# Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény 9. kötet ## Part 10 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/nepmesek-heves-es-jasz-nagykun-szolnok-megyebol-magyar-nepkolte-093737a2/index.md – Tudom én, mondta a királyfi, te sem vagy különb, mint az én apám: az is király, te is király vagy, aztán megvan. A király nagyon mérges lett. – No, várj csak! három feladatot kell teljesítened, ha azoknak ura tudsz lenni, jó, ha nem, vége az életednek! Itt van ez a káposztalevél, fogd meg! most majd becsuklak egy szobába, ha ebből holnap reggelre darutollas kalapot nem csinálsz, hát imádkozhatol! Azzal mentek egy szobába. A királyfira rázárták az ajtót, mind a három oldalról, tettek be neki ételt-italt, hogy ne únja magát. Mikor magára maradt, bizony szomorú lett ő kegyelme! – Hej! hogy az anyád ne sirasd meg, ördögök királya! – mondogatta magában, – olyant adtál fel, hogy míg a világ, sohasem tudom megcsinálni! Még tovább is szomorkodott meg gondolkozott volna, de az ablaknál valami dongást hallott. Akkor jutott eszébe a szép leány. Odamegy, hát hallja, hogy a dongó azt mondja: Ereszsz be, galambom! Javadat akarom! Nyitotta is az ablakot mindjárt. A dongó berepűlt, gyönyörű szép lány lett belőle. – No! édes szívem, szép szerelmem! mondd meg miben lehetnék segítségedre? Elmondja oszt János, hogy meg van ő ijedve, káposztalevélből darutollas kalapot kell csinálni! – Csak az a baj, – mondta a lány, – akkor nincs baj! hol van az a káposztalevél? – Itt van. – No! nézd csak! – s abban a pillanatban olyan szép darutollas kalap feküdt az asztalon, hogy olyan tán még Ferenc Jóskának sincs a fején! A legény majd kinézte a szemit, úgy nézett. Ő még ilyent nem látott. Akkor azt mondja: – Holnap este is eljövök, de ne várakoztass olyan sokáig, mint ma, ha a dongásomat hallod, csak ereszsz be. Most pedig megyek, nyisd ki az ablakot! Abban a perczben kis irinyó-pirinyó dongó lett belőle. A királyfi meg nyugodtan lefeküdt, tudta, hogy majd néz egyet az ördögök királya, ha ezt meglátja. Másnap jókor reggel ment is a vén drómó. Alig nyitott be, meglátta az asztalon a szép darutollas kalapot. Azt mondja a legénynek: – No! hát ennek derekasan megfeleltél! – Meg biz én! mondta rá a legény nagy hetykén. – Ühm! hát ha olyan büszke vagy, majd adok én fel olyant, hogy azt csakugyan nem birod megtenni! Azzal az ördögök királya kiment, hozott egy begre káposztalevet. – No! ha ebből holnap reggelre ezüstsarkantyút nem csinálsz, vége az életednek! A legény arra is csak a vállát rázta. – Hát majd meglesz az is, ha a jó Isten segít! A király azzal kiment, a királyfi meg magára maradt. – Káposztalé meg ezüstsarkantyú! No! ebből már csakugyan nem lesz semmi. De bolond egy esze van annak a királynak, hogy ilyeneket kitalál!