# Népdalok és mondák (3. kötet); Magyar népköltési gyüjtemény ## Part 4 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/nepdalok-es-mondak-3-kotet-magyar-nepkoltesi-gyujtemeny-39649/index.md Ne készits nagy palotákat jó barátid számára; Kik borodra beköszöntnek, ott hagynak elfogytára: Egy kis lóczára mind ráfér, ki igaz barátod, S utoljára magad maradsz azon is, meglátod. Jobb az isten minden papnál, És az erszény száz barátnál. Gazdálkodj és imádkozz: A konyhádra többet hoz. _Jászság_. 197. Magyarország szép haza, Hiába oltalmaza Annyi kar s kard tégedet, Im elvesztéd fényedet! E nagy változást de nem Hittük volna istenem! Hogy az Árpád fiai Lésznek még más csufjai. Hol van hol, felelj puha Nép, a gyöngy magyar ruha? Egy rongy frakért elhányod Dicső mentéd, dolmányod. Régi bőrét most vedli Nemzetem, – forhemedli, Gérok, spenczel uj bőre, Igy áll a szégyenkőre. Jaj! ha dicső eleink, Párduczbőrös őseink, Sirjokból kiszállnának, Magyart hol találnának? _Jászság_. 198. A nagy ember bámultatik, A jó ember csalattatik, A rosz ember használtatik, Nem mindig csendesen. Czigánytúl ló cseréltetik, Jó énekes heréltetik, A katona verettetik, Nem mindig rendesen. A nagy barom esettetik, Ló mellette keféltetik, Pénz bárkitül szerettetik, Nem mindig eszesen. A jó föld boronáltatik, A kis gyerek elaltatik, Az ember borotváltatik, Nem mindig helyesen. _Nyitra_. 199. Szép a leány ideig, Tizennyolcz esztendeig. Ékesebb a rózsánál, Mindenféle virágnál. A bajuszos leánytól Távozzál mint pokoltól, Simát, pirost válaszszál, Gyengét, friset hajhászszál. Ha füstös már pártája, Ránczosodik orczája, Ezt is csak ugy szeressed, Hogy soha se keressed. Inkább legyen pántlikás, Hogy sem boros, pálinkás, Dicsérje azt a fonás, Aratás és kapálás. 200. Jobb Mátyás nap után bizni jéghez, Mint, kedves hugocskám, kelmetekhez. Kend hunczut, ő hunczut, ő keme is, A ki kendteknek hisz, hunczut az is. _Hegyalja_. 201. Mit használ a világ, Mondd meg, sok kincs jószág? Mint a füst és a szél, Olly hirtelen elkél. Mit használ korona, Királyi szép pálcza? Pálcza, birodalom, Elvész, mint hó halom. Mit az aranyalma, Melly sárga, mint szalma? Az arany sárga föld, Érte magad ne öld. Mit használ a szépség, Angyali ékesség? Szépségek elmulnak, Rózsák földre hullnak. Mit használ szép nyakad, Kláris szín ajakad? Orczádat mit fested? Majd földbe lesz tested. Mit használ a puha Bibor, bársony ruha? Bibor szin csigavér, Ez hát nem sokat ér. Selyemben, mit használ, Tested ha talpig áll? Ezt egy féreg fonja, Melly szivedet vonja. Mondd meg hát micsodák, Mellyeket a világ Illyen nagyra becsült? Porból, sárból épült. Menj el hát rosz világ, Nincsen benned jóság, Hanem csak mulandó, Nincs semmi állandó. Elég, hogy sokáig Vontad szívem máig. Közelg a boldogság, Örökkévalóság. _Hegyalja_. 202. Három éli van a sásnak, Hamis (igaz) lelke a leánynak. Négy éli van a gyékénynek, Igaz (hamis) lelke a legénynek. Nem tud tettetni a legény, Gyakran megcsalódik szegény. De a leány szép szin alatt Megcsal, mérget ad méz alatt. _Hegyalja_. 