# Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény 9. kötet ## Part 14 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/nepmesek-heves-es-jasz-nagykun-szolnok-megyebol-magyar-nepkolte-093737a2/index.md _Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa asszony szájából. Lejegyzési idő: 1903. nov._ 31. Nem akart az apja felesége lënni. Hun vót, hun nem vót, még a Krakónn is túnann vót, de még azonn is túnann, vót ëgy királyi pár. A kirának ëcczër mëhhalt a feleségi, de még halála előtt mëghatta az urának, hogy ha ő mëhhal, aggyig në házasoggyék mëg, míg olyant, mint ő mëg a lyánya – mer egyforma szépek vótak – nem taná. Úgy is vót. Elindút a kirá, országot-világot bebarangolt, de olyant, mint a feleségi, nem tanát, csak a lyányát, pegyig sok fődet bejárt má. A hogy hazamëgy, bántotta a gond nagyon, hogy a világon az ő feleségihë több hasolló nincs, csak a lyánya. De fëlhagyott oszt a gongyával, kapta magát, mëgkérette a saját tulajdon lyányát. Az aszonta, hogy elmëgy, de csak úgy, ha az apja ëgy napszín ruhát csinátat neki. A napszín ruha mëglëtt, »mos má gyere hozzám, lyányom!« De a lyány nem mënt mém most së. »Csinátassék nekem ëgy hódvilágszín ruhát, ha am mëglësz, akkor nem bánom!« Kis idő múva kész lëtt az is. A lyány mos má ëgy csillagszín ruhät követëlt. Az apja – kintelen-këlletlen – mëgadta neki azt is. A lyány – hot tovább húzza-halaszsza a dolgot – mos mëm má azt kötte ki, hogy csak úgy mëgy el az apjáho, ha ëgy tetyűbőrködmönt csinátat. »Má csak azt nem csinállya mën neki senki!« gondolta magába. De bizon allyig múlyik el valami kis idő, hozzák a tetyűbőrködmönt. A lyány is micsinállyék má, a nëgyegyik kivánságát is betőtötték, mindég csak azonn forgatta az eszit, hogy szabadúhasson mëg ő ettű az útállatos apjátú? Ki is tanáta. Másnap rëggel a lyány, mikor őtözkönnyi kezdëtt, hármat köpött az asztalra. Az apja mëm má a pitarba várakozott rá. Mikor mëgúnta várnyi, beszól: »gyere má, feleségëm!« mëszszólal az első köpés: »mingyá, csak bóhászkodok!« De hogy a lyán nem mënt, mëgint beszól neki. Akkor kiszól a másogyik köpés: »mingyá, csak a lámpát fújom el!« Türelmetlenkëdëtt a kirá, harmacczor is híjja, de má keményebben beszét. Akkor felelt a harmagyik köpés: »mingyá, csak becsukom az ajtót!« No, az apja mos má csakugyan azt hitte, hogy maj csak gyön, bemënt a másik házba. De bíz a lyány összeszëdelőczködött, oszt a kis öcscsivel elszökött, útnak indút. Mënnek, mënnek, mëndëgének, nagysokára beérnek ëgy nagy erdőbe. Ott a kis gyerëk mán nagyon szomjann vót, az útonn tanát ëgy ökörnyomot, innya akart belülle. Mëgszólíttya a nénnyi: »në igyá belűlle, kis öcsém! mer ököré vász!« A kis gyerëk engedëtt. A hogy mënnek, tanának ëgy farkasnyomat, de a nénnyi abbú së hatta innya, késübb mëgint ëgy szamárnyomat, de má a kis gyerëk majd elveszëtt szomjann, mésse ihatott. Nëgyecczërre ëgy őznyomat tanának, abbú hörpentëtt ëgy kicsit, a mënnyivel a szomjúságát csillapíthatta, de abba az Istenbe ëcczërre őzecskéjé vát. Kurholta oszt a nénnyi: »ládd-ë, mé nem hallgattá az én szavamra, mos má őzecskének kell lënnëd, még élsz.