… gondolkozott magában. Megvárta az estét, a nyolcz órát. Jött a kis dongó. Ereszsz be, galambom! Javadat akarom! Beeresztette, s az megint az a szép lány lett, a kit a patakpartról látott. Elmondta neki, mismit parancsolt az édes apja. De annak ez is annyi volt, mint semmi. A káposztaléből olyan ezüstsarkantyút kanyarított, hogy akárki megnézhette volna. De boldog volt a királyfi, hogy a jó Isten megsegítette. Meg is ölelte, csókolta a lányt úgy, a hogy szíve vágyása akarta. Azután a lány újra megrázkódott, kis dongó lett belőle s elrepűlt. Másnap az ördögök királya majd hanyattesett, mikor a gyönyörű ezüstsarkantyút meglátta. De nem is nyughatott a legénytől, mindenáron az életére tört, el akarta veszíteni. Hozott be egy kancsó tiszta szűrött vizet. – No! ha ebből holnap reggelig rézfokost nem csinálsz, előre megírhatod a testamentomod! A királyfi nem szólt semmit. Az estére várt, azt hitte, hogy ha eddig ment minden, ezután is megy. Az ám, de mikor a kis dongó szép lánynyá változott s megtudta a parancsot, csak a fejét csóválta: már azt ő se tudja megcsinálni! – Tudod-e, mit!? mondta a királyfinak. Elmegyünk mi innen, mert itt egyikünknek sem lesz jó a sora! téged majd megütlek a pálczámmal, változol egy aranygyűrűvé, a szép kis pej lovam aranyalmává, én meg madár leszek s megyünk. A hogy mondta, úgy lett. A királyfiból aranygyűrű, a szép kis pej lóból aranyalma, a lány meg madár lett, a gyűrűt a szájába, az almát meg a lábába fogta s ment, ment, mint a gondolat. Másnap reggel az apja észrevette, hogy se lány, se királyfi. Mindjárt tudta, hogy egy követ fújnak. Azt mondja a szolgájának: – Eredj csak utánok! hacsak tudod, hozd vissza őket! Még olyan szaladást, a mit az a szolga tett! úgy ment, mint a villám. Egyszer azt mondja a madár a gyűrűnek: – Jaj! de sebes szél fúj a hátam megett! jönnek utánunk! – a mint hogy igaz is volt. Látott egy sűrű bokrot, beleszállott épen a közepébe. A szolga nemsokára a nyomukban volt, de hasztalan keresett-kutatott, nem talált semmit. Megy haza, mondja a királynak: – Felséges Uram! nem láttam én ő belőlük annyit sem, mint a körmöm feketéje! egyedűl egy bokor volt a pusztán, annak a közepiben meg egy kis madár. – Az volt az, te szamár! mondta a király. Látom már, hogy magamnak kell mennem, mert rátok még ezt se lehet bízni! De még ha látott valaki sebes menést, látta volna az ördögök királyát! A kis madár is nyomta ám! de hasztalan ment volna akárhogy, ha mindjárt ott nem lett volna az ország határa, meg is fogták volna. De így az ördögök királyának ereje csak a maga országa határáig tartott, tovább nem. Mikor látta, hogy azok átlépték a határt, olyan mérges lett bele, hogy mindjárt megpukkadt. A kis madár átváltozott szép lánynyá, a gyűrű királyfi, az aranyalma szép pej ló lett. A lóra felültek mind a ketten, mentek haza a zöldszakállú király országába. Otthon megesküdtek, lagzit laktak, én is ott voltam a lakodalmon, mint kis bőgős, úgy jóllaktam hurkával, kolbászszal, még másnap se kellett az étel. Bandi legyek, ha nem igaz! Még most is élnek, ha meg nem haltak. _Tisza-Füred, Heves vármegye. Járdány János parasztlegénytől. 