# Mire megvénülünk (2. kötet) ## Part 2 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/mire-megvenulunk-2-kotet-47542/index.md – Megengedem öcsém; még azt is néked hagyom, hogy az üstökös-csillagok bizonyosan ilyen hosszú igazságra elbocsátott pörkeresői a makrokozmosznak, a kik egyszer valamikor mind meglelik apai örökségüket; a miből őket valami zsarnok nap kilóditotta, hanem azt viszont te engedd meg nekem, hogy ránk, gondolkozó, gondolataikat elmés káromkodásokban kifejezni tudó férgekre, vagy ha akarod csillagokra: a gondviselésnek épen semmi gondja. Mindennek, mindennek van gondviselése: legyen úgy, elhiszem; de annak az élődi fajnak nincs; ha csak annak nem veszszük, hogy egyszer-egyszer egy dögvész neki indúl, mikor már nagyon el van népesülve ez a faj a földön, s megritkítja azt. – Uram, engemet sok csapás ért a földön. Nagyon sok! és olyan, a mit válogatva oszt a sors; de azért egyet meg nem ingatott bennem: a hitet. – Engem nem ért soha semmi csapás. Nem tett skeptikussá a szenvedés. Mindig kedvem szerint tölt az élet. Ha imádságért osztaná valaki a jót, nekem nem volna betevő falatom. – Az álszenteskedők hajtottak erővel ez útra. Talán, ha azokkal nem lennék körülfogva, elhallgatnám hitetlenségemet, nem csinálnék másoknak botrányt vele; nem keresném, hogyan boszanthatom a világ hypokritáit azzal, amit ők káromlásnak neveznek? Hidd el öcsém, hogy egy millió ember közül, egy hiján mind, csak egy gazdag hitelezőnek nézi a gondviselést, a kitől mindig lehet kölcsönt kapni, de mikor kamatfizetésről van a szó, akkor csak az az egy emlékezik meg róla. – És az az egy elég arra, hogy megdicsőüljön benne az eszme! – Az az «egy»? – Hanem az az egy te nem fogsz lenni öcsém. Loránd bámulva kérdezé: – Miért nem? – Azért nem, hogy ha sokáig itt maradsz én közelemben, te neked is múlhatatlanúl olyan mindent tagadóvá kell lenned, mint én vagyok. Loránd magában mosolygott. – Oh, kegyes öcsém, nem én rólam fog az rád ragadni, a ki gúnyt űzök, botrányt csinálok, hanem arról a másikról, a ki harangszóra imádkozik. – Ön Sárvölgyit érti? – Hát kit értenék mást? Te ezzel az emberrel naponkint érintkezni fogsz, s utoljára is azt fogod mondani, a mit én: «ha így kell a mennyországba jutni, akkor én inkább itthon maradok». – De hát mi ez a Sárvölgyi? – Egy álszenteskedő; a ki valamennyi szentnek sorba hazudik, s kicsalná az arkangyalok szemeit, ha nem vigyáznának magukra. – Ön nagyon gyűlöli azt az embert. – Hogy gyűlölöm-e? Ez az egy tulajdonsága van a szívemnek, hogy ezt az embert gyűlölöm. – Azért, mert kegyeskedő? Mai világban pedig az is egy neme a bátorságnak, ha valaki a pietásokat külsőleg is ki meri mutatni a skeptikus, a közönyös világ előtt. Nekem kedvem volna ez embert védelmezni ön ellenében. – Volna kedved? Jól van. Fogjunk akár most mindjárt hozzá. Húzz magadnak ide egy széket és hallgass rám. Én leszek az «advocatus diaboli». Elmondok neked egy történetet erről az emberről. Ez ismét nem velem történt; én csak egyszerű tanúja voltam a történetnek. Engem nem bántott ez ember soha! engem nem bántott soha senki. Még egyszer mondom neked, hogy nekem semmi panaszom, sem az emberekre, sem az alattuk, vagy felettük lehető lényekre. Ülj mellém öcsém. Loránd