# Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény 9. kötet ## Part 1 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/nepmesek-heves-es-jasz-nagykun-szolnok-megyebol-magyar-nepkolte-093737a2/index.md MAGYAR NÉPKÖLTÉSI GYÜJTEMÉNY MAGYAR NÉPKÖLTÉSI GYÜJTEMÉNY UJ FOLYAM A KISFALUDY-TÁRSASÁG MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTI VARGHA GYULA IX. KÖTET BUDAPEST AZ ATHENAEUM RÉSZVÉNY-TÁRSULAT TULAJDONA 1907. NÉPMESÉK HEVES- ÉS JÁSZ-NAGYKUN-SZOLNOK-MEGYÉBŐL GYÜJTÖTTE BERZE NAGY JÁNOS JEGYZETEKKEL KISÉRTE KATONA LAJOS BUDAPEST AZ ATHENAEUM RÉSZVÉNY-TÁRSULAT TULAJDONA 1907. Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája. ELŐSZÓ. E kötet némileg eltér a Magyar Népköltési Gyüjtemény szokott formájától. Hiányzanak belőle a népdalok, balladák s a népi szellem egyéb verses megnyilatkozásai, az egészet népmesék töltik meg. Ezt a változtatást a rendelkezésre állott anyag mivolta tette szükségessé. Míg ugyanis a gyüjtő fáradozását a följegyzett népmeséknek szinte példátlan bősége jutalmazta, addig a népköltés kötött formájú termékeiből a felkutatott területen oly csekély értékű anyag gyűlt össze, hogy azt a gyüjtemény érdekében czélszerűbbnek látszott mellőzni. Ily nagy sorozatos műnél, mint a Kisfaludy-Társaságnak ez a kiadványa, a mely első sorban anyag-gyüjtemény, nem is lehet szigorúan megállapított formákhoz ragaszkodni. Sebestyén Gyula Regős énekei már szintén eltértek a hagyományos formától, a nélkül, hogy a gyüjtemény értékét vagy színvonalát leszállították volna. Berze Nagy János gyüjteményének becsét különösen az emeli, hogy meséi a legjobban elbeszélt magyar mesék közé tartoznak. Nem kis mértékben megvan bennük az a tulajdonság, a mi Arany László népmeséit oly páratlanokká tette, hogy olyanok, mintha a legjobb mesemondót hallgatnók. Az olvasók egy részét, kiknek füle nem szokott a népi kiejtéshez, kivált a Mátra alján lakó palóczság tájkiejtéséhez, eleinte talán zavarni fogja, hogy gyüjtőnk a mesék nagy részét a kiejtés szerint írta le; de ez a kellemetlen érzés csak pár lapon tart, kissé megszokva a tájkiejtés sajátosságát, az élvezet zavartalanná válik; míg ellenben a néprajzi kutatók ép így vehetik igazi hasznát a gyüjteménynek. A mesék többnyire az ismert mese-motivumokból épültek föl, de vannak új motivumok is s nem egy mesében meglepő leleményre s a költői alakítás igen értékes nyomaira találunk. Vannak azonban oly mesék is, melyekben bizonyos száraz józanság, a mesevilágnak a való világgal való nem a legszerencsésebb keveréke fordul elő, sőt olyan mesékre is akadunk, melyekben a költői igazságszolgáltatás, a népmesék általános jellemvonásától eltérőleg, nagyon fogyatékos. Az ily mesék költői becsét – bár a részletek szépségét nem lehet elvitatni – nem tehetjük nagyra, minthogy azonban a nép lelki világában végbemenő változást érdekesen jellemzik, szintén figyelemre méltók. Az egész gyüjtemény átnézését, rendezését, dr. Katona Lajos tanár úr, a magyar tud. akadémia tagja, a népmesék legalaposabb ismerője volt szives elvállalni. A becses támogatásért fogadja ezen a helyen is őszinte hálámat. Kelt Budapesten, 1907. augusztus havában. _Vargha Gyula._ BEVEZETÉS. I. E gyüjteményt a többitől leginkább az különbözteti meg, hogy a benne közölt 88 mese közül 65 egyetlenegy faluból, a hevesmegyei Besenyőtelekről való. Palócz területről ugyan eddig sem voltunk népköltési termékek, kivált mesék hijával;[1] de ennyit együtt és pedig a nagyobb részét