# Mire megvénülünk (2. kötet) ## Part 10 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/mire-megvenulunk-2-kotet-47542/index.md És valamennyien úgy szeretik Dezsőt, alig lelik helyét. – Milyen szép férfi lett! – magasztalja Fromm nagymama. – Milyen jó ember! – dicséri őt Fromm mama. – Milyen okos ember! Milyen nagytudományú ember! – dicsekszik Fromm papa. – S milyen izmos ficzkó! – szörnyűködik Henrik; elbámulva azon, hogy más gyerek is megnőtt az alatt, a míg ő. Emlékezel-e, még mikor első este úgy az ágyba vágtál? Ej, de haragudtam rád akkor! – Emlékezel-e rá, mikor első este eldugtad a pereczet Henrik számára? – mond a nagymama. Ej, de elpirultál akkor! Emlékezel-e rá – szól közbe Fromm papa, ép kezével kettő helyett is hadonázva; mikor legelőször németül beszéltél hozzám? Ej, de nevettem rajtad akkor. – Hát én rám emlékezel? – szól Fanny, tréfásan fonva kezét vőlegénye karjába. – Mikor itt először megcsókoltál – enyeleg vele Dezső, ragyogó szemébe tekintve. – Ej de féltél tőlem akkor! – Hát arra emlékezel-e – szólt érzéstelen hangon az ifjú, mikor itt az ajtónak dűlve álltam, s te odajöttél hozzám titkomat kicsalni. Oh be megszerettelek akkor! Loránd odalép hozzájuk s mind a kettőnek vállára téve kezét, sóhajtva mond: – Bocsássatok meg nekem, hogy ily sokáig utatokban álltam! Erre aztán mindenki szeme megtelik könynyel; kiki tudja, hogy miért jön az? Fromm papa elragadtatva kiált fel: – Oh milyen boldog vagyok, én Istenem! s aztán mintha sokallná ezt a boldogságot magától, neki förmed Henriknek: – csak te volnál már más! de nézze, kedves fiamuram: nem lett belőle semmi; fuit negligens! Ha akkor ő is úgy tanult volna: ezóta archivarius volna. Archivarius! Ezt akartam belőle csinálni. Milyen szép titulus! Egy archivarius! Aztán mi lett belőle: maradt asinus. Quantus asinus! Péket kellett belőle csinálnom. Nem akart más lenni, az ostoba: a perversus homo. Most aztán semmi más, mint egy pistor! Ez alapos vádakra szegény Henrik óhajtott volna szégyenében egyenesen a föld alá sülyedni, mely óhajtása ugyan nemcsak a földszint lakók, de a pinczeboltban dolgozó péklegények ellenmondásával is találkozott volna. Loránd aztán pártul fogta sógorát. – Ne bánd Henrik; igy legalább mind a két családban van egy-egy mihaszna ember, a ki nem tud egyebet, mint kenyeret produkálni: én vagyok a paraszt, te a pék; én cséplem a buzát, te megsütöd kenyérnek; a magas uraságok hadd lakjanak jól büszkeséggel. Erre aztán a magas uraságok közös jó kedve helyreüté a társalgást. Fromm papa is kibékült lassankint sorsával, hogy bizony Henriknek csak jobb mégis az apja üzletét folytathatni. Hiszen annyiban megvan az öröme, hogy a másik gyermeke mégis csak tekintetes asszony lesz. Dezső számára még az az öröm is fenn volt tartva, hogy hajdani rektor professorával találkozzék: ez volt a menyasszony részéről a násznagy. Most is olyan katonai magatartása volt még az öreg úrnak, most is oly nyers hangon kiabált és most is oly őszintén szerette Dezsőt és a két családot, mint hajdan. A divat is utólérte izlését, a mennyiben akkor minden ember olyan csonka orrú csizmákat viselt, hogy még ő is meg lehetett vele elégedve, s bár a serdülő fiatalság kezében még akkor is eltörte a hegedű nyakát, de mind a mellett e puritán elve nem akadályozá, hogy Fanny menyegzőjén kivilágos-kivirradtig sort ne tánczoljon az érettebb fiatalsággal. Dezső részéről Loránd volt a násznagy. E hivatalos