# Nagy magyarok élete (2. kötet)

## Part 4

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/nagy-magyarok-elete-2-kotet-47027/index.md

Szebb jellemrajzot lehetne-e írni Hunyadiról, a magyar haza és a keresztyénség e halhatatlan védőjéről, minőt e nehány sorban ád magáról? Ha nem is ő írja a levelet, az ő lelke szólal meg abban: bizonyítják cselekedetei. Hunyadi mint főkapitány is becsülettel végezte dolgát, amit éppenséggel nem lehet mondani főkapitány társairól. A nyers erőszak lett az úr az országban. Nem volt, aki megzabolázza a féktelenkedő nagy urakat. Fenekestől felfordult a rend, s igazi szerencséje volt az országnak, hogy a török nem használta ki a várnai diadalt. E fejetlenségnek akart véget vetni az 1446-iki országgyűlés azzal, hogy a gyermek Lászlót megválasztotta királynak, feltételesen: ha Ulászló május 30-ikáig vissza nem tér s ha Frigyes császár kiadja a gyermek-királyt és a – koronát. Frigyes császárnak pedig eszeágában sem volt, hogy az országgyűlés kérését teljesítse. Sem a gyermek-királyt, sem a koronát nem adta ki a kezéből. Erre új országgyűlést hívtak össze még ez évben Pestre. A nemességet fejenként hívták meg e gyűlésre s az nagy számban is jelent meg a Rákoson.

Ez az országgyűlés határozta el, hogy a király kiskorusága idejére kormányzót választ s mindjárt meg is választotta Hunyadi János személyében. És választottak melléje egy tizenkét tagú tanácsot; ennek a tanácsnak a fele köznemesekből állott.

Nyilvánvaló, hogy az egész köznemesség egy emberként állott Hunyadi mellett: csak így volt lehetséges, hogy a királyi hatalommal felruházott kormányzói állást azzal a férfiúval töltsék be, ki, ha legnagyobb embere is volt ez idő szerint az országnak, még tíz év előtt egyszerű köznemes volt. Ő, ki testestől-lelkestől katona volt, nem örült a kormányzói állásnak, de elfogadta vonakodás nélkül, mert ezt diktálta neki a hazafiúi kötelesség. Kormányzója lett az országnak, oly hatalommal, »amilyen a királyi felségnek volna«, – így szól a törvény, – de ő sohasem élt vissza e hatalommal, sőt ő maga volt az, aki azt kivánta az országgyűléstől, hogy »határozzák meg az utat és a módot, amely szerint a kormányzói hivatal ügyeit és az ország védelmét intézheti, nehogy a határon túllépjen és hatalmát esküjének megsértésével kelleténél tovább terjessze ki«.

Az ország javára, üdvére kivánja használni a ráruházott nagy hatalmat. Egy pillanatra sem feledkezik meg a nagy feladatról: addig nem lesz az országnak nyugodalma, míg a törököt ki nem veri Európából. De a nagy feladat végrevitelében folyton hátráltatja Frigyes császár ellenségeskedése, ármánykodása. »Hazánknak a pogányok támadása nem árt annyit, mint az ő váratlan ellenségeskedése!« – így tört ki a nagy hazafi egy levelében, melyet a pápához 1446 október havában intézett.

»Polgárháboruktól zaklatott hazánk – így szól Hunyadi e levele – Isten kegyelméből lassankint nyugalomra jutott, és erejét a hitetleneknek Európából való kiűzésére kezdette irányítani. Azonban a fejedelem, ki a keresztyénvilág Augustusának címét viseli, a behegedt sebeket újból feltépi és új viszályokat támasztván, a békét felbontja; ámbár jól tudja, hogy _hazánkra joga nincs_…« És elmondja a levél további folyamán, hogy »jogtalanul visszatartja a királyt és a koronát, sőt újabb foglalásokat tesz, királyi és egyházi jövedelmeket bitorol, a népet zsarolja, várakat épít, a templomokat megszentségteleníti«…