203. Ugy tetszik, a világ csak örömre vezet: Nevetek, nevetsz te, ő nevet: Számtalan vigságok bennünket követnek, Nevetünk, nevettek, nevetnek. De sokszor bennünket nagy bú bánat is ér: Sírok én, te is sírsz, ő is sír. Az egek a bútól megóvni nem birnak. Sírunk mi, sírtok ti, ők sírnak. Ah! talán az isten minket még megkimél: Remélek, remélsz te, ő remél: Igy bú közt emberek ismét jókat vélnek. Remélünk, reméltek, remélnek. Hát a ki magának hív hölgyecskét szerzett: Szeretek, te szeretsz, ő szeret. Boldogok, ha mindig békével élhetnek. Szerettünk, szerettek, szeretnek. A vig társaságba ha az embert viszik: Iszom én, iszol te, ő iszik. Heje huj! mindnyájan, kik erszénynyel birnak. Iszunk mi, isztok ti, ők isznak. De örökké nem tart, se tölgyfa, se kőfal: Meghalok, meghalsz te, ő meghal. Nem adhatsz világért semmit a halálnak. Meghalunk, meghaltok, meghalnak. Azonban jóllehet hogy testünk elporhad: Maradok, maradsz te, ő marad. Ird tüzes betűkkel szívedbe magadnak: Maradunk, maradtok, maradnak. 204. Ki engem censurált, Nagyon megránczigált, Hogy nem rejiciált, Becsülöm mint királyt. Éljent kiáltok rá, Ne legyen hamuvá. Ki őt nem követő, Hamuvá legyen ő – Hamuvá. Juratus lenni bár Nem szégyen és nem kár. Jobb mégis az ügyész, Csak így az ember kész. Örül amaz ugyan, Sok pénze hogyha van. De ám ez nem soká Lesz ismét hamuvá – Hamuvá. Gyakorta szép leány Ő neki csókot hány, S csak addig szereti, Míg pénzét csörteti, De a zseb ha üres, Szerelme sem tüzes. Az eskü azután Hamuvá lesz korán – Hamuvá. Máskép tesz az ügyész, Nem fárad el az ész. Hogyha egy pöre vész, Mindjárt a másik kész. De bármit tegyen ő, Ha nincs pörkedvelő, Kinek erszénye bő, Hamuvá leszen ő – Hamuvá. Igy jártam én is hajh! Nagy volt mindig a baj. S a pör ha elveszett, Minden hiába lett. Fogytak clienseim, Velek hah, pénzeim, Igy csillagom leszállt, S minden hamuvá vált – Hamuvá. 205. Mondd meg, rajkó, birónak: Ne vigye el a fuvót. Majd eljő az öreg apó, Majd eljő az öreg apó, Megfizeti, megfizeti, megfizeti az adót. Kérjük hát a tanácsot, Hagyják a kalapácsot, Ha nincs fuvó, kalapács, Ugy nem lesz, ugy nem lesz Rajkó fogára kalács. Veszek magam feleséget, Egyiptomi szépséget, Csókaszemű, kenderhajú, Kenderhajú, csókaszemű, Egyiptomi, egyiptomi, egyiptomi szépséget. Veszek neki katrinczát, Paszomántos zöld szoknyát. Megtanítom szeget verni, Az fog engem ébresztgetni, Fuvóval, fuvóval tüzet gerjeszteni. 206. Elvettem egy vén leányt, Mit csináljak vele? Kiszeg, koszog a papucsa, Majd meghalok tőle. Vagyon esküdt, vagyon biró, Válaszszon el tőle. De én – isten teremtése! Meg nem élek vele. Télen, mikor hideg van, Ott ül a kuczkóban, Nyáron, mikor meleg van, Heverész a porban. _Győr_. 207. A báránynak négy a lába. Többnyire mind vén a bába. Boldog a ki él magába. Nem üthetni ki nyers fába. A melly leány sokat szeret, Jó már abban ritkán lehet; De mihelyt annyira mehet, Hogy fejére kontyot tehet: Az urát nevezi lónak, Hol kesének, hol fakónak; Magát pedig mondja jónak, Nem barátja a szép szónak. Gyakran figyelmez ablakra, Mint a kancza az abrakra. Ha kérdi ura, hogy mit néz? Arra már a felelet kész. Mi bajod uram, mit kérdesz? Egy kedves bátyám ma itt lesz. Adj pénzt hamar a kocsmára, Serre, borra, pálinkára. Oh szegény legény, mit tettél? Mikor illyen leányt vettél? Talán bolond gombát ettél, Mikor illyenre szert tettél. Ha az ura megy erdőre, Más fekszik a lepedőre, Mig haza megy nagy későre, Megfonyad addig a bőre. Akkor ugy néz az urára, Mint egy nagy akasztófára, Igazítja ganéjára, Hogy tegye a pipájára. _Pest megye_. 