# Mire megvénülünk (2. kötet) ## Part 16 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/mire-megvenulunk-2-kotet-47542/index.md A jó öreganya átölelve Fanny vállát, elmondá neki, hogy sok sok év előtt épen így vártak egy éjjel a két testvér megérkeztére; hanem az nagyon rút éjszaka volt, és az nagyon szomorú várakozás volt. A szél zúgott az akáczok között, a felhők kergették egymást az égen, az ebek vonítottak a faluban, a kapun egy szénásszekér döczögött be – és abba volt elrejtve a koporsó. – Ez a nép nagyon babonás: azt hiszi, a jég elveri a határát, ha halottat visznek át rajta. Hanem most egészen más világ van. A lég csendes, szellő sem fuvall: ember, állat alszik körül, csak azok vannak még ébren, kik menyasszonyt várnak. Milyen más az idők járása! Egyszer aztán szekér áll meg a kapuban: a cselédek sietnek azt kinyitni. Szénásszekér döczög be rajta, miként akkor. És a szénásszekér után gyalog, miként akkor, a két testvér, egymás kezét szorítva, jő. A nők eléjük rohannak, Loránd az első, a kit ölel, csókol mindenki. – Hát nőd? kérdi minden ajk. Loránd némán a szekérre mutat, és nem tud szólni. Dezső válaszol helyette. – Nejét itt hozzuk a koporsóban. XXXII. Mikor megvénűltűnk. Tizenhét év mult el már azóta, hogy Loránd ismét itthon van! Milyen öreg emberek lettünk azalatt! Tizenhét év különben is nagy idő; hát még tizenhét ilyen súlyos év? Soha sem láttam embereket olyan hamar megőszülni, mint a kik kortársaink voltak. Olyan időket élünk, a mikor minden elmuló év utolsó napján felsóhajtunk: csakhogy vége van már! s nem akarjuk hinni, hogy a mi utána jő, még mindig rosszabb napokat hoz. Egyre szállunk alább-alább, hitben, reményben, egymás iránt való szeretetben; vagyonunk pusztul, szellemünk lankad, erőnk fogy, társaséletünk szétbomlik; nem közöny, de undor már az, a mivel a napok eseményei elé nézünk. Egy év mulva azon nap után, melyen szegény Czipra meghalt, Loránd fegyverrel oldalán ment el bizonyos mulatságba, a hol ingyen lehet kapni a halált. Nem emlegetem én a multak dicsőségét, mi hasznom belőle? úgy is kevesen tudják már azt. Loránd jó katona volt. Az lett volna bizonynyal bármely esetben is, mindene volt hozzá a természettől: hősi bátorsága, athlétai ereje, heves vére, soha nem csüggedő lelke. A harcz különben is gyönyör lett volna rá nézve; – hát még e kedélyállapot mellett? Szíve összetörve, zúzva, első szerelme oly csúful sárba taposva, a másik, szenvedélye égő hevében legyilkolva, lelkén az életunalom terhével s azzal a súlyos végzettel, a mi családját terhelé. Mindig az a rém állt előtte, hogy ez úton elébb-utóbb mégis csak oda kell jutnia, abba a nyolczadik, üresen hagyott ágyba. Mikor elkezdődtek a harczok, egészen felvillanyozódott roskatag kedélye. Mikor egyenruháját felölté, odajött hozzám, s kezemet megrázva, villogó tekintettel mondá: – Most megnyilt hát a vásár, a hol az ember száz perczenttel adhat túl az ütött-kopott életen. Hanem ő nem adott túl azon. Vakmerőségéről hirhedett lett, hőstetteit megénekelték, szerzett hírt, koszorút, csak a mit keresett, a dicső halált, azt nem tudta megtalálni. A zászlóaljból, melynél kezdé, vége felé csak egy tizedrész volt már meg. Ő azok között volt, a kik még csak sebet sem kaptak soha. Pedig mennyi szép golyó elrepült feje fölött. Hogy tekintgetett e szomorú zizegő hangon fütyülő hírnökei után a halálnak, hogy várta azokat a búgva közelítő öreg ficzkókat, a kiknek egy embert egy percz alatt átszállítani egy más csillagba – semmi! Nagyon jól ismerték már, nem bántották. Olyan ez a csatatéri zengő méh, mint az igazi méh, a ki bátran jár közötte, elzúg a füle mellett, a ki fél tőle, azt megcsípi. Egyszer a csákóját lyukasztá át a golyó. Hányszor hallottam tőle: «Miért nem egy hüvelykkel alább?» Végre egy