Hunyadinak tehát le kellett elébb számolni Frigyessel, csak úgy indulhat vala a török ellen. Megüzente Frigyesnek a háborut. De levelet írt az osztrák rendeknek s Bécs városának, hogy nem nekik, csupán Frigyes személyének szól a hadüzenet. Átkelt a Rábán, Stájerországot, Karinthiát és Krajnát elárasztotta hadaival. A császár nem tudta megvédeni tartományait, de engedékenységre sem tudta elszánni magát. Hunyadi tehát Stiriából Bécs ellen indult. Ettől már megijedt a császár, békét ajánlott, Hunyadi nagy zsákmánnyal visszatért, miután abban állapodtak meg, hogy majd Bécsben megkötik az egyezséget. El is mentek Bécsbe a magyar urak, de itt azonnal kitűnt, hogy Frigyes csak időt akart nyerni, a magyarok jogos követeléseinek teljesítéséről hallani sem akar. Az urak visszajöttek, Hunyadi meg újabb háborura készült. Segítségül hívta a lengyeleket. A lengyel rendekhez intézett e levele nagyon érdekes. Azt írja benne többek közt: »a magyarok és németek közt uralkodó gyűlöletnek csak fegyver vethet véget!« De újabb háborura most nem került a sor: két évi fegyverszünetet kötöttek. Ez a fegyverszünet nem Frigyestől, hanem Magyarországtól követelt áldozatot. Frigyes egyelőre megtartotta a koronát s az elfoglalt városokból csak Győrt adta vissza. És folytatta tovább a nemzet türelmét erős próbára tevő mesterkedéseit. A béke ügye csak húzódott s a magyar urak, kik folyton jártak Bécsbe, végre elvesztették türelmüket, azt mondták: többé nem mennek Bécsbe, hanem ha Frigyes békét akar, küldje a követeit Budára! A béketárgyalások félbemaradtak, Hunyadi pedig készült a török ellen. Az ő lelkét állandóan izgatta a várna csata megtorlása. A pápa is biztatja erre folytonosan. Még hercegi címet is ad Hunyadinak, hogy még jobban lekötelezze a hitetlenek ellen való háborura. De Hunyadi János nem örül a hercegi címnek. Őt sem a hatalom, sem a cím nem szédítette el. Lelkében megmaradt egyszerű köznemesnek. Megköszönte a címet, de sohasem használta s egyenesen megírta levelében, hogy ő a szentszéktől hazája megmentésére várt segítséget, nem pedig a maga részére kitüntetést. »Ha – úgymond – a szentszék személyemet és személyemben a keresztyénség ügyét meg akarja tisztelni, ám valósítsa azt, amire bennem reménységet ébresztett«.

Így ír Hunyadi János. Fenségesebb példáját a magával nem törődő, csak a haza javát, üdvét szolgáló honszerelemnek lehet-e találni ennél az egész világ történetében?

Valóban az országnak egyébre lett volna szüksége, mint arra, hogy Hunyadi hercegi címet kapjon. A törökverő hősnek égett a lelke a megtorlás vágyától, de a honnét segítséget várhatott volna, elmaradott a segítség: a pápától is, a keresztyén fejedelmektől is. A szerb fejedelem s a boszniai király, a magyar korona két hűbérese, egymással hadakozott. Horvátországban Cillei Henrik gróf, a gyermek László király anyai nagybátyja, a Felvidéken pedig Giskra garázdálkodott. És Hunyadi mégis elindult a török ellen. Azt írta Kázmér lengyel királynak: »Vagy sikerülni fog királyom haláláért boszut állanom, vagy magam is feltalálom a halált!«