egy falunak szűkebb ethnikai területéről, még egyetlen akár palócz, akár másvidéki gyüjtésünk sem hordott össze. E tekintetben könyvünk bizvást a franczia _Cosquin Manó_ lotharingii meséi[2] mellé állítható, melyek eddig párjukat ritkították az egész világ meseirodalmában azzal, hogy szintén egy helységből, a Meuse-département Montiers-sur-Saulx nevű járási székhelyéből kerültek elő. _B. Nagy János_, e jelen kötetben közölt mesék feljegyzője, e sorok írójának buzdítására és útmutatásai szerint fogott gyüjtéséhez, a melyet a népköltés egyéb termékeire, kivált dalok- és balladákra is kiterjesztett; de ezekből nem sikerült egy maroknyi, részben csekélyebb értékű változatnál többet az átkutatott szűkebb területen felszedegetnie. Annál dúsabb volt aratása a népmese mezején, még pedig nem csupán a mennyiség, hanem a minőség tekintetében is, mert az itt közölt változatok az eddigi gyüjteményekből ismert témákat is újabb érdekes vonásokkal egészítik ki; ezek mellett pedig néhány, eddig még egyáltalán feljegyzésre sem került témával is gyarapítják a magyar mesekincset. Meséinek előadásában szerencsés középúton jár a közlő a stenographiai vagy épenséggel phonographiai hűségű pillanatfölvétel és a szabadon stilizáló modor között. Amaz tűnő-múló, laza szerkezetével teljesen a mesemondónak nem csak egyénről-egyénre, de még alkalomról-alkalomra is változó hangulatától és szeszélyétől teszi függővé a feljegyzést; emez meg, sokszor a legjobb szándéktól vezéreltetve is, olyan önkényes változtatásokat tesz a mesének nem csupán az előadásán, hanem a tartalmán is, hogy azt tudományos czélokra teljesen hasznavehetetlenné simítja és csiszolja. A kötet végén lévő hasonlító jegyzetekben főkép a magyar párhuzamokra voltunk tekintettel, s a külföld gazdag mesekincséből csak a könnyebben hozzáférhető s kivált olyan gyüjteményekre utaltuk itt-ott az olvasót, a melyeknek jegyzetei révén az összehasonlítás anyaga könnyen gyarapítható. Teljességről itt úgy sem lehet szó; annak az igazolására pedig, hogy a mesék elemeiket illetőleg az egész föld kerekségén a legrégibb ismert idők óta bámulatos egyezést mutatnak, a párhuzamok rengetegéből vett jellemző szemelvények is elégségesek. Megjegyezzük még, hogy a könyv imént említett 65 besenyőtelki meséjén kívüli 23 darabban Eger 12, Tisza-Füred 6, Puszta-Hanyi 3 és Mező-Tárkány 1 mesével osztoznak. Amint látható, csupa Besenyőtelekhez elég közel eső palócz terület, ami e meséknek a gyüjtemény zömével egyező előadásán és sajátos színezetén is eléggé meglátszik. A többire nézve átadjuk a szót a feljegyzőnek. _Katona Lajos_ II. Heves vármegyének a rónaságba eső része és a Mátra alja még mindig a leggazdagabb kincsesláda, melyből a népélet és népköltés kutatói még keveset merítettek. Bátran mondhatni, hogy minden faluból össze lehetne szedni egy ilyen könyvre való gyűjteményt. Ezen könyv tartalmát nem azzal a szándékkal szedtem össze, hogy minden falu lehetőleg képviselve legyen egy-egy mesével. Tervem inkább az volt, hogy minden egyes helység termését oly pontosan szedjem össze, mint Besenyőtelekét, más szóval: egy körülbelül egységes néplélektani területről akartam kimerítő anyagot összehordani, de ez időm csekély volta miatt teljességgel lehetetlen volt s így csak azt nyújthatom, ami kezem ügyébe akadt. Falumnak különösen nagy a mesemondó hajlama, úgyannyira, hogy gyüjteményemet korántsem mondhatom teljesnek. Kellő utánjárással legalább még egyszer annyit lehetne összeszedni