állásánál fogva neki kellett a vőlegény balján állani, midőn a menyasszonyának az oltár előtt holtig tartó boldogságot esküszik, s egy hű kezet kap ajándékba, mely őt még a halálban sem fogja elereszteni. Ő dicsérte meg legelébb a menyasszonyt, a miért olyan bátran és hangosan elmondta azokat a szavakat a pap után, a miken a leányok hangja úgy meg szokott reszketni. Ő emelt legelső poharat a boldog pár egészségeért; ő nyitotta meg az első tánczot a menyasszonynyal; és aztán egy nappal később ő vezette be kézen fogva szülői házába, ő mondta neki: – Lépj be, kedves ángyom, ebbe a házba, a honnan a te szelid képed űzte el az örök gyászt: öleld meg ezt a rád váró jó anyát, ki fekete ruháját ma cserélte fel először azzal a kék színnel, a miben boldognak ismertük. Gazdagabb hozományt még nem vitt ara vőlegénye házához, mint te a miénkhez. Isten áldjon meg érte. És Loránd nem is tudta azt, hogy mennyit tett titokban épen ő érette ez a gyöngéden szorító kéz? Az ilyen tettek jutalma az, ha sikerülnek és rejtve maradnak. – A gyermekek hadd éljék boldog heteiket falun. Ez volt az öreg asszonyság véleménye. Különben is szokjanak hozzá, hogy maguk gazdái legyenek. Hanem ez indítvány mind Dezső anyja, mind Fanny részéről legélénkebb ellenzésre talált. Azt ugyan helyeslék, hogy a nyarat falusi magányukban töltsék: Dezső onnan is eljárhat hivatalos teendőiben; hanem az édes anya olyan szépen tudott könyörgeni, hogy hagyják őt gyermekei mellett; ő nem fogja örömeiket zavarni; víg lesz, együtt kaczag velük, hiszen lám kék ruháját is felvette már, s e kérése oly forró támogatásban részesült az ellenállhatlan meny részéről, hogy az a másik kettő: a nagyanya és Loránd végre meg hagyták ingattatni magukat, s beleegyeztek, hogy ő maga tehát maradjon Dezsőékkel. – Hanem mi ketten távozzunk innen: – sugá a nagyanya Lorándnak. Ő már vette észre, hogy Loránd arcza sem illik a csendélet alakjai közé. Az ő vígsága csak mások számára való; a nagyanya szemeit nem lehet megcsalni. Mikor azok odabenn el voltak saját boldogságukkal foglalva, az öreg asszony megfogta Loránd kezét s a nélkül, hogy mondanák egymásnak, hogy hová? együtt lementek a kertbe, a kert mellett folyó patakhoz; a patak partján épült szomorú házhoz. A kripta ajtaját tiz év alatt ismét befutotta a folyondár; a jelmondatot nem lehetett már olvasni a zöld levéltől. A két borókafa összehajolt a kupola fölött örökzöld gallyaival. Itt megálltak, egymás keblére borulva. Mennyit mondhattak el egymásnak: némán, egy szót nem ejtve! és mennyire megérthették egymás néma gondolatait! Körül mély csend van; de odabenn, a bezárt, berozsdásodott, folyondárral benőtt ajtón belül, mintha valaki koczogtatna láthatatlan ujjával, figyelmeztetve az öregebb fiút, hogy még egy nagy adósság lefizetve nincsen! Egy óra mulva visszatértek a házba. Ott lármás öröm csevegő hangjai fogadták őket. Úr és cseléd örült, vidult. – Én most sietek odább: – szólt Loránd anyjához. – Hová? – Lankadombra vissza. – Új örömet fogsz hozni nekem? – Igen. Új örömet neked, anyám. – És neked is: szólt öreganyja kezét megszorítva. Az értette, mi van e kézszorításban! A gyilkos még él. – A számadás még nincs befejezve! Loránd megcsókolta a boldog rokonokat; kezet csókolt anyjának, nagyanyjának. Az öreg asszony vele ment a kocsiig; ott megcsókolá homlokát. – Eredj! És ebben a csókban nehéz, kötelességrovó, áldás súlya volt. Eredj – és állj boszút. XXIV. A