elébb föléleszté a tüzet a kandallóban; eloltá a mikroskóp légszesz-világát: hogy a szobában csupán a pattogó hasábok vörös fénye, s a láthatáron emelkedő hold az ablakon át vetett derengő világot. Azután leült egy karos szalmaszékre, Topándyval szemközt. – Volt nekem fiatal koromban egy igen kedves barátom, rokonom; a kivel eleitől fogva együtt jártuk az iskolákat: még pedig annyira együtt, hogy a klasszisban is egymás mellett ültünk mindig. Az én pajtásom volt az osztályban a megingathatlan első, én mindjárt utána; néha kettőnk közé jutott válaszfalnak ez a Sárvölgyi; a ki már akkor is nagy hízelgő és árulkodó volt, s ezen az úton néhányszor kitolt a helyemből, a mire a kis diákok oly sokat tartanak. Én persze már akkor is olyan istentelen voltam, a kire nem győztek eleget panaszkodni. Később, hogy a franczia háború alatt idebenn az iskolák rendre is sokat szenvedtek: kiküldtek bennünket együtt Heidelbergbe. Az ördög ezt a Sárvölgyit oda is utánunk hozta. Szülői pöffeszkedő emberek voltak; a mit a mi szülőink tettek, azt nekik is utánozni kellett. Hisz küldhették volna fiúkat Jénába, Berlinbe, vagy Ninivébe; de épen oda kellett neki jönni, a hol mi is ott vagyunk. – Még nem mondta ön meg barátja nevét – szólt Loránd, ki aggódva figyelt a történet kezdetére. – Vagy úgy? Hiszen a névre nincsen semmi szükség. Barátom volt. A történetre nézve mindegy, akárhogy hítták; egyébiránt nehogy azt hidd, hogy mesét mondok, a nevét is tudathatom veled: Áronffy Lőrincznek hítták. Loránd minden idegén delejes zsibbadás futott végig, midőn atyja nevét hallá kimondani. Azután egyszerre elkezdett a szíve sebesen dobogni. Érzé, hogy itt áll a kripta ajtaja előtt, melynek titkát annyiszor kisérte megfejteni. «– Soha délczegebb alakot, nemesebb kedélyt, melegebb szívet nem ismertem nálánál, – folytatá Topándy; – nemcsak mint rokonomat: de mint ideálját az akkori ifjúságnak, bámultam és szerettem. Mindenféle apró titkocskák közössége, miket csak az ifjak értenek egymás között, azt a bizalmas összetartást szilárdíták meg közöttünk, a mi a késő vénségre ki szokott hatni. Akkor keletkeztek Európaszerte azok a szabadelvű világnézetek, miknek olyan varázsló hatása szokott lenni a fiatalságra; akkor ébredezett itthon is valami, a mit most már nemzeti önérzetnek neveznek; maga a világbölcsészet egészen új ellentétekben fordult egymás ellen a közéletben, úgy mint a magánéletben. Mind ez bensővé tette a viszonyt, mely közöttünk gyermeki megszokás volt ez ideig.» «Két évig voltunk az akadémiákon; elég zajban, kedvben tölt el a két év. Ha pénzünk volt, azt elköltöttük együtt; ha nem volt: együtt koplaltunk. Egymásért nélkülöztünk, egymásért verekedtünk, egymásért becsukattuk magunkat. Itt már nagyon keveset találkoztunk Sárvölgyivel; az akadémia nagy erdő, nincs az ember úgy összeszorítva benne, mint a gymnasium padjain.» «Épen a franczia háború legnagyobb hevében az az ötletünk támadt, hogy egy írott ujságot szerkesztettünk magunk között.» (Loránd még nagyobb érdekkel kezde figyelni.) «No ez nem volt valami országháborító kérdés, mindössze is annyiból állt, hogy mi a hírlapban mindazt, a mit az Augsburger nagy pathoszszal adott elő, tréfás gúnynyal travestáltuk, a kik olvasták, nevettek