1905. január._ 22. Odaért, a hová a mádi zsidó. Vót ëcczër a világonn ëgy szëgény asszony, mëg annak ëgy legénszámba mënő fia. Egy rossz viskóba laktak, a kinek az ódala bornyúganajbú vót. A legén szégyëllëtte a bornyúganajos házat, elhatározta, hogy elmëgy szógányi. El is mënt. A hogy mëgy, mëndëgé, beér ëgy nagy erdőbe. Má jó távolyosann mëhetëtt, mikor ëgy fekete embërrel tanákozott. »Hova mégy, öcsém?« kérdezi a fekete ember. »Elmënëk, szógálatot keresek!« feleli a legény. »Gyere hozzám, adok én szógálatot.« »Nëm mënëk én, az apám is mëhhatta a testamentomába, hogy fekete embërhë në mënynyek szógányi!« A hogy ezt kimonta, elindúlt újra. Egy darab idő múva, mëgint tanákozik a fekete embërrel. Az újra hijja magáho szógálatba, de a legény nem át el. Mëgy, mëgy, harmacczor is evvel tanákozik, a ki nem ëgyeb az ördögné. Harmacczorra aszongya neki az ördög »á el hozzám, legény, mert të ezënn a vidékënn úgyis hiába keresël szógálatot, mer ëgyeb lakója nincs nálam.« A legény már látta, hogy jobb mëffognyi, mint eleresztenyi, – elát. Akkor aszongya neki az ördög: »tudd mëg: nálam három nap az esztendő, azalatt mindég fát kell hordanod innen az erdőrű!« A legény beszegődött. Első nap mëgy az erdőre, befog két szürke lovat. Mëgrakja a kocsit tetejivel, nógatta ő a két szürkét, gyűvöztette, de nem húzott az a szentnek së. Elévëtte oszt, verte őköt czudarú. A hogy veri, mëgszólal az ëgyik: »në verjé bennünköt, barátom! iszën mink is pap vótunk, míg embërëk vótunk!« A legény a hogy ezt a szavakot hallotta, nem verte őköt többet. Aszongya azután a ló mëgint: »Tudod-ë, minek ez a sok fa? Lelkëk alá tüzelnek itten!« Ekkor oszt mëggyőződött a legény, hogy ő csakugyan az ördögöt szógállya. A mikor má kitelt a három nap, a lovak azt a tanácsot adták neki, hogy ha jutalmat kér, ëgyebet në fogagygyon el, csak az ördög újján lévő gyűrőt! Úgy is vót. Mikor az ördög ki akarta fizetynyi, kínát őneki sok mindënfélit, de ő csak a gyűrőt követëlte, az ördög forgatta oszt a szëmit mérgibe, de utóllyára mégis muszaj vót ő a gyűrőt odannyi. Ő má ösmerte a gyűrő tulajdonságát a lovaktú, mikor hazaért vele, letelső dóga is avvót, mëffordította a gyűrőt. »Kedves gyűröm! lëgyék itt mindën fájín ennyi-innyavaló az anyámnak!« Lëtt is mingyá, allyig birta el három asztal. Mikor jólaktak, aszongya a legény az anyjának: »tudja-ë, mit, édës szülém!? mënnyék el maga a kiráho, oszt kérje mëg nekëm a lyányát!« El is mënt az asszony, de úgy kiutasították, hogy mëffogatta, hogy ő má në mënnyék többet lyánykérőbe, még él! »Nohát majd elmënëk én!« monta a legény. Mikor bekopogtat a kiráho, eléaggya kérésit, hogy mismi járatba vóna. A kirá nem igírte neki a lyányát, de aszonta, hogy »ha szëbb palotád lësz, mint nekëm, azután a két ház közt aranyhidakot építesz, az út mellett ezüst, aranyfák lësznek, azokonn szépenn csicsërgő madarak, akkor odadom a lyányom, máskép nem!