bolond tréfa. Hagyjuk a boldogokat örülni. Kövessük azt a másik ifjút, kiben mind az az édes tetterő, a mi egy viszontszerető szívet a boldogság extasisába meríteni képes lett volna, keserű szenvedélylyé változott át, mely képes egy viszontgyűlölő lelket a kárhozatra üldözni. Este volt, midőn megérkezett Lankadombra. Topándy nagyon várta már, Cziprát nem is engedte hozzá jutni. Vitte magával abba a laboratoriumba, a hol együtt szoktak és egyedül tanakodni emberek és természet felől. Az öreg úr rendkívül jókedvűnek látszott, a mi nála rendesen az izgatottság jele volt. – No öcsém, – monda tenyerébe csapva, – most vagyok már benne abban a hinárban, a mibe belekivánkoztam. Mindig óhajtottam a vármegye tömlöczével megismerkedni valami érdemteljes ostobaság végett; most végre sikerült valamit elkövetnem, a mi czélomhoz juttat. – Ugyan? – De ugyan ám. Legalább is két esztendőt fogok ülni. Hahaha! Olyon bolond tréfát csináltam, hogy magam is tökéletesen meg vagyok vele elégedve. Persze, becsuknak érte, de már az mindegy. – Mit tett bátyám megint? – Hallgasd csak, hosszú krónikája van ennek. Legelébb is azon kell kezdenem, hogy Melanie húgod már férjhez ment. – Hát jól van. – Hiszen csak neki legyen jó; nekem jó. De ezen fordul meg fátumom is; ezért csak hallgass türelemmel végig minden apró-cseprő mendemondát, a mint azt Borcsa asszony Cziprának, Czipra meg én nekem elmesélte, s a mi mind hozzá tartozik az illustrátióhoz. – Hallgatom: – szólt Loránd leülve, s föltette magában, hogy igen közönyös arczot fog mutatni, mikor Melanie férjhezmeneteléről beszélnek előtte. – «Tehát: a mint ti elmentetek innen, még nem is tudták eltávozástok hírét, midőn Bálnokházyné azt mondta leányának: csak azért is! most már csak daczból is nőül kell menned Gyálihoz: hadd lássák ezek az emberek, mennyit adunk az ő rhodomontádjaikra? Azzal levelet írt maga Gyálinak, hogy rögtön térjen vissza Lankadombra: mutassa meg magát; itt tárt karokkal várják. Az Áronffy testvérektől ne ijedjen meg. Merjen a szemük közé nézni, mint illik előkelő úrhoz. Az ellen, hogy insultálni találják, biztosíthatja magát egy pár jó zsebpisztolylyal. Olyant hordjon mindig a zsebében, s a ki óriás termetével meg akarja riasztani, annak tartsa az orra alá. – Gyáli meg is jelent nem sokára ismét a faluban, s nagy ostentatióval kucsirozott itt alá, s fel az ablakom előtt, maga hajtván a lovakat, s a dámák ülvén hátul; mintha nekem remélne azzal legnagyobb boszúságot tehetni. Hát én meg azt mondtam rá, hogy: ha ti meg vagytok vele elégedve, nekem semmi közöm hozzá. Úgy látszik, hogy mai világban a dámáknak az a férfi tetszik, a kit leköpnek, kidobnak, kirugnak! ők tudják, miért? Én nem rontom a gusztusukat.» «Föltettem magamban, hogy csak azért sem teszek semmi bolondot. Okos ember fogok lenni. Contemplativ bölcsészettel szemlélem a világ bolondságát, s legfeljebb azt az okos tréfát követem el, hogy elébbi végrendeletemet, melyben Melanie húgomat tettem örökösömül, s mely a megye levéltárában és a káptalanban van letéve: semmivé teszem egy másik végrendelet által, melyet itthon tartok magamnál, s melyben a hugomról egy szó említés sincs téve.» «A lakadalom nagy ünnepélyességgel ment végbe». «Sárvölgyi nem sajnálta a költséget ezúttal. Azt hitte, hogy engemet fog boszantani vele. A ki csak kapható ismerős volt a környékből, mind összecsődítette; még én is kaptam kőnyomatú meghivó jegyet a