És elindult mindössze 24 ezer főnyi haddal, egyenesen Bolgárország felé. Amint erről a szultán értesült, _másfélszáz ezer főnyi_ haderővel Szerbiának indult, hogy Hunyadit Magyarországtól elvágja. De Hunyadi meghiusította a szultán tervét: a Rigómezőn táborba szállott s ott várta be a törököt. A szultán nem merte megtámadni Hunyadit a jól megerősített táborban s azon mesterkedett, hogy onnét kicsalja. Először követeket küldött hozzá s százezer aranyat és békét ajánlott fel neki. Hunyadi az ajánlatot visszautasította. Most a szultán úgy tett, mintha nem akarna háboruba ereszkedni, fölszedte sátrát, átkelt a Szidnica folyón s visszavonult. Átkelt Hunyadi is. Csak erre várt a szultán, mindjárt megállott s megkezdette a csatát. Déltől estig tartott a csata, de eldöntetlen maradott. Éjjelre mindakét sereg visszahúzódott a táborba, azzal a gondolattal, hogy másnap folytatják a csatát. De Hunyadi nem várta meg a reggelt: éjfélkor meglepte a török tábort. Ám a terve nem sikerült. Súlyos veszteséggel járt az éjjeli támadás. És Hunyadit nem csüggesztette el az éjjeli kudarc. Reggel újra kezdte a csatát. Egy maroknyi magyar sereg állott szemben a rengeteg török haderővel. És ez a maréknyi sereg talán diadalmaskodik az aránytalanul nagyobb török seregen, ha csataközben Dán oláh vajda az ellenséghez át nem szegődik. Ez az árulás eldöntötte a csatát. A megfogyatkozott kicsiny sereg megfutamodott s magával sodorta a vezért is. Szörnyű volt a törökök vesztesége: több török (34 ezer ember) esett el, mint amekkora eredetileg volt a magyar sereg, de hiába: mégis csak övék volt a diadal.

Hunyadi a táborba menekült. Azt hitte, itt talál még annyi katonát, hogy újra kezdheti a csatát. Nem kezdhette újra. Csekélyszámú kisérettel visszaindult Magyarországba. De útközben egy üldöző török csapat kezére került, ez meg két katonára bízta a nemes vad őrizetét. Szerencsére, a katonák összevesztek az ő aranyláncán, Hunyadi hirtelen kirántotta egyiknek a kardját a hüvelyéből, ezzel egyik katonát levágta, a másikat pedig megszalasztotta. Hegyeken, erdőkön, járatlan utakon bolyongott a világhires hadvezér, elkerülve a falukat, a városokat, nehogy a szerbek kezére kerüljön Méltán félt attól, hogy, ha felismerik, Brankovics fejedelem fogságába kerül, a kivel akkor ellenségeskedésben élt. Hiábavaló volt az óvatossága: egy szerb paraszt, kit kalauznak fogadott, Nándorfejérvár helyett Vég-Szendrőre kalauzolta, ott felismerték s mégis csak Brankovics kezébe került. Óriási váltságot kapott Brankovics Hunyadi Jánosért. Követelhetett akármit, megadták, csakhogy Magyarország kormányzóját megtartsák – Magyarországnak. A magyarok méltán félhettek attól, hogy Brankovics a törökök rémét kiszolgáltatja a szultánnak. Állítólag meg is próbálta ezt, de a szultán az ajánlatot visszautasította: nem akart ily gyáva módon jutni a nagy hadvezér fejéhez. Követek mentek Brankovicshoz, megfenyegették. Brankovics ki is adta Hunyadit, de ennek fejében kapott százezer aranyat, visszakapta magyarországi uradalmait, melyeket hűtlensége miatt elvettek volt tőle; visszakapta a Magyarországhoz csatolt szerb várakat, s hogy a zsarolást a magyar nemzet meg ne torolhassa, kikötötte, hogy Hunyadi idősebb fia, László, kezesül nála marad s leányát, Erzsébetet feleségül veszi!

Súlyos, nagy váltságot fizetett tehát az ország Hunyadiért, de szivesen fizette érte. Megszabadulásának örömétől visszhangzik az ország. Mintha nyert csatából érkeznék vissza, oly nagy az öröm! Csakhogy él! A nemzet bizalma nemhogy megrendült volna, de még jobban megerősödik. A veszteséget kiheverik, a csorbát kiköszörülik, hisz él Hunyadi János! Ő maga sem csügged s ünnepélyesen jelenti ki, hogy a harcot folytatja, »míg vagy diadalmaskodik, vagy a tusában halálát leli!« De egyelőre le kellett mondania a háború folytatásáról. Abban állapodott meg az országos tanács, hogy fegyverszünetet kötnek a szultánnal a király nagykorúságáig. Hosszas tárgyalás után létrejött az egyezség Frigyessel, 1450-ben. Ez egyezség szerint László 18 éves koráig Frigyes gyámsága alatt marad s Bécsben nevelődik; ami magyar város és vár a keze között van, addig megtartja. Ellenben elismeri Hunyadi kormányzóságát s őt e tisztében támogatja.

Ez egyezséget megelőzően kötött egy más egyezséget is Hunyadi, még pedig Garai László nádorral és Ujlaki Miklós erdélyi vajdával. »Véd- és dacszövetséget« kötött a három előkelő ember, melyben egymásnak erős barátságot fogadtak, ellenségeikkel szemben kölcsönös támogatásra kötelezték magukat; Lászlónak Frigyes kezéből való kiszabadítására egyesültek – s mindezeknek megtartására meg is esküdtek. Nyilvánvaló, hogy Hunyadi Jánost e szövetségre nemcsak az ország, hanem saját családjának érdeke is kényszerítette. A féktelenkedő főurakkal szemben szükség volt e szövetségre, szükség volt Frigyessel szemben is, de szüksége volt magának Hunyadinak is, hogy fiai sorsát, jövendőjét biztosítsa. Midőn Brankovics foglya volt, kényszerüségből eljegyezte idősebb fiát Brankovics unokájával, Cillei Ulrik leányával. Most ezt az eljegyzést felbontották s Lászlót Garai nádor leányával, Máriával jegyezték el. Viszont, hogy Brankoviccsal és Cilleivel is megmaradjon a barátság, Hunyadi a kisebbik fiát, Mátyást jegyezte el Cillei Erzsébettel. A legelőkelőbb családokkal készülődött tehát a Hunyadi-család atyafisága. De csakhamar kitünt, hogy az egész szövetkezés, az egész összeházasodási terv nem volt őszinte a nevezett urak részéről. Midőn Hunyadi a garázda Giskra megfenyitésére indul, az előkelő atyafiak mind cserben hagyják s az álnok Frigyes igért támogatása is elmarad. Magára hagyatva küzd meg Giskrával s félbe kell hagynia a hadjáratot, hogy új sereget gyűjtve fékezze meg a felvidék e rémét, míg végre sikerül is ez neki. És kiszabadul a gyermek király is Frigyes kezéből, jóval előbb, mint az egyezség kötelezte rá. Nem önként tette, hanem kényszerüségből. Az osztrák és a cseh urak egyértelmüleg felléptek Frigyes ellen s követelték a gyermek király kiadatását. A csehek kormányzót választottak Podjebrád György személyében. És megmozdultak a magyarok is. De Frigyes kezdetben hallani sem akart a gyermek király kiadásáról. Közben római császárrá koronázták s most még kevésbbé vette figyelembe a magyarok, csehek és osztrákok együttes követelését. Végre is az osztrákok és csehek fegyvert fogtak, ostromolni kezdték Bécset, Hunyadi is készülődött, s a gőgös császár megadta magát: a tizenhárom éves Lászlót kiadta Cillei Ulriknak, a magyarok pedig követséget küldöttek a gyermek királyért. Ebben a követségben részt vett a fiatal Hunyadi László is. Vitéz János püspök volt a küldöttség szónoka s ékes beszédben üdvözölte a gyermek királyt, aki szajkómódjára betanult beszéddel válaszolt. De az uraknak tetszett ez is. Mert azt mondta többek közt a gyermek: »Magyar vagyok, Magyarországban fogok lakni!«

A gyermek király Bécsbe hívja össze az első országgyűlést s ezen akkor senki sem ütközött meg. Hisz országgyűlés után úgyis _haza_ hozzák a királyt.

Fölment Hunyadi is Bécsbe s alávetette magát az udvari szertartásnak: térdre ereszkedett a gyermek király előtt s úgy tette le hatalmát a király kezébe. Ezzel megszünt Hunyadi kormányzói tiszte, de a király, érdemeinek jutalmául, Magyarország királyi főkapitányává és a királyi jövedelmek kezelőjévé nevezte ki s hogy Hunyadit és híveit még jobban lekötelezze, Vitéz Jánost az ország főkancellárjává. Egyben Hunyadinak adományozta Déva és Görgény várát; Beszterce városát és kerületét kivette az erdélyi vajda hatósága alól s ennek örökös főispánságát és grófságát Hunyadira és maradékaira ruházta. De még itt sem állott meg a jutalmazásban: az alig husz éves Hunyadi Lászlót Horvátország és Dalmácia bánjává nevezte ki, de úgy, hogy ebben a tisztben az ifjú bán leendő apósával, Cillei Ulrikkal, ki egyben a gyermek királynak a gyámja is, osztozkodjék.

Mindezekből az tünik ki, hogy Hunyadi hatalma a kormányzóságról való lemondás után nem csökkent, sőt tán növekedett. Hirdették is, hogy nagyobb a hatalma, mint a királyé. Az egész országot úgyszólván haszonbérbe vette, kötelezvén magát, hogy a neki átadott közjövedelmekből ő viseli a közterheket s a királynak az udvartartás költségeire évi 24 ezer aranyforintot fizet. Csehországban Podjebrád, Ausztriában Cillei, Magyarországon Hunyadi volt a legnagyobb hatalom, midőn 1453-ban, oly sok huzavona után, a gyermek királyt V. László néven megkoronázták. De a gyermek király Cillei kezébe került s volt rá gondja Cilleinek, hogy a maga kezébe kerítse a főhatalmat. Egymaga akart uralkodni a király nevében az egész ország felett s hogy e célját elérje, a legerkölcstelenebb eszközöktől sem riadott vissza. A gyermek testi és lelki megerősödését szándékosan elhanyagolja s állandóan »a gyönyörök és szórakozások mámorában tartotta«. A koronázás után visszavitte Bécsbe a gyermek királyt, ahol ez volt az életrendje: Reggel, alighogy elhagyta ágyát, görög csemegeborral és cukorba főtt dióval kinálták; azután misére ment; amikor a terembe visszament, terített asztal várta, szárnyas sültekkel és magyar borral. Ebédre mindig legalább tizenhárom ételt és erős osztrák borokat szolgáltak fel; ezalatt bohócok, énekesnők és táncosnők előadásaikkal a király érzékiségére hatottak, míg gyenge elméjét hízelgő udvaroncok a nagyság álomképeivel töltötték meg. Ebéd után pihent. Mikor felébredett, erős bor és befőtt gyümölcs az érzékeket új gyönyörökre tették fogékonyakká. Ekkor a király néha a tanácsosok ülésébe ment; de legtöbbször a városba lovagolt kecses hölgyek látogatására. Visszajövet készen találta a vacsorát, mely válogatott gyönyöreivel késő éjjelig húzódott el. És ennek ellenére lefekvés előtt újból borral és cukros gyümölccsel kínálták.

Ezt az életrendet Enea Silvio sienai püspök írta le s örökítette meg az utókornak. Így nevelte Cillei Magyarország királyát! Ez a király nem fogja megvédeni Magyarországot a török ellen. Pedig 1453-ban, tehát a gyermek király hazahozatalának esztendejében nagy, világtörténeti jelentőségű esemény történt: II. Mohamed szultán bevette Konstantinápolyt s ezzel véget vetett a hajdan hatalmas görög császárságnak. Ezzel a foglalással a török megvetette lábát Európában s most már csakugyan nagy oka volt a nyugtalankodásra a keresztyén világnak. Ha valaha, most volt szükség oly kipróbált becsületességű, vitéz s bölcs hadvezérre, minő Hunyadi János vala. De a gyermek király, ki kezdetben mindenképpen kitüntette, nem tudta megbecsülni a nagy embert. Mikor a magyar urak Bécsbe mentek érte, nagy hangon hirdette és fogadta, hogy »magyar vagyok s Magyarországon fogok lakni«, de magyarnak nem volt magyar, megmaradt németnek, léhának, könnyelmünek s mihelyt bajba került az ország, elindult Bécsbe.

A szultán pedig, elfoglalván Konstantinápolyt, nem pihent, hanem folytatta a hódítás munkáját. Brankovics fejedelem magyar földre menekült, a szultán egyenest Nándorfehérvárnak indult. Ekkor már a gyermek király egészen elhidegült Hunyaditól: volt erre gondja Cilleinek. De mikor egész Európát rémület töltötte el a török közeledtére, ismét csak Hunyadi felé fordult a közfigyelem s az 1454-iki országgyűlés őt bízta meg a fővezérséggel, elrendelvén az általános fölkelést. Ez az országgyűlés fej- és jószágvesztéssel fenyegette meg azokat, kik szükség esetén hadba nem állanak, ám a főurak, köztük első sorban Cillei és Garay, nem a töröktől féltek, hanem Hunyadi hatalmától. Alattomos fondorkodásokkal, cselszövésekkel igyekeztek félrelökni korának legnagyobb hősét s Cillei az általa léhán nevelt kiskorú királlyal könnyen tudta elhitetni, hogy Hunyadi a maga fejére akarja tenni a koronát. Egy ízben szinte tőrbe ejtik, kész a terv, hogy eltegyék láb alól, eltegyék a legválságosabb időkben. És ekkor mutatta az igazi honszerelem legragyogóbb példáját az egykori oláh kenéz ivadéka. Az ármánykodásokra azzal felelt, hogy a török fenyegető közeledtére – elfeledte a bántalmakat. Mikor Cillei a királlyal Bécsbe szalad s a főnemesség, követvén a király példáját, összedugott kézzel várja a törököt, ő egymaga tízezer zsoldost ajánl fel a haza védelmére! De a fenséges példát nem követték a többi urak. Midőn II. Mohamed 1456 július első napjaiban 150 ezernyi sereggel, 300 ágyúval Nándorfehérvár alá érkezett s ostrom alá fogta a várat, alig néhány főúr állott ki Hunyadi mellett. Az igazi segítség az a lelkes sereg volt, melyet Kapisztrán János, a lánglelkű, ékes szavú ferencrendi barát toborzott össze parasztokból, diákokból és barátokból, kik többnyire vasvillákkal, botokkal, szekercékkel, kaszákkal voltak fölfegyverkezve. Ezzel a tanulatlan, fegyelmezetlen sereggel, melyet közben tanítani kell, aratja utolsó és legfényesebb győzelmét Hunyadi a törökön. Utolsó győzelmét, mert a táborban kiütött ragályos betegségnek áldozatául esett: Kapisztrán János karjai közt lehelte ki lelkét, megáldván előbb fiait s utolsó szavaival is lelkesítvén a halálos ágya köré sereglett vitézeket a török ellen való hadakozásra.

A magyar nép diadala volt a nándorfehérvári diadal. Idegen segítség jóformán semmi. A gazdagabb főurak nemcsak hogy részt nem vettek e harcban, de még akadályozták is Hunyadit a készülődésben. A kisnemesség és jobbágyság: ez volt a törökhöz képest maroknyi sereg zöme, ez a had követte Hunyadit határtalan lelkesedéssel, tette tönkre a 200 naszádból álló török hajóhadat. A vár védői csodálatos hősiességgel verték vissza a törököt s mikor egy török vitéz már feljutott a vár fokára s ki akarta tűzni a félholdat, egy Dugovics Titusz nevű hős, másként nem tudván lelökni a törököt, átölelte s vele együtt zuhant a mélységbe. A hősi tetten fellelkesült sereg csodát művelt. Vad össze-visszaságban szaladt a török, a magyar mindenütt nyomában, maga a szultán is megsebesült s az éjszaka sötétjében menti meg életét.

Nemcsak az országban, az egész keresztyén világban végtelen nagy volt az öröm. Megszólaltak a harangok mindenütt, hirdetvén a nagy diadal örömét. Segíteni nem segített, de ünnepelni ünnepelt a keresztyén világ. Sőt a pápa még fejedelmi koronát is akart küldeni a törökverő hősnek. De elkésett vele: a törökverő Hunyadi csakhamar a nándorfehérvári diadal után, 1454 augusztus 11-én, Zimonyban jobblétre szenderült. Innen vitték holttestét a gyulafehérvári családi sírboltba. És követte gyorsan hűséges társa, az ékes szavú Kapisztrán is, ki az újlaki zárdában halt meg október havában. Az egyház a szentek közé avatta Kapisztránt, Hunyadiról pedig háromszáz év multán XIII. Kelemen pápa, mikor 1758-ban Magyarország uralkodóját az »apostoli király« címével ékesítette fel, így emlékezett meg: »az ellenség hatalmas seregei fölött kivívott küzdelmeivel nevének olyan dicsőséget biztosított, hogy az a késő századokban sem fog feledésbe menni!«

IV.

És most lássuk, miként hálálta meg V. László ama férfiú nagy szolgálatait, akinek honszerelme, önfeláldozása, becsületessége példaképül szolgált nemcsak hazájában, de messze túl annak határain.

A nándorfehérvári diadal után a király visszajött Bécsből. Jöhetett bátran: elmult a veszedelem. Ki kellett volna használni a diadalt, kezdett is valamit a király, toborzott is sereget, melynek fővezérévé Cillei Ulrikot tette meg! Ennek az álnok embernek pedig kisebb gondja is nagyobb volt, hogy komoly háborút kezdjen a törökkel: a Hunyadi-ház hatalmát akarta megsemmisíteni s ezzel együtt elrabolni a család vagyonát. Hunyadi László kezén volt Nándorfehérvár s elsőbbet is ezt akarta megszerezni. Felszólította Lászlót, hogy, miután atyja mint kormányzó, nem számolt el a közjövedelmekkel, adjon számot azokról ő, s ha netalán hiány mutatkoznék, térítse meg. Ez az aljas kisérlet azonban balul ütött ki Cilleire, mert a király még sem mert kikötni a Hunyadi-családdal. Levelet adott Hunyadi Lászlónak, melyben elismerte, hogy a kormányzó hűségesen kezelte a jövedelmeket. Viszont László eskűvel fogadta, hogy kiadja a végvárakat. Szinleg kibékült Cillei is s újra megállapodtak abban, hogy László öccse, Mátyás, feleségül veszi a vén ármánykodó leányát, Erzsébetet. E »békekötés« után indult a király, hogy meglátogassa Nándorfehérvárt. Vele ment Cillei is. Hunyadi László és nagybátyja Szilágyi Mihály, őszinte hódolattal fogadták a királyt, kellő tisztelettel Cilleit. Másnap reggel Cillei és Hunyadi László az egyik teremben tanácskoztak s tanácskozás közben oly szenvedelmes haragra lobbant Cillei, hogy kardot rántott Hunyadi Lászlóra. Kardot rántott az ifjú vitéz is, a zajra emberei berohantak s Cilleit holtra vagdalták. Természetesen, sem a királyt, sem kiséretét nem bántották László emberei, de, hiába, a király szivében gyökeret vert a félelem. Megerősödött benne a hosszú időn át mesterségesen táplált gyanú, hogy a Hunyadi-család az ő életére tör. Szinleg megbocsátott ugyan Hunyadi Lászlónak, sőt ki is nevezte az ország főkapitányává. Aztán elment Temesvárra, ott Hunyadi János özvegyét is megnyugtatta, hogy Cillei halálát nem torolja meg. Még meg is esküdött erre a templomban. Ám amint Budára ért s biztosságban érezte magát, kész volt a terve: ártalmatlanná teszi a két Hunyadi-fiút. Következő év (1457) tavaszán Budára hívta a fiúkat. És azok mentek bátran, gyanútlanul, hisz a király megesküdött, hogy »bántani nem fogja«. Fölment a két ifjú a palotába (március 14-én volt ez) s a király, amint színe előtt megjelentek, katonák kezére adta s fogságra vetteté a törökverő Hunyadi János fiait!