« Hazament a legény, ëgyet fordított a gyűrőjinn, másnap rëggerre má mindën úgy vót, a hogy a kirá monta. Gyön a kirá mëgnéznyi, hogy úgy van-ë vallyon? hát látja, hogy úgy van a! szëmi-szája elállott, úgy gyönyörködött a sok szépségbe. No! mos má oda këll annyi a lyányát! Hét országra szóló lagzit csaptak, vót ott mindën, csak jó nem, annyian vótak, hogy még… az öt ujjamonn is mëllëhetëtt vóna olvasnyi. Hanem ëgy vót a hiba: a lyány nem szerette a legényt. Összekaccsantott a kocsissal, kapta teremtette! mëg is szökött vele, még a gyűrőt, azt a fájín gyűrőt is elvitte. Elmëntek a hetvenhetegyik szigetre. A szëgény legény mëg másnap a bornyúganajos viskóba ébrett fël. Kereste a feleségét, a kocsisát, ëgyik së vót tanáható, no em má olyan biztos, mint a Matyi diszna, hogy ëgyütt szöktek el, a kutyák! De fël is tëtte ám magába, hogy ha törik, ha szakad, a feleséginek mëg a gyűrőnek mëg këll lënnyi, de letalább a gyűrőnek! »Süssé nekëm, édës anyám! ëgy pár bogácsát, varrjá ëgy tarisznyát, oszt hagy mënëk, mert nekëm el muszaj mënnyi!« El is indú. Az útonn tanákozik ëgy egerrel. »Hová mégy, te legény!? – kérdezi az eger – mehetëk-e én tëveled?« – »Gyere no, – mongya a legény, – letalább nem mënünk gyalog!« Mënnek ők ketten, mëndëgének, útközben tanának még ëgy macskát mëg ëgy kutyát, mind a kettő hozzájok kéredzëtt. Igy oszt mëntek négyenn. Mire má jó elfárattak, ëgy tengërparthó értek. Ott oszt megállottak. Tanakodott a legény magába, hogy hogy ér má ő el a hetvenhetegyik szigetre? De csak nem tutta kisütynyi a móggyát. Akkor odaszól neki a kutya: »mi bajod, kedves gazdám! hátha mink is tunnánk rajtad valamit segítenyi?« »Sose tuttok tik az én bajomon segítenyi!« »Hátha! mondd el csak!« Elmongya a legény, hogy ëgy gyűrőjé kék elmënnyi a hetvenhetegyik szigetre, a kit az ő feleségi, ëgy királyány lopott el, azt kék még ëcczër visszakerítenyi! »No, ho csak az a baj, – mongya a kutya, – maj segícsüm mink azonn! – Gyere csak te, macska, ugorj fël a hátamra, të mëg te, eger, a macskáéra!« Mikor mind az ëgymás tetejibe vót, a kutya a vízbe vette magát, mëntek a hetvenhetegyik sziget fele. Nagyon sokáig usztak, a kutya farka már olyan vékonyra kopott a vízbe, mint ëgy orsónyeli, de azé ëcczër odaértek. Ott vótak a hetvenhetegyik szigetënn. Ott tanátak ëgy szép, ámbitusos házat. Bemëntek oda. A kutya lëfeküdt az ámbitusra, a macska beült kivelrű az ablakba, az eger mëg bemënt a házba, fëlmászott a kaszlyira. Nem vót otthon sënki. Épen valami vígasságba vótak akkor is. Mikor hazaérnek, mëlláttyák a kutyát, a macskát mëg az egeret, aszongya a mënyecske: »úgy gondolom én, hazúrú valók ezëk az állatok, minket gyöttek ezëk fölkeresnyi a gyűrőjé!« »Ugyan, hogy gyöttek vóna má hazúrú, no!? Nem látod, hogy a kaszlyin van ëgy eger, oszt a macska azt nézi az ablakbú?« Ráeresztették oszt a macskát az egerre, de csak mutatta, mintha mëg akarná fognyi, de azé nem fogta mëg. Este a mënyecske fét nagyon, hogy elvëszik tülle a gyűrőt, écczakára oszt a szájába tëtte. A mënyecske mindég tátott szájjal szokott alunnyi, most is úgy feküdt, ezt mëgtutta az eger, odament, a szájába belemicsinát. Köpködött a mënyecske ezërig, de akkor a gyűrőt is kiköpte, az eger së vót rëst, vitte a macskának, a macska a kutyának. Az a szájába a nyelvire vëtte, oszt a hogy gyöttek, mëntek visszafele. Sokáig mëntek má nagyon, a kutya nagyon szomjann vót, innya kezdett. De a gyűrőt mëg kiejtëtte a szájábú. Dévánkozott ő azonn nagyonn, de má nem tëhetëtt ëgyebet, kiúsztak a partra, ott a gazdájának mëgjelëntëtte a szerencsétlenségët. »Hennye no! az ammenodot! mingyá agyon ütlek! mi lësz mos má belűllünk? Ereggy vissza, keresd mëg, aggyig vissza në gyere, míg mëg nem tanálod!