menyegzőre. Tessék.» Topándy előkereste tárczájából a velin nyomtatványt, s odanyujtá Lorándnak. «Tekintetes Topándy úr, kedves öcscsével Áronffy Loránddal együtt szivesen meghivatik Melanie leányom és Gyáli József úr menyegzőjére, tek. Sárvölgyi úr házához. Özv. Bálnokházy Emilia udv. tanácsosné.» – Felét tartsd meg magadnak. – Köszönöm. Az egész sem kell. – «No tehát aznap épen vasárnap volt. Sárvölgyi kiválasztotta, hogyan kerül legolcsóbba az egész falu népét ünnepélyes köntösbe felöltöztetni? Ő is harangoztatott, a pap is harangoztatott; minden ablak, ajtó, tele volt kiváncsi bámulókkal, kerítésen, kútágason leste a sok siheder, hogy mi lesz itt mindjárt? Én is kiültem a tornáczra és onnan néztem.» «Megindult aztán a hintók hosszú sora. Elől a vőlegény, Sárvölgyivel, a násznagygyal, pompás bársony mentében, hattyúprémmel, kócsagos kalpaggal, utánok a menyasszony a nyoszolyólánynyal; fehér atlaszruha volt rajta, s ha nem csalódom, igen sok szinpadi ékszer.» Loránd közbevágott türelmetlenül: – Bátyám azt hiszi tán, hogy én mind ezt meg fogom írni valamely divatlapnak, hogy így tudósít még az öltözetek részleteiről is. – Angol regényíróktól tanultam: ha az ember meg akar valakit arról győzni, hogy története való és nem mese: a külsőségeket apróra leírja, hogy arról láthassák, mennyire szemtanu volt? – No, de a lovak sallangjának leírását mégis elengedem. – Tehát, a mint a hosszú convoi végig robog ünnepélyes diszléptekben az utczán, akkor kanyarodik be az utcza túlsó végén egy úti cséza négy forspontos lóval, elől egy megyei hajdú a kocsis mellett, hátul két úr, egy sovány, meg egy köpczös. «A mint ez a fogat a nászmenettel találkozik, a sovány úr megállíttatja a kocsiját, s rákiált Sárvölgyi kocsisára, hogy az is hozza nyugvó helyzetbe a járművet.» «Ezzel a sovány úr leugrik a csézából; a kövér úr utána, a hajdú is utánuk, s oda mennek a vőlegényhez.» «– Ön Gyáli József? kérdi, minden titulálás nélkül a sovány úr.» «– Én vagyok, szól az, boszús negéddel nézve végig a porlepte férfin, s meg nem foghatva, mi jogon bátorkodik valaki őt ilyenkor megállítani, s ily röviden szólongatni, mikor hattyúprémes mente van a nyakában?» «A sovány úr pedig megfogta a hintó ajtaját, s ilyen szókat mondott a vőlegénynek»: – Ugyan, uram, van önnek lelke?! «A mi kedves barátunk meg nem foghatta, hogy micsoda újmódi neme ez a jónap-kivánásnak, valakitől útközben azt kérdezni, hogy «van-e lelke?»» «A sovány úr pedig minden áron ezt látszott meg akarni tudni!» «– Ugyan! van az úrnak lelke?» «– Micsoda?» «– Van az úrnak lelke: egy ártatlan hajadont oltár elé vezetni, abban a helyzetben, a mi az öné?» «– De kicsoda ön? és hogy mer engem megtámadni?» «– Én Daruszegi Miklós, főszolgabiró vagyok, és jövök önt fel- és letartóztatni a bécsi cs. kir. fenyítő törvényszék határozata következtében, mely az udvari kanczellária útján megyénkhez megküldetett, azon utasítással, hogy önt, több rendbeli hamisítás és csalás miatt, in flagranti, ott a hol találtatik, elfogattassék; semmi jótállás el nem fogadtatván.» «– De uram!» «– Semmi ellenvetésnek hely nem adatik. Ön már Bécsben tudta jól, hogy minő vád alá van helyezve, s egyenesen azért jött le Magyarországba, hogy ha hirtelen egy birtokos hölgygyel összekelhet, majd talán a primæ nonus becses személyét megvédelmezi, a miben egyébiránt csalódott volna. És most újra kérdem öntől, volt önnek lelke, a börtönajtóban magával akarni rántani egy ártatlan hajadont?» – Szegény Melanie! – suttogá Loránd. «– A szegény Melanie persze elájult, a szegény udvari tanácsosné magánkívül volt dühében; a szegény Sárvölgyi sírt, mint egy gyermek, a szegény vendégek szaladtak vissza a házhoz, s a szegény vőlegénynek le kellett szállni a felkendőzött lakodalmas hintóból, s ugyanabban a hattyúprémes costumeban átszállásolni a szolgabiró sáros csézájára; ott ugyan adtak rá egy porköpönyeget, hogy eltakarhassa magát, hanem azért a kócsagtollas kalpag csak a fején maradt közbámulatra». «Én igazán megsajnáltam szegényeket! Hanem azért úgy látszik, hogy túléltem ezt a fájdalmat is. – Csak már az utczán ne történt volna! Ennyi ember szeme láttára! Csak már legalább én ne láttam volna! Hogy lehetne valami regényes versióját adni a katastrófának. De milyen prózai kimenetel! Egy vőlegény, kit elfognak oklevélhamisításért, stellionatusért, filoutériáért a templomajtóban, a bársony jelmezben! – Azóta azután roppant sok tréfa sült ki a mi kedves barátunkra, a mit a Hohenstein, Weitenau stb. fejedelmek rovására elkövetett, s még inkább nehány könnyenhivő tőkepénzesre, kikkel e magas urak nevében üzleteket kötegetett. Ennek a tragédiája bizony be van fejezve.» – E szerint Melanie még sem lett az ő neje? szólt Loránd. – És e szerint Melanie nem ment férjhez? Topándy megcsóválta a fejét. – Türelmetlen publikum vagy, öcsém. Pedig azért sem sietek az előadással. Be kell várnod, míg egy pohár ürömesszentiát leküldök a torkomon, mert arra, a mit most fogok elmondani, ha rá gondolok is felkeveredik a gyomrom. Csakugyan nem tréfált: a sok chemicalia közül előkereste azt a palaczkot, melyben az örömlé állt, s egy pohárkával megivott belőle. Aztán Lorándnak is töltött. – Igyál te is. – Nem ihatnám én, bátyám: – szólt Loránd más gondolatokkal eltelve. – De igyad ki e poharat, ha mondom; mert addig nem beszélek tovább. A mit mondani fogok az erős méreg. Ez az antidotum. Loránd ivott hát, csak hogy hallja, mi történt tovább? – Tehát kedves öcsém, attól a gondolattól válj meg, hogy Melanie még nem nő; mert Melanie igen is két napra rá férjhez ment és megesküdött – Sárvölgyivel. – Ah! ez tréfa! – kiálta Loránd hitetlenül. – Persze, hogy tréfa: csakhogy nagyon bolond. Ki is venné az ilyesmit komolyan. Sárvölgyi tréfált, mikor azt mondta Bálnokházynénak: «asszonyom; a botrány megvan. A kisasszony se nem leány, se nem asszony. A kárral még a gúny is együtt jár. Kegyetek a világ előtt meg nem fognak jelenhetni többé ilyen skandalum után. Nekem van egy jó gondolatom: mi úgy is egyezkedésben vagyunk egy jószág felől, csapjunk fel egymásnak, s akkor megvan az egyezség! együtt marad a jószág is, a vételár is.» – Bálnokházyné is tréfált, mikor azt mondta leányának: – «kedves Melanie; nyakig estünk az iszapba, ne válogassunk nagyon a kézben, mely bennünket onnan ki akar húzni. Loránd vissza nem jön többet, Gyáli megcsalt bennünket; de az csak cserébe esett; mert viszont mi is megcsaltuk őt ezzel a mesével a megnyert uradalomról, amelyben csak egy ember hisz még: ez a becsületes Sárvölgyi. Ha hozzá mégy, úri asszony fogsz lenni: ha nem mégy, jöhetsz velem vándorszinésznőnek. Egyúttal amazokon is boszút állunk, mert ők Sárvölgyit is gyűlölik. Aztán elvégre Sárvölgyi igen kedves ember.» – Aztán bizonyosan Melanie is tréfált, mikor harmadnapra az oltár előtt azt mondta a papnak: «hogy az egész világon csak egyetlen egy ember van, a kit érdemesnek tartson szerelmére, és az Sárvölgyi.» Én elhiszem, hogy ez mind tréfa volt; – hanem így történt. Loránd eltakarta arczát kezével. – Igen is tréfa, ocsmány, émelyítő, vérkeverő tréfa! – tört ki Topándy haraggal. – Az a leány, a kit úgy szerettem: kit gyermekemül tartottam, ki bálványa volt előttem annak, a mit női tisztaságnak képzelnek: odaveti magát leggyűlöltebb ellenségemnek: egy undok hullának, kinek teste, lelke élve megrohadt már. Hiszen ha megtörve jön hozzám, s azt mondja: «én hibáztam!» még mindig tárt karral fogadtam volna vissza, nem kellett volna így befertőztetni azt az érzést, a mivel én gondoskodtam róla. Oh barátom, nincs undorítóbb tárgya a kerek világnak, mint egy nő, ki meg tudta magát utáltatni! Loránd hallgatása helyeslé ez itéletet. – Most következik aztán az a bolond, a mit én elkövettem. – Azt mondtam: «no ha ti mind tréfáltok, hát hadd tréfáljak én is.» A házam épen tele volt víg czimborákkal, a kik segítettek káromkodni. De hát mit ér a káromkodás? Ekkor nekem egy bolond ötletem támadt. Azt mondtam: ha ti lakodalmat tartotok odaát, én is azt fogok tartani itt. Emlékezel rá, hogy volt kinn a tanyán egy vén, csonkafülű szamaram, a min a juhász szokta az esett birkák bőreit behordani, s a mit cselédeim elneveztek csufondárosságból Sárvölgyinek. Aztán volt egy szép harmad-fűre menő telivér csikóm, a mit Melanie maga választott ki hajdan, hogy az az ő nevét viselje. A szamarat és a csikót felöltöztettem vőlegénynek és menyasszonynak, egyik részeg pajtás felöltözött barátnak, s ugyanakkor, midőn az igazi Sárvölgyi és Melanie húgom esküvőre mentek, én az udvaromban, e két állat személyében kiparódiáztattam e szertartást. Loránd elszörnyedve riadt fel. – Ez bolond gondolat volt: én magam is elismerem; folytatá Topándy. A vallási szertartásokat kigúnyolni! Ezért ülni fogok legalább két esztendeig a vármegyén; nem is védelmezem magamat; rászolgáltam, kiállom. Tudtam én azt akkor is, a mikor ez eszeveszett tréfát végrehajtottam, hogy mi lesz majd annak a jutalma? de ha mind azt, a mi jó van az északi vadászkutya csillagörvétől le a vinczellérbogár szárnysmaragdjáig, nekem igérték volna is, s viszont mindennel, a mi onnan lefelé a föld közepéig pokolnak képzelhető, megfenyegettek volna is; még is megtettem volna; ha már kigondoltam. Nekem pokolbeli boszúállás kellett: ez az volt. Hogy mennyire az volt? azt észre lehetett abból is venni, hogy a kortyondi fráterek, a mint kijózanodtak, mind szétiramodtak a háztól, s azóta egy pártól már levelet is kaptam, hogy ne áruljam el, hogy ő is itt volt akkor. Csak azt szerettem, hogy te nem voltál akkor itten. – És én sajnálom, hogy nem voltam itt. Akkor ez nem történt volna meg. – Ne mondd azt, öcsém. Ne állj magadról jót. Nem tudod te, mit éreztél volna akkor te is, ha láttad volna, hogy halad egy szekéren az, a kit bálványoztunk, azzal, a kit úgy gyűlölünk? Nekem az eszemet forgatta az ki helyéből. És most mégis olyan iszonyú ürességet érzek lelkemben. Ez a leány nagy helyet foglalt el abban. Érzem, hogy nekem magamnak még jobban fáj az, hogy ily triviális tréfát követtem el a nevén, az emlékén. – Hanem hát már ez megtörtént, s vissza nem csinálhatjuk. Elkezdtük a gyűlöletet, s magunk sem tudjuk, hol fogjuk azt bevégezni? Most beszéljünk másról. Az alatt, míg én ülni fogok, te átveszed gazdaságom vezetését és itt maradsz. – Itt maradok. – Hanem elébb egy nehéz dolgon kell átesned. – Tudom. – Dehogy tudod. Minek akarsz engemet mindig kitalálni. Nem tudhatod te azt, a mire én gondolok. – Czipra… – Nem egészen ő az. Hiszen az is jutott eszembe, hogy egy fiatal embert és egy fiatal leányt hogyan hagyjak itt magukra egyedül? Hanem e tekintetben meg vannak a magam syllogismusai. A fiatal embernek vagy van szíve, vagy nincs. Ha van szíve, akkor vagy távol tartja magát a leánytól, vagy ha megszerette, nem kérdi, ki volt apja, anyja? mit hozott magával? ő érte magáért megbecsüli a ritka értéket: a hű asszonyt. Ha nincs szíve, a leány lássa: legyen neki több. Őrizze meg magát. Ha egyiknek sincs szíve, hát akkor történik, a mi mindennapi eset a nap alatt. Ugyan ki búsúlt rajta valaha? Ebbe én nem szólok bele. A ki elismeri magáról, hogy állat, semmi más: annak is igaza van; a ki feljebbvaló lénynek tartja magát, embernek, nemes embernek, annak is igazat adok, s a ki angyal akar lenni, az is lehet következetes. Szeretőddé tedd-e a leányt, vagy hiteseddé? az kettőtök dolga; attól függ, hogy melyik kategóriájába akarjátok magatokat osztályozni a természetrajznak? Azt mondja-e az egyik: én, mén-szamár, veled akarok a bogácson együtt legelni, oh szép szamár-vemhe! vagy azt: én, férfi, istened akarok lenni, oh asszony, ki téged üdvezít! ez, mint mondám, ízlés és fogalom dolga. Rátok van bízva. Hanem sokkal nagyobb aggodalom van itten. Nem vetted észre, hogy itt Lankadomb körül roppant sok rablás történik? – Talán nem több, mint másutt; csakhogy mi a más bajáról nem tudunk. – Nem úgy van; ez a mi környékünk valóságos góczcza egy messze elágazó rablóbandának, a minek működését én rég ideje nagy figyelemmel kisértem. Ezek a mocsárok itt körültünk igen alkalmas menedéket adnak azoknak, a kik a világot kerülni szeretik. – Van az mindenütt. Szökevény cseléd, tolvaj pásztor. Szegény legények. A kik belátogatnak a tanyákra egy ital bort, szalonnát, kenyeret kérni; én is elégszer találkoztam velük: tárczámból annyit adtam nekik, a mennyit nekem tetszett, s békével odább mentek. – Itt másokról van szó. Czipra többet tudhatna erről, mint én, ha beszélni akarna. Az a sátoros had, a melyik mellől őt magamhoz váltottam, szüntelen itt lappang körülöttünk, s gonoszabb, mint a híre. Tetteiket nagyon el tudják titkolni, igen ravaszok és vigyázók. Nem szorulnak az emberi társaságra, el tudnak telelni a nádasban: épen azért sokkal nehezebben megejthetők, mint a mi gavallér betyárjaink, a kik a rablott jószággal a csárdába sietnek mulatni. Engem soha sem mertek megtámadni lakásomon, mert tudják, hogy elfogadásukra készen állok. Hanem közvetve mégis gyakran megadóztattak. Mikor Czipra egyedül utazott valahová, őt igen sokszor kirabolták. Te magad tanúja voltál ily esetnek. Nekem az a gyanúm van, hogy az a rablóvajda, a ki Cziprával ott a csárdában küzdött, Cziprának saját apja volt. – Az bizony meglehet. – Czipra mindig bedugta a szájukat egy pár száz forinttal, s aztán békében maradtak. Lehet, hogy fenyegette őket, arra az esetre, ha engemet bántani találnának. Meglehet, hogy ő végette kiméltek bennünket eddig. De az is meglehet, hogy valami más okuk is van Lankadombot üzletük középpontjának tartani, mint a miket eddig elmondtam. Emlékezel rá, hogy azon a pisztolyon, a mit akkor attól a rablótól elvettél, Sárvölgyi czímere volt? – Mit gondol, bátyám? – Azt gondolom, hogy ez a Sárvölgyi az egész zsiványbandának az orgazdája. – Honnan jön erre az eszmére?