# Mire megvénülünk (2. kötet) ## Part 6 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/mire-megvenulunk-2-kotet-47542/index.md Eléb hazatér szülőihez; – felelt Topándy. «Valóban oda!» gondolá Loránd. Apámhoz és nagyapámhoz. – De csak nem marad oda örökké? Erre mind a két férfi nagyot nevetett. Micsoda kifejezés ez a szó «örökké!» ember szájában. Van az időnek mértéke? – Mit hoz ön nekem, ha visszajön? – kérdé gyermetegen a leány. Loránd olyan kegyetlen volt, hogy tréfálni tudott; leszakított egy lizinka-levelet, mely olyan gömbölyű, mint egy kis pénz; azt a tenyerére tette és azt mondá: – Valamit, a mi e levél körületénél nem nagyobb. Ketten azt értették e példából, hogy «gyürűt», ő maga azt értette, hogy «golyót» a homloka közepén. Milyen kegyetlenek egy halálra kész ember tréfái. Ez enyelgések között a hajdú zavarta fel őket, ki jött jelenteni, hogy oda fenn egy ifjú pár várakozik, ki Loránd úrfival akar beszélni. Loránd szíve nagyot dobbant! Ez Dezső! Nem kapta volna a levelet? Nem engedett volna bátyja kivánatának? Csakugyan eléje sietett egy nappal hamarább, mint kimért engedélye volt rá? Loránd felsietett a kastélyba. Topándy utána kiáltott: – Ha jó barátod, fogd itt és hozd le a parkba magaddal; együtt ebédeljen velünk. – Itt fogjuk várni a hídnál: egészíté ki a meghívást Czipra, s ott maradt a hídon, s maga sem tudta miért, úgy el tudta nézegetni azokat a nympheákat a víz felett, a mik Melanie gyűrűjét elrejték. Loránd egészen borult kedélylyel sietett a folyosókon végig; ha öcscse jött meg, ez rá nézve az utolsó órákat kétszeresen kínossá fogja tenni. Az alakoskodás, a cynicus hetykeség komédiája nehéz szerep lesz ő vele szemben. A jövevény a teremben várt reá. Midőn Loránd benyitott és szemközt állt vele; egészen új meglepetés fogadta. Az az ifjú gavallér, ki őt úgy sietett legelébb fölkeresni, nem az öcscse volt Dezső, hanem – Gyáli. Gyáli Pepi most sem volt magasabb, most sem látszott férfiasabbnak, mint tíz év előtt; olyan gyermeteg arcza, olyan apró porczikái, olyan finom mozdulatai voltak most is. A divatról most is oly correct fogalmakkal birt; s ha valami különbséget tett rajta az idő, azt csak bizonyos előkelő, úrias modorban lehetett rajta észrevenni; a mit megszoknak azok, kiknek sokszor van alkalmuk protectori szerepet játszani hajdani barátaik irányában. – Jó napot, kedves Loránd! – szólt vidám, kedélyes hangon Gyáli, amazt megelőzve. – Rám ismersz-e még? («Ah, gondolá Loránd; itt vagy halálraintőnek?») – Nem akartalak elkerülni; a mint megtudtam Bálnokházynétól, hogy itt vagy, sietlek fölkeresni. Tehát csakugyan «ő» hozta nyomába! – Nekem itt Bálnokházyné ügyében volt dolgom Sárvölgyivel; holmi törvényes egyesség. Loránd lelkén egész gondolatroham vonult azalatt keresztül, a míg Gyáli a bevezető szavakat elmondá: – hogyan viselje most magát ez emberrel szemben? – Remélem – szólt a vendég, nyájasan nyujtva Loránd elé kezét, hogy az a tréfás összekoczczanás, a mi tíz év előtt történt közöttünk, rég feledve van nálad, úgy mint nálam. («Ez emlékeztetni akar rá, ha megfeledkeztem volna róla!») – S mi ismét fidélis czimborák leszünk. Loránd készen volt a perrel, mely mint villám, egy percz alatt támadt és lejárt agyában. «Ha ezt az embert én innen most kirugdalom, a hogy módomban volna, a katasztrófa eredetét mindenki világosan érteni fogja, s úgy veszi, mint a megsértettnek adott elégtételt. Nem: ez a diadaluk ne legyen azoknak! lássa meg ez a nyomorult, hogy az, a ki saját halálával néz szemközt, semmivel sincs hátrább a derült jó kedvben, mint az, ki őt odáig üldözni gyönyörűséggel vágyik.» Loránd tehát nem dühöngött, nem mutatott se daczot, se borus arczot, hanem mint hajdan diák korában szokta, belecsapott a piperkőcz tenyerébe, s megrázta azt emberül. Szervusz Pépó! De hogy az ördögbe is ne ismertem volna rád! Csakhogy én azt képzeltem magamban, hogy velem együtt te is megvénültél annyi idő óta, s most elém állsz, mint a hajdani tacskó. Csaknem azt kérdeztem tőled, hogy mi lesz a leczke holnap? – No, látod: annak örülök! Semmi sem esett rosszul életemben, csak az, hogy tőled haraggal váltam el. Mi! a vidám czimborák! és valaha összeveszni! Aztán miért? Egy rongyos ujságért! Az ördög vigye el valamennyit. Összevéve sem érdemlik meg, hogy két jó czimbora egymásnak a hátára mászszon miattuk. No! de szó se többet erről! – Ne bizony, fiú, ha jót akarsz. Mi különben is falusi emberek vagyunk, a kik sokat felveszünk egymástól. Ma lehunczutoljuk egymást s holnap együtt filkózunk. Hahaha! – De mutass be az öregnél. Hallom, hogy vialis bolond az öreg. Nem szereti a papokat. No hiszen tudok én neki annyi anekdotát a papokról, hogy egy hétig kitartom vele. Jer, ismerkedtess meg. Tudom, hogy be nem áll a szája a nevetéstől, ha én rákezdem. – Az persze magától értődik, hogy itt fogsz maradni nálunk. – Természetesen! Az öreg Sárvölgyi már úgy is savanyú képeket csinált vendégei szokatlan szaporodásán; s átkozott csúf gazdasszonya van. Az is alkalmatlan, hogy a két dámának örökösen szépeket mondjon az ember. Az ember nem azért jön falura. Apropos! Neked valami szép czigány leányod van itt? azt hallom. – Már azt is megtudtad? – Remélem, hogy csak nem vagy rá féltékeny? – Oh! a patvart! egy czigány leányra? («No iszen csak azzal kezdj! gondolá Loránd, legalább azt a pofont, a mit én nem adhatok neked, megkaphatod «per procura».») – Hahaha! Czigány leányért nem duellálunk, úgy-e pajtás? – Még más leányért sem. – Okos ember lettél, velem együtt: ezt szeretem. Az asszony csak asszony. A többek közt, mit szólsz Bálnokházynéhoz? Én úgy találom, hogy most is szebb még, mint a leánya. Mai foi! becsületemre mondom! Az a tíz esztendei szinpadi cursus csak használt neki. Azt hiszem, hogy most is szerelmes még beléd. – Az nagyon természetes. Szólt Loránd tréfás gúnynyal. Ez alatt leértek a parkba; Topándyt és Cziprát ott találták a hídnál. Loránd bemutatta Gyáli Pepit, mint hajdani iskolatársát. E névre Czipra egészen átdelejesült, Melanie vőlegénye! – A vőlegény tehát utána jött menyasszonyának. Oh milyen kedves ember ez a Gyáli Pepi! Igazán szeretetreméltó ifjú! Gyáli egészen félreértette azt a kedvező benyomás, a mit neve és megjelenése Czipránál előidézett; hajlandó volt azt ellenállhatlan hódítói szerencséjének betudni. Az öreggel röviden megismerkedve, nagy hirtelen átvette az udvarlói szerepet, a mire minden gavallér a nélkül is világi szabályok szerint kötelezve van. Aztán: czigány leány. Aztán: Loránd nem féltékeny. – Nagysád egy percz alatt megtanított engem valamire, a min egy egész nap hiába törtem a fejemet. – Mi lehet az? – kérdezé Czipra kiváncsian. – Az, hogy mint szeretheti valaki a rántott halat és a rántott zsemlyét Sárvölgyi házánál jobban, mint Topándy úrnál a toros káposztát? – Ki lehet az? – Azt nem tudtam megérteni, hogy Melanie kisasszony mint birta magát rá, hogy ezt a háztájat amazzal felcserélje: de most már tudom; itt nagy üldözést kelle kiállania. – Üldözést? szól Czipra bámulva, a férfiak is megnézték e szóért. Ugyan ki üldözte volna itt? – Ki? Hát ezek a szemek! – szólt Gyáli, Czipra szemébe hizelegve. Ilyen versenyt nem állhatott ki szegény. Igen természetes, hogy a hold, bármilyen kedves és költői tünemény, a nap elől mindig elszökik. Cziprának nagyon meglepő volt e beszéd. Sokan vannak, a kik nem szeretik a túlterhelten édest. – Ah, Melanie sokkal szebb, mint én; – szólt szemeit lesütve, s nagyon elkomolyodva. – Hiszen nekem tartozó kötelességem ezt úgy hinnem, mint az apostolok minden csudáit; de mit tehetek róla, ha kegyed eretneket csinál belőlem. Czipra félrefordította a fejét, s sértett szeméremmel nézett le a vízbe; Loránd pedig, ki Gyáli háta mögött állt, azt gondolá magában: («Ha én most téged nyakadnál fogva ebbe a vízbe belefojtanálak: azt te megérdemlenéd, és az az én lelkemnek jól fogna esni; de arról megtudnák, hogy gyűlöltelek; s azzal ne dicsekedhessék soha senki! A te neveddel az enyim még a halálban se keveredjék össze.») Mert hogy Gyáli megjelenése ezen a napon nem volt egyébre való, mint Lorándot figyelmeztetni rettentő kötelességére, azt Loránd tudhatta szentül. – Pajtás! – szólt Loránd, tréfásan ütve Gyáli vállára; most már mégis meg kell mutatnom, hogy milyen hadvezér lett volna belőlem? Nekem ma délután sürgős utam van, Szolnokra. – Oh, csak eredj! miattam ne aggódjál. Tégy egészen kedvtelésed szerint. – Nem úgy van az Pépó, te nem fogsz az alatt itt maradni. – Mennykőt! Tán csak kilöksz? – Oh ho hó! Ma éjjel nagyszerű dáridót csapunk Szolnokban, az én ujjászületésem ünnepélyére. Valamennyi víg czimbora a környékből mind hivatalos rá. Oda neked is velünk kell jönnöd. – Áh! A te ujjászületésed ünnepélyén! – kiáltá fel extasiált hangon Gyáli s azonközben mentegető kacsintással nézett Czipra felé. – Már úgy, bármennyire vonzanak is egyéb mágnesek e helyre; de oda okvetlenül el kell mennem. A te «ujjászületési» ünnepeden nekem toasztoznom kell, Loránd pajtás! – Az öcsém is ott lesz: a Dezső gyerek. – Ah! A kis Dezső? Az a kis kurucz fiú? No annál inkább. Azzal sokat fogunk kötődni. Hajdanonta is nagyon mulatságos fiú volt ő azzal az ő komoly arczával. No, úgy veletek megyek. Megadom magamat. Capitulálok. Tehát ma éjjelre Szolnokba megyünk. Hiszen tudni lehetett ezt jól; nem épen ezért jött-e ide, hogy azon az egy napon Loránd agoniájában gyönyörködjék?! – Igen Pépó; biztatta őt Loránd; ott vigan fogunk lenni, mint voltunk valaha, tíz év előtt. Sok félretett öröm vár nálunk; azt mind egyszerre ki hagyjuk törni. Tehát velünk jösz te is. – Okvetlen, csak az úti köpenyemért légy szives elküldeni valakit a szomszédba. Veletek megyek. A te «ujjászületésed» ünnepére! És ismét nyájasan megszorítá Loránd kezét, mint a ki szavakban nem képes kifejezni mind azt a jó kivánatot, a mitől szive túlömleni készül. – No látod, hogy mégis lett volna belőlem hadvezér; szólt Loránd nevetve; milyen szépen elfogtam az ostromló sereget. – Ah, semmi esetre sem; a bloquade fentartatik. – A kiéheztetés azonban nehezen fog menni a jól táplált helyőrség mellett. A szegény czigány leány mind nem értette e banális tréfákat, a mik az ő rovására mondattak; ha értette volna is, nem azért volt-e czigány leány, hogy ilyen modorban enyelegjenek vele? Nem így szokott-e vele tréfálni maga Topándy és a többi víg czimborák? Hanem ezúttal Czipra nem nevetett a tréfákon annyit, mint máskor. Az valami oly undorító hatást gyakorolt szivére, mikor az ifjú dandy oly könnyelműen beszélt Melanieról s még ócsárlá azt más leány szeme előtt! Hát mind így beszélnek a férfiak szeretőikről? S minden leányról így beszélnek a férfiak? Az öreg Topándy azonban más fordulatot adott a társalgásnak. Első tekintetre megismerte ő az emberét. Ennek több gyönge oldala is van. Elkezdte őt «méltóságod»-nak czímezni, s kérdezősködött azon külföldi fejedelmek után, a kiknek teljhatalmú megbizottja méltóztatik lenni Gyáli úr. Ez hatott. Gyáliból egyszerre más alak lett; dignitásának fölemlítésére mintha nyársat nyelt volna, tekintélyes tartást iparkodott fölvenni; addig félrevágott figaróját egyenesen húzta homlokára, kezét hátradugta sötétlilaszín frakkja szárnyai alá, s száját diplomatiai lefelé húzott szögletekbe idomítá. Ez fölséges alkalom volt nagyszerű dicsekedéseket kitálalhatni. Az a másik hadd lássa, hogy hová repült ő, míg a többi a földhöz ragadva elmaradt. – Épen egy nagyszerű perét fejezendem most be a hohenelm-weitbreitsteini fejedelem ő kegyelmességének. – Uralkodó fejedelem, persze? – kérdezé Topándy naiv csodálkozással. – Hisz azt tetszik tudni. – Oh, hogy ne? kérem. Ott fekszik tartománya mindjárt, a hol a lippedetmoldi, schwarczburg-sondershauseni és reusz-májor nagyfejedelemségek szögletei összeérnek. Oh be nagyon el kellett telve lenni önhittséggel Gyálinak, hogy a vén táblabiró e sajátságos geografiai helyhatározására azt felelje, hogy «igen». – Méltóságod bizonyosan eddig is kitünő állást foglal már el e nagyfejedelemségben? – Kamarási czímem és rangom van ő kegyelmességétől. – De bizonyosan még többre is viheti. – Oh igen. Mihelyt ő kegyelmessége dominiumait, a mikre anyai ágon van örökösödési igénye ő kegyelmességének, megnyertem: ötezer holdnyi birtokot fog számomra inscribálni. – Hohenelm-Weitbreitsteinben? – Nem. Itt Magyarországon. – Azt hittem Hohenelm-Weitbreitsteinben; mert az igen szép vidék. Gyáli kezdte észrevenni, hogy mégis több mint együgyűség mondatja a hitetlennel ezeket az elismerő magasztalásokat, mikor az épen arról kezdett el tudakozódni, hogy a Corpus Juris hányadik törvényczikkelyébe van beiktatva ő kegyelmességének magyar indigenatusa, melynél fogva oly szabadon inscribálhat itten uradalmakat? akkor nagyon kényelmetlenül kezdé magát érezni Gyáli s inkább arra fordította a beszédet, hogy ő kegyelmességéről kezdett pletykázni, hogy az milyen derék, szabadelvű ember; felhordott róla százféle adomát, hogy kergette ki a jezsuitákat birodalmából? hogy bánt el a muckerekkel? minő tréfákat követett el az apáczákkal? hogy tudja üldözni a pietistákat s egyéb ily adatokat, a mik mind fölöttébb terhelő körülmények lehetnek ő kegyelmességére, a hohenelm-weitbreitsteini nagyfejedelemre nézve; azon esetben – ha csakugyan létezik ily nevű nagyherczegség és uralkodó valahol a világon. Ez a thema aztán eltartott az ebéd végeig. Czipra nagyon ki akart ma tenni magáért. A búcsú-ebédre mindent kitálalt, a mit valaha ellesett, hogy azt Loránd szereti: és Loránd olyan háládatlan volt, hogy csak Gyálit engedte komplimentirozni a bevett jókért; ő egy jó szót sem tudott neki adni. Pedig, ki tudja, mikor ül ennél az asztalnál megint? Ebéd végeztével Lorándnak néhány perczre még szét kellett nézni a háznál; minden cselédnek utasítást adni, hogy két hétig, míg ő ismét visszakerül, mi munkát végezzenek a mezőn, a kertben, az erdőn? Mindenkit jól helybenhagyott s borravalót osztott ki, hogy azt igyák meg az ő egészségére, ki holnap nagy ünnepnapját fogja ülni. Topándy is félrenézett a szükséges utikészületeket megtenni, Czipra volt a háziasszony; az ő feladata volt egyébkor is a magára maradt vendéget mulattatni; Topándy bizony nem törődött azzal, hogy valakit, a kinek jóltartásáról gondoskodott, még mulattasson is. Ott van Czipra, hallgassa, a mit az beszél. S még nem volt rá eset annyi víg czimbora megfordultán, hogy ezen valami botrány keletkezett volna. E finom nagyvárosi gavallér még inkább itthon találhatja magát. Ez alatt visszaérkezett a hajdú, a kit Sárvölgyiékhez küldtek, hogy hozza el Gyáli utiköpenyét. Ugyanaz egy levelet is hozott Loránd számára a kisasszonytól. «A kisasszonytól?» Loránd elvette tőle a levelet, s mondta, hogy a köpenyt vigye a vendég úr szobájába fel. Ő maga sietett saját szobájába. A mint a termen keresztül haladt; szemközt jött rá Czipra szobájából Gyáli. Olyan sajátságosan zavarodott arcza volt a dandynek, mint mikor valaki véletlenül a meggyujtott szivarral együtt a gyufán levő kén illatát is be találta lélekzeni, aztán egy ideig álmélkodva kapkod a levegő után. – Barátom! – szólt Lorándhoz; – ez a te czigány lányod valóságos nőstény párducz! És igen jól dressiroztad, azt mondhatom! – Hol itt egy tükör? – Ugy-e bár? mondá rá Loránd. Azt se tudta, mire mondja azt; hallotta, de nem eszmélt rá. Csak az a levél! Melanie levele! Úgy sietett vele szobájába érni. Ott egyedül lévén, bezárta az ajtót, megcsókolta a finom rózsaszín levélkét, annak azurkék betűit; a piros pecsétet rajta; kebléhez szorítá; mintha szivétől akarná megtudni, hogy mi van benne? De hát mi is lehet benne? Loránd letette maga elé a levelet s öklével ránehézkedett. «De hát okvetlen meg kell-e nekem tudnom, hogy mi van e levélben írva?» «Hát ha azt írja benne: hogy szeret, hogy boldogságát várja tőlem, hogy szerelmét veti a mérleg másik felébe egy egész elveszett világért? Hogy kész követni a tengereken túl, az ismerősök gúnyhahotáján túl s elveszni velem együtt az elfeledett alakok csoportjaiban.» «Nem töröm fel a levelet.» «Utolsó lépésem ne legyen ingadozó.» «És hátha csak ennyi véletlennek látszó találkozás nem egyéb egy jól kifőzött boszútervnél? Hátha mindezek rég egyetértettek már, s csak azért jöttek össze, hogy odáig vigyenek, a hol majd bevallom, hogy meg vagyok alázva; hogy koldulom a boldogságot, a szerelmet: hogy félek az egy haláltól, mert szerelmes vagyok az élet mosolygó arczaiba s mikor ezt bevallottam, a szemembe kaczagjanak, és ott hagyjanak az egész világ megvetésének; énmagam megvetésének?…» «Csalatkozzanak hát!» Loránd fogta a szép levélkét és elzárta azt iróasztala fiókjába, feltöretlenül, olvasatlanul. Hadd legyen az az utolsó gondolatja, hogy talán szeretve volt, s hadd tegye ezt az utolsó gondolatot könnyűvé az a kétely, hogy «talán?» És most készüljünk arra az útra. Loránd két jó öblös pisztolyt szokott magával hordani az úton, azokat most újra gondosan megtölté; kettős adag lőport eresztett beléjök, s mindegyikbe egyet azok közül az aczélhegyű golyók közül, a mik vadászaton olyan jó szolgálatot tesznek, átfurják a vadkan koponyáját s nem lapulnak el rajta, mint a közönséges ólomgolyó. E pisztolyokat saját utitáskájába rejté. Hajdújának meghagyta, hogy annyi tiszta fehérnemüt rakjon el számára a bőröndbe, a mennyi két hétig elég lesz, mert tovább is fognak utazni. Topándy két kocsiba fogatott; az utazó hintóba és a bérkocsiba. Mikor a kocsik elé jártak, Loránd felvette utiköntösét; rágyujtott rövidszárú tajtékpipájára s lement az udvarra. Czipra a kocsik körül rendezett, ügyelve, hogy kinek-kinek az ülésben legyen a köpenyege; a bőröndök jól felkötözve, s különösen a pinczetok, a huszonnégy válogatott borral, biztos helyre juttatva. – Mégis jó leány vagy te, Czipra! – szólt Loránd, gyöngéden megveregetve a leány hátát. – «Mégis?» Aztán már olyan nagyon van hozzá esküdve ahhoz a pipához, hogy egy perczre sem veheti ki a szájából? – Pedig egy búcsúcsókot talán mégis megérdemelt volna. – Te ülj nagybátyámhoz a hintóba, Pépó! – szólt Loránd a dandyhez; – velem koczkáztatnád az életedet, hogy valahol felfordítalak az árokba s kitörik a nyakad. Pedig kár volna ilyen reménydús ifjúért. Loránd felkapott a kocsi-ülésbe s maga vette kezébe a gyeplőt. – No hát Isten veled, Czipra! – A hintó előre hajtott, a szekér utána. Czipra kiállt az utczaajtóba, s onnan nézte, míg láthatta az eltávozót, fejét szomorúan a küszöbnek támasztva. Még csak egyszer sem tekintett az vissza! És már most hát megy nyargalva a végzet elé. És mikor majd az est utóléri az utazókat s az éj millió fénye feltünik, elsőrendű csillagaival és csillagködeivel, s az árokpartokon felcsillámlanak az apró szentjános-bogárkák, akkor elég ideje lesz végig gondolni az ifjúnak azon a themán, hogy a végtelen nagyoknak és a végtelen parányoknak örök törvénye van; de mi a közbeeső férgek története? az egynapos légyé? a nagyravágyó emberé s a létükért küzdő nemzeteké? «Íme két kezébe adja a sors az igazat a gonosznak, hogy míg jobbjával életét oltja ki, baljával lelkét fojthassa meg.» XIX. Fanny. Valami bölcs, a ki a mellett költő is volt, azt mondá: legjobb hír az egy nőről, ha semmi híre sincs. Én még hozzá teszem: legjobb élettörténet az, a melynek nincsen története. Ilyen életregény Fannyé és az enyim. Nyolcz éve múlt már annak, hogy a fürstenalléi pékházból helyettem cserébe elhoztak egy kis leányt; a kis leányból azóta nagy leány lett, – és még mindig az én helyemet foglalta el. Mennyire irigykedtem rá az első napokon, hogy e helyet át kellett engednem: e szentelt emlékezettel körülfátyolozott helyet családunk gyászos lakában, anyáim fájó szívében: s mennyire áldottam érte később a sorsot, hogy e helyet betöltve tudtam általa. Engem az életpálya messze vidékre vezetett magával, évenkint egy pár hónapot tölthettem csak otthon; anyám megőszült volna, nagyanyám megőrült volna a rettentő magányban; ha az ég egy oltalmazó nemtőt nem küld le közéjük. Oh mennyit köszönhetek én Fannynak. Anyám arczának minden mosolygását, nagyanyám életének minden újabb napját – neki kell köszönnöm. Minden évben, midőn az iskolai szünidőkre hazatértem, a derült hosszútűrő békét találtam hajlékunkban. A hol annyi joga van mindenkinek naponkint őrjöngve átkozni a sorsot, az embereket, az egész világot; a hol fájdalomnak kellett uralkodni minden gondolatban; nem találtam mást, mint békét, türelmet és reményt. Ő volt, a ki biztatta őket; hogy határideje van a szenvedésnek; ő vigasztalta őket közelebb hozott reményekkel; ő csalogatta őket ezer lehetséges változatával a véletlen örömnek; a mi eljöhet talán holnap, talán holnapután. És ő saját magáról mintha nem is eszmélt volna. Mennyi lemondás kell ahhoz, hogy egy szép, életvidám gyermek ifjúsága legragyogóbb éveit két fájdalomtörte nő ápolásának áldozza föl, hogy velük együtt szenvedjen; hogy nehéz kedélyüket tűrje, hogy kínos eszmejárásukat naponkinti tanulmányává tenni ne irtózzék. És ő mind ezzel nem volt nekünk adós. Hiszen csak csereleány volt a háznál. S mikor én Pozsonyból eljöttem, Frommék házát elhagytam, szülői haza akarták őt is vinni; s akkor Fanny könyörgött nekik, hogy hagyják őt még egy évig; ő úgy szereti azt a szegény szenvedő anyát. És azután minden évben még egy évet, megint újra egy évet kért, s ott maradt kis lakunkban, míg felnőtt hajadon lett. Pedig Pozsony víg, zajos főváros. Frommék háza nyitva a világ előtt s a virág nyílni akar tavaszkor: az ifjú leánynak joga van élni s az életnek örülni. Fanny önkényt kizárta magát az életből. A mi házunknál nem volt vigalom. Szülőim ugyan sokszor biztatták, hogy el fogják vinni mulatságokba; ők is vele mennek. – Az én kedvemért? Azért, hogy én mulassak, ti is odajönnétek a vigalomba? S mulatság volna nekem az? Maradjunk itthon. – Majd lesz még rá idő. És midőn így áldozott, tudta azt akként tenni, hogy ez ne lássék áldozatnak. Vannak sokan, jó, türelmes kedélyű leánykák, kiknek ajka nem panaszol! de panaszkodnak némán a tört szemek, a sápadt arcz, a borult kedély s tanúbizonyságot tesznek az eltemetett vágyakról. De Fanny arcza piros volt és mosolygó; szemei elevenek és tüzesek, kedélye mindig vidám, nyílt, elégült; minden vonása azt vallotta, hogy a mit tesz, az szívéből jő s szívének jól esik. Derült, örökvidám jelensége megvilágítá körüle az egész borongós kört; mint mikor angyal jár a sötétben, dicsfénynyel alakja körül. Évről-évre így találtam őt otthon, midőn szünnapjaimra haza kerültem: s évről-évre egy elhatározott gondolat kezdett közöttünk megállapodni. Nem beszéltünk mi arról soha; de azért tudtuk mindannyian. Tudta ő, tudtam én, tudták az ő szülői és az enyéim; nem is gondoltunk rá, hogy az máskép lehessen. Csak idő kérdése volt közöttünk e gondolat. Annyira nem kétkedtünk benne, hogy nem is beszéltünk róla soha. Mi nem adtunk egymásnak hajfürtöket emlékül, mi nem esküdtünk egymásnak holdra, csillagokra, minden istenekre; mi gyűrűt sem váltottunk egymással; olyan jól tudtuk azt, a mit tudunk. Mikor aztán én elvégeztem a pálya előkészületeit, ügyvéd lettem, mikor a legelső agentiát kaptam, uradalmi fiscalatus állomásában, akkor egy napon karom alá vontam Fanny kezét, és azt mondtam neki: – Kedves Fanny, emlékezel-e Jákob történetére a szent históriából? – Emlékszem. – Nem gondolod-e, hogy Jákob igen jeles fiú volt, mert hét évig tudott szolgálni, hogy a feleségét megkapja? – Nem tagadom, hogy az volt. – Akkor el kell ismerned, hogy én még derekabb fiú vagyok; mert én már nyolcz esztendeje szolgálok – érted. Fanny felnézett rám azokkal a nyári hajnal mosolygású szemeivel, s gyermeteg derültséggel felelt: – És hogy még derekabb ember légy, tehát még két esztendeig kell várnod. – Miért? – kérdeztem én tőle neheztelve. – Miért? – szólt ő szelíd komolysággal. Hát nem tudod-e, hogy egy üres hely van asztalunknál, a mely míg be nincs töltve, addig nem lehet itthon öröm ennél a háznál. Tudnál-e boldog lenni, ha anyád szemeiből mindennap azt kellene olvasnod: hát a másik hol van? Minden örömöd sértené ezt a szenvedő szívet, s annak minden néma tekintetében szemrehányás volna, hogy mi örülni tudunk. Oh Dezső, itt nem lehet mennyegző addig, a míg a gyász tart!