« Visszafordút a kutya nagy szomorúann. A hogy úszik, elejbe kerű egy nagy hal, a kutya is rögtön átkapta a derekát. Jajgatott oszt a nagy hal. »Jaj! eressz el, eressz el! ha eleresztël, visszaadom, a mit elvesztëtté!« »Hát mit vesztëttem én el, te?!« »Hát az aranygyűrőt!« »No jó, de visszahozd!« – avval eleresztëtte a nagy halat. A halak királlya, mer av vót, trombitát ëgy nagyot, arra mindën hal, a ki a tengërbe vót, oda gyűt. Aszongya nekik: »tanátatok-ë tik nem régibe ëgy aranygyűrőt?« Azok aszongyák, hogy hírit së hallották az aranygyűrőnek, nem még hogy látták vóna. Arra mëgint aszongya a halak királya: »igazis a! itt vattok-ë tik minnyájan?« Aszongyák, hogy: nem! »Hát ki nincs itt?« Mënnézik, hát csak ëgy nem vót ott, az öreg sánta bicëgő. Nagysokára az is elétápászkodott. Aszongya neki a halak királya: »add ide azt az aranygyűrőt, a kit az elébb tanátá.« »Nem adom biz én! – morgotta a sánta bicëgő – mënnyit bicëgtem én azé!« Akkor oszt kapott ëgyet, olyat a fili tövire, hogy mingyá kiköpte a gyűrőt. A kutya visszakapta a gyűrőt, uszott vele a gazdájáho, oszt mëntek vissza a bornyúganajos házba. De má akkor hiába forgatta a legény ő kelmi a gyűrőt, elvesztëtte mindën erejit, ő neki még muszaj vót hóttyig mëgelégënnyi a csúnya házzal. _Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa (Hörcsikné) paraszt asszonytól. Lejegyzés ideje: 1903. decz._ 23. Hajnal János. Hun vót, hun nem vót, hetedhétországon is túnan vót, vót ëcczër ëgy kirá mëg a feleségi. Vót a kiránénak olyan cipellőji, a mi sënki lábára fël nem fért. Büszke is vót rá szörnyen, maga is mëg az ura is. De ëcczër hogy esëtt? hogy nem esëtt? mëghalt a kiráné. Halála előtt olyan tëstámëntomot tett az urának, hogy ha mëg akar házasonnyi, csak olyan lyánt vagy asszont vëgyën el, a kinek a czipellő a lábára ráillyik. A kirá, allyig hogy eltemették a feleségit, csinátatott egy pár vasbocskort mëg ëgy vaspáczát. Avval elindút. Elindút hetedhét ország ellen. Mëgy, mëndëgél, ëgyik országba be, a másikbú ki, próbáta ő a czipellőt lyányon, asszonyon, de biz a mindnek kicsi vót. Nem hatta abba azé. Mënt tovább. A vasbocskornak má mindëni elkopott, elnyőtt, csak ép hogy az, a mivel befűzte, még az át a lábánn, a vaspáczábú së vót má ëgyeb, mint a markolattya. A cipéhë való lábat mégsë tanát. Akkor beleúnt a nagy járkálásba, má a tarisznyájábú is kifogyott, minek fáriszsza magát? fogta magát, hazamënt. De vót neki ëgy szép lyánya is, a kit otthon hagyott, annak elmonta, hogy hun, mére járt, mëg hogy bizony hasztalan vót mindën járása-kellési. A lyány bemënt a maga szobájába, elévette a két kis czipellőt, próbállya, hát mintha csak ráöntötték vóna, úgy át a lábán. A kirá, az apja mëg valahogy benézëtt az ablakon, látta, hogy a czipe minő szépenn áll az ő lyánya lábán. Bemënt hozzá. »Én az ettéd, të az enyim! szívem szép szerelme! ásó, kapa választ el ëgymástú! A czipe csak a të lábadra illyik, të lëszël az én feleségëm!