rajta.» «Hanem a vége mégis az lett a mulatságnak, hogy egy szép napon mi ketten megkaptuk a consilium abeundit.» «Engem bizony nem nagyon keserített az; annyi transcendentalis tudományt, annyi világismeretet belém vertek már, hogy szinte vágytam haza a falusi kántor társaságába, a ki még azt hiszi, hogy az anekdota-mondás a legelső tudomány a világon.» «Csak két napunk maradt Heidelbergában, hogy holmiainkat összeszedjük, filisztereinkkel megalkudjunk, s úgynevezett «kincseink»-től búcsút vegyünk. E két nap alatt csak kétszer láttam Áronffyt. Egyszer az első nap reggelén, midőn igen izgatottan jött hozzám, s azt mondá: «fogom a fülét annak, ki bennünket elárult; – ha nem térek vissza, lépj nyomomba és boszulj meg». Én kérdeztem tőle, miért nem választ engem segédének? Arra azt felelte: «Mert te is érdekelve vagy, s utánam kell következned». – És azután másnap este, midőn ismét hazajött, egészen fásult, lelankadt kedélylyel! – beszéltem hozzá: alig adott választ, s midőn végre azt kérdezém tőle: «talán megöltél valakit?» azt felelte rá határozottan: «igen».» – Ki volt azon ember? – kérdé Loránd szorongva. – Ugyan ne vágj a szavamba! majd megtudod! – förmedt rá Topándy, s folytatá a történetet: «E naptól fogva egészen megváltozott Áronffy. A kedélyes, jókedvű fiúból egyszerre hallgatag, komoly, fás ember lett, a kivel nem lehetett többé mulatni. Kerülte a világot, s úgy vettem észre, hogy az egész világban legjobban került engem.» «Azt hittem, hogy én tudom, miért van ez?» «Azt hittem, hogy én tudom komolyságának titkát. Megölt egy embert, a kit párbajra ő hívott ki. Ez nyomja lelkét. Nem tud elég hidegvérű lenni, hogy egy ilyen bagatellet kiverjen a fejéből. Más ember bravournak számítja azt, s legalább is a mások üldözésétől tart miatta, de saját maga nem üldözi magát érte. Majd elfelejti mire megvénül.» «Az én atyámfia azonban csak évről-évre komoly kedélyű ember maradt, s ha később találkoztam is vele, fanyar, oly élvezhetlen volt rám nézve a társaság, hogy bíz én nem is igen örömest kerestem aztán fel.» «Pedig a mint hazaérkezett, azonnal megházasodott. Még Heidelbergbe menetele előtt jegyzette el mátkáját; ki igen kedves, szép, szelid leányka volt. Szerették egymást. Hanem azért Áronffy borult kedélyű maradt. Házassága első évében fia született, később ismét egy másik. Mondják, hogy szép, okos volt mind a kettő. Ez nem derítette őt fel soha. Mindjárt a mézeshetek után elment a hadjáratba, s ott úgy viselte magát, mint a ki azt akarja, hogy minél előbb levágják. Később minden hír, a mit felőle kaptam, azt erősítette, hogy Áronffy gyógyíthatlan kedélybetegségben szenved. – Érdemes-e erre egy ember, a kinek elkoppantottuk az élete gyertyáját?» – Hogy hívták azt, a kit megölt? – sürgeté újult nyugtalansággal Loránd. – Mondtam már, hogy majd megtudod; nem fut el előled a história! Hallgasd tovább. «Egy napon, lehetett már tizenkét éve annak, hogy a heidelbergi iskola porát levertük csizmáinkról, én egy csomagot kapok Heidelbergából, az ottani helyhatóság komitivájával, melyben tudtomra adatik, hogy bizonyos Stoppelfeld doktor ezt a lepecsételt csomagot hagyta nekem végrendeletileg.» «Stoppelfeld? Stoppelfeld? Törtem raja a fejemet, ki lehet az, a ki az