csatában egy elpattant gránát darabja megbénítá karját, s mikor egy kardcsapástól elszédítve lebukott lováról, még egy kozák lándzsával keresztülszúrta. Még abba sem halt bele. Hetekig feküdt eszméletlenül a közkórházban, sátor alatt, míg érte mehettem és haza hoztam. Fanny ápolta. Meggyógyult. Mire felépült, akkorra már aztán vége is volt minden harcznak. Mennyiszer hallottam tőle: – Oh, milyen rossz emberek vagytok ti, hogy engem úgy szerettek! Oh, milyen rosszat tettél velem, öcsém, hogy elhoztál a csatatérről. Oh, milyen kegyetlenség volt tőled, Fanny, hogy mellettem virrasztottál! Oh, milyen hiába való munka volt tőletek engem életben tartani! Oh, mint haragszom én tirátok, mily kiállhatatlan emberek vagytok ti: azért, hogy engemet úgy szerettek! Hanem mi azért csak szerettük őt. És aztán így megvénültünk csendesen. Eltemettük jó nagyanyánkat, aztán édes anyánkat is; magunk maradtunk, nem osztoztunk meg soha. Loránd mindig velünk lakott: míg a városban laktunk, néha hetekig sem hagyta el a házat. Az új idők új rendszere engem is kényszerített, hogy arról a pályáról lemondjak, a mit még apáink az élet díszes czéljának tartottak. Sutba dobtam a diplomámat, s kimentem szántani, vetni. Lett belőlem jó paraszt ember. Még most is az vagyok. Itt is együtt maradt velünk Loránd. Nem volt élet már az övé, hanem csak a napok számlálása. Siralom volt ezt tudni és őt látni. Egy délczeg alakot, kinek hivatása volt, hogy hőssé legyen. Egy forró szívet, ki földi mennyországa lehetett volna egy nőnek! Egy képzett, lángeszű főt, ki vezérszellem lehetett volna egy országban. És a ki tétlenül, szerettelenűl, boldogtalanul hullatott levelet levél után, és nem várt a holnaptól semmit. Hanem félt a jövő napoktól. Gyakran előhoztam neki, hogy annak a magányos épületnek ott a patak mellett befalaztatom az ajtaját. Ne kérdezzék gyermekeim, mi lakhatik azon belül? ne iparkodjanak találgatni annak rejtelmes feliratát, mint én találgattam gyermekkoromban. Loránd nem egyezett bele. «Még egy üres szállás van benne.» És ettől irtóztunk mi valamennyien. Ő is, mink is. Minden este úgy váltunk el, mintha végbúcsút mondanánk. Nem örült már semminek az életben. Nem foglalkozott semmivel, a mivel más ember foglalkozik. Nem kártyázott, bort nem ivott; örökké józan volt és egykedvű. Nem olvasott mást, mint mathematikai könyveket. Rá nem tudtam venni soha, hogy egy hírlapot kezébe vegyen. «Hazugság az egész világtörténet!» Mindennap, akár télen, akár nyáron, korán reggel, mielőtt valaki fölkelt volna a háznál, kisétált a temetőbe; oda, a hol Czipra nyugszik «az illatos fűgyökér alatt», ott töltött néhány perczet s aztán ismét visszajött: nyáron egy szál eleven, télen egy szál aszú füvet hozva el a sírról. Volt egy naplója, abban nem volt írva egyéb, mint a kelet mindennapról, alá tűzve, írott sorul, az aszú fűszál. Egy élettörténet, melynek ezernyi ezer aszú fűszál képezi sorait, a hány sor, a hány szál, annyi napról összegyűjtve. Lehet-e szomorúbb könyv ennél? Egyetlen tárgy, a mi érdekelte, gyümölcsfái voltak és méhei. Az állatok és növények nem csalják meg azt, a ki őket szereti. Egész nap őrizte fácskáit, csemetéit s viselt harczot a rovarok ellen és tanult naphosszant életbölcsészetet e nagyszerű alkotmányos monarchistáktól, a méhektől. Sok ember van, kivált a mai nap, hazánkban, a ki el tudja ölni az időt, Loránd csak küzdött az idővel, s minden lefolyt nap egy vereség volt rá nézve. Vadászni soha sem járt, azt mondá, nem jó neki töltött fegyvert venni kezébe. Éjjel gyermekeim közül egy mindig ott aludt szobájában. «Félek magamtól», vallá meg előttem. Félt magától és attól a csendes háztól, ott a patak mellett. «Szeretnék ott aludni az illatos fűgyökér alatt!» Egy elveszett élet! Egy szép nyári délután kis fiam