208. Debreczen ám hires város, Professor ott a csapláros. Csiri biri dongó, rittalárom, Diri dongó! Délig az istent dicséri, Délután a vad bort méri. Csiri stb. A mellett egy kutyát lopott, S abból csináltatott dobot. Csiri stb. A deákok észrevették, S mindenütt dobra ütötték, Csiri stb. Elkezdték azért dalolni: .......... a bort méri, Csiri stb. Pedig még kutyát is lopott, Abból csináltatott dobot. Csiri stb. Ezt...... mint meghallotta, Azonnal kidoboltatta: Csiri stb. Hogy ki a dongót danolja, Tizenöt forint a díja. Csiri stb. De azért nem hallgattatik, S a dongó most is mondatik: S csak azért is dongó, rittalárom, Diri dongó! _Szabolcs_. 209. Kenyeresen csuda esett, Két kis kakas összeveszett. Én a kakasom nem hagyhatom, Mert a kendé vágta azt agyon. Az enyém csak egy kevés volt, De a kendé két éves volt. Én a kakasom nem hagyhatom, Mert a kendé vágta azt agyon. Az enyém volt hoszu farku, De a kendé kurta farku. Én a kakasom nem hagyhatom, Mert a kendé vágta azt agyon. Debreczenbe kéne menni, A kakasnak törvényt tenni. Én a kakasom nem hagyhatom, Mert a kendé vágta azt agyon. Ha ottan nem segítenek, A palatinushoz menek; De a kakasomat nem hagyom, Mert a kendé vágta azt agyon. 210. Volt egy szegény ember, Nem vala egyebe, Csak egy kék tehene, Egy szép felesége. Lám a szomszéd asszony Nem ollyan szép mint én: Mégis van ruhája, Szép piros csizmája. Az asszony az urát, Arra ösztönözi: Adja el a kéket, Ruházza fel őtet. Elhajtják a kéket Gyorsan a vásárra, Vásárolnak posztót, Száz forint az ára. Sem flaner, sem posztó, Sem sinór reája. Édes kék tehenem, Hová lett az ára? _Ung_. 211. Hogyha szépet veszek el: Ki győz rá vigyázni, Nem lehet a szépnek, Hívségében bízni. Hamar elhódítják, Ha az ember nem őrzi; Egyik nyomorúság A másikat éri. Hogyha rútat veszek el: Hogyan szerethetem? Vagy igaz jó kedvemből Hogyan ölelhetem? Ugy nem leszen vele, Éltem boldog soha; Látom a szerencse Nekem csak mostoha. Ha gazdagot veszek el, Egy sulyos keresztem. Csak azt hányja szememre: Hogy csak készre jöttem. Az övé a jószág, Mellyet én nem kerestem; Még azt is sajnálja, A mit iszom, eszem. Hogyha szegényt veszek el, Jaj! miként élhetünk? Most is szegény vagyok én, Még szegényebb leszünk. Egy koldusból kettő, Utóbb több is válhat, Elég nyomoruság Bús fejemre szállhat. Ha városit veszek el, Nem szokott munkához; Nem illik a dolog Kisasszonyságához. A sült galamb pedig Nem repül szájához, Ha serényen nem lát A maga dolgához. Ha falusit veszek el: Otthon ül, goromba, Minden mulatságban, Csak orczám pirítja. Nem is leszen vele Éltem boldog soha; Látom, a szerencse Nekem csak mostoha. Ki hasonló hozzám, Ugy látom én ebben, Mint egy világos színt Mutató tükörben. Mintsem hogy én sokat Szenvedjek éltemben, Jobb én nekem, maradok Ifju legénységben. _Zala_. 212. Apám ki volt, nem tudhatom, Mert senkire sem foghatom. Nagy nemzetből kellett lenni, Mutatják a levelei. A minapában mondották, Nekem tudtomra úgy adták: Hogy az én nagy atyám neve Irásban légyen feltéve. Anyám neve volt Regelfloh, Habsburgban taligatoló, Megtette végső szándékát; Reám hagyta taligáját. De én a tolást meguntam, Habsburgból Bécsbe utaztam; Au weh! mi vagy most te szegény? Egy vándorló vargalegény. 213. Hej liba, liba, liba! De jó volna a tolla. Hej dunna, dunna, dunna, Kimaradtunk alóla! Lesz még ollyan éjszaka, Megpihenünk alatta. 214. Csütörtökön viradóra, Lement két lány a folyóba, Fehér lábát mosta, Jól megszappanozta, A folyóba. Már mi nálunk kidobolták, Hogy a szappant ne árulják; Mert a lányok nyalkák, A lábukra mossák, A folyóba. HADI ÉS KATONADALOK. 215. Áll a verbunk, tánczoljunk, Nosza kun legények! Tele csordultig borral Állnak az edények. Pántlikát kalapunkra Majd osztogatnak, Mentét, dolmányt és nadrágot Hozzánk szabatnak. Itt állnak a lovak is, Készen abrakolva, Mellyek a magyar legényt Hordozzák tánczolva; Ha sebesít sok franczot Az én jobb karom, Akkor mondja jó királyom: Édes magyarom! 216. Nem kell nekem papiros, Maradjon a boltba. Jobban illik fényes kard Az én oldalomra. Gálicz helyett golyóbis Csörög a zsebemben, Tinta helyett palacz bor Villog a kezemben. _Szolnok_. 217. Megbolondult a világ, Fegyverben az ország. Elmult már az békeség, Támad sok ellenség. Összevesztek királyok, Nagy hatalmas országok, Uri méltóságok. Szegény Magyarország is Tanácsát ujítja, Mert fölséges királyunk Táborba hivatja. Készül minden vármegye, Az ország nagyobb része, Mert kénytelen vele. Katonát ad nemesség, Hajdut a szegénység. Mindeniket sulyosan Nyomja az nagy inség. Lovat, szablyát, karabint, Bagaria pantallért, Mind készítnek mundért. Buslakodik, bánkódik, Az gazda magába, Nagy kénytelen, kelletlen Nyúl az ládájába, Előveszi erszényét, Számlálja a költségét, Régi keresményét. Gyakorta gyülnek egybe Falu gyülésében, Pörlekednek egymással, Hol egy hol más helyben. Majd üstökbe is kapnak, Erősen káromkodnak; És haragban vannak. Az katona vigan van, Iszik, csókolódik. Gazdasszony szomorkodik, Szivében bánkódik. Mert megürült ládája, Oda köntöse ára, Kelt az katonára. Öszveülnek némellykor Szomszéd asszonyával, Panaszkodnak egymásnak Jutka leányával. Mondja szegény, mit tegyen, Nem tudja hová legyen, Csizmát is min vegyen. Mert rám hozták a zászlót, És executiót, Kitekerték kezembül A szoknyára valót. Mivel födjem testemet, Mezitelenségemet, Hitvány szemérmemet? Nem régiben eladtam Tiz pár kappanomat, Tikom, ludam, kenderem, Kevés olajkámat. Jaj! reám melly sok eset! Az mit uram keresett, Eb szájába esett. Nem ugy neveltem volt Egy néhány csibémet, Kiért adott a tyukász Egy erszény pénzecskét: Hogy katonára költsem, Az ő erszényét töltsem, Más szobáját fütsem. Elvitte uracskámnak Egy szép paripáját, Az nyakába vetette Kontos karabinját. Egy aranyos szép nyergét, Péter bátyám fegyverét, Abban köpönyegjét. Nem maradt már uramnak Testére valója, Elül hátul kilátszik Eldugni valója. Magamnak sincs pintőkém, Elrongyollott köntöském, Kilátszik a könyököm. Bárcsak immár valami Kis pénzecském volna, Az mellyen az urammal Bort ihattam volna. De imé mind elhuzták, Katonára prédálták Mim volt, mindenemet. Jaj! édes komámasszony! Bezzeg pórul járánk, Pálinkára valóból Szépen kipusztulánk. Az kasbul is kifogyott, Erszénybül is kikopott; Igyunk már csak itt ott. Hallod-e, komámasszony, Ne gyötörd magadat, Gyere hozzám jó reggel, Megöntöm torkodat. Maradt még amaz kasban, Lisztem, buzám hordóban; Jó lesz égett borra. Elküldtem a szolgálót Két font pecsenyeért, Ilona leányomat Vagy három pint borért. Vonjad czigány az nótát, Ne kiméljed az hurját, Megadom az árát. Megeheti az uram A szegény kenyeret, Megihatja reája Amaz szép kutvizet. Nem szeretem a dolgát, Roszul forgatja magát; Nem tudja a dolgát. Jó bort kezdett csárdában Tegnap az csaplárné, Nála iszik, vigan van Nyalka katonáné. Tedd félre most rokkádat, Holnapra hagyd dolgodat, Készítsd az torkodat. Jó emberem korcsmáros, Semmit se búsuljunk. Az urammal veszettel Ne sokat gondoljunk. Nosza vigan csak igyunk, Igen jó helyett vagyunk, Estig dombérozzunk. Jer be rózsám, katonám, Járjunk egy pár tánczot. Majd nyakadba függesztek Egy szép arany lánczot. Nem is tudom, hogy vagyok, Mert érted majd meghalok, Még ma veled hálok. 218. Rajta vitéz! paripára, Rajta! csata piaczára! Nézz az István zászlójára, Hiveinek int. Sohajts egyet istenedhez, Küldj egy csókot kedvesedhez, Légy hűséges vezéredhez, Harczpiaczra ronts. Né nézd: sok-e ellenséged, Mindent győző vitézséged, Régtől fénylő dicsőséged Feljebb viszi még. Édes hazád, királyodért, Ki segelmet tőled most kért, Kiönteni minden csepp vért Mindig készen állj. Édes hazám, szép országom, Hol van arany szabadságom? Boldogító kebeledben Vigan élek én. Benned élni, érted halni, Örökre felmagasztalni, Hiv őseink Árpád alatt Megtanulták már. Rontsad bontsad ellenséged, El ne hagyjon reménységed, Meg ne gyalázd nemzetséged, A ki magyar vagy! Eleidnek szép példája, Vezérednek bokrétája, Vezéreljen a csatába. Halni tanulj ott. _Jászság_. 219. Mikor marsirozunk, kapitány uram? Holnap, holnap, holnap után, Csütörtökön ebéd után, Kedves katonáim! Mi lesz az ebédünk, kapitány uram? Lencse, borsó káposztával, Jó borocska szalonnával, Kedves katonáim! Elszakadt a nadrág, kapitány uram! Elszakadt a bakancs kapitány uram! Vagyon szabó csizmadia, Ki megvarja, ki megfoldja. Kedves katonáim! Vetetlen az ágyunk, kapitány uram! Itt van Sári, majd megveti, Még magát is belé veti, Kedves katonáim! 220. Hip, hop, hap! Eb lesz pap! Egyszer voltam, kicsaptak. Inkább leszek katona, Ferencz király madara. 221. Már én majd csak ellesem, Mire szorulsz, kedvesem. Ha katonának elmégy, Rólam azért le ne tégy, Eszem adta! Lóra vitéz, előre, Szállj ki a harczmezőre. Tiz évig elgyászollak, Ha meghalsz, megsiratlak, Eszem adta! Árván hagysz már engemet, Búba merült fejemet. Gerliczeként nyögdelek, Álmomban is ölellek, Eszem adta! Nyergelve a piripa, Megy, de nem tudja, hova; Francziára, törökre, Jaj de itt hagysz örökre, Eszem adta! _Szolnok_. 222. Elküldötte Ferencz császár Nyalka verbunkját, Kitétette az utczákra Vörös zászlóját. Nosza, ide gavallérok! Vigan tánczoljunk, Tele borral az edényünk, Vigan mulassunk. Bor, pecsenye! de jó volna Most mellé ülni, De az atyám asztalától Meg kellett válni. Nem ugrálok, nem tánczolok Most jó kedvemből, Csak ugrálok, csak tánczolok Kénytelenségből. Felülök pej paripámra, Elmasírozok, Már én, édes kedves rózsám, Többet nem szólok. A kardomnak markolatja, Tiszta ezüstből, Ki van rakva csillagokkal, Nem öntött rézből. Ha erre a nap reá süt, De szépen fénylik, A mellyet sok édes anyák Sírva könyezik. Katonaság de szép élet, Jaj de csak nézni; Jaj de erős kinek kinek Köztük szenvedni. A ki eztet el nem hiszi, Tessék beállni, Lehet eztet rövid idő Alatt próbálni. 223. Bátorkeszin verbuválnak, Engem hínak katonának, El is mennék katonának, Ha szilaj csikót adnának. Szilaj csikó, bársony nyereg, Abban ül egy gyenge gyerek. Lábam vetem a kengyelbe, Magam ülök a nyeregbe. A muzslai legényeket, Megfogdosták szegényeket, Viszik Léva városába, Patyolat ingbe, gatyába. 224. Czifra huszár a szeretőm, Aranyos lesz a fejkötőm. Keleti gyöngy a nyakamon, Piros czipő a lábamon. Sok országot fogok látni, Nagy urakkal mulatozni, Gond nélkül és vigan élek, Kántornékkal nem cserélek. Sírni fogsz te, édes anyám, Hogy falunkat ide hagyám. Ne sírj, majd meglátogatlak, S tallérokkal boldogítlak. Soká jön meg a regement, Esztendeje van hogy elment. Ideje már, megjöhetne, Hogy belőlem asszony lenne. Hát ha levágta a török Galambomat: akkor örök Lesz búm, s a kincsrűl lemondok, És falunkban elhervadok. 225. Mikor katonává lettem Ej! mikor katonává lettem, Sárga csikót fölnyergeltem, Magam ültem a nyeregbe, Magam ültem a nyeregbe, Lábam tettem az kengyelbe. 226. Mikor katonává lettem, Sárga csikóm felnyergeltem, Lábam tettem a kengyelbe, Úgy ültem fel a nyeregbe. Isten adta katonája, Ki ne hajolna hozzája! Sem országa sem hazája, Mégis piros az orczája. 227. El kell menni, nincs mit tenni, Jaj, jaj de keserves! Marsot vernek, pedig ennek Engedni köteles. Vegyen az ur jobb karjára, Vigyázzon, mint sajátjára; Hogy téged ne érjen Semmi veszedelem. 228. El kell menni, nincs mit tenni, Oh jaj, be keserves! Marsot vernek, pedig ennek, Engedni köteles. Szegény fejem, mert felvettem Hó pénzem, s ezzel kötöttem Zászlómhoz hitemet, Egész életemet. Bár betegség, vagy más inség Rongálja testemet, Tüz, vagy tenger, éles fegyver Fogyaszsza éltemet: Akkor is végső csep vérem, Hozzád von érzékenységem, Mig tart lélekzetem, Mig tart lélekzetem. 229. Édes anyám! ne sirasson kend, Katonának beiratott kend, Kihuzom az első czédulát, Viselem a király ruháját. Levetem a rojtos gatyámat, Mellyet édes anyám varratott, Felhuzom a vörös nadrágot, Mit a király ajándékozott. Katona vagy rózsám, igaz is, Rövid a bokancsod szára is. Sárba viszed, rózsám, elmerűl, Ha isten rajtad nem könyörűl. Katona vagy rózsám, azt mondják, Illik neked a vörös nadrág. Kardot kötnek, rózsám, oldalodra, Zöld dolmány illik a nyakadba. _Keszthely_. 230. Az a szőke legény rosz katona, Tudja isten, hol a lova. Mariskánál istállóba, Szénát eszik a jászóba. Hozd ki, Maris, kantáromat, Kantározzam a lovamat. Magam ülök a nyeregbe, Téged veszlek az ölembe. 231. Egy öreg őrnagy sírverse. Elérted már az öreg kort, Vert le a bokádról a port. Készen vár már téged is a sír, Tehát innen, alló! masír. _Sárospatak_. 232. Huszár vagyok, lelkem babám, Az is maradok, Szemed színű dolmányomon Sárga gomb ragyog; Uczu! peng a sarkantyum, Csekély gondom, semmi bum, Csak ugy vigadok. Kard villog az oldalamon, Tajték a pipám, Veres csákó süvegemen Leng a bokrétám, Mind a mellett csak az kár, Hogy tán nem is kedvel már Hűtelen babám. Oh te szivemet epesztő, Kaczér szőke lány! A huszárnak szeretője Akad akarhány; Nyájas, gyöngéd, deli, szép, Olly takaros ollyan ép, Mint a tulipán. Mikor nekem jó kedvem van, Boka hegedűl, Mellém intek egy leánykát A szebbek közűl, S megforgatom, mig daczos Babám szeme bánatos Könyekbe merűl. Selyem szőrű pej paripám Száz aranyat ér, Horkol, tombol, tüszkölődik, Bőrébe nem fér; Még egyszer és utólszor Megugratom hajnalkor, Babám kedveér. Van-e széles e világon Szebb a nótámnál? Jöszte babám, béküljünk meg Bájos hangjánál! Megbékülünk ugy-e bár? Nyujtsad ajkad… enyém már Csókolóra áll. _Pápa_. 233. A katona szép paripán megugratja magát, Pantallérja, karabinja megrángatja vállát, A szép asszony ha meglátja, elfelejti búját, Még azután is ohajtja katona galambját. Napsugárként ragyog kardja vitézi kezébe, Ezüst lánczos tajpipája illik a kezébe, Elhagyott szép asszonykája gyakran jut eszébe, Győzedelmes nyertes fejét hajthatná ölébe. Lengedező forgós csákó ingadozik fején, Vitézségért érdemlett bér tündöklik bal mellén, Diszeskedik szülő háza illy nevelt remekjén, Midőn borostyán koszorút emelget a fején. Ha táborba bemegyen, kard, pisztoly a kezében, Győzedelmes, bátor a szív vitézi mellében, Hogyha pedig visszatér hazája keblébe, Rejtett kincse, rabbilincse csókolja ölébe. Az huszárok igyen élik vigan világokat, Menyecskékkel játszodozva töltik napjaikat, Jó helyekből jobb helyekbe teszik marsaikat, Szép szavakkal vigasztalják síró rózsáikat. _Székelyföld_. 234. Erdélyország alsó felén Háboruba mén a legény. Karcsu leány int feléje: Ne menj rózsám ellenségre. Hadd menjek én, édes rózsám, Majd megtérek a harcz után, Fakó lovad ha oda vész, Kihoz haza, barna vitéz? Ne félj rózsám, ha megmarad Kardom éle, nyes az utat. Barna legény, ne váljunk el, Nálad nélkül hervadok el. Adj egy csókot, mást nem kérek, Nem sokára visszatérek. Egyet, kettőt, hármat, négyet, Visszajövet megadd őket. Nem megyek én a csatára, Csak a szomszéd vásárokra, Hozok neked szép rokolyát Segesvárról, rá pántlikát. Jaj te hamis, mint megcsalál, Tán bizony hogy csókot adál? Visszadom én százasával, Akár egész garmadával. Nem bánom én, visszaveszem, Csak örökre maradj velem. Veled vagyok, veled leszek, Többé el sem eresztelek. Nem dul török, sem a tatár, Csak két szemed, a két bogár. _Erdély_. 235. Őszi eső, tavaszi szél, Mikor már a nap is felkél. E szomorú borongós nap Kezdődött dél előtt tegnap. Hallom neszét a felhőnek, Tetején a hegytetőnek, Leomlik ma éjszakára, Estveli kilencz órára. Istenem! már valahára Adj szép időt viradtára, Szánd meg szegény katonáknak Sorsát, kik lógerban hálnak. Tegnap este tisztát vettem, Magamról ma levetettem, Csupa lucsok, teli vizzel, Nem győzöm már magam inggel. Hol vagy rózsám? most láthatnál, Tudom, hogy sírva fakadnál, Mikor látnád, hogy az karom Ölelésedre nem birom. Képzellek gyakran álmomban, Galyból csinált sátoromban. De felébreszt őszi hideg, Nincs köpenyegemben meleg. Általázott köpenyegem, Meg sem ismernél tán engem. Vizes kabátom, nadrágom, Az fórposztot abban állom. Éjfél után két órakor, Hallatik már az fikátor; Kelj fel pajtás az früstökre, Megyünk mindjárt az törökre. Ott vár reánk, a mint hallom, Szenvedésünkért jutalom; Vagy az élet vagy az halál, Valamellyik csak ránk talál. 236. Az katonák masiroznak; Fényes fegyverek ragyognak, Veres zászlók szakadoznak, Apró fegyverek ropognak. A nagy ágyuk könnyen szólnak, Látom, az népek hogy hullnak; Fejem felett kard megfordul, Piros vérem földre csordul. Nincs itt nekem atyám anyám, A ki gondot viselne rám. Az ur isten az én dajkám, Ez visel gondot én reám. Magyarország! kedves hazám! De idegen lettél hozzám, Sem ebédem, sem vacsorám, Bánat nélkül nincs egy órám. Esik eső, fúj a szellő, Kedves pajtás, fogy az erő. Jobb mi nekünk marsirozni, Mint az lógerban kinlódni. Lóger-karó árnyékában Fekszem a szomorú ágyban, Köpönyegem az sátorom, Magam árnyékában nyugszom, 237. Eszem adta katonája, Se országa, se hazája! Se országa, se hazája: Mégis piros az orczája. Árva vagyok, tudod rózsám, Nincs ki gondot viseljen rám. Árvábúl lesz a katona, Kinek nincsen édes anyja.