« De a lyány csak elvërësëdëtt, allyig tudott szóho jutynyi, oszt aszongya: »Ugyan apám, ugyan apám! hát hogy kivánod a lyányodat feleségëdé tënnyi? ösmersz-ë Istent? jaj! jaj! hogy lëhetnék én a të feleségëd!?« De a kirá csak erősködött. »Nem tudod, lyányom! mit hagyott anyád a testámentomba? të fël akarod törnyi, a mit ő hagyott? Gyere el hozzám, në fé sëmmi bajod së lëssz!« A lyány nem tágított, së nem engedëtt. Mikor apja kimënt a házbú, elészëtte az annyának ezüst, aranyruhájajit, bekötte ëgy kendőbe, a hátára tëtte, mint akar a batut. Akkor elévett egy nagy kést, levágta vele a jobb karját. Mére fordúllyék má most? mer itthonn úgy sincs maradása! Mënt, mëndëgét, elért a szomszédvárasba, a hun ëgy gazdag kirá lakott. Elmënt oda. Kinákozott valami cselédnek. Fël is fogatták, elszegődött pulykapásztornak. Ëgyeb dóga nem is vót. Hajkászta a pulykát, ha elgyött az este, vót a szérűn ëgy csipkefabukor, az alá járt hányi. Ëgy nap, úgy déltájba, láttya, hogy a kirá nagyon kászalógyik, biztosan készű valahova. Valahogy ezt gondolta, bemënt a konyhába, elévëtte a szakácsot, »mongya má mëg, hova készű a kirá?« A szakács is oszt: »ennye te, rossz pulykapásztor! hát még tísis keresëd, hova mëgy a kirá? ne ë!«, avval ëgy seprővel jó hátba vágta. »Hát tudd mëg, hogy a bálba mëgy!« A lyány mëg së gondolta vóna, hogy ő még ki is kap. Ëgy kicsit rosszú esëtt neki, de oszt elfelejtëtte. Este ő is felvëszi az ezüstruhát, mëgy a bálba. Ott kurjongattak má javába, tánczoltak, mint a forgószé, a többiek közt a kirá is. A kirá valahogy megláttya, hogy minő ékes szép teremtés mënt oda, rögtön a lyánt kezte tánczoltatynyi, annyira mëgigízte a szépségi, hogy nem tudott micsinányi. Hajnaltájba a szép ezüstruhás lyány má elkészűt a bálbú. »Hová mégy, szívem szép szerelme!? ne mënny még! ráérsz!« De a lyány csak, hogy ő mëgy. »Legalább aszt mondanád mëg, te tündökszép kisasszony! hovavalósi vagy, hogy elmennék oda, hogy fëlkeresselek!« »Jaj, kedves királyi felség! nagyon messzi van a, nem olyan közelësenn, a hogy të gondolod! Én Seprőütivárra való vagyok!« Avval elbúcsúztak egymástú. A pulykapásztorlyány valahogy az ajtóküszögre ért, »köd előttem, köd utánnam! hogy sënki së lásson!« úgy eltűnt, mintha ott së lëtt vóna. Otthonn termëtt egënyest. Lëvette magárú a szép ruhát, fëlvëtte a rossz pulykapásztorosat, az arczát mëg bekente sárral, hogy valahogy mëg në ösmerjék. Míg oszt egészenn rëggel nem lëtt, lëfekütt a csipkefabukor alá pihennyi ëgy kicsit. Másnap débe mëgint úgy cselekëdëtt. Bemëgyën a konyhába kérdeznyi, hova készű a kirá? A szakács most ëgy ostorral húzott végig rajta. »Hát a bálba tê! hova mënne másübe!« Estére kisímakodott, magára őtötte az aranyruhát, újfënt elmënt a bálba. A kirá csak ő vele mulatott, még jobb kedvi lëtt, mint az azelőttvaló estén. Mikor a lyány má czihelődött, hogy maj mëgint mëgy hazafele, a kirá csak mëgkérdëzte: »Mondd má mëg, szívem szép szerelme! hovavalósi vagy të! mer én má sok helyet bejártam, sok hëre befordútam, de még olyan nevű várast nem hallottam, mint a minőt të montá!« »Hát tudd mëg, hogy én Ostorütivárra való vagyok!« Búcsúzkodtak, a lyány a küszögön »köd előttem, köd utánnam! hogy sënki së lásson!«, otthon lëtt ëgy szëmpillantás alatt. A ruháját lëvette, fëlőtözködött a tërhánba, lëfekütt a csipkefabukor alá. A kirá mëg a bálba csak gondolkozott, csak törte a fejit, »Seprőütivár! Ostorütivár! mére lehet a!?« De csak nem tudott benne okos lennyi, hasztalan törte az eszit. Másnap débe csakúgy bemënt a konyhába. A szakács a papucscsával jó mëgnyomkotta a lapoczkáját, este fëlkészül, ott vót ő a báldba mëgint. A kirá má bolondúlásig vót utánna, el së akarta eresztenyi, úgy fogta, mint a folyófű a virág derekát. A lyány së vót fábú, mëgszerette ő is. Mikor el akart mënnyi a bálbú, lëvëtte újjárú a gyűrőt, kettéharapta. A felit odatta a kirának. »Errű emlëgess mëg! Tudd mëg oszt még hozzá, hogy a hun ennek a másik felit tanálod, ott lëszëk én is!« A kirá nagyon mëgörüt az ajándéknak, be is csavarta mingyá a kendőjibe, oszt elgyugta a zsebibe, jó hêre. Azután mëgint azt kérdezi a lyántú: »Szívem szép szerelme! mondd má mëg, hovavalósi vagy të! mer gondolkoztam má én, a mënnyit elgyőztem, hogy hun is lehet a te lakásod? de a nyomára nem birtam gyönnyi!« »Szivem szép szerelme! királyi fëlség! Papucsütivárra való vagyok!« »Szivem szép szerelme! igazí rá, mére lëhet az a váras, hagy keresselek fël!« »Oda nekëd nem szabad begyönnyi, szívem szép szerelme! de ha lëhet, még tanákozunk!« Mikor ezt kimonta, indút kifele, a küszögönn »köd előttem, köd utánnam, hogy senki së lásson!«, má otthonn vót, aranyruháját összehajtogatta szépen, kikereste a rongyot. Mikor oszt má be is kente az orczáját, lëfekütt a csipkefabukor alá. A kirának mëg a bálba nem vót maradása së. Főtt az elméji, a bor së esëtt neki jó. Hazamënt, leült ëgy székre, ott lëcsüngesztëtte a fejit, de szót nem lëhetëtt vóna belülle vënnyi. Elgyön az ebéd ideji. A pulykapásztor ott pësztërkëgyik a szakács körű, ott sürög-forog, mintha ő is segítenyi akarna. Ëcczër, mikor a szakács elfordút, a félgyűrejit beeresztëtte a tába. Viszik be az ételt a kirának. Az búslakogyik, mérges. A késit mëg a villáját belevágta maga elejbe az asztalba, az ételhë mëg hozzá së nyút. »Mé nem eszik, fëlséges királyom!? tán nem jó, vagy valami van az ételnek? Egyék csak, maj mëllássa, hogy mëg lëhet ënnyi!« A kirá a nagy üsztökélésre oszt belemártotta a kanáját, hogy maj szëd. De valami csördülést hallott. »Mi van ebbe, te!?« Kimerityi, hát ëgy félgyűrőt vëtt ki a kanája. Csak nagyot nëzëtt. »Isz ez a gyűrő olyan, mint a minő nálam van! Nézzük csak!« Kivëszi a kis kendőjibű a félgyűrőt, a mit még a báldba kapott az aranyruhás lyántú, összepasszoltattya, hát ëgybeforrt. »No! ez lëssz a! no! emmán a!« Avval hivattya be a szakácsot. Kiski járt ott a konyhába? csak kérdëzgetyi. A szakács úgy fét, mint a nehésség, de sokára mégis kivallotta, hogy biz ott nem járt ëgyeb, mint az a rongyos, piszkos pulykapásztor. A kirá sëhogysë akarta elfogannyi a pulykapásztort. Isz minő rongyos, mocskos lyány a! Az nem lëhet! nem is hitte oszt el. Búnak eresztëtte a fejit, mikor elgyött az este lefekütt, alutt másnap délyig. Mikor fëlériz, aszongya neki a sudbú, a Hamupepelyke: »Hallod-ë, királyom! de könnyen el tunnának tégëd vesztenyi! Te, mikor alszol, úgy alszol, hogy eszre nem vënné sëmmit së, a mi a házba törtínyik. Tudod-ë, mi vót itt az écczaka is?« A kirá csak hallgatta, aszt hitte, hogy a Hamupepelyke valami bolondot akar mondanyi. »No! mi történt?« »Királyom! Begyött ide ëgy gyönyörű szép asszony. A homlokán nap, a két vállán ëgy-ëgy csillag, aranyfoga, aranyhaja. Az ëcczër-kécczër fëllëjárkát a házban, azután odamënt tehozzád, mëgölelt, mëgcsókolt, akkor elmënt. Vigyázd csak mëg estére, maj mëllátod, hogy úgy van, a hogy én montam!« A kirá erre má olyan nagyot nézëtt, hogy álomnak tartotta, míg ezt a beszédet hallotta. »Mondjad csak te, Hamupepelyke! hogy is vót? tán nem jó hallottam?« A Hamupepelyke elmonta még ëcczër. »No, dehát má ezt magam is szeretném látyni!« monta a kirá. Este csakugyan ledő a kirá, de nem alutt el. Az ëgyik karját kiterítyi, oszt vár. Ëcczër pattan az ajtó, nagy fényességbe gyön a gyönyörű szép asszony. Épen olyan vót, a minőnek a Hamupepelyke elmonta. Ëgyet sétál a szobába, akkor odamënt a kirá ágyáho, annak a karjába dőt, oszt meg akarta csókolnyi. De a kirá is ébrent vót, mikor a karjáho ért a szép asszony, csak magáho ölelte, összecsókolta. »Hát mé nem jelentëtted të ki magadot előbbet? mé jársz të így écczaka énnálam? nem jobb lëtt vóna Isten hírivel ëgybekelnyi!?« A szép asszony, mer a pulykapásztor vót a! aszonta, hogy: »Nem lëhetëtt! Én a szomszéd váras királyának a lyánya vagyok; az apámtú mëgszöktem, mer engëm el akart vënnyi, én mëg nem akartam feleséginek lennyi. Lë is vágtam a jobb karom, nézd!« Itt oszt o lyány, má mint a szép asszony elmonta a cipérű való törtinetet is. »De a të feleségëd is csak úgy lëszëk, ha a templomba sohsë járunk!« (Mer a két városnak csak ëgy temploma vót, oszt a lyány fét, hogy az apjával tanákozik.) »Azután mëg fogadd mëg, hogy az egyik kana ételt az én számba, a másikot mëg az ettédbe tëszed, ha a magad kezivel étetsz!« A kirá, hogyím látta, hogy csak félkezű, mëgfogatta, hogy mindën úgy lëssz, a hogy ő monta. A lyány azután feleségi lëtt, ëgy darabig oszt boldogan is éltek. De a kirának ëcczër háborúba këllëtt mënnyi. A feleségit, a ki má akkor terhës vót, otthon këllëtt hannyi. Vót az udvarába ëgy szakács, a kinek nagyon szép lyánya vót, az nagyon szerette vóna, ha a kirá az ő lyányát vëszi el. Még mostan is, mikor a kirá házas vót, azon törte az eszit, hogy ronthatná el azt a szép boldog életët, a mi közöttök eggyig vót. Gondolt ëgyet.