# Mire megvénülünk (2. kötet) ## Part 8 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/mire-megvenulunk-2-kotet-47542/index.md Oh, a szegény nők ez egész kínos estét a mellékszobában tölték, csöndesen viselve magukat, hogy ottlétüket el ne árulják, hogy Lorándnak egy szavát elleshessék, s az utolsó rémséges jelenetet, melynek minden szavát hallani lehetett, ők is átrettegték, s mikor az én dühkiáltásomat hallák, nem tarthaták vissza magukat tovább, előrohantak, odaveték magukat a tivornyázók közé, e sikoltással «fiam! fiam!» Mindenki fölállt e tiszteletreméltó jelenet előtt. Két térdeplő asszony egy halálból ébredt ifjú ölén. Mindenkit józanságra rázott a meglepő elszörnyedés. Elmult a mámor, el a borszülte kábulat. – Loránd! Loránd! – sikolta anyám, görcsösen szorítva keblére bátyámat, míg nagyanyám szótlanul, sem szólni, sem sírni nem tudva, szorongatta kezét. – Oh kedves Loránd… Loránd azonban megfogta a két matróna kezét s odavezeté őket hozzám. – Ezt öleljétek, ne engem: – ezé a diadal! Ekkor meglátta azt a vállamra borult jó angyalt, ki kezemet most is kezében tartá. Most eszelt arra a szóra, a mivel a mult perczben Fanny titkunkat elárulá: «ez a kéz enyim». – S rám mosolygott. – Vagy úgy? Hiszen te már kezedben tartod jutalmadat… Hagyd hát ezt a két síró asszonyt nekem! Azzal arczra veté magát előttük a földre s lábaikat átkarolva, a port csókolta drága lábnyomaik alatt: – Oh, én drágáim! Oh, én szeretteim! XXI. Az a levél. Mit beszéltek, mit éltek át azon éjszakán az oly régen epedők, azt ne tegyük papirra. Vannak szent dolgok, a mik nem kivánnak közlátványnyá lenni. Loránd bevallott mindent s bocsánatot nyert mindenért. És azután úgy örült a bocsánatnak, mint egy gyermek, kit újra kegyelembe fogadtak. Loránd valóban úgy érzé, mintha ott kezdené most az életet, a hol tíz évvel ezelőtt ketté szakítá, s a mi tíz év alatt történt, az mind csak egy nehéz álom lett volna, melyből csak a férfikor sűrű szakálla maradt meg. Reggel jó későn ébredtek fel Dezsővel együtt. Az álom jól esett egyszer! Az álom – ezuttal a halál helyett. – Te öreg, – szólt Loránd öcscséhez – én még egy kalandos tréfát tartogatok számotokra, mivel meg akarlak benneteket lepni. A fenyegetés olyan jó kedvvel volt mondva, hogy Dezsőnek épen nem volt oka nagyon megijedni. – Csak ide vele. Loránd előre nevetett a hatásnak. – Én nem fogok most veletek menni haza. – Hát mit csinálsz? – kérdé Dezső, épen úgy elbámulva, a hogy Loránd előre várta tőle. – Megszököm tőletek; szólt, a fejét rázva jó kedvében. – Ah! Az merész vállalat. De megmondod, hogy hova szököl? – Haha! Nemcsak megmondom, hogy hova szököm? sőt téged is magammal viszlek, hogy vigyázz rám ezentúl is, ha már eddig vigyáztál. – Azt nagyon okosan teszed. – S szabad megtudnom, hogy hová? – Vissza Lankadombra. – Lankadombra? Tán ott felejtettél valamit? – Igen. Az eszemet. – No! ne nézz rám olyan furcsán, mintha azt akarnád kérdezni, hogy «hát volt?» – Te, ugyebár tisztában vagy ezzel a kis csereleánynyal? Úgy látom, hogy anyánk és nagyanyánk is eléggé belé vannak szerelmesedve, hogy Fannyt rajtad kívül másnak oda ne adják; hanem még az én áldásom hátra van, öreg; azt még nem kaptad meg. – Biztat a remény, hogy talán meglágyíthatom kemény szívedet. – Nem olyan hirtelen. Mondok neked valamit. – Hallgatom. – Végrendeletemben minden világi javamról lemondtam a te javadra; a pecsétes levél ott van nálad. A hogy ismerlek, úgy