azzal a hírrel rohan be hozzám, hogy Loránd bátyja a szoba közepén a földön fekszik, és nem akar fölkelni. Én a legrosszabbat sejtve rohantam át hozzá. Midőn beléptem szobájába, már nem feküdt a földön, hanem az ágyon. – Arcza az ágyon. – Mi bajod? – kérdezém, kezét megfogva. – Semmi sem; csak egy kicsit meghalok. – Az istenért! mit tettél? – Ne ijedj meg. Nem az én kezem volt. – Mi bajod hát? – Egy méhcsipés. Nevess ki. Meghalok bele. Még reggel beszélt róla, hogy méheire orvméhek ütöttek, azokat megy pusztítani. Egy orvméh halántékába ereszté fulánkját. Tehát még sem oda:… nem oda, – rebegé hagymázos lélekzettel; nem a nyolczadik ágyba. Kinn az illatos fűgyökér alatt. Ott heverünk a porban egymás mellett. Falaztasd be azt az ajtót. Jó éjszakát. Azzal lehunyta szemét és soha sem nyitotta fel többet. Mire Fannyt odahívtam hozzá, már halva volt. A délczeg hős, ki egymaga csapatok ellen küzdött, a vasember, kit nem tudott megölni a kard és a dárda, tíz percz alatt elmult egy picziny kis rovar parányi orgyilka által. Isten jár közöttünk! Mikor már a kisértés utolsó percze eljött, hogy az életunalom az ősi átokkal felfegyverezze kezét, akkor elküldötte repülő szolgáinak legeslegkisebbikét s elszállítá őt egy méhszárnyon, oda, a hol a boldogok laknak. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Mi pedig vénülünk tovább, és ki tudja, hogy mire vénülünk meg?! TARTALOM. XIII. Melyik téríti el a másikat 1 XIV. Két leány 36 XV. Ha szereti, hát szeresse 57 XVI. Az a gyűrű 68 XVII. A sárgaruhás nő a kártyában 79 XVIII. A halálra intő 90 XIX. Fanny 111 XX. A végzetes nap 117 XXI. Az a levél 135 XXII. A tudtán kívül rém 144 XXIII. Az örömnek napja 167 XXIV. A bolond tréfa 178 XXV. A míg a zene szól 193 XXVI. A szerelem babonája 207 XXVII. Mikor a dali madár megszólal 220 XXVIII. Az éjjeli küzdés 233 XXIX. A pók a szögletben 251 XXX. Credo…! 270 XXXI. A menyasszony-vivés 284 XXXII. Mikor megvénültünk! 292 KÉPJEGYZÉK. 1. Ezen a pisztolyon a Sárvölgyiek czimere van 7 2. A leány is együtt nevetett vele 42 3. Felhozzam a vizből? – kérdezte Loránd 71 4. Karom alá vontam Fanny kezét 114 5. Ugy szoritottam az embert félkezemmel a falhoz, hogy eviczkélt, mint egy denevér 133 6. Sárvölgyi remegve iparkodott magát fölemelni ingadozó kezével 160 7. A rabló felhúzott szemöldökkel figyelt a beszédre 201 8. Vérszomjú vigyorgással nézett áldozata szemébe 232 9. Felrakta mindenét egy talyigára s tolta kifelé 256 10. Te bölcs ember! látod, mégis csak neked volt igazad! 286 [Transcriber's Note: Javítások. Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: 19 |«nincs még oda!« |«nincs még oda!» 22 |szükség, Barátom |szükség. Barátom 25 |«igen». |«igen».» 26 |gyertyáját? |gyertyáját?» 31 |Sárvölgyi |«Sárvölgyi 35 |el életét. |el életét.» 35 |irgalom.» |irgalom.»» 54 |lebetett csalódásban |lehetett csalódásban 87 |Blánokházyné kezét |Bálnokházyné kezét 90 |ilyen ajándédékot |ilyen ajándékot 99 |«per procura».) |«per procura».») 103 |osrtomló sereget |ostromló sereget 127 |azután későbbb |azután később 140 |gyűrűnél? |gyűrűnél?» 160 |Sárvölgyj remegve |Sárvölgyi remegve 182 |köpczös. |köpczös.» 182 |«van-e lelke?» |«van-e lelke?»» 182 |Én Daruszegi |«– Én Daruszegi 195 |körmét; csókolom |körmét: «csókolom 214 |odább mégy. |odább mégy.» 214 |«szeretsz-e?» |«szeretsz-e?»» 215 |szólok még? |szólok még?» 216 |ezt a dolgot, |ezt a dolgot. 221 |légy velem! |légy velem!» 225 |csutorát, Igyatok |csutorát. Igyatok 236 |döngették az ajjót |döngették az ajtót 297 |Ne ijedj meg, Nem |Ne ijedj meg. Nem 298 |nyitotta fe. többet |nyitotta fel többet 299 |Credo…! 271 |Credo…! 270 299 |szerelem lakomája |szerelem babonája 300 |szemébe 233 |szemébe 232 ] End of Project Gutenberg's Mire megvénülünk (2. kötet), by Mór Jókai