óperenczián túlról még nekem testálhat valamit? Végre eszembe jutott, hogy járt velünk együtt a tanórákra egy hosszú szőke hajú medikus, a ki híres legény volta maga idejében minden Keilereinál és Kneipereinál. Ha nem csalódom, schmollist is ittunk egymással, s valami paukereinál két rossz kardot fürészszé duelláltunk egymás kezében.» «Felbontom a csomagot, s abban találok egy levelet, mely hozzám volt intézve.» «A levél még most is megvan nálam, de tudom könyv nélkül minden szavát, annyiszor elolvastam azt. Ez volt a tartalma:» «Bajtárs uram! Emlékezhetel rá, hogy Heidelbergből elutazástok előtti napon egyik fiatal collegánk, Áronffy Lőrincz, valamely becsületbeli ügy elintézése végett segédeket keresett az ismerősök között. Történetesen engem talált legelőször megszólítani. Én természetesen elfogadtam a felhivást és kérdezém okát és tárgyát. Minthogy te is ismered, ő megmondta azt nekem, tehát nem irom ide. Azt is közlötte velem, miért nem választott téged segédjének? és egyuttal lelkemre köté, hogy ha ő el találna esni a párbajban, tudassam azt veled, s te folytasd azt. Én elfogadtam a cartell-megvívést, s elmentem vele a kihívandóhoz. Előadtam neki, hogy ilyen esetben verekedni szokás és verekedni kell; ha ki akar alóla bujni, kénytelen lesz megszökni az akadémiáról.» «A kihívott nem utasította vissza a kihívást, hanem azt mondá, hogy miután ő gyönge testalkatú, közellátó és mindennemű fegyverben gyakorlatlan, az amerikai párbajt választja.» … Topándy véletlenül Loránd arczára pillantott, azt hitte, a színváltozás, mit ez arczon lát, a kandallóban fellobanó, s megalvó láng tétova viszfénye. «A levél ezt mondja tovább:» «Akadémiánkon nagyban divatozott akkor az az ostoba neme a párbajnak, hogy két ember sorsot huzzon, s a melyiknek a neve kijön, az lője magát főbe bizonyos idő mulva. Ostobaság! Már akkor is volt annyi eszem, hogy hasonló eseteknél, ha segédűl hívtak, iparkodtam a feleket rábirni, hogy mentől hosszabb határidőt szabjanak, igen helyesen számítva, hogy tíz, tizenkét év alatt a legkeserűbb ellenségek kibékülhetnek, jó barátokká lehetnek; a győztes fél lehet nagylelkű, elengedheti ellenének a meghalást, vagy a vesztesnek nőhet meg ez alatt a hája, s elfelejtheti commode az ilyen bolond kötelezettséget.» «Ennél az esetnél tizenhat évi haladékot eszközöltem ki a felek között. Ismertem az embereimet; míg az árulkodó Schulfuchsból tisztességes ember válik, míg a büszke, délczeg fiú kellő flegmához jut, hogy egymással valahogy kiegyenlíthessék különbségeiket, arra kell tizenhat év.» «Áronffy pattogott eleinte; vagy mindjárt vagy sohasem! de végre is segédei szavát meg kellett fogadnia; s mi sorsot húztunk fölöttük.» «Áronffy neve jött ki.» … Loránd merev szemekkel bámult az elbeszélöre, s már nem érzett semmit a külvilágból, minden idegével a regére hallgatott. «A kihuzott nevet átadjuk a nyertes félnek, annak áll jogában e névjegyet, a tizenhat év leteltével, ha ellenfele elmulasztaná a kötelezettsége végrehajtását, neki megküldeni; eszébe juttatva tartozását.» «Azzal szétmentünk, ti hazautaztatok, s én azt hittem, hogy el fogjuk felejteni a dolgot, mint annyi sok mást.» «Azonban csalódtam. Ez az egy halálom órájáig mindig emlékemben marad, mindig