a régi pásztorfamiliákban, egyes szögekben, hol még magam sem jártam. A mesét népünk is csak szép hazugságnak tartja. Kitetszik ez a véleménye magából az előadásból is, mikor egyik képtelenséget tudatosan halmozza a másikra s rakja egyik ellentétet a másik mellé. Mikor elmondja, pl., hogy »leódtam a derest, kipányváztam a nyerget, megráztam a gyiófát, csak úgy hullott a vadkörte s úgy jóllaktam tökmaggal, hogy négyszögre állt a hasam a szilvától«, aztán, mikor »sebeskudorogva hazament, csak leült, de nem szót semmit, azt is lassan mondta« stb., csak dévaj képzeletét s mulatni vágyó közönségét elégíti ki. Ha azonban érzelmesebb történetbe kap a mesemondó, az asszonynépe elpityerdül, a férfia pedig egy sóhajtással vág közbe. Magam is szemtanúja voltam egy érdekes esetnek. A mesében ketten a harmadik életére törnek, mint rendesen. De ez a harmadik legyőz minden akadályt s a mese végén diadalmaskodván, két ellenségének fejét véteti. Egy ködmönös öreg ember csupa szem meg fül volt, úgy hallgatta. Mikor megtudta, hogy az a bizonyos harmadik győzedelmeskedett, s a két ellenség mily pórul járt, legörnyedt a két térdére, s csak annyit mondott: »hej! úgy kell nekik! ördög bújjék a két büdössibe!« Ez az ember a mesehős tettében jogos igazságszolgáltatást látott s naiv lelkével ennek adott kifejezést. A mesélő mindig központja a társaságnak s valóságos törzsfőnöki jogokat élvez, akár bent a házban, akár az istállóban a tűz körül folyjék a szó. Ő iszik előbb a kulacsból, őt kinálják meg a legjobb dohányból. Ha öregasszony a mesemondó, ő rendelkezik a háznéppel, még ha nincs is a saját otthonában. Ez már hivatalos joga. S a gyűjtő is vigyázzon, nehogy a mesemondónál valamit jobban tudjon, mert úgy jár, mint az egyszeri vadgalamb, amelynek azt mondta a szarka: »ha tudod, hát csináld!« De meg a mese további menetére is káros a kotnyeles közbeszólás, mert akkor a mesélő is ki akarja vágni a rezet, megmutatja, hogy ő mégis csak olyant mond el, amit az illető nem tud. S aztán szerteszéjjel folyó előadásban halmozódnak a képtelenségek, melyek még a mesénél is nagyobb hazugságok. Akinek volt alkalma egy izig-vérig népfia mesemondó szavait hallani, az tudhatja legjobban, micsoda hímport törölhet le a hagyományról a hozzá nem értő, de érteni mindenáron akaró laikus. Népköltési gyüjtőink azzal vetik el a sulykot legjobban, hogy a népnek is tudtára adják, mit akarnak. Pedig ez öreg hiba, midőn a kedély önkéntelen, mesterkéletlen megnyilatkozásának a megfigyeléséről van szó. Nem olvadnak az ő érzelmeikbe, nem kedveltetik meg személyüket, pedig az annyira szükséges, hogy sikeres gyüjtés máskép nem is lehetséges. Aki pedig ért velük szívük s szájuk íze szerint bánni, annak a hagyomány kincsesládája magától tárul föl, mint az Ezeregyéj meséiben a bűvös szikla. Néprajzi szempontból nézve e hagyományokat, talán nem lesz érdektelen, ha azt a helyet, azt a népet, ahol s akinek a lelkében élnek, legalább vázlatban bemutatom. Aki Füzes-Abonyban kocsira ül, s az országúton Poroszlóra akar jutni, az mindjárt a második faluban megismeri Besenyőteleket messzelátszó, csillogó veresrezes tornyáról, amire a besenyőiek igen büszkék. A falu a nyilt síkság keblén fekszik, de tőle északra még nincs messze a Mátra és a Bükk nyugattól keletig kéklő, ívben kanyarodó hegysora. A házak magasak, náddal, ritkán cseréppel vagy zsindelylyel fedettek, a falak a gyakori meszeléstől vakító fehérek. A szérűk tágasak, jó módra vallók, s takarmánynyal ugyancsak be vannak rakva. A nép általában középtermetű, szikár, csontos, vállas és egészséges. Öltözetük oly nemesen egyszerű, mint az ő puritán lelkük, s el lehet róluk mondani, hogy valóságos parasztelegáncziával öltözködnek. A férfiúnak, különösen a módosabbjának kék posztó kabátján ökölnyi nagyságú ezüstgombok vannak, a kalap szégyenli magát a darútoll, – ha az nincs – a virágbokréta nélkül; a gatya oly ügyesen van ránczba szedve, hogy bármely szobrász megirigyelhetné annak a fehérnépnek a kezét, aki azt kimosta. A csizma, ha nem vágottorrú, vagy ránczosszárú, legalább is nyikorgós. A fehérnép azonban már nagyon kezd a maga gunyájából kiöltözni. A rókatorkos bundát alig látni, helyét a legújabb divat szerint készült kabát, télen boa, a régi gyöngyös, csipkés fejkötőt a mindenféle czifrasággal feldíszített kalap foglalta el, a piros, sárga csizmácskák helyett ma már magasszárú kamásliban vagy pedig sárga czipőben kopognak végig a templomon. De szerencsére még csak a kisebb részénél van ez így. Mert bár a csutka[3] ki is ment már a divatból, de a gyugi, szállító, nyárika, vizitke, szerviánka, ingváll, lajbi, a kerekre vágott selyemkötő, a bársony hajfonó mind ott van még a ládában. A piszkos háziasszony ma is a falu csúfja; hozzá se szólnak, még a napszámos se szegődik be hozzá, mert fél enni a tányérjából. A »jó gazdá«-nak mindig négy szép lova jár ki a kapun, de akinek kettő van, az is megbecsüli a magáét; olykor jobban, mint a tulajdon feleségét, mert az éjjelt az istállóban tölti, azt tartván, ha a feleségét ellopják, az majd csak megkerül, de ha a Sárga elvész, elvitte az ördög. Szerszámja, kocsija, istállója mindig rendben van, a házatájéka pedig tiszta kívül-belül; meglátszik, hogy nem hiába serte-pertél egész nap a háziasszony. Becsületes, egészséges és okos észjárású nép. A nadrágos embert nem nagyon szereti, s ha nem falujabeli, szóba sem áll vele. A felhő esőjén s a szálló madáron kívül idegent a határába be nem fogad, kiűzi, kibeszéli, kinézi onnan, ha szép szerrel nem lehet, csunyán… Származására, familiájára roppant büszke, szinte öntelt. Az nála nem jön számításba, hogy valaki lopott vagy gyilkolt, első kérdése: ki volt az apja? Ha nemes ember volt, akkor jól van, akármit csinált. Érzelmeit nem igen mutogatja, de annak helyén és idején hetyke, sőt kihívó. Életében csak akkor sir, ha a felesége vagy az anyja meghal, némelyik még akkor sem. Kemény földmívelő nép: belőlük telnek ki a Nádor huszárezred legjobb katonái is. A dalt nagyon szeretik, olykor egész éjjel nótától hangos a falu, kivált mikor a sorozásról jönnek haza, avagy búcsuznak hazulról. A ki pedig a mezőn a gulya vagy a szántásban az eke után ballagó legényt hallgatja, estig elhallgatná a fütyülését. Jószágára nagyobb gondot fordít, mint magára. Magának nem, de jószágának mindig hivat doktort. Nálunk a debrei doktor (parasztorvos) ma is 30 forint konvencziót húz a falutól, a miért hébe-hóba eljön, vagy a gulyát vagy a disznó-nyájat megfüstölni, s ha veszett ebek garázdálkodnak a faluban, »szert« csinálni, melyet pálinkába vesz be az ember, állat egyaránt. A kántort, papot, jegyzőt nem nagyon sokba veszi, de a kisbírót meg a kerülőt megbecsüli, mert annak az elnézésére a korcsmában, ezére a határban számíthat. De van neki mindennél drágább és becsesebb kincse: a familia becsülete, az armális, meg a históriája. El is mondja a faluja történetét, ha kivánják, töviről-hegyére, s annak keretén belül az ő szorosabb családi históriáját is. Lássuk röviden a falu e történetét. Valószínű, hogy Besenyőtelek már a királyság első évtizedeiben fennállott. Széll Farkas műve[4] és Kandra Kabos monografiája[5] legalább ezt engedik sejteni. Mind a két történetíró megegyez abban, hogy Besenyőtelek a Tomaj-család egyik fészke és birtoka volt. Az abádi révnél eltemetett Thonuzoba, besenyő vezér vérrokonságban állott Aba Samuval, sőt a rokoni köteléken kívü egy másik mozzanat is szorosan egymás mellé állítja a két vezért: Kandra szerint maga Aba Samu is tulajdonképen nem a magyarsággal állt szemben, hanem a már némileg a nyugati szellemhez símuló politikai nagyságokkal. Majd kimondja, hogy Aba Samu volt az új hazában a szabadságnak első igazi meggyőződésű vértanúja. De hogy falunk csakugyan besenyő település lehetett, bizonyítja az a körülmény is, hagy a jász-nagykun-szolnok-vármegyei Besenyszög nevű helységgel együtt a Tomaj-Abák birtokához tartozott. (L. Kandra művét.) Ezen vezérek fajából kellett származnia annak a népnek, mely e faluban örökös birtokosként telepedett le s mely magának a falunak olyan kiváltságokat szerzett, hogy arrafelé nagy vidéken nem volt helység egészen 1848-ig, mely önállóságban, kiváltságokban Besenyőteleknek csak a nyomába is tudott volna lépni… A történetírás itt elhallgat s csak Mátyás király korában találjuk meg a történet búvó patakját. Az igazságos uralkodó alatt már számottevő helység a besenyővérű falu. Ott lakik a Bessenyey- és Ilosvay-család, ezeknek már pallosjoguk is van, s a falut Nagy-Besenyő-nek nevezték. Innen ered a Bessenyey-család predikátuma is. A Nagy-Besenyő elnevezés már bizonyos multat feltételez, s nem valószinűtlen a feltevés, hogy a falu népének jórésze a tatárjárás alatt elpusztult s egészen Mátyásig tisztán egy pár dúsgazdag nemes birtoklásában maradt. Mátyás aztán, mint a borsodvármegyei Mező-Kövesddel is tette, – Gömörben is járt, tudjuk, – a hegyek közt sínylődő palóczokkal népesítette be. Ezért van aztán, hogy az idők folyamán bevándorlottak ivadékai szégyenlik származásukat s mind ősi származású nemesnek vallja magát. Igaz is, hogy nyelvén s anthropologiai sajátságain kívül semmiben sem hasonlít a hozzá oly közel lakó palóczhoz. Erre csinált is verses mondókát: »Palócz!… ne vakaródzz!« Egyáltalában gunyolódó kedélye jellemző vonása. A szintén régi multú, szomszédos, de már kevésbbé jómódú és kálvinista Poroszlóra is csinált egyet, büszkélkedve a saját négyes fogataiban: »Poroszló – rossz ló!« Hanem aztán a kicsúfoltak sem maradtak adósak és széltében elterjedt ez a vers: Besenyő! El se kerű, be se győ![6] Ott lakik a nemesség, Kiben nincsen emberség. A csufondáros kötekedő természetet meg-megcsipkedték azonban egy-egy közmondással is. Ez is egyik: »Akit Besenyőn meg nem vernek, Dormándon meg nem lopnak, az átmehet az egész világon, nem lesz semmi baja.« Mikor Mátyás király napja leáldozott, az ország megpróbáltatásai, szenvedései e falu kis tükrében is hűségesen visszaverődnek. Beáll a reformáczió, visszavonásba kerül a nemzet s a híres Besenyőfalu békéje is megbomlik. A tizenhatodik század derekán már berczeli kuriáján találjuk a nagybesenyői Bessenyey családot, majd jön a török s Eger felé vonultában falunkat is több érinti a villám szelénél. Ki elbujdosott, ki tönkrement, ki meg a hadjáratokban pusztult el. Egy-két család, a legjobb módú s a legpolitikusabb maradt meg. S míg az ország szíve csak néha dobbant egyet, ebben a vékony erecskében is alig-alig folydogált a vér. Jött aztán első Lipót. A gazdátlanul maradt, fiágra épített kuriákba lehozta a tótokat, nemesi oklevelet adott nekik, s kövér fekete földet. Meg is hálálták neki: a Rákóczy hadjáratokban falunk legnagyobb része labancz volt, sőt az armálisok jórészét a labancz szolgálatokért adták ki. De az egész garmada nem volt konkoly. Akadt köztük tiszta buza is, tiszta szívű hazafi is, de a régi lakosból. Itt aztán megszakad a fonál. Sötét szemfedő borul a falu történetére, mely csak akkor lebben fel, mikor az egész országon végig fut ismét a kurucz korszak újra feltámadott s elhatalmasodott tüze: 1848-ban, mikorra már egygyé olvadt az idegen elem az ős lakóval, s egyforma magyar és hazafi volt mindenki, a gazdától a kondásig… Most békés, vidám nép lakja a falut, amely szereti multját, ápolja hagyományait, s a »nobilis compossessoratus«-nak műveltségét bizonyítja az az öt-tanítós felekezeti iskola, mely a templom előtt áll. A mesékre vonatkozólag még az a megjegyezni valóm van, hogy a t. olvasó úgy kapja, a mint én hallottam őket. Nem stilizáltam rajtuk semmit. Legnagyobb részét mindjárt a hallomás után, ott a helyszínén papirra vetettem, másrészét pedig emlékezetből írtam le. _Berze Nagy János._ 1. Este, Éjfél mëg Hajnal. Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy szëgén pár embër. Élhettek vóna, mindënik vót, csak gyerëkik nem. Az asszony, a kit csak elő-utó tanát, mindënkinek panaszolta a baját, hogy minő elesëtt szërëncsétlen ő! hogy ő neki gyerëkët nem ad az Isten! A hogy így panaszolkogyik, ëgy öreg asszony azt a tanácsot atta neki, hogy mikor a szëmetët viszi ki a házbú, nézze mëg, a hán babszëmet taná benne, nyellye lë, oszt annyi gyerëki lëssz. Mëg is fogatta a szót az asszony. Ëcczër viszi ki a szemetët, mint másnap rëggel, az utóssó kosárba tanát három babszëmet. Lë is nyelte mingyá. Igaza lëtt az öreg asszonnak, mer az asszony vastagodott, oszt az idejire lëtt is neki három gyerëki. Az ëgyik este születëtt, azt elnevezték Esté-nek, a másik éfékor lëtt mëg, annak Éfé nevet attak, a harmagyik hajnalba, annak mëg Hajnal lëtt a nevi. A család hogyím mësszaporodott, mingyá mássánt fordút mindën. A keresetyikbű épen hogy meg birtak ényi. Az apjok nem is várt má ëgyebre, csak fëlnyőnének má, oszt kereshetnének magoknak. De nem këllëtt rá soká várnyi. Nevekëttek a gyerëkëk, ëcczër mëg is nyőttek. Az apjok is jó erősnek tanáta őköt. Aszongya nekik: »no! gyerëkejim! hát mán nagyok vattok, mët tuggyátok keresnyi a magatokét, ereggyetëk el szógányi!« A legényëk fëlkészűtek mind, az annyok csinát nekik valamit, azt betëtték a tarisznyába, oszt avval elszánták magokot az útra. Mëntek, mëndëgéltek hetedhét ország ellen, ha elfárattak, ëgymást bíztatták, süvűtöttek, danoltak. Nem vót sëmmi bajok së. Ëcczër beértek ëgy királyi udvarba. Elmonták, hogy kiskik? hovavalósik? mé gyöttek? hogy hát szógálatot gyöttek vóna keresnyi! A kirá kapott rajtok. Vót neki ëgy kúttya, a kit més sënki së birt kitisztítanyi. Aszonta nekik: »no! ha kitisztíttyátok a kutamot, nektëk adom a három lyányomot!« Fëlválalták. Harmannapra tiszta is lëtt a kút, olyan këgyes tiszta víz forrott bele, hogy nem győztek belűlle elëget innya. De a legényëk is követelték ám a bért: a három lyánt. Arra aszonta a kirá: »jó van! én állom a szavamot! de a három lyánt három sárkány őrzi, elsőbbet attú szabadíjjátok mëg!