# Mire megvénülünk (2. kötet) ## Part 7 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/mire-megvenulunk-2-kotet-47542/index.md És a midőn azt mondta, hogy ne szeressem még, akkor kényszerített, hogy még jobban szeressem. – Mennyivel magasabb vagy nálamnál! Hiszen elfut az a rövid két év is, mint a többi. Nem tegnaptól fogva gondolunk mi egymásra, s a míg megvénülünk, elég időnk lesz boldognak lenni. Én várok s e várásban nekem elég örömöm van. Oh mint szerettem volna e szóért megcsókolni; de sokkal szentebb volt előttem ez arcz, minthogy szentségtörésnek ne tartottam volna azt ajkaimmal érinteni. – Mi tehát maradunk, a hogy voltunk. – Jól van. – Semmi szó erről még két esztendeig, a mikor Loránd tilalma alól becsületszavad felszabadul, s te felfedezheted, hogy ő hol van? Miért e hosszas titkolózás? azt én nem értem: titkaitokba soha sem igyekeztem mélyebbem behatni, mint a mennyire magatok hívtatok; de ha fogadást tettél rá, tartsd meg; s ha e fogadással tíz évig tartó gyászt öltöttél fel családoddal, magaddal és velem; viseljük azt, míg le nem szakad rólunk. Én megszorítám a kedves leány kezét; elismertem, mily szörnyű igaza van; ő aztán vidor, játszi kedélylyel sietett anyámhoz vissza, és soha senki nem vette volna észre arczáról, hogy ő néhány perczig komoly is tudott lenni. És még egy merész kisérletet koczkáztattam e tárgyban. Lorándnak írtam, elébe terjesztve, hogy bizony már olyan tiszta a láthatár köröskörül, hogy ő akár trombitaszóval járhatja körül az országot, hirdetve, hogy ő ez és ez, s nem fog senkire találni, a ki őt elfogja; minthogy tehát úgyis mindegy, akár tíz év, akár nyolcz; engedje el már azt az utolsó két évet, s bocsásson bennünket magához. Erre aztán Loránd ezt a rövid sort írta vissza: «A mire becsületszavunkat adtuk, arra nem szoktunk alkudozni.» Ez rövid elutasítás volt. Többször aztán nem alkalmatlankodtam neki ezzel a kéréssel. Vártam és tűrtem, míg a napok letelnek… … Oh Loránd! Én te érted két évet adtam oda a mennyországból e földön! XX. A végzetes nap. Végre tehát eljött ez is! A napokat számláltuk már, a mik még hátra vannak. Egy héttel a határnap előtt levelet kaptam Lorándtól, melyben arra kér, hogy ne menjek eléje Lankadombra, hanem inkább adjunk találkozót egymásnak Szolnokon; nem akarja ez érzékeny jelenetet Topándy sarcasmusai által megrontani. Nekem így is jó volt. Napok óta minden készen állt már az útra. Elékeresgettem mindent, a mi emlékül maradt rám a tíz év előtti időkből, midőn Lorándtól elváltam, az utolsó emléklapig. Ez foglalta el most minden gondolatomat. Nagyon hasztalan fáradság lett volna tőlem a nők előtt arról beszélnem, hogy az út milyen rossz ilyenkor az Alföldön; hogy egy nappal később Loránd úgy is hozzájuk jön. Nem is kisérlettem meg, hogy őket lebeszéljem az útról. Ki maradt volna közülök ilyenkor otthon; ki engedte volna el egy perczét is annak a napnak, a mikor már Lorándot ölelni szabad? Mind eljöttek velem. Egy nappal hamarább érkeztünk Szolnokra, mint Loránd; csak arra kértem őket, hogy addig maradjanak szobájukban, míg én beszéltem Loránddal. Megfogadták és benn maradtak egész nap a fogadó egyik szobájában, míg én egész álló nap az udvaron ácsorogtam, lesve minden érkező kocsit. Pedig ezuttal szokatlanul sok vendége jött a fogadónak; Topándy víg czimborái a környékből, kiknek Loránd itt adott találkozót. Néhányat ismertem személyesen, a többit híréből. Azokkal is hamar megvolt az ismeretség. Mindannyian azzal a tudomással jöttek, hogy ma egy víg éjszakát fogunk tölteni annak az örömére, hogy Loránd ismét visszatér a nagy világba, honnan mint nemzeti martyr, eddigelé száműzve volt. Nekem csak az tűnt fel különösen, hogy minek írta hát nekem Loránd azt, hogy nem akarja első viszonttalálkozásunk elégiai hangulatát a lankadombi stoicusok lármája által zavartatni, ha az egész epicuri szövetséget mind ide csődíti? a mi összejövetelünknek majd nagyon is dythyrambi hangulatot fog adni. No de hát legyen mulatság. Én a mulató embereket is szeretem. Késő este volt már, midőn egy ötlovas hintó hajtatott be a fogadó udvarára; a legelső kiszállóban Gyálit ismertem fel. Hát ez mit keres itt köztünk? Utána egy virgoncz öreg úr szállt ki a kocsiból, fölfelé fésült bajuszára, neki hegyesedő szemöldökeire, a régi időkből emlékeztem. Ez nagybátyám, Topándy. Csodálatos! Loránd azt írta, hogy épen ő miatta keres egy közönyös találkozó helyet. Topándy egyenesen felém jött. Oly komoly volt az arcza, midőn hozzám érve, kezemet megfogta, hogy szinte megzavart vele. – Te Áronffy Dezső vagy? mondta; s két kezével megfogta vállamat, hogy szemembe nézzen. Ha nem mondod is, rád ismerek. Mintha csak boldogult atyádat látnám magam előtt. Oly szakasztott hasonlatosság! Ezt már sokan mondták, hogy atyám ifjúkori arczához nagyon hasonlítok. Topándy azzal érzékenyen megölelt. – Hol van Loránd? – kérdezém én tőle. Nem jött el? – Más szekéren jön utánunk; – felelt ő, s egész hangján felismerhető volt a legnagyobb meghatottság. Mindjárt itt lesz. Ő nem szeret hintóban ülni. Maradj itt és várj reá. Azzal a körüllézengő czimborákhoz fordult: – Mi meg, pajtások, menjünk addig a terembe Hagyjuk ezeket a fiúkat magukra, mikor találkoznak. Tudhatjátok, hogy ilyen jelenethez nem kell publicum. Tehát előre! marsch, nemes galléria! Ezzel beterelte valamennyi pajtást a folyosóról: Gyálinak arra sem adott időt, hogy elmondhassa, mennyire örül találkozásunknak. Egyre talányosabb lett előttem ez összejövetel. Hisz Topándy maga érzi azt legjobban, hogy mi ebben az órában az átérezni való? Mi szükség volt őt kerülnünk? Most zörgött a szekér, a két paripa vágtatva nyargalt be az udvarra, a könnyű úti kocsival. Ő maga hajtotta a lovakat. Alig ismertem rá. Nagy körszakálla, röviden nyírt haja, portól lepett arcza egészen más alakot állítottak elém, mint a milyennek én szoktam Lorándot albumomba lerajzolni, képzelet után, a hogy én hittem őt magam előtt látni, s a hogy anyám és nagyanyám igazítottak rajta, hogy de biz ilyen, meg olyan; ez hiányzik, ez a vonása más, ez több, ez kevesebb, ez másként van; számtalanszor mulattunk mi ezzel. Loránd egyik képhez sem hasonlított, a mít én rajzoltam. Izmos, erős, nyers falusi gavallér volt. A mint leugrott a szekérről, egymás elé siettünk. A fogadói udvar közepe nem volt arra való, hogy itt egymással valami érzékeny jelenetet játszunk el. Különben sem szerette egyikünk is a komédiázást. – Jó estét, öreg! – Jó estét bátyám! Ez volt mindössze, a mit egymáshoz szóltunk, kezet szorítottunk, megcsókoltuk egymás arczát s siettünk be az udvarról, egyenesen a czimborákkal telt terembe. Azok falrengető éljennel fogadták Lorándot, Loránd mindannyival sorba csókolódzott. Valami elkeserült megyei szónok dikcziót is akart hozzá tartani, de Loránd azt mondta, hogy tartsa ezt akkorra, majd ha bor lesz az asztalon; a száraz toasztokat nem kedveli. Azután ismét visszakerült hozzám, s megfogta két kezével az arczomat. Terringettét, öreg; hiszen te egészen megtollasodtál! Mi a mennykő? Én azt hittem, hogy most is olyan kis gyerek vagy, s iskolába jársz. Hiszen félfejjel magasabb vagy, mint én. Még megérem, hogy meg is házasodtál, tudtom, hírem nélkül. Micsoda? Loránd úgy hányivetiskedett, mintha azt előttem akarná velem éreztetni, hogy ámbár én már férfi vagyok; azért ő nekem mégis bátyám. Jó, jó. Hanem én azért karonfogtam s félrevontam őt egy szögletbe. – Kedves bátyám. Anyánk és nagyanyánk is itt van. Erre szilajon kirántotta karját kezemből. – Ki mondta neked, hogy ezt tedd? – dörmögött rám ingerülten. – Csak csendesen, kedves Loránd. Nem követtem el semmi hibát, még alakhibát sem. Te holnap lesz tíz esztendeje, azt mondtad, hogy tíz év mulva mondhatom meg anyámnak, hol vagy? Aztán te magad írtad, hogy a mai napon legyek Szolnokban. A holnap adandó válaszszal tartoztam anyámnak, a mai megjelenéssel neked. Szolnok a mi lakóhelyünkhöz két napi járó föld; tehát – hogy mind a két kötelezettségemnek eleget tegyek, magammal kellett őket hoznom ide. Loránd éktelenül dühös lett. – A kaszakő üssön meg minden prókátort, a hány a világon van! Most ihol van, kileguléjuskodol a legvilágosabb igazságomból. – De, hát kedves Loránd, bánt tégedet az, hogy ők, szegények, egy nappal hamarább lássanak meg téged? – Jól van. Kezd rá! – Bolond beszéd. – Itt mi most egy jó napot akartunk magunknak csinálni, s te most elrontod vele. – Hát hisz azért mulathattok, a meddig tetszik. – Igen? a meddig tetszik! s aztán akkor azon részeg disznó módra menjek az anyámnak magamat bemutatni, úgy-e? – Nem szoktál te részeg lenni soha, Loránd. – Ejh, mit tudod te? Én nagyon garázda vagyok, mikor bekaptam. Bolond gondolat volt ez tőled, öreg. – Hát, tudod mit? Tedd a találkozást előbbre, s azután a mulatságot. Loránd kicsinyben mult, hogy birokra nem kelt velem ezért a szóért. – Mondtam már, egyszer mindenkorra, fiskális úr, hogy nem alkuszunk! Itt nincs transactio, – fiskális úr! – Már azért csak ne fiskális urazz. – Megállj hát. Ha te olyan átkozottul pontos tudtál lenni a napok kiszámításában, hát még én majd tökéletesítem az astronomiai és chronologiai tanulmányaidat. Vedd elő az órádat, s igazítsd az enyimhez. Mikor szavadat adtad, Pozsonyban, a barátoknál épen háromnegyedet ütött. Tizenkettőre. Holnap este háromnegyed tizenkettőre szabadul fel a becsületszavad, akkor aztán tehetsz velem, a mit akarsz. Én nagyon rossznak találtam ezt a hangot, s kedvetlenül fordultam félre. – No, no; ne neheztelj öreg; szólt aztán Loránd, odahúzott magához és megölelt. Ne haragudjunk mi még ma egymásra, ha eddig nem haragudtunk. De azt látod, hogy micsoda helyzetben vagyok? Ennyi korhely pajtást, ennyi istentagadót összecsődítettem, nem tudva, hogy te anyámmal együtt jösz. És ezek nekem tíz évig hű bajtársaim voltak, sok rossz, sok jó napot megosztottam velök; nem mondhatom most nekik, menjetek Isten hírével, mert az anyám itt van. Én sem tehetem, hogy fancsali pofával üljek itt közöttük reggelig. Reggel tehát el leszünk mindnyájan ázva. Én, ha győzöm is a bort, de a fejem nehéz lesz utána. Szükségem van arra a néhány órára, a mit kértem tőled, hogy kiheverjem magamat, s azután tisztult fővel léphessek szegény kedveseim elé. Magyarázd meg ezt nekik. – Ők tudják azt már, s holnapnál elébb nem is kérdezősködnek utánad. – No, így hát szent a béke közöttünk, öreg. Mikor aztán a társaság látta, hogy már kimagyaráztuk magunkat s parolázni kezdünk, odacsődült mindenki körénk, s azután lett olyan lárma, hogy én most sem tudom, ki miről beszélt benne? Annyit tudok, hogy Gyáli Pepi egy párszor belém akart kötni, hogy valami beszélgetést kezdjen s hogy olyankor mindig a hozzám legközelebb esőtől kérdeztem azt, hogy «meddig szándékozik itt mulatni?» «hogy érzi magát?» s más ilyen meglepő bárgyuságot. Ezalatt megteríték a hosszú asztalt a terem közepén; felrakták a borokat, előhozták a párolgó, illatos ételeket, kinn a folyosón rárántotta a mezőtúri banda a hallgató nótát s kiki iparkodott helyet foglalni. Nekem oda kellett az asztalfőre ülnöm Loránd mellé. Balról Loránd mellett ült Topándy, jobbról én mellettem Gyáli Pepi. – No öreg, ma te is velünk iszol, úgy-e? – szólt hozzám dévánkodva Loránd, s pajtásosan átölelte a nyakamat. – Nem, bátyám, tudod, hogy én soha sem iszom bort. – Soha sem? Még ma sem? Még az én egészségemért sem? Ránéztem. Miért akar ez ma engemet különösen leitatni? – Nem, bátyám. Tudod, hogy fogadásom tartja, hogy nem iszom bort, s becsületes ember megtartja azt, a mit fogadott, akármilyen absurdum is. Soha sem felejtem el azt a tekintetet, a mit e szónál Loránd vetett rám. – Igazad van, öreg. Azzal megrázta a kezemet. Becsületes ember megtartja a fogadását, akármilyen absurdum is… És a míg ezt mondta, oly komoly volt: oly riasztó hidegséggel nézett a mellette ülő Gyáli szemébe. Az pedig mosolygott. Azokkal a szép leányos, gömbölyű ajkaival olyan nyájasan tudott mosolyogni. Loránd vállára ütött. – Hallod-e ezt, Pépó? Az én öcsém megállja, hogy nem iszik bort, mert a becsületes ember megtartja a fogadását. Jól teszed, Dezső! Ki mit kimondott, legyen ura szavának. Aztán röviden hozzáfogtak a dáridóhoz. Sajátos tanulmány egy bornemisszára nézve végig nézni egy egész éjszakai férfi-tivornyát, egészen józan fővel; s e divina komédiában, hol tudtán kívül mindenki szerepel, egyedül lenni publikum és kritikus. Az első felvonást megkezdik a toasztok. Kinek az Isten hazánkban szónoki tehetséget adott (s kinek ne adott volna?), fölemeli poharát, csendet kér, eleinte kap is, később stentori hangerőfeszítéssel eszközöl – ha nem kap; s igen komoly arczczal, igen komoly frázisokat mond; az egyik tudja czifrázni, a másik győzi pathossal; harmadik a classikusokból idéz, negyedik humorizál, s maga elneveti a javát, s valamennyi végzi nagy pohárcsöngéssel, ölelkezéssel, csókolózással; a trombitatusban elvesző éljen harsogása mellett. Később tüzesebb szónoklatok jőnek: hazafi-keservek általános kifakadása. Az agyak mind jobban áthevülnek: mindenki ráül kedvencz pálczalovára s ugratja azt maga alatt; a nemzetgazdász, a művész, a gazda, a menyecskék lovagja, mind saját élményeiről kezd beszélni! minden szokásos megtartása nélkül a conversationalis tempóknak, hogy egyik ember várja ki, míg a másik elvégezte; sőt inkább egyszerre valamennyi beszél; egyik a másik szavába, míg utoljára az, a ki egy bús nótára rágyújt, valamennyi elől elveszi a vezetést; a dal általános lesz, s kiki magáért meg van a felől győződve, hogy szebben a világon sehol sem énekelnek. S e közben az asztal megtelik üres palaczkokkal. Azután a paroxismus egyre fokozatosan halad fölfelé. A ki eleinte szónokolt, most már dadog, belesül s káromkodással vágja ki a kudarczot; amott ül egy, ki már harmadszor kezdett valami beszédhez, de a multakért gyászoló keserv annyira elfojtotta érzelemtől túláradó keblét, hogy mindannyiszor könnyekben tört ki, az általános hahota közepett. Másik, ki már az egész czimboraságot végig csókolta, most a czigányok közé tör s azokkal csókolódzik rendre; testvériséget esküdve brúgosnak, klarinétosnak. Az asztal túlsó végén egy kholerikus természetű czimbora, ki minden tort verekedéssel szokott végezni, már kezd garázdálkodni, s öklével veri az asztalt, s esküszik, hogy azt, a ki őt megbántotta, még ma meg fogja ölni. Szerencséje, hogy nem tudja, kire haragszik? A víg danoló nem tartja már elégnek a jó kedvre, hogy torkát neki ereszsze, tenyereivel tapsoljon és lábaival tomboljon; most már az üres palaczkokat, tányérokat kezdi a falhoz csapkodni s gyönyörködik benne, hogy ennyi cserép tanusítja diadalát. Egy félrecsapott kalappal, a szoba közepén tánczol nagymagában, abban a boldog meggyőződésben, hogy mindenki őt nézi, míg egy áldott természetű czimbora már odajutott, hogy feje hátrahanyatlik a szék támlájára, s csak olyankor neszel fel, mikor pohárkoczintásra szólongatják, akkor sem tudja már, hogy mit iszik: bort-e, vagy timár-csávát? Hanem azután később nem megy ily fokozatban a láz lefolyása. Ennek is, mint más lázrohamnak, megvan a krizise, melyen túl fordulat áll be. Éjfél után már a zűrzavaros lárma lecsendesül. A bor első hevítő hatása már lecsillapult. Egy-kettő, a ki nem birt vele megküzdeni, megadta magát, s azt lefektették aludni, a többi helyen maradt, s most már folytatják az ivást; nem azért, hogy mámort adjon, hanem virtuozitásból: mutassa meg kiki, hogy nem hagyja magát megverni a bortól. Ekkor kezdődik azután csak az igazi hősök szerepe. A kiknek az első pohár nem oldotta fel mindjárt, s a tizedik nem kötötte le nyelvét. Most kezdenek el aztán csendesen inni s ivás közt anekdotázni. Egyik ember nem vág már a másik szavába; hanem mikor amaz elvégezte a magáét, azt mondja «tudok én annál sokkal jobbat»; s rákezdi, hogy «itt meg itt történt, magam is ott voltam». Az adomák néha a trágárságokig mennek, s olyankor nekem rosszul esik Loránd kaczagását hallanom, oly tréfák fölött, a mikben a nők megvetése van kifejezve. Csak az nyugtatott meg, hogy ily késő éjfél utáni órában a «mieink» rég elnyugodtak már, nem lehetséges, hogy anyám, vagy más közülök, kegyelendő kiváncsiságból, a mellékajtón hallgatózzék, Loránd szavára lesve. Egyszer aztán Loránd vette át a társalgás vezetését. Azt hozta fel, hogy vajjon a világ minden nemzete közül melyik a leghíresebb ivó? Ő mindjárt a maga részéről előre kimondta, hogy a németet tartja a leghíresebb ivónak. Ez állítása természetesen nagy nemzeti ellenszegüléssel találkozott. A magyar elsőbbségét e téren sem engedék át. Akadt egy pár békülékeny kedély, a ki az által akart egyezséget létrehozni, hogy elfogadta majd az angolt, majd a ráczot elsőnek az ivásban: a mivel természetesen egyik vitázó felet sem elégítette ki. Loránd egymaga az egész ország közvéleménye ellen azt merészkedett állítani, hogy a németek a világon a legjobb ivók. Felhozott rá hirhedett példákat. – Halljátok ezt! Egyszer Batthyány herczeg két gönczi hordó aszút küldött ajándékba a hyberni konfratereknek. A drága magyar borra azonban rettenetes vám volt vetve a Lajtán túl. Az ajándékvevőknek húsz lázsiást kellett volna fizetni a borért, a mi nagyon szép pénz. A konfraterek tehát, hogy fizetni ne kelljen, s a bor se veszszen kárba, ott egy álló helyben a vámon kívül megitták a két gönczi hordó tartalmát. Ah, ennél kétszer-háromszorta jobb ivókat tudtak neki felhozni a Lajthán innenről. Loránd még sem engedett. – Hát mikor a te druszád, Henneberg Pépó, – mesélt Loránd, Gyálihoz fordulva, – azt a szokást hozta be, hogy a mint egy hosszú asztalnál együtt ültek, a vendégei fülönfüggőin végig egy zsinórt húzott, s akkor aztán valahányszor ivott, valamennyinek fenékig kellett űrítni a kupát, ha azt nem akarta, hogy a fülegombja leszakadjon. – Ah, az mi nálunk nem mehet, mert a mi füleink nincsenek kifúrva! – Kiáltá erre az egyik. – Mi iszunk kényszerítés nélkül is! – replikázott a másik. – Mindent megtesz a magyar, a mit a német meg tud tenni! Ez volt az általános felkiáltással elfogadott határozat. – Még a wartburgi pohárürítést is? – kiálta fel Loránd. – Mi az ördög az a wartburgi pohárürítés? – Hát a wartburgi czimborák megtették azt, mikor jó kedvük volt, hogy egy pisztolyt megtöltöttek keményen golyóra, akkor a pisztoly öblét megtölték színültig borral; azután felhúzták a pisztoly sárkányát, ilyenformán sorban kiüríték egymás barátságért ezt a furcsa poharat. (Látlak Loránd!) – Nos hát melyiteknek van kedve ezt a pohárürítést a német gavallérok után megcsinálni. Topándy közbeszólt: – Nekem nincs, de neked se legyen! – Nekem van. Ezt a szót pedig nem Loránd mondta, hanem Gyáli. Ránéztem. Ez az ember józanon maradt. Csak kóstolgatta a bort, a míg mások itták. – Ha van kedved, hát próbáljuk meg! – legénykedék Loránd. – Szívesen, csak tedd meg te elébb. – Én megteszem, de te nem fogod utánam tenni. – Ha te meg, én is meg. De én meg azt hiszem, hogy te nem fogod előttem megtenni. Rajtam egy világos gondolat rémlett át, mely egész testemet végig borzongatta Mindent látok: mindent értek most már; tíz év minisztériuma fel van fedve előttem: látom a futót, látom az üldözőt, s kezemben tartom mind a kettőt, olyan aczélszorítással, mintha Isten kölcsönözte volna ide e perczre pallosviselő arkangyala kezét. Beszéljetek csak! Loránd arcza egész lázasan ki volt pirulva. – Jól van, ficzkó! fogadjunk, ha tetszik. – Mibe? – Húsz palaczk pezsgőbe! azt itt megiszszuk. – Tartom a fogadást. – A melyikünk visszahúzza magát a tréfától, veszti a bánatpénzt. – Itt van! Mind a ketten tárczáikba nyúltak, s kivetettek az asztalra egy-egy száz pengőst. Én is a tárczámba nyúltam s kivettem belőle egy összehajtott papirt; de nem volt bankjegy. Loránd a hajdunak kiáltott. – Vedd elő a táskámból a pisztolyaimat. A hajdú odatette mind a kettőt eléje. – De megvannak-e igazán töltve? – kérdezé Gyáli. – Nézz be a csövébe, ott mosolyog rád a golyó aczélhegye. Gyáli jobbnak látta hitelt adni, mint a pisztoly csövébe nézni. – Tehát áll a fogadás, a melyikünk nem meri kiinni a magáét, fizeti a pezsgőt. Loránd fogta a poharát, hogy a bennelevő veres bort áttöltse a pisztoly öblébe. Az egész társaság elhallgatott e jelenet alatt, valami kínos feszültség ülte el a mámorkábított idegeket; minden szem odameredt Lorándra, mintha meg akarnák gátolni ez őrjöngő tréfa végrehajtásában. Topándy homlokán nehéz verítékcseppek gyöngyöztek. Én csendesen odatettem kezemet Loránd kezére, melyben a fegyvert tartá s e nagy csendesség alatt azt kérdeztem: – Nem jó volna, ha sorsot húznátok arra nézve, hogy melyitek tegye meg elébb ezt a tréfát? Mind e ketten zavarodva néztek rám, mikor a sorshúzást említettem. Fel volna titkuk fedezve? – Csakhogy ha sorsot húztok ezúttal, – folytatám én csendes hangon, – ne mulaszszatok el egymás néviratáról magatoknak meggyőződést szerezni, nehogy az a tréfa ismétlődjék, a mi történt tíz év előtt, midőn arra sorsoltatok, hogy melyitek tánczoljon a fehér elefánttal? Gyálit olyan fehérré láttam válni, mint a papiros. – Micsoda tréfa? – hebegé, s kezdett székéről fölemelkedni. – Mindig olyan tréfás gyerek voltál bizony te Pépó; akkor is velem húzattátok ki a sorsot, s azt mondtátok, hogy vessem a kihúzottat és a benmaradtat is a kandallóba: én azonban a helyett a tánczrendet dobtam bele, s amazokat eltettem, megtartottam. Te a saját neved helyett is a bátyámét írtad a papirra, s akármelyiket húztam ki: Áronffy Loránd jött ki a kalapból. Nézd: a két sorsjegy most is itt van nálam, ugyanazon kétfelé szakított papir két darabja, ugyanazon névvel mind a két darabján, a levél túlsó oldalán Bálnokházyné írása. Gyáli, mint a kisértetlátó emelkedett fel e szavaim alatt ülő helyéből: rám meredve kővé fagyott tekintetével. Pedig én nem fenyegettem őt. Én tréfásan enyelegtem vele. Én mosolyogva terjesztém ki a két lilaszín papirdarabot, a mi szakadékainál egymásba illett. Hanem Loránd villámló szemekkel nézett végig rajta, s a mint az előkelő magatartású alak vele szemben állt, úgy öntötte arczába a kezében tartott pohár tartalmát, hogy a sötét veres bor végigcsurgott hímzett fehér mellényén. Gyáli letörölte arczáról asztalkendőjével a meggyalázás nyomát s előkelő hidegséggel mondá: – Hasonló állapotban levő emberekkel nem lehet vitázni. Ittas emberek bántalmára nem felelünk. Azzal elkezdett az ajtó felé hátrálni. Mindenki el volt ámulva e jelenettől s hagyta őt menni. Mintha mindenki egyszerre ki lett volna józanulva, s az első meglepetés pillanatában senki sem tudna magának tanácsot adni, mi történjék itt most? Hanem én… én nem voltam ittas; nem kellett kijózanodnom. Felugrottam helyemről, egy szökéssel utólértem a távozót s megkaptam azt, mielőtt az ajtót elérhette volna, mint a hogy a bőszült tigris megragadja a nyomorult cziczkányt. – Én nem vagyok ittas! én nem ittam bort soha, tudod azt! – ordíték rá, nem ismerve önmagamra többé s úgy szorítottam az embert félkezemmel a falhoz, hogy eviczkélt, mint egy denevér. – Én leszek az hát, a ki ezt az átkozott hamisítványt pofádhoz kenem; nyomorult! És tudom jól, hogy ez az egy ütés, a mit akkor neki szántam, utolsó fejezet lett volna az ő életében; – a mi nagy kár lett volna, nem ő érte, de én végettem; – ha az ég egy mentőt nem rendelt volna mellém, a ki e rossz munkában meggátoljon. Egyszerre csak megfogta valaki hátulról ütésre emelt öklömet: én odatekintettem s – karom zsibbadva hanyatlott alá. Fanny fogta meg kezemet. – Dezső, – kiáltá eliszonyodott arczczal az én kedvesem. – Ez a kéz az enyim! Ezt a kezet nem szabad beszennyezni neked. Érzém, hogy igaza van. Le hagytam éktelen dühömet fegyverezni; bal kezemmel kilöktem a reszkető nyomorultat az ajtón; nem tudom, hova esett; s aztán visszafordultam, hogy Fannyt keblemre öleljem. Már akkor anyám és nagyanyám is ott voltak a teremben.