kínoz, mindig üldöz. Tudakoztam magyarországi ismerősemtől a két ellenfél felől, s a mit megtudtam, csak növeli aggodalmamat. Áronffy büszke és komoly férfi. Ostobaság ugyan az embernek megölni magát, mikor boldog, mikor jó dolga van; hanem egy büszke ember mégis inkább engedi testén, mint lelkén rágódni a férgeket, s nem fogja viselhetni azt a gondolatot, hogy egy embernek, kit tegnap még neki volt joga megvetni, holnap e megvetés jogát saját maga ellen engedje át. Meghal, de meg nem szégyenül. Bolond érte; de következetes.» … Loránd minden tagján a hideg veriték csorgott végig. «Én a halál küszöbén állok, folytatá Stoppelfeld levele; a szíverem kövesűl meg; a napot, az órát tudom, melyben elvégzek mindent, s e gondolat nem nyugtalanít annyira, mint az, hogy most nem mehetek magam, hogy nem kereshetem fel magam azt az embert, a ki Áronffyt kezében tartja, hogy megmondanám neki: ime, uram, tizenkét év letelt. Önnek ellensége tizenkét év óta szenvedett már egy rettenetes fogadás miatt, neki az élet minden öröme meg volt keserítve, előtte a jövendő örök homálylyal volt borítva; elégelje meg ön az áldozatot, ne kivánja a legnagyobbat is. Adja vissza az élet verőfényének ez örökké borult egű végzetét; adjon vissza egy embert családjának, hazájának, az Istennek! – De én nem mehetek. Itt kell ülnöm mozdulatlanul, s számlálnom érütéseimet, s számítgatnom, hogy mennyi van még hátra az utolsóig?» «Azért fordultam tehozzád, te ismerős vagy mind a kettővel; barátja voltál az egyiknek; menj, szólj, tégy érte. Lehet, hogy én nevetséges bolond vagyok; árnyék elől irtózom; de ez engem kinoz, gyötör; meghalni nem enged. Vedd át tőlem e hagyományt, hadd pihenjek csendesen poraimban. Úgy áldjon meg téged az Isten!» «Azon férfi, ki Áronffy szavát bírja, mint tudom, igen kegyes ember, könnyű lesz rábeszélned – a neve Sárvölgyi.» … E szóknál felkelt Topándy székéről, s az ablakhoz ment, kitárva annak mindkét szárnyát; olyan nehéz a levegő idebenn. A hideg holdvilág odasütött Lóránd homlokára. Topándy ott az ablakon állva folytatá a kezdett rémregét. Nem volt nyugalma ülve beszélni ezt el. Nem is úgy beszélt, mintha csak Lórándhoz szólna csupán, akarta, hogy hallja meg azt a néma ég is és bámuló hold és a reszkető csillagok, a lehulló meteorok, s czáfoljanak meg egy földi férget, a ki beszél. «Én rögtön magam átsiettem az emberhez. Kinek küszöbét át nem léptem soha, kinek soha nem köszöntem, ha találkoztunk; most elmentem hozzá nyájas, békeajánló arczczal. Én nyujtottam neki előbb a kezemet, hogy legyen közöttünk béke ezentúl. Én kezdtem el magasztalni kegyességét, erényeit. Én kértem tőle bocsánatot azon bántalmakért, miket eddig rajta elkövettem, kivánjom tőlem bármi vezeklést, én alája vetem magamat.» «Az ember kegyes alázattal fogadott: megszorítá kezemet. Lelkére mondá, hogy semmi bántalomra nem emlékszik, mely tőlem érte volna valaha. Ellenkezőleg elszámlálta, mennyi jót tettem vele életében: kicsiny iskolás diák korától fogva. Mennyi javammal élt, milyen sok szívességet tapasztalt részemről? a mire én azt mondhattam, hogy bizony nem emlékszem rá.» «Siettem egyenesen látogatásom czéljára térni.» «Mondám neki, hogy a mi ezúttal házához vezérelt, olyan ügy, melylyel egy régi jó