« Törte ez az ódalát a három testvérnek. De má úgy gondolták, hogy akarhogy lëssz, má csak mégis mëg këll szabadítanyi azokot a lyányokot, akarkiné vannak! Elindútak. Sokáig való járás után beértek ëgy erdőbe. »No! hát itt mëthálun!« De hogy mán éhënn vótak, Estére rábízták a főzést, ők mëg elmentek keresnyi a lyukat, a hun a főd alá lëhet lëjárnyi. Még azok odajártak, Este a hogy főzött, ëgy fárú lëszót neki ëgy kis embër, hogy »ëszëk én abbú!« De Este: »ëszël ám a majmemmondom mibű!« »Én-ë?« »Të ám!« »No! maj mëllássuk!« monta a kis embër. Avval legyött a fárú, Estét csak hanyattlökte, a bográcsot lëvëtte a tűzrű, oszt fordította ëgënyest az Este hasára. Onnat ëtte fël mind a vocsorát. Fájt a hasa Estének. Honnë! hogy összeégette az a forró étel! De a testvérjeinek nem szót vóna sëmmit! Másnap ő mënt el a lyukat keresnyi Hajnallal, Éfé maratt otthon főznyi. De ő is új járt, mint a báttya: Este, a kis embër a hasárú ëtte mëg a vocsorát. Hazagyövet Hajnal mán haragudott nagyonn, hogy së tënnap, së máma nincs étel, ő má majd elesik, olyan éhënn van! mé nincs étel? De Éfé së szót sëmmit, csak nyögött mint pokolba a juh. Őt nem az éhas bántotta, ha az, hogy a kis embër leforrózta. Kíváncsi vót mán Hajnal, hogy mi lelte ezëkët? mé nem főztek ezek? harmannapra ő rá kerűt a sor, ő maratt otthonn. Estefele javába főzi a vocsorát, kavargattya a bográcsot, lëszól hozzá a fárú a kis embër: »Eszek én abbú!« »Ëszël të a fenébű!« mongya neki Hajnal. »Én-ë?« »Hát bi’ të!« »No! maj mëllássuk!« Avval lëszát a kis embër a fárú, mënnyi akart ëgenyesenn Hajnalnak. De Hajnal së vót nádbú, hogy ára lëhetëtt vóna hajlítanyi, a mére akarták! Mëffogta a kis embërt, oszt a szakállánál fogva beékelte ëgy fába. Avval visszamënt a bográcsho, kavargatta az ételt, hogy mën në kozmásoggyék. Nemsoká gyött Este is mëg Éfé is. Csak nagyot néztek, mikor látták, hogy Hajnalnak sëmmi baja, fő az étel. Hajnal së szót nekik sëmmit aggyig, még nem ëttek. Akkor mongya nekik: »gyertëk csak, mutatok valamit!« Azok sosë tutták, hogy mit mutat en nekik, mikor mëppillantyák a nagyszakállú kis embërt, a hogy szakállánál fogva be van ékelve ëgy fába. Rimánkodásra fogta a dógot a kis embër, hogy »ereszszék má el, ha Istent ösmernek! në kínozzák tovább!« Hajnal aszonta neki, hogy fëleresztyi, ha azt a lyukat mëgmutattya, a mëlyikënn a főd alá lë lëhet jutnyi. A kis embër mëgígírte. Akkor Hajnal csak a két markával tolta szét a fahasidékot, hogy a kis embër szakálla kigyöhetëtt belűlle. Mëntek osztann minnyájan, a kis embër vezette őköt a lyuk fele. Mikor odaértek, a kis embër eltűnt. Azon tanakottak most má, hogy hogy mënnyënek ők most lë? Hajnal elválalta, hogy maj lëmëgy ő. Csavartak gúzst, hosszút, azonn eresztëtték lë Hajnalt. De ő még elébb, hogy lëmënt vóna, mëmmonta, hogy hét esztendeig várják, ha hét esztendő múva së gyönne, hagygyák ott. Ha mëg szóll, akkor ereszszék lë a gúzskötelet, ő a három lyánt kűgyi fël elëbb, azután a legvéginn gyön majd ő. A testvérëk aszonták, hogy »jó van!« Lëmënt Hajnal a főd alá. Valahogy lëért, tanát ëgy gyönyörű szép palotát. Bemëgyën, ott láttya a letöregebb királyánt. Aszongya neki a lyány: »Mit keresël të itt, a hun még a madár së jár? Nem fész, hogy mëgölnek? Az én uram kilenczfejű sárkány!« Aszongya Hajnal: »Hát mitű fénék? Én tégëd gyöttem megszabadítanyi!« »Engëm? No! isz akkor maj kitanálok valamit, hogy bajod në lëgyék! Ne ez a gyűrő ë! ha ezt az újjadonn mëfforgatod, hát hécczërës erőd lëssz!« Hajnal fëlhúzta a gyűrőt, oszt leült.