hiszem, hogy éktelen örömet fogok neked szerezni vele, ha végrendeletemet tőled visszakérem, s azt mondom, hogy már most fele vagyonoddal szegényebb fogsz lenni, mert a másik fele kell nekem. – Ezt tudom, a nélkül, hogy tőled várnám, hogy megtaníts rá! De mi köze a te ó-testamentomodnak az én szívem evangeliumához? – Oh, be vastag a te fejed, öreg; hogy még sem értesz! Halljad tehát ultimátumomat. Én nem adom beleegyezesemet abba, hogy te házasodni indulj – én előttem! Dezső Loránd nyakába borult, most értette már. – Neked van, a kit szeretsz? Loránd mosolyogva igenlé. – Persze, hogy van. Hanem hát, tudod, hogy ez az ostoba ficzkó (ej, be hatalmasan megszorongattad a torkát!) mennyire összezavarta az egész életre való számításomat. E miatt nem jöhettem vele tisztába, a minek a folytatása a mai napon túl esik. Hanem most már annál jobban sietek. Fél óra kell rá, hogy anyáinkat értesítsük; fél óra, hogy kocsira üljünk; ők azalatt itt maradnak; mi az öreg Topándyval visszarepülünk Lankadombra; estig elvégzünk mindent, s holnap itt vagyunk, mint két futó bolond, a ki abban versenyez, hogy melyik tudja a másikat nagyobb gyorsasággal nyargalvást magával repíteni; – oda, a hol boldogsága vár reá? Lankadombig én hajtom a lovakat, Lankadombról vissza meg te. – Szegény lovak! Dezső nem mert ez örömhírrel maga menni anyjához. Fannyra bízta, hogy készítse rá elő; hiszen meglehet, hogy az öröm megölte volna. Azt mondták, hogy Lorándnak hivatalos elintézendői vannak, a mik egy napra Lankadombra szólítják s Topándyval együtt útnak indultak. Topándy be volt avatva a titokba, s gondolta, hogy neki Loránddal kell menni: násznagyra lehet szükség. Loránd körül egészen átváltozott a világ; ő azt hitte, hogy «körüle», pedig «benne» volt az átváltozva. Valóban újjá születve: egészen más emberré lett, mint volt tegnap. A tegnapi zajos jó kedv olyan rosszul rejté a halálmegvető elszántságot, mint a milyen jó árulója volt mai mélázása a szívet eltöltő boldogságnak. Az egész úton Dezső alig vehette szavát, de arczán olvashatott mindent, a miről gondolkozik; s ha egyszer-egyszer megszólalt, magasztalva a szép májusi mezőt, abból is kitalálhatá, hogy a szív is tavaszt érez belül. Milyen szép ismét élni, boldognak, vidámnak lenni, reményleni, a jövőtől jót várni, szeretni, és szerelmében büszkélkedni, fölemelt homlokkal járni, egynek mindene lehetni! Délre megérkeztek Lankadombra. Czipra kifutott eléjük s összecsapta kezeit. – Magukat kergették! Hogy már itthon vannak. Most ugyan ebéddel nem várta senki. Loránd volt az első, a ki leugrott a szekérről, nyájasan nyujtva a leánynak kezét. – Megjöttünk, Czipra hugom. Ha nem is vártál ebéddel, jut a tiedből nekünk is. – Nem abból. Szólt a leány suttogva és elpirulva. Tudja, hogy én a cselédek ételéből szoktam enni, mikor maguk nincsenek itthon, s még vendéget is hoztak. Kicsoda az az úr? – Az az öcsém, Dezső, nagyon jó fiú. Csókold meg szépen, Czipra hugom. Czipra nem parancsoltatott magának kétszer; Dezső megkapta a csókot. – Most aztán adj neki szobát; ma itt maradunk. Nekem pedig küldj a szobámba mosdóvizet, nagyon porosak lettünk az úton; pedig ma szépek akarunk lenni. – Igazán? – Czipra azzal kézenfogta Dezsőt s a míg szobájáig elvezeté, egész élete históriáját kikérdezte: hol lakik? miért nem látogatta meg Lorándot hamarább? van-e már neje! jön-e még ide vissza valaha? Dezső már annyit tudott Loránd leveleiből Czipra felől, hogy a szegény leány minden kérdésére szívesen felelhetett, s az első látásra szíve minden titkát kibeszélte előtte. Jaj, hogy örült annak Czipra. Loránd pedig be sem várta az ezúttal hátul jövő Topándyt, hanem futott szobájába. Az a levél! Az a levél! – Ez volt eszében az egész úton. Legelső volt: azt kivenni a zárt fiókból és elolvasni. Ezúttal nem tanakodott magában hosszasan, feltörje-e a pecsétet? El is szakadt a boríték a kezében, a mint e pecsét nem akart engedni. És azután olvasta a következőket: «Uram.» «Azon percz, melyben önnek nevét meg kelle tudnom, örök választófalat emelt közöttünk. Annak az emléknek, a mi önt terheli, folytatása nem lehet a kettőnk közötti szövetség. Ön, ki a szerencsétlenségbe rántá le anyámat s abban hűtlenül elhagyá, nem ajánlhat nekem boldogságot s nem követelhet tőlem. Én Tátray Bálintot meg fogom könyezni, mint halottamat, kinek ábrándjaim adtak éltet, s kit a hideg való eltemetett; de Áronffy Lorándot nem ismerem. Ezt kötelességem önnek elmondani, s ha ön, mint hiszem, lovagias ember, úgy ön is tartozásának fogja venni, hogy, ha az életben találkozni fogunk, arról, a mi Tátray Bálint volt: többé ne emlékezzék.» «Isten Isten önnel.» – «Melanie.» Loránd vert szívvel rogyott le székére. Hát ez volt a megcsókolt levél tartalma? Ez volt abban a levélben, a mit a halálország küszöbén nem mert fölnyitni, nehogy a boldogság, a mi abból reá sugárzik, megrendítse léptei szilárdságát. «Ah! hisz ezek könnyűvé akarták rám nézve tenni a meghalást.» «Ilyen levelet írni énnekem! Ilyen szavakat mondani, annak, a kit valaha szerettünk.» «Hiszen igaza van. Nem voltam a bibliai József Putifárné ellenében; de a szerelem nem kezdődik-e bocsánaton? Vádoltam-e én őt a gyűrű birtokáért, a mit a vízbe ejtett? s kitől tudhatja ő, hogy az én bűnöm nagyobb volt-e e vízbedobott gyűrűnél?» «És ha hajam száláig elmerült bűnös volnék abban, a mivel vádol, lehet-e egy angyalnak, a ki semmit sem tudhat arról, mi történik a pokolban: ily hideg szavakat adni ilyen gondolatnak?» «Meg akartak ők engemet ölni!» «Be akarták mögöttem zárni az ajtót, mint nápolyi Johanna tett férjével, mikor az gyilkosaival küzdött.» «És tisztára akarták mosni az orgyilkost, rám vetve a vádat, hogy megöltem magamat megvetett szerelemért.» «Mindent jól tudtak, mindent kiszámítottak hideg kegyetlenül. Megvárták az órát, a mikor jönni kell, s kiköszörülték a kést, mielőtt kezembe veszem.» «És én még sem fogom őt soha gyűlölhetni! Szívembe döfte a tőrt és én csak a csókra emlékezem, a mit adott…» Szelid kéznyomás érinté vállát e perczben. Zavarodottan tekinte föl. Hát Czipra állt a háta mögött. A szegény czigány leány nem engedheté, hogy más szolgáljon Lorándnak; ő maga hozta el neki a mosdóvizet. A leány arczán látszott a gyöngéd rémület, ő rég szemlélhette Lorándot így, tőle észrevétlenül. – Mi baja? – kérdezé tőle, remegő aggodalommal. Loránd nem tudott szólni. Csak az elolvasott levélkét mutatta fel neki. Czipra nem érti az irást. Czipra nem tudja azt, hogyan lehet néma betükkel valakit megmérgezni, szívet fenékig megsérteni, megölni? csak azt látja, hogy Loránd a levéltől beteg. Ismeri azt a rózsaszín papirt, ismeri azokat a finom vonásokat. – Ezt Melanie írta! Válasz helyett Loránd egy keserű, mondhatlan fájdalommal teljes tekintetet vetett arra a levélre. És a czigány leány elérti, mi van e tekintetben mondva? mi van abban a levélben írva? s vadállati dühvel kapta ki azt Loránd kezéből és szikrázó szemekkel, szilajon tépi azt ezer darabra, s a földre vágva, eltapossa annak foszlányait, mint a hogy futó pókokat szoktak eltaposni. S azután két kezébe rejti arczát s ő sír Loránd helyett. Loránd odamegy hozzá s kezét megfogva, szomorúan mondá neki. – Látod, látod, nem azok a czigány leányok, a kiknek az arczuk barna, a kik sátor alatt születtek, a kik kártyát vetnek, abból imádkoznak. Azután Czipra kezét kezében tartva, sokáig járt vele alá s fel szobájában szótlanul. Egyik sem tudott a másiknak mit mondani. Csak gondolkoztak egymás felől, hogy lehetne ezt a másik szomorú lényt megvigasztalni? és nem találták ki soha. E szomorú mélázásból Topándy megérkezte veré fel őket. – Most egyre kérlek, Czipra, ha engemet szeretsz; – monda Loránd. Ha szereti-e? – Arról, a mit most láttál, ne szólj senkinek egy szót se. Velem nem történt semmi. – engemet e pillanaton túl ha szomorúan látsz, kérdezd meg, mi bajom? meg fogom vallani. De «az» a halovány arcz nem lesz azok között, a mikért gyászolok. Czipra örült e szónak. – Bátyám és öcsém előtt mutassunk derült arczot. Jó kedvünk legyen. A fulánkot nem látja senki. – S ki tudja, még a méh is belehalhat abba. Czipra baljóslatú arczczal távozott, ezt mondva. Az ajtóban még egyszer visszafordult. – A kártya mind megmondta ezt nekem az éjjel. Éjfélig mindig azt vetettem. Hanem magának még mindig áll a gyilkos. A Zöldruhás leány pedig még mindig védi. – Lássa: én ilyen bolond vagyok. De ha nincs más, a miben higyjek. – Lesz Czipra más is; – szólt Loránd, – most öcsémmel elutazom, az ő lakodalmát megülni, akkor visszatérek. Ekkor aztán nem kellett Cziprát biztatni többet, hogy legyen egész nap jó kedvű. Önként is jött neki. Szegény leány: olyan kevés elég volt neki, hogy boldog legyen. Loránd pedig, a hogy Czipra eltávozott, felszedegette a földről a széttépett, eltaposott papirrongyokat, nagy gonddal összeilleszté őket az asztalon, míg szó szóhoz talált, s akkor még egyszer és újra elolvasá azt. Szobája ajtaja előtt léptek hangzottak, vidám beszéd, nevetéssel vegyest, Topándy és Dezső jöttek hozzá; Loránd szétfujta asztaláról a papirrongyokat, elrepültek szanaszét, s azzal ajtót nyitott s ő lett a harmadik nevető alak mellettük. XXII. A tudtán kivül rém. – Min nevettek hát olyan nagyon? – Hallod-e, mi tanácsot adott nekünk Czipra? – szólt Topándy. – Minthogy ő bennünket ebéddel nem várt, azt indítványozza, hogy menjünk át Sárvölgyihez, ott nagy trakta lesz ma. Valakit várnak. – A ki valószinűleg nem fog az ebéd idejére megérkezni – tevé hozzá Dezső. Czipra a folyosó túlsó végéről beleszólt a társalgásba. – Itt volt nálam a vén gazdasszony Sárvölgyitől. Tortasütőt kért kölcsön, meg jeget; mert ma a Gyáli úr vissza fog érkezni Szolnokból. – Vivát! – mondá rá Topándy. – S minthogy azt látom, hogy maguk az ifjú urat ott felejtették, hát már most csak menjenek el maguk Boris asszony süteményét elkölteni, különben megint engemet átkoz össze. – El is megyünk, Czipra hugom; – szólt Loránd. – Igen, igen; ne tessék rajta nevetni. Vedd a kalapodat Dezső: elég szépen kicsipted magad falusi látogatáshoz; megyünk át Sárvölgyiékhez. – Sárvölgyiékhez? – szólt Czipra, kezeit összecsapva s már erre ő is közelebb jött Lorándhoz. – Maguk Sárvölgyiékhez akarnak menni? – Nem épen Sárvölgyi kedvéért, – szólt Loránd igen komolyan, – a ki különben igen kegyes, jámbor férfiú, hanem vendégeiért, a kik Dezsőnek régi ismerősei. Nem is mondtam még neked Dezső. Bálnokházyné és leánya itt vannak Sárvölgyinél valami pörös ügyben. Azokat, ha már egy faluban vagyunk, nem kerülheted el. – El lehetnék ugyan náluk nélkül, – viszonzá Dezső közönynyel; – de nem bánom, látogassuk meg őket, nehogy szándékot lássanak a kikerülésben. Te beszéltél már velük? – Oh igen. Mi jó hangulatban vagyunk egymáshoz. Loránd áldotta magában egykori óvatosságát, hogy Melanieről sohasem írt Dezsőnek egy szót is. Úgy látszik, Dezső sem járt utána, hogy gyermekkori eszményképe hova tűnt el? Más kép foglalta el helyét. – Azonkívül is, minthogy Gyáli az asszonyságok ügyvédje, ki holmi pörös egyezséget lett volna itt létrehozandó Sárvölgyivel s minthogy Gyálit, te kedves barátom, manu propria expediáltad ki Szolnokból s az rögtön postára ült s azóta Pesten van; ha odább nem futott; tehát egyúttal hivatalos kötelességed is magyarázatot adni az ügyvédjükre várakozóknak, hogy hova tetted az emberüket? Ha van bátorságod hozzá? Dezső eleinte húzódott a látogatástól, hanem az utóbbi megbízás és bátorságának kétségbevonatala megejték akaratát. – Hogy van-e bátorságom? No azt majd meglátod. És egyúttal azt is meg fogod látni, hogy milyen szóbeli védelmet tudok ügyvédileg hevenyészni? Fogadom, hogy ha én előadom az esetet, ők maguk is nekünk fognak igazat adni. – Oh tedd azt, kérlek. – Szólt Loránd, tréfásan összetett kézzel könyörögve öcscsének. – Meg is teszem. – Siess hát, hozd a kalapodat és menjünk. Dezső elszánt léptekkel indult a kalapjáért. Czipra utána nevetett. Ő tudta, hogy mi lesz ebben a nevetni való? Ez a menyasszony előtt fogja a vőlegényt meggyalázni. Hogy mivel? azt ő maga sem tudta; de annyit a férfiak beszédéből már kivehetett, hogy Gyálit valami égrekiáltó gyalázatért ez éjjel a társaságból kivetették. Tegnap óta ő is gyűlölte ezt az embert. Loránd pedig a boszúállás kéjétől szikrázó szemekkel nézett távozó öcscse után. Topándy megfogta Loránd kezét. – Ha hinném a kherubimokat, azt mondanám: egy öldöklő angyal szállt beléd, a ki ezt a gondolatot sugallta neked. Tudod-e azt, hogy Dezső oly szakasztott mása annak az alaknak, a mi atyád volt, midőn az akadémiákról hazakerült; arcza, termete, hangjának zengő mélysége, a szemeiben fel-felvillanó tűz, s az a megölő szemöldökránczolás. S te most ezt a fiút odaviszed Sárvölgyi elé, hogy végig regéltess vele egy irtóztató történetet egy emberről, ki jó barátját a legördögibb módon akarta megölni, épen úgy, mint ő. – Csitt! Dezső nem tud erről semmit. – Annál jobb. Egy élő lény, a ki nem sejti, hogy ő arra az emberre nézve, a kit meglátogat, a legfélemletesebb túlvilági rém. A megölt apa, ki fiában feltámadt! – Ezért a bekövetkező óráért egyet elismerek az eddig tagadott fogalmak közül: – a pokol létezését… Dezső visszatért. – Nézz körül bennünket, Czipra hugom, – szólt Loránd a mindig közelében tévelygő leányhoz. – Elég szépek leszünk-e? Megakadhat-e rajtunk a szépek szeme? – Menjenek, – monda Czipra, tréfás haraggal megtaszítva Lorándot; – mintha nem jól tudnák azt maguk. Vigyázzanak inkább magukra, hogy ott ne vesszenek. Az ilyen szép legényeket hamar elkapják ám. – Nem, Czipra! mi visszatérünk hozzád – szólt Loránd, oly gyöngéden szorítva magához Cziprát, hogy Dezsőre nézve fölösleges maradt minden további kérdezősködés azon tárgy felől, a miért tulajdonképen Loránd ide hozta őt. Helybenhagyta bátyja választását: a leány szép, természetes, jó kedélyű, s látszik, hogy szereti. Mi kell több? – Ne félj, Czipra hugom; nem maraszt ott bennünket senki szép két szeme. – Ejh, nem is a szép szemektől féltem én magukat – szólt Czipra csintalan fürgeséggel csúszva ki Loránd karjából – hanem Boris asszony tortájától: – az itt nem lesz. Erre aztán mind a hárman nevettek: utoljára még Dezső is; pedig ő nem tudta még, hogy miféle mythologiai ijesztő szörny lehet egy olyan balsorsszülte czukorsütemény, a mely Boris asszony kezéből kikerül? Topándy mind a két fiút megcsókolá. Sajnálta, hogy ő is velük nem mehet s kérte Lorándot, hogy csak maradjanak ott sokáig. Czipra a kapuig kikisérte őket. Loránd ott kezet szorított vele, s szép gyöngéden megcsókolta a leány kezét. A leány nem tudta, hogy szégyenelje-e azt, vagy örüljön neki? Azután háromszor is visszafordult Loránd, míg Sárvölgyi lakáig értek, s kezével köszöngetett Czipra felé. Dezsőnek semmi további felvilágosításra sem volt már szüksége ebben a pontban. Azt hitte, hogy a legjobban van értesülve. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Borcsa asszonynak pedig azalatt volt drága dolga otthon. – Az is bolond volt, a ki azt kitalálta, hogy valami vendégséget bizonytalan időre rendeljen meg. Nem tudni: egy órakor, két órakor, három órakor, este, vagy éjfél után lesz-e itt az, a kire várakozni kell? Húszszor is kifutott már az utczaajtóba, megnézni, jön-e már? még sem jön? Minden kocsizörgés, minden kutyaugatás kicsalta az utczára, a honnan aztán annál mérgesebben tért vissza, dohogva: – A leves mind elfő már, négyszer is fel van töltve már. A lepény szilánkká száradt. A kappan olyan már, mint a csontváz. A felfújt kása mind összeesett. Szerencse, hogy a fánkot még tegnap kisütöttem, azt ma csak fel kell melegíteni: úgy nagyon jó lesz. De hol az ördögbe is jár az a pipogya városi gavallér? Verje meg a csoda a nagyvárosi bélét, ha még ennyi időre sem éhezett meg. Néha egy-egy rémgondolat is felsüstörgött előtte rántásos serpenyőjéből. – Hátha az a czigányleány megint? Ármány-adta czigány leánya! Még kitelik tőle, hogy a mint ott ő náluk leszálltak az urak: ezt a vendéget is megreggelizteti magánál s csak úgy ereszti vissza. Ez ugyan képtelenség volna, minthogy a városi úrfi az itteni kisasszonynak mátkája; de a czigány leánynak is átkozott szemei vannak. Aztán sok mesterséget tud: megbabonázza az embert. Az átkozott czigány leány; mikor valami babonát mond, hát attól az ő fánkja mind szép szalagot kap körül, másik babonamondására meg az én fánkom mind úgy összezsugorodik a forró zsírban, mint a furkó; pedig ugyanabból a lisztből való, ugyanazzal az élesztővel. Ez a fertelmes czigányleány sok ilyen megrontásra képes. Ne is mutatta légyen magát valaki a háziak közül, Borcsa asszony láttávolában, mert kikapta tőle a magáét. – No, a nagyságos úr megint hozott a nyakamra olyan vendéget, a ki azt hiszi, hogy este harangozzák a delet. Kár volt tegnapra nem invitálni; akkor talán mára csak megérkezett volna. Én mindent akár újból kezdjek el főzni. – Mondhatom, hogy derék vőlegény az ilyen, kisasszony! A ki várat magára. Ha én ilyen szép kisasszony vőlegénye volnék, fél nappal hamarább jönnék az ebédre, nem fél nappal később. No iszen lesz ezzel kínja, ha valaha otthon főzet. Hanem iszen Bécsben nem főznek otthon. Minden ember vendégfogadóból él. Ott lehet délután hat órakor ebédelni. Legalább, a mit a délben ebédelők meghagytak, azt összevagdalják s csinálnak belőle új kófernyát a később jövő úri vendégeknek. Köszönöm alássan! Végre mégis épen az utolsó kutyaugatásnál, melyre Borcsa asszony már ki sem méltatá tekinteni a konyhából, többszörös férfi-léptek hangzanak a folyosón; s midőn e hangra Boris asszony nagy felkészüléssel előrohan, hogy majd mint megmutatja ő most mindjárt annak a bécsi úrnak, mint szokás a vendégszeretetet élőszóval kifejezni itt az alföldön? nagy bámulatára nem a bécsi gavallért, hanem a szomszéd úrfit látja maga előtt egy másik idegen úrfival. – Lehet az uraságokkal szólni? – kérdi Loránd a feltüzelt amazontól. – Igenis. Odabenn vannak a nagy szobában. Hát azt a bécsi urat nem hozták el? – Az csak ebéd után fog eljönni, – szólt Loránd, ki ráért Borcsa asszonynyal még humorizálni is. Azzal bementek, Borcsa asszonyt ott hagyva a kétség maró kigyóinak martalékul. – Vajjon való volt-e ez, vagy tréfa? Vajjon mit akarnak ezek itten? Vajjon miért nem hozták el azt, a kit elvittek? Vajjon soká fognak-e ezek itt maradni? Vajjon nem üt már bele a mennydörgő mennykő ebbe az egész vendégségbe? Az uraságok mind együtt voltak a nagy teremben. Ők is azt hitték, hogy az ajtóban hangzó léptek azt hozzák, a kire várnak. S nagyon türelmetlenül vártak már. Gyáli azt izente, hogy a mint menekülhet a szolnoki tivornyából, azonnal kocsira ül és visszatér. Melanie hullámzott hajfürtein gondoskodó anyai kéz nyomai látszottak, s Bálnokházyné maga is igen hatásos tünemény volt négy-négy hunczutkával a két halántékától a homlokán körül; még Sárvölgyi is előkereste e napra fecskefarkú fekete frakkját, akkori időben a tisztelgési gála kizárólagos jelmezét. Nagyon nagy ünnepélyre készülhettek itt ma! Mikor aztán a három, udvariasan elősiető alak előtt megnyilt az ajtó, s a két testvér belépett rajta: egy ijedelemmé vált mind a három mosolygó tekintet. «Hát te még közelíthetsz hozzám?» Ez volt Melanie ijedelme. «Hát te még nem haltál meg?» Ezt kérdezé Bálnokházyné tekintete Loránd arczától. «Hát te föltámadtál-e?» Ez a kérdés volt Sárvölgyi merev tekintetében, melyet Dezső arcza igéze meg. – Testvérem: Dezső. – Szólt Loránd, elfogulatlan bizalmas hangon; bemutatva az öcscsét. Tőlem hallotta meg nagysádtok ittlétét, azért meg fog bocsátani Sárvölgyi úr, ha öcsém kivánatának engedve, nehány perczét látogatásunkkal elraboljuk. – Kérem: tessék helyet foglalni. Örülök a szerencsének: – szólt Sárvölgyi, oly szorongatott hangon, mintha a torkát fojtogatná valami láthatatlan kéz. – Úgy-e nagy fiú lett ebből a Dezsőből, nagysád? – szólt Loránd, Bálnokházyné és Melanie közt foglalva helyet, míg Dezső Sárvölgyivel szemközt ült le, ki folyvást nem bírta róla szemeit levenni. – Nagy és szép fiú. – Bizonyítá Bálnokházyné. – Milyen kicsiny volt még, mikor Melanievel együtt tánczolt! – S milyen féltékeny volt bizonyos emberekre. Ennél a szónál hárman is vetettek intő tekintetet Lorándra, hogy «ne tovább!» Bálnokházyné, Melanie és Dezső. Milyen indiskrétek ezek a falusi emberek! Különösen Dezsőnek igen megnehezült, az ilyen bevezetés után, kellemetlen mondókájához hozzá kezdeni. Loránd pedig valóban jó kedvre volt hangolva. Az a látvány, hogy tegnapelőtti kedvese milyen ünnepélyes piperével készült megülni azt a napot, melyen szegény nyomorult, eldobott szeretője magát főbelőni tartozik, olyan humort keltett szívében, a minek lehetetlen volt szavaiban meg nem érzeni. Csak azért is ezt folytatta.