barátomnak tartozom, s kértem, hogy olvassa végig azt a levelet, melyet épen ma kaptam.» «Sárvölgyi végig olvasá a levelet; én folyvást arczára figyeltem míg olvasott. Egy perczre sem hagyta el azt ama stereotyp édeskés mosolygás, a mitől engem a hideg lel, ha látom.» «Mikor készen volt a levéllel, csendesen összehajtá azt és visszaadta.» «Nem jöttél rá, szólt hozzám, jámbor arczczal, hogy az az ember, ki e levelet írta – őrült?» «Őrült? kérdezém én, megütközve.» «Kétségen kívül, felelt Sárvölgyi; ő maga is azt írja, hogy idegbaja van, rémeket lát, árnyékától irtózik. Ez az egész történet: mese. Nekem nem volt soha semmi összezördülésem Áronffy barátunkkal, a mi akár amerikai, akár khinai párbajra adott volna alkalmat; ez elejétől végig: költemény.» «Én tudtam, hogy nem költemény; valami párbaja volt Áronffynak, de soha sem tudtam meg, hogy kivel? nem is kérdezősködtem nála e felől tovább, miután arra a kérdésemre: talán embert öltél? azt felelte: igen. Értette saját magát. Tovább hatoltam ez ember szivébe.» «Uram, szomszédom, felebarátom! Légy ember! légy keresztyén, a mivel kérkedél, a minek tartatni akarod magadat; tekintsd, hogy e felebarátunknak kedves, szerető családja van: ha nálad van az a névjegy, a mit tizenkét év előtt párbaj-segéde átadott, ne kínozd, ne gyötörd vele tovább: írd rá, hogy «ki van egyenlítve», s add át nekem e rettentő kötlevelet. Holtomig tisztelni foglak érte. Úgy is tudom, hogy a határidő előtt egy nappal ezt fognád tenni. Nem használnád azt a rettentő hatalmat, mit a vaksors kezedbe adott, hogy névjegyét üresen küldd meg hozzá, figyelmeztetve, hogy az idő letelt. Te megbocsátanál neki akkor. De tedd azt most. Ez ember élete nyarán keresztül borult volt e kínos tartozás miatt, mely szüntelen boldogsága felett függött: engedd az őszi napsugárt fejére sütni. Nyujtsd ki feloldó kezedet felé most mindjárt.» «Sárvölgyi bizonynyal állítá, hogy nála semmiféle cartellje nem volt és most sincs Áronffynak, hogy is tehetem fel ő róla, hogy az ő lelkéhez férne: a boszúállást éveken keresztül tartogatni? Az ő múltja, az ő jelen élete megczáfol minden ilyen vádat. Neki nem volt soha semmi ellenkezése Áronffyval, s ha lett volna, rég megbocsátott volna neki érette.» «Én még mindig nem eresztettem az embert a kezemből. Azt mondtam neki, hogy gondolja meg, mit cselekszik? Áronffy egykor azt hagyta rám, hogy ő ez ügyben elvész; folytassam én tovább, s én is tudom egy nemét a párharcznak, a mi túltesz még az amerikain is, mert gombostűszúrásokkal gyilkolja az embert agyon. Tehát gondoljon rá, hogy a jámbor, szelid és távollevő Áronffy után a szomszéd pogányt ne szerezze meg cserébe örökké lerázhatlan ellenségül.» «Sárvölgyi esküdött, hogy nem tud e tárgyról semmit. Megesküdött Istenre és minden szenteire, hogy legkisebb része sincsen Áronffynak semminemű veszedelmében.» «Miért van hát Áronffynak oly borult kedélye?» «– S te ezt nem tudnád? szólt a farizeus, meglepetést mutató arczczal; nem tudnál felőle semmit? Hát megsugom neked bizalmasan. Áronffy családi életében nem volt boldog. Hiszen tudod, a mint hazajött, megházasodott, rögtön rá elment a fölkelő sereggel, onnan egy önkéntes csapattal tovább, az egész háborút végig harczolta, úgy tért