. Kérdezi tőle a is Tündérszép Ilona: – Mondd meg nekem, királyfi! jobb vagy baloldalomon folyik-e a halál vize? – Balról a fiatalság, jobbról a halál vize! – Ez jól van! – mondta Tündérszép Ilona. Hát az aranyszóló pintyőkével mi történt? – A fejedből kivettem egy aranyhajszálat, avval kötöttem be a száját s úgy hoztam el kalitkástúl együtt. Az öreg király meg a két fia odabent csak néztek, de a két királyfi meg különösen. Tudták, hogy most már vége a pünkösdi királyságnak. Azt kérdezi akkor a legkisebbtől Tündérszép Ilona: – Hát én ki vagyok? – Te Tündérszép Ilona vagy! a te váradból hoztam én a fiatalság meg a halál vizét meg az aranyszóló kis pintyőkét! – No! ha az én vagyok, te meg szivem szép szerelme vagy, ásó, kapa válaszszon el egymástól! Összeölelkeztek, összecsókolkoztak, bementek a királyi palotába. A két idősebb királyfinak már akkor csak hideg nyoma volt otthon, elbújdostak, ki tudja hová! Az öreg király a fiatal párnak adta egész birodalmát, azok pedig megesküdtek, lagzit csaptak, hetedhétországra szólót, még most is élnek, hogyha meg nem haltak. _Tisza-Füred, Heves vármegye. Járdány János parasztlegénytől. Lejegyzés ideje: 1905. jan._ 35. Tündérszép Ilona. Hun vót, hun nem vót, de akarhun, vót a világonn ëgy kirá. Annak a kirának az udvarába vót ëgy nagy jegenyefa, a ki mindég olyan nagy árnyékot tartott, hogy a kastély elejit sosë süthette a nap. Ëcczër a kirá nagyon megharagudott a jegenyefára, kihirdette, hogy a ki kivágja, valami nagy jutalmat ad neki. Szétmënt a hir országszërt, gyöttek is, vállalkoztak is sokann, de a fát csak nem birta kivágnyi sënkiféli së. Lakott azonn a környíkënn ëgy kondás, az fëltëtte magába, hogy ha az életyit tëszi is rá, de őneki ki këll azt a fát vágnyi. Elé is vëtt ëgy nagy fejszét, avval útnak indút. Mikor a kirá udvarába ért, mëgjelëntëtte ő emberségës módonn, hogy mit akar? hogy ő a nagy fát akarja kivágnyi. A kirá nagyon megörűt neki, szivesen beleegyezëtt a kondás akarattyába. Hozzáfog a kondás, vágja a fát, csapkoggya a gyükerit, hát a hogy vágja, a hogy csapkoggya, ëgy forgács fëlszát, oszt beleütődött ëgy gancsba. Rögtön kinyít a fába ëgy ajtó. Az ajtón kinéz egy öregasszony. Odaköszön neki a kondás, hogy »jó reggelt adjon Isten! öreganyám!« »Adjon Isten, kedves fiam! hun jársz të êre?« Eléaggya oszt a kondás, hogy mismit akar ő. Aszongya neki az öregasszony: »Tudod-e, mit, fiam? në vágd të ki ezt a fát, mer ússë érné vele sëmmit. Ha ereggy fel a tetejibe, terëm ott sok mindenfajta gyömőcs, meg olyan szépségek vannak, hogy szëmed-szád eltátod, maj mëllásd! Csak ereggy bátran, mikor az első ajtóho érsz, tanász ott ëgy forgó kaszát, a ki mindég, szüntelen forog, azt várd el, még mëgáll, ëgy félóráig szokott ányi, aggyig tovább meheccz, ha akarsz.« Hát ëgyet gondolt a kondás, biz ő nem vágja azt a nagy büdös fát, inkább fëlmëgy a tetejibe, oszt mënnézi, a kit az öregasszon mondott. El is indút, mënt, mëndegét. Felér az első ajtóho. Az kinyít, odabe mëg a forgókasza épen mëgát. A kondás is fogta magát, usgyi hamar be az ajtón, ëgy félóra së telt bele, má akkor mëgint nyugodtan mászhatott a kaszátú. A hogy mëgy, izé… mászik, hát körülötte a sok galyon szëbbné szëbb, jobbná jobb gyömőcsök csakúgy piroslonak. Nem vót rëst, telerakta a tarisznyáját dűlledésig. De ott nem időzött soká, mer magos vót a fa nagyon, osz ki tudja, hun van a másik ajtó? Elindút hát ujra. Mos má nehezebbire esëtt a mászás, mer a tarisznya gyömőcs is húzta, de asz gondolta, hogy bíz ő má nem mëgy vissza, ha má ëcczër idáig ért, ment tovább. Ëcczër csak kinyilyik az utóssó ajtó is. A kondás ott mëgállott, szétnézëtt. Az ajtó fëlëtt ëgy gyönyörves szép tündérkert vót, tele virággal, magosná magosabb fákkal, mëg vót abba annyi madár, hogy…! Azután belépëtt az ajtónn, ott vót ëgy gyönyörü szép udvar, a közepibe ëgy remek kastély, a kastély hátáná mëg ëgy nagy tó. Odamënt a tópartjára, lëült a szép ződ fűre. Hát a hogy ott ül, má majd elámosodott, mikor három szép fejír hattyú szá lë a tóra. Mikor a víz szélyihë értek, mëgrázkóttak, mindëgyikbű ëgy-ëgy szép tündérlyány lëtt. Mikor a partonn lëvetkëztek, bemëntek a tóba fürdenyi. A kondás látta őköt, de a tündérëk nem vëtték őtet észre, azután a melyikët letszëbbnek látta, annak a partrú fëlszëtte a ruhájajit, osz begyomászta a tarisznyájába. A tündérëk mikor elvégezték a fürdést, a köztök való letszëbb keresi a maga ruháját, de nincs sëhun. Ugyan hun lëhet? kereste ő azt mindenütt, csak ott nem, a hun kellett vóna. Nagysokára látta meg, hogy a tó partján ott ül ëgy embër, annak kellett elvinnyi az ő ruháját! Kérte tülle, rimánkodott neki, de az csak nem adta oda. Mikor oszt mëgmonta, hogy ő Tündérszép Ilona, ez a kastély mëg udvar mind ez övé, van neki három tátos lova, mëg hogy a kondást mëgfogaggyja cselédnek, ha a ruháját megkapja, a kondás kivette a tarisznyábú a szép ruhát, a ki olyan könnyű vót, mint a békanyál. A kondás beszegődött a három lóho, végezte is ő a dógát fájínú, nem vót az ellen Tündérszép Ilonának sosë sëmmi kifogása. A kondás azonkivël is jó viselte magát, nem vót së kocsmás, së kártyás. Ecczër Tündérszép Ilona elejbe áll, hogy »hallod-ë, te kondás! én tégëdët szeretlek, én az ettéd, të az enyim, ásó-kapa válaszszon el ëgymástú. Uram leszel! – Jó?« A kondás szivesörömest beleëgyezëtt. Aszongya azután Tündérszép Ilona: »Ne ez a tizenkét kúcs, ez tizenkét szobába vezet, mos má të itt otthon vagy, tudod-ë? de a tizenkettegyik szobába në merd betënnyi a lábad, mer akkor nekëm is, nekëd is végünk lësz!« A kondás mëffogatta, hogy ő nem mëgy be, de má harmadnapra fëltörte a fogadását, bemënt. Egy nagy hordó vót abba a házba. A kondás kiváncsik vót, hogy ő mëgnézi, mi van abba? Alyig hogy fëlborittya, kimászik alólla ëgy nagy tizenkét fejű sárkány. Megijedt a kondás, s...ibe vagdosta a sarkát, úsz szalatt kifele ëgënyest az ëstállóba. Ott leült a jászú szélyire, oszt úsz szomorkodott. Mëgszólittya az egyik tátos: »Mé szomorkodol, kedves gazdám!?« »Hát bizon csak azé, hogy a fogadásom feltörtem, bemëntem a tizenkettegyik szobába, a hun ëgy tizenkét fejű sárkány mászott ki a hordó aló. Végem van má nekem is meg Tündérszép Ilonának is!« »Sohsë búsúlj, kedves gazdám! majd segitsün’ rúlla! Az a sárkány Tündérszép Ilonát szeretné magának, de nem lësz ám ez övé! Eregy csak të el a tengerpartra, a tengeren ellëttem én valaha ëgy csikót, hozd el azt onnat, në fé! majd kisegít az a bajodbú, oszt ha hazaérsz, szó’ még nekem is, majd útbaigazítolak én!« Elindút a kondás nagy búsúltjába’, mënt, mënt hetedhét ország ellen, még csak a tengërpartra nem ért. Ottang látta a csikót, ëgy szép ződ mezőn legelészëtt. Kiveszi a tarisznyábú a kötőfékët, nyakába vetyi a lónak, avval ráül, oszt vágtat vele haza, mint a szél. Mikor hazaért, a tizenkét fejű sárkány má el akart ódódzanyi Tündérszép Ilonával, de a kondásnak së këllëtt több, aló be az ëstállóba, mëgkérdezte a tátost, hogy hát mitévő lëgyék most? A tátos olyan vót, hogy az égig ért a nyaka, olyan magos vót, aszongya neki: »Tík fëlmëntëk a fëlyhőbe, ott harczoltok mëg a sárkánynyal életre-halára, majd mikor má jó elfárad a sárkány mëg tísis, rákiátok a fiamra. A többitű osztan ne tarcs!« Úgy is vót. Fëlül a kondás a csikóra, az fëlviszi őt a fëlyhőbe, a sárkány utánnok. De biz ők nem soká verekëdtek, allyig hogy mëgizzattak ëgy kicsit, a nagy tátos ló fëlkiát ëgy nagyot, arra a csikó csak olyant rúgott a sárkányon, hogy az tizenkét darabba esëtt lë a fődre. A kondás mëg a csikó ekkor hazamëntek, Tündérszép Ilona megszabadút a sárkántú, a kondásnak feleségi lëtt, oszt olyan boldogok lëttek ők, hogy mán ë párja! Még most is ének táng, ha mën nem haltak. _Besenyőtelek, Heves vármegye. Gyűrő Klári parasztasszony közléséből. Lejegyzési idő: 1904. márcz._ 36. Királyfi Jankó. Hun vót, hun nem vót, hetedhétország ellen vót, az ópërënczipiási tengërënn is túl vót, az üveghëgyekënn innet vót, a hun a fecskék térgyënn mitáva kamicsoltak,[46] vót ëgy kirá, annak mëg három fia. A kirá má öreg vót, a gyerëkeji mëg nagyok, aszongya nekik ëcczër: – Hallyátok-ë, gyerëkejim! tik mán nagyok vattok, mët tugyátok a magatok kënyerit keresnyi! válaszszatok az estállómbú magatoknak ëgy-ëgy lovat, oszt mënnyetëk világá! A három kiráfi összeszëdelőczködött, bemënt az ëstállóba, kiválasztott ëgy lovat a legszëbbekbű, csak a letkisebb, a kit Kiráfi Jankónak híttak, választott ëgy rongy turhós csikót, a ki még a sárbú is allyig birt kimásznyi. Búcsút vëttek édës apjoktú, oszt mëntek.