« Hát errű má hiába vót mindën szó, em mëgtörtint. Mënnek tovább, árkonn-berkënn, beérnek ëgy királyi udvarba. Ott a kérdezősködésre eléaggyák, hogy szógálatot gyöttek vóna keresnyi. »Jó van, hát fëlfogadunk, épen pulykapásztorunk nincs!« De a lyány aszongya: »fëlségës kirá, gráczia fejemnek, én csak úgy állok el, ha a fëlségës kirá mëgígíri, hogy a testvérëmnek, ennek az őzecskének sëmmi baja së lësz!« Elmonta oszt, hogy hoj járt az ő kis öcscsi. A kirá mëgigérte, hoj jó van, nem lësz sëmmi baja së. A lyány pëgyig azonnal beállott a szógálatba. Másnap mëttutta a lyány, hogy a városba valami czéczó lësz, olyan báldfurma, a kin a kirá is ott lësz, bemënt a szakácsného elkéreczkënnyi. Az hallanyi së akart rulla. »Micsináná të ott, abba a tetyűbőrruhádba! nem szégyëllëd magad? takaroccz ki mingyá?« De a lyány csak, hogy eressze el. Aggyig rimánkodott, aggyig istenkedëtt neki, hogy eleresztëtte. »Isz úgyis csak a csáváshordó mellett lësz a të helyed!« gondolta magába a szakácsné. Elgyött az este, a lyány lëvette a tetyűbőrködmönt, fëlvëtte a napszín ruhát, abba mënt el a báldba. Hű! nem a csáváshordó mellé kerűt ám, hanem a kiráfi ëgënyest maga mellé ültette, mulattatta, nem is eresztëtt hozzá sënkit közel së. Örűt a lyány, hogy minő jó mulat most ő! Másnap rëggel hazamentek, ő is fëlvëtte a tetyűruhát, oszt délyig őrzötte a pulykát. Débe bemëgy a szakácsného, kéreczkënnyi mëgínt. A szakácsné csak nevette a lyánt, hogy »minő bohó e, ilyen rongyléttyire is a báldba kivánkozik! No jó, elmëheccz, de mën në tuggyam, hogy valami csint tëszël ott, mer akkor jaj az életëd! tudod-ë?« Este fëlkötözkögyik a lyány a hódvilágszín ruhába. Mëgy a báldba. Mikor belépëtt, csak őt nézte mindënki, olyan szép pót. A kiráfi is odaugrik, karonnfogja, viszi magával, még tánczolnyi is csak keveset tánczoltak ëgyütt, egész rëggelyig mindég beszégettek. Hogy mit tuttak aggyig ëgymásnak rógyikányi, én nem tudom, nem vótam ott! de biztosan jó tanáhatták magokot. A harmagyik este is szintazonszerint folyt lë a báld. A lyány csillagszín ruhába vót, a ki ránézëtt, majd elvëtte a szëmi fényességit, olyan gyönyörüen át rajta a ruha. A kiráfi má ekkor szerette a lyánt nagyon, kérdëzte is, hogy hovavalósi? mëg hogy elkísírthetyi-ë hazáig? de a lyány nem árolta el magát. A kiráfi akkor adott neki ëgy arangyűrőt, hogy ha valamikor is még tanákoznának, errű ösmerjék mëg ëgymást. Rëggel, mikor végi lëtt a báldnak, bánkódott a kiráfi nagyon, hogy ő má bajosann láttya még ëcczër az ő szívi választottját. Débe a lyány bemëgyën a konyhába, láttya, hogy a szakácsné kemémmagoslevest főzött, má épen a kënyeret akarja beleszegdelnyi, aszongya a szakácsnénak, hagy szegdellye ő a kënyeret! De a szakácsné jó tarkón vágta, hogy »majd adok én neked szegdelést, te tetyves! nécs csak! mit nem kiván még! ë!« A lyány aggyig sürgött-forgott, rimánkodott, még mëg nem engették. Lëvette a tetyűbőrködmönt, oszt hozzáfogott a szegdeléshë. Mikor javába szegdelyi, ak közbe beleeresztyi a gyűrőt a tába. Viszik be a kemémmagos levest, szëd a kiráfi. Kavargattya, kavargattya a kanával, hát csak hall benne valami zörgést. Kiveszi a kanát, hát az a gyűrő van benne, a kit ő adott még a báldban annak a szép lyánnak. Szól ki rögtön: »szakácsné! győjjék csak be!« Am mëg mëgijett szörnyenn, hogy no most van má végi! Bemëgy, azt kérdëzi a kiráfi, ki vót a konyhánn rajta kívël? A szakácsné beösmerte, hogy az a tetyves pulykapásztorlyány! »Küggye be!« monta a kiráfi. Gyön a lyány, rajta mind a három őtözet ruha. A kiráfi mëgösmerte. »Te vagy az, szívem szép szerelme? Ásó, kapa választ el ëgymástú!« Nemsokára mëg is esküttek. Esküvő után a kiráfi, má a kirá, hamarosan elmënt a háborúba. Míg ő odajárt, mëg a kiráné, a feleségi mëszszaporodott. De vót az udvarba ëgy mindënës asszony, a kinek nagyon csesznye lyánya vót. Irigylëtte a kiráné sorát, a ki azelőtt csak tetyűbőrruhába járt, oszt most mëg hogy fëlvitte Isten a dógát. Bemëgy ez a mindënës asszony ëcczër a kiráného, oszt hitta kifele jó időre, ő mëg maj néz a fejibe. A ház előtt mëg folyt ëgy szép tiszta vizű folyóka, annak a partjára ültek. Mikor a kiránénak javába néz a fejibe az asszony, ëcczër csak zu! be a folyókába a kiráné! Belökte az a kutya vénasszony! Akkor beviszi a kiráné helyire a maga retves lyányát, lëfektetyi az ágyba, oszt laskát süttet rá, hogy ha haza gyön a kirá, hát csörögjön, mintha a csontya csörögne, annyira lesoványodott. Az őzecskét mëg këszűtek kivégeznyi. Gyön is haza a kirá, oda mëgy, láttya, hogy mëgcsunyut, hallya a csörgést is. Szomorkodott nagyon. Aznap este az őzecske fëlfogja a kis gyerëkët, viszi a folyókáho. Abba mëg gyönyörű szép arankacsák úszkátak. Aszongya az őzecske: »kacsák, kacsák, arankacsák! hun van kirá kis Miklósnak az annya? rí a kirá kis Miklós! nincs meddőné tejecske!« Aszonták a kacsák, hogy csak várjék, ott gyön a harmagyik csapatba! Mikor a harmagyik csapat odaért, kivát közülök ëgy arankacsa, asszonyé vátozott, elvëtte az őzecskétű a kis gyerëkët, oszt mëgszoptatta. Mikor avval végezëtt, aszongya neki az őzecske: »nénikém! nénikém! torkomnak kést fenyik, vérëmnek aranyvërënczét mossák!« Aszonta rá az asszony: »në fé, në fé! kis öcsém, nem lësz sëmmi bajod! kiráfinak fogadása tartya!« Avval az asszony visszaatta a gyerëkët, az őzecske pegyig bevitte a szobába, lëtëtte a bőcsőbe. Látta mán a kocsis ezt vagy kécczër. Bemëgy a kirának, mëjjelëntyi, hogy mismit látott ő. A kirá aszonta: »maj mëvvigyázuk!« Úgy is vót. Este kimënnek a folyóka partjára, ott valahun elbújnak. Hát láttyák, hogy hozza az őzecske a kis gyerëkët, gyön az arankacsa is, asszonyé vátozik, szoptat, beszégetnek. Mikor a szoptatás mëgvót, odaugrik a kirá, mëgkapja a feleségit, össze-vissza csókolja, oszt viszi be a házba. A vénasszont mëg a csesznye lyányát pegyig szétdiribolták, úsz szórták szét a határba őköt. A kirá mëg a feleségi azután olyan boldogok lëttek, hogy mém most is ének, ha azóta mën nem haltak. _Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa (Hörcsikné) parasztasszonytól. 1904. jan._ 32. A jószívű árvalyány. Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy embër. A feleségi mëhhalt, maratt attú neki ëgy lyánya. Az embër még fiatal vót, asszon nékű a ház së marathatott, mëhházasodott újra. Elvëtt ëgy asszont, a ki két lyánt vitt a házho. De mëmmonta neki az embër, hogy az ő lyányának békesség adassék! mer nyaka közé üt az asszonnak. Az ígírte mënnyre-fődre, hogy il lëssz, mëg úl lëssz, de biz a szëgény árva lyány csak mostoha-anyát kapott ő. Ha az apja nem vót elé, hajtotta az asszony mindég, mint a barmot. Úgy, hogy a lyány fëltëtte magába, hogy elmëgy a háztú, akarhogy is lëssz a sora, mer má ezt ányi nem lëhet. Fël is szëdelőczködött, a batuját a nyakába vëtte, oszt mënt vándollanyi. A hogy mëgy, mëndëgé, beér ëgy erdőbe. Ott lát ëgy nagy szilvafát, tele szilvával, maj lëtörte a gallyát, annyi vót rajta. Mësszólittya a szilvafa a lyánt: »hallod-é, lyány! rázd mëg a gallyoimat, má maj lëhasadoznak rúllam, úgy húz a sok gyömőcs!« A lyánnak kécczër së këllëtt mondanyi, odamënt, jó mërrázta, hogy az allya tele lëtt szilvával. Mëgy árébb, ott mëg ëgy körtefát látott. Annyi vót rajta a termés, mintha csak rátapasztották vóna. Az is odaszól a lyánnak: »szëggyé lë terhëmbű, te lyány! mer mësszakadok bele!« A lyány elévëtt ëgy száraz gallyat, oszt lëvert rúlla ej jó rakás körtét, ëgy tót falu jólakhatott vóna belűlle. Harmacczorra ëgy nagy kemënczéhë ért, a ki tele vót tűzzel. Aszongya a lyánnak az is: »hallod-ë, lyány! szëggyé ki belűllem, mer ez a nagy hőség mëgöl!« A lyány fëlkapta a szénvonót, oszt kihúzta a tűz felit. Avval mënt odébb. Mëgy mëgy, hát az útonn fekütt ëgy kutya, az az ódala tële vót pondréval. A lyány még mëgijett tűlle, olyan csúnya vót, hogy rá së mert néznyi. De az odaszót neki: »në fé tűllem, lyányom! ha inkább gyere ide, oszt fordí engëm a másik ódalamra, maj mëllátod: jótét helyibe jót vársz!« A lyánynak olyan jó szívi vót, hogy odamënt, mëffordította a kutyát a másik ódalára mindën szó nékű. A kutya nyögött egy nagyot, olyan jóesëtt neki ez. A lyány mënt tovább. Nëgyennapra mëllátott egy házat, bemënt oda. »Aggyon Isten jóestét!« Egy öregasszon vót odbe. »Aggyon Isten, lyányom! mit keresël?« »Biz én, öreganyám, szógálatot keresnék, ha kaphatnék!« »Itt kapható vagy, ha kiállod! Három nap az esztendő. Tizenkét szobám van, abbú tizënëgyet këll sëprëgetnëd, tisztogatnod.« A lyány elválalta, beát. Első rëggel a vén asszony odatta neki a tizënkét szoba kúccsát, de mëhhatta neki, hogy a tizenkettegyikbe sëmmiáronn së mënnyék be, mer akkor kampësz az életyinek! A lyány mëg is fogatta, hogy hát akkor nem mëgy be. De allyig mënt el az asszony otthonrú, allyig tisztogatott ki a lyány a tizënëgy szobába, furta az ódalát nagyonn, hogy mi lëhet abba a szobába? nem gondolkozott sokat, benyitott. Hát látta, hogy ëgyik kád tele aranval, a másik ezüsttel, a harmagyik mëg mézzel. Gondolta magába, hogy no ezt mëllopuk! Kapta magát, beleugrajtott a mézbe, azutáng az aramba, ezüsbe, oszt mënt, mint a kit puskábú kilőttek. Ëgënyesenn hazafele. Úttyába ejtette a kutyát is, a kemënczét is, a körtefát is, de mikor má a szilvafáná járt, hazaért a házába a vénasszony is, látta, hogy a lyány odbe járt a tilalmas szobába, fogta magát, rá a sëprőnyelre, oszt utánna a lyány utánn. Kérdezősködött ő a kutyáná is, a kemënczéné is, a körtefáná is, de mëg a szilvafáná is, hogy »láttak-ë êre mënnyi ilyen mëg ilyen lyánt?« De azok aszonták, hogy bizon nem láttak ők soha életyikbe. Igy oszt kíntelen vót neki visszamënnyi sëmmi haszon fejibe. A lány mëg ezalatt hazaért, de hogy tele vót aranval, ezüsttel mindëni, nem mert bemënnyi a házba, fét, hogy a mostohája tán mëg is ölyi. Bemënt a fészërbe, ott vótak sok nagy szüretelő kádak, ëggyet fëlborított, az alá bújt. Ott vót egész écczaka. Rëggel a kakas fëlszát a háztetőre, oszt elkezte kiabányi: »Kukorikúú! Jó rëggelt! Itthon van ám a lyány! sok aranval, ezüsttel! kád alá van bújvaaa!« Mëhhallották ezt odbe. Kimëntek. »Mit kukuríkol az a bolond kakas? itthon van a lyány aranval, ezüsttel?« Kiment a két lyány is annyostú, keresték a fétestvérjüket. Hosszas keresgélés utánn mëg is tanáták a a kád alatt. Mikor mëllátták, majd elvëtte a szëmik fényësségit a sok arany, ezüst, a kit láttak! Vitték is be mingyá, kedves vót akkor, ez is, az is kapadozott a ruhájáho a pézé. Az apja mëg nagyonn megörűt. Másnap a másik asszony lyánya is aszonta, hogy elmëgy ő is pézt szërzenyi. Sütött az annya pëcsënyét, bogácsát, ellátta mindënnel, nem úgy, mint a mostoha lyányát. Elétanáta ő is a szilvafát, kemenczét is, mëg a kutyát is, de së a fákat nem rázta mëg, së a kemënczébű nem húzta ki a tüzet, së a kutyát nem fordította a másik oldalára, pegyig rimánkottak neki këgyetlenű, ha elmënt mellettëk, mint a kényëss. Beát ő is a vénasszonho, aranval, ezüsttel jó mêsszëtte magát, de szökésibe allyig halatt túnann a kutyánn, kemënczénn mëg a körtefánn, eszrevëtte a vénasszony, hogy má ez is micsinát vele? fël a lapátra, oszt aló vesdelmagad! utánna a lyánnak! Mënt a kutyáho. »Láttad-e, hogy êre mënt ëgy lyány?« »Láttam ám, nem régën mënt êre!« Mënt a kemënczéhë, az is aszonta, a körtefa is, a szilvafáho még el së ért a lyány, má a vén vasorú bába utóérte, oszt úgy elverte, hogy vérbe-fagyba maratt ott a lyány. Allyig birt haza vánszorganyi. Otthon ő is a kád alá bújt, szégyëlletyibe së mert bemënnyi. Egész écczaka ott hát ő is. Rëggel a kakas fëlszáll mëgint a ház tetejire, oszt elkezgyi: »Kukurikúú! Jó rëggelt! Itthon van a lyány, vérbe-fagyba a kád alaaatt!« Odbe mëhhallották, de az asszony iszontató mérges lëtt, a kakast agyonn akarta ütynyi. De az elszát a bottya elő, oszt mindécs csak azt a nótát hajtotta. Keresték oszt a fészërbe a lyánt. Mëg is tanáták, de nem vót ám az csupa arany mëg ezüst, ha csupa kékség mëg vér. Bevitték, kimosdatták, oszt ágyba tëtték, mer olyan beteg vót, hogy azt hitték, nem marad életbe. Soká nyomta az ágyat, még lábra tudott vergőnnyi. Hát íj járt a jószivű mëg a kényës lyány. _Besenyőtelek, Heves vármegye. Özv. Bozsiknétól. Lejegyzési idő: 1904. február._ 33. Gyöngyharmat János. Hol volt, hol nem volt, hetedhétország ellen volt, elmentem Peregre, a mesék elejbe, ott voltak a mesék jászolhoz kötözve. Eloldtam egy czifrát, elmondok egy kurtát. Átalmentem a Tiszán, Tiszán túl volt Jámbor Péter, Jámbor Pál meg a világ szép embere. Volt egyszer a világon egy királyasszony, annak a királyasszonynak gyereke nem volt, pedig szerette volna. A mit csak lehetett, mindent megtett, de az Isten nem áldotta meg. Egyszer kimegy a kis kertbe járkálni, szagolgatta a szebbnél-szebb virágokat, megállott egy rózsabokor mellett is, szakitani akart egyet róla. Szakitott is, de a hogy meglógázta a bokrot, egy harmatcsepp rája perdült, a kitől ő teherbe esett. Boldog volt, mert már tudta, hogy lesz neki olyan szép kis fia, hogy csudájára jár a világ. Várta is a születését, de a kis gyerek csak nem akart megszületni. Már tizenhárom esztendeje hordta a terhet, gyerek még sem volt. Már a tizennegyediknek is a vége felé járt, mikor Világi Szép Örzsébet elmegy a királyasszonyhoz. Azt mondja Világi Szép Örzsébet: – Szívem szép szerelme, Gyöngyharmat János! gyere ki, én várlak, Világi Szép Örzsébet! Mikor ezt a gyerek odabent meghallotta, el kezdett mozogni, egy pár szempillantás múlva meg már ki is ugrott azon felfegyverkezve csákóval, karddal. – No! itt vagyok, Világi Szép Örzsébet! mért híttál? De Világi Szép Örzsébet tündér volt, már akkorra hideg nyoma se volt, elment. Azt mondja Gyöngyharmat János – mert úgy hitták ezt a legényt – az anyjának: – Anyám! süss nekem útravalót, aztán hadd megyek, felkeresem Világi Szép Örzsébetet, még ha a világ másik szélén van is! Úgy is vót. Az anyja ellátta Jánost bőven mindennel, János meg útra kerekedett, ment a világnak. Megy, megy, mendegél, beér egy házba. Ott az ágyon aludt javába két királyfi azon kardosan, csákóban. János rájok se’ hederített, egy másik ágyra vetette magát és elaludt, mint az édes tej. Egyszer a két királyfi közűl felébred az egyik, meglátja, hogy nemcsak maguk vannak, felkölti a másikat is. – Hallod-e te! kelj fel, itt van egy királyfi, biztosan Világi Szép Örzsébetért fáradozik az is! Tudod-e mit? öljük meg! most még édesden alszik. Azt mondja rá a másik: – Ugyan már miért beszélsz illyet, hát nem jobban megölhetett volna ő minket, ha rossz szándékú ember lett volna? most már se te, se én nem szuszognánk! meg osztán ki tudja, ki lehet ez? meg hogy mi hasznát vehetjük még neki! Erre aztán a másik se szólt semmit. Gyöngyharmat János meg felébredt a beszélgetésre. Nem tudta, mit beszélnek, csak szót hallott. Látta, hogy már azok is felvannak. Mindjárt meg is ösmerkedtek. – Hova indultatok? – Felkeressük a Világi Szép Örzsébetet! – Hisz én is abban igyekezem! no hát akkor tartsunk eggyütt! Úgy is volt, mentek eggyütt! Nemsokára találtak egy hegyre, azon volt egy nagy fa, mihelyt ők a hegyre léptek, az abban a perczben rettentő nagy ködmönös emberré változott. A két királyfi megijedt, azt mondták, hogy ők nem mennek egy tapodtat sem, mert félnek a ködmönös embertől. Gyöngyharmat János erre azt mondja magában: nohát! igy vagyunk a bátorsággal! – azzal kirántotta a kardját, elejbök állott s azt mondta: – A ki nem fél, jőjjön utánam! A két királyfi ment utána. A ködmönös ember meg, mentől jobban közeledtek hozzá, annál magasabbra nőtt. János annak oda se nézett. Mikor egészen melléje értek, jót vágott rá a kardjával, oszt mentek tovább. Az út egy barlang szájához vitt. Ott megállott a három királyfi tanácskozni, ki menjen be oda legelőbb? A két királyfi azt mondta, hogy legjobb lesz, ha Gyöngyharmat János megy be, mert ő a legvitézebb! János nem bánta, bement szivesen. De előbb egy kis ágyat csinált a földön, abba az ágyba ibolyamagot vetett. – Ha ez az ibolyamag kikel, akkor, pajtásaim! gyertek utánam, mert végem van! Azok megfogadták a szép szót s kívül maradtak. János meg ment. Olyan setét volt ott, mint itt nálunk éjszakának vadán szokott lenni, János alig látott egy pár lépésnyire. Beljebb megy, kezd világosodni. Nemsokára lát egy asszonyt, a ki szövőszék mellett ült s szőtte a katonákat. Mentől jobban hajingálta a vetéllőt, annál több katonát szőtt. Azok meg csak estek Jánosnak. De az az asszony nem tudott volna annyi katonát kiszőni a szövőszékéből, a mennyit János le nem tudott volna vágni. Mikor már innen is kikerült, egész világos lett. Gyönyörű szép, zöld mezőben látta magát. A közepén volt egy szép kis ház, attól nem messzire folyt a Duna, a partja tele volt terebélyes nagy fűzfákkal. Mit csináljon ebben a pusztaságban? fogta magát, bement a házba. Ott lakott egy szép fiatal menyecske. János mindjárt azzal hozakodott elő, hogy hol találhatná ő Világi Szép Örzsébetet, mert ő a magáénak akarja tenni minden áron. – Nagy dologba fogtál, Gyöngyharmat János! nem tudom, hogy lesz belőle valami. De ha akarod, én adok neked jó tanácsot! Világi Szép Örzsébet tizenketted magával minden nap ide jár fürdeni a Dunába, de csak mindég fényes délben. Mielőtt még ők fürdeni mennének, eredj te a partra, bújj el valamelyik fűzfa levelei közé s ha már levetkőztek, fogd össze a Világi Szép Örzsébet ruháját, szaladj be vele ide. De akárhogy rimánkodik, akárhogy esenkedik, hogy nézz hátra! te hátra ne nézz, mert akkor véged van! Úgy is volt. János már jól előre elbújt egy fűzfa galyai közé, ott várt Világi Szép Örzsébetre. Épen dél volt, mikor az jött tizenketted magával. A többiek vetkeztek, de Világi Szép Örzsébet nagyon tekingetett mindenfelé. – Nincs itten senki, mit tekingetsz? ki járna erre, a hol még a madár se jár? mondták neki a tündérpajtásai. De Világi Szép Erzsébet csak tekingetett, míg biztos nem volt, hogy csakugyan nincs ott senki. Akkor levetkezett s ment fürdeni. Jánosnak majd kidülledt a szeme, úgy nézte. Mikor látta, hogy fürdenek javában, kilopódzkodott a bokorból, összeszedte a Világi Szép Örzsébet ruháját s aló! vesd el magad! szaladt vele a ház felé. Világi Szép Örzsébet mindjárt meglátta. – Édes szívem, szép szerelmem! Gyöngyharmat János! gyere vissza, hadd öleljelek meg, hadd csókoljalak meg! De János csak szaladt. – Csak nézz hát legalább egy kicsit hátra! Édes szívem, szép szerelmem, tedd meg ezt az egyet! Ezt már nem birta megállni, hátranézett. Mindjárt egy labdává változott. Világi Szép Örzsébet meg a tündérek kijöttek a vízből, elkezdtek vele labdázni. De vagdosták ám a földhöz, majd széthasadt bele. Mikor már megúnták a játékot, behajították a Dunába. Ott meg változott egy gyönyörű szép aranykacsává. Odafent a barlang előtt kikelt az ibolya. Látta ezt a két királyfi. – No! pajtás, gyerünk! bajba van a cimboránk! Mentek, egyenesen be abba a házba, a hol Gyöngyharmat János kérdezősködött. A menyecske azt mondta nekik: – Nem tudom, hogy lehetne megmenteni, mondta a menyecske, mert a két királyfi kérdezősködött. Egy módja van, ha azt hiba nélkül megteszik, akkor még tán jól van minden. Gyöngyharmat János most a Dunába uszkál, mint aranykacsa, Világi Szép Örzsébet azzá változtatta. Csak úgy menthetitek meg, ha a fejét ellövitek, úgy hogy kiessen a partra, a teste meg bent maradjon a vízben. De ügyesen lőjjetek, mert máskép vége mindennek. A két királyfi elment a Duna partjára, az egyik elővette a puskáját s az aranykacsának, ki már akkorára a Duna másik szélén uszdogált, megczélozta a fejét. Alig sütötte el a puskát, a kacsa csak felfordult a vízben, a feje meg repült ki a partra, ott mindjárt Gyöngyharmat János lett belőle. Megörűltek mind a hárman, hogy újra látták egymást. Bementek a menyecske házába, ott beszélgettek, Jánost meg szidta a menyecske, hogy megmondta, ne nézegessen hátra, de nem állhatta meg! Szegény Jánosnak mit volt mit tenni, megigérte, hogy nem teszi többet. Másnap délelőtt megint elbújt János a fűzfabokorba. Álló dél volt, mikor a tündérek fürdeni jöttek. Világi Szép Örzsébet megint gyanakodott, mert megállt a parton, nézelődött mindenfelé, nincs-e valaki a közelben. De a tündérek megnyugtatták. – Ugyan hogy volna már itt valaki! Gyöngyharmat Jánossal elbántunk, más meg ki járna erre? Világi Szép Örzsébet ráállt. Csakugyan is ki járna arra? Levetkezett. Gyöngyharmat János már alig várta, hogy a szép tündér a vízbe menjen, az még jóformán meg sem mártakozott, ő má összefogta a ruháját s szaladt vele egyenest a ház felé. Világi Szép Örzsébet elkezdte megint a világi nagy[43] rimánkodást: – Édes szivem, szép szerelmem! Gyöngyharmat Jánosom! gyere vissza egy szóra, egy ölelésre! nézd csak, igy ölellek, igy csókollak! vagy legalább csak tekints hátra! János akármennyire is eltökélte magában, hogy nem fordúl vissza, a szép tündért annyira szerette, hogy nem tudott magának parancsolni, – visszanézett. Menten labdává változott. Ez kellett Világi Szép Örzsébetnek, egyéb semmi! Ki a vizből mindnyájan! elkezdtek vele labdázni irgalmatlanul, mikor már jól elfáradtak ők is, a labdát bedobták a vizbe, azután felöltözködtek, elmentek. A labdából lett egy gyönyörü arany rózsabokor, ott terjesztgette galyjait a viz szine felett.