vissza, úgy került ismét családjához; de most is azt a férget hordja még szivében.» Jó, hogy a tűz már elhamvadt; – jó, hogy a hold elé sötét felhő vonult; – jó, hogy az elbeszélő nem láthatta hallgatója arczát, mikor ezeket mondá. «És én oly bolond voltam, hogy azt elhittem neki! Hitelt adtam a rágalomnak, a mivel egy becsületes ember angyaltiszta nejének jó hírét leköpték. Meg hagytam magamat ilyen otromba módon csalni! Meg hagytam magamat nyugtatni azzal az ámítással, hogy sok szomorú ember van a világon, a kinek a felesége szép.» «Hanem egyszer, mégis, véletlenül összetalálkozva Áronffy anyjával, előhoztam neki a mesének tartott levelet; s az öreg asszonyság ezt nagyon köszönte; de kért, hogy Áronffynak ne szóljak e felől.» «Azt hiszem, hogy azóta mindig vigyázott fia magaviseletére.» «Négy évig megálltam, hogy Sárvölgyi személye iránt tiszteletteljes távolban tartsam magamat.» «Hanem volt egy napja az évnek, mely vörössel jegyezve állt naptáramban: a Heidelbergából elutazásunk előtti évforduló.» «Mikor aztán az a tizenhatodik évforduló is eljött, utána harmadnapra levelet kaptam, melyben tudtomra adták, hogy Áronffy azon a veresjegyű napon családja körében megölte magát.» Az elbeszélő itt elhallgatott s kezeit leeresztve, nézett ki a világos éjszakába, a szobában mély hallgatás volt, csak a nagy perczinga számlálta a multat és jövőt. «Nem tudom, mit tettem volna, ha akkor e hypokritát megkapom; de ő akkor épen elutazott: számomra egy levelet hagyott hátra, melyben még ő sajnálkozik, hogy szerencsétlen barátunk, (barátunk!) ily szomorú véget ért; bizonyosan családi viszályok vitték erre. Megrója érte, hogy oly kevés lélekerővel bírt, s igéri, hogy lelkéért imádkozni fog.» «Ha-ha-ha-ha!» «Megöl egy embert hidegvérrel, miután tizenhat évig gyötörte! Megküldi neki a halálintést levélben! Kényszeríti a kegyes, szelid, becsületes családapát önkezével szakítani el életét.» «Hideg, mosolygó arczczal használja fel a pokoli hatalmat, mit a vaksors, s egy magas lélek túlcsigázott becsületérzete, a katonai rang tisztasága, kezébe adott; s azután vállat von, kezét dörzsöli, szemeit ég felé forgatja, s azt mondja: «az öngyilkosok számára Istennél sincsen irgalom.»» «Ki hát az, a ki az igaz embert az álnoknak két kezébe adja; hogy a míg a jobbal a testét, ballal a lelkét fojthassa meg?» «Nos, bölcs ifjú, hát jer, védelmezd ellenemben ezt a jámbor férfit. Mondd el, mit tanultál?» De a bölcs ifjú nem mondta el, hogy mit tanult; aléltan, eszméletlenül hevert a széken, hátradűlt arczára teljes fényében sütött a hold. XIV. Két leány. Nyolcz év telt el az időből. A pusztába eltemetett ifjúból férfi lett, arcza megnyúlt, a szakáll körülnőtte; régi ismerősei közül kevesen ismertek volna már rá. Igazi nevétől maga is elszokott régen. Topándy házánál folyvást megvolt a régi házi rend; Czipra a háziasszony, ki az asztalfőn elnököl; Loránd a külgazdasági mindenes, ki a háznál lakik, az asztalnál ül s a jövőmenő czimborákkal per-tu van; velük együtt iszik és mulat. Iszik és mulat! Mit is tegyen egy ifjú ember egyebet, a ki előtt az életnek nincsen semmi czélja? Négyszem közt Cziprával is per-tu van; mások előtt tensasszonyozza. Egy estebédnél Topándy azt mondá Cziprának és Lorándnak: