# Mire megvénülünk (1. kötet) ## Part 9 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/mire-megvenulunk-1-kotet-47541/index.md A mint a paripa az ajtó közelébe ért, figyelmesen tekinte oda, sörénye a homlokára vágódott, mint mikor haragos ember homlokát leránczolja; inyét felhúzta fogairól, mintha harapni készülne: a vesszőajtó alján nyilás volt, azon betörtek. A paripa azt is tudta már, hogy ki a betörő? érezte szagáról. Nőstény farkas telepedett le oda távollétök alatt s ott meg is kölykezett, most szoptat bizonyosan, mert különben ő is észrevette volna a ló közeledtét. A farkaskölykek nyifogása hangzik a kazalból. A paripa megfogta fogaival a sövényajtót s hirtelen kiszakította azt helyéből. Azzal hátratoppant a mén, mind a négy lábát előre feszítve, fejét magasra felemelve, sörénye repkedett jobbra-balra, mintha a szél lebegtetné. A kazal odújából pedig előkúszott az ellenség: a sovány, kiéhezett csikasz. Először bámulva mereszté szemeit, mik zöld fényben villogtak, az álmát zavaróra; s tanakodni látszott magában, vajjon édes álmainak folytatása-e ez? a kész pecsenye, mely helyébe jön a véginségre jutott hét gyermek anyjának; kettő-három most is lelóggó tőgyén csüngött s engedte anyjától hurczoltatni magát. A vén ordas csak nagyokat ásított, embernél nevetésnek mondanák az ilyen hangot, melyben a káröröm nyilatkozik s csendesen veregette lompos farkával sovány horpaszait. A mén látta, hogy ellensége nem siet a támadásra. Akkor aztán ő ment hozzá közelebb, fejét lehajtá a földre, úgy lépegetett csendesen előre, odaszagolva ellenfeléhez, s vakmerően farkas-szemet nézve vele: mikor aztán az ordas már épen azon volt, hogy a nyakára ugorjék, akkor hirtelen megfordult, s úgy rugta fel az állkapczáját a farkasnak, hogy annak az agyara kitörött bele. Most aztán hörgő üvöltéssel rohant a dühödt fenevad a paripára; az a második rohamnál úgy rugta fel mind a két hátulsó lábával, hogy a toportyán bukfenczet vetett a levegőben. Ez még dühösebbé tette; fogait csattogtatva, véres tajtékot túró szájjal szökött harmadszor is a ménnek, ezuttal aztán olyan oldalrugást kapott, hogy az éles patkó hosszú sebet hasított a szügyén, s ez nem volt még elég; a paripa, még a földről fel sem szedte magát, még egyet rugott rajta, s azzal egyik első lábát összezúzta. A farkas ezzel feladta a harczot. Meggyalázva, foga, lába törötten elbaktatott a csatatérről s nem sokára a kazal tetején jelent meg. A gyáva! A győztes ellenség elől oda menekült, a hova az nem követheté. A paripa vihánczogva nyargalta körül a kazlat: le akarta csalni ellenfelét. Az csak ült a kazal tetején; tört lábát, hasított oldalát, agyara helyét nyalogatva. Egyszerre megállt az állatok legbüszkébbike, a mén, kevélyebb tekintettel, mint a minőre ember képes. Mintha mondta volna: «nem jösz?» Azzal hirtelen felkapott a fogával egyet a farkaskölykök közül, mik világtalan szemeikkel elé ténferegtek az odúból, anyjuk után nyivácskolva; megrázta azt kegyetlenül a levegőben s azzal lecsapta a földre, hogy annak egyszerre vége lett. Az anyafarkas fájdalmas dühvel üvöltött a kazal tetején. A mén újra felkapott egyet a kölykök közül s a levegőbe hajította. Mikor a harmadikat is elfogta nyakánál fogva, az ordas elkeseredett dühvel ugrott le rá a kazal tetejéről s végső erejével oly szökést tett, hogy körmével elérte a paripa nyakát, de zúzott lába nem fogott már, odarogyott le alája; a diadalmas ellenfél aztán ott agyontaposta elébb a vénet, azután a kölykeket mind. Azzal büszkén fölnyerített, még egyszer hánykódva, ficzkándolva körülnyargalta a kazalt, s azután szép csendesen megint visszauszott oda, a hol gazdáját elhagyta. – Nos: Fárao, nincs semmi baj? – szólt a lovas, megcsókolva lova fejét, mit az szinte viszonozni látszott. A mén ismerős röhögéssel felelt a kérdésre s fejét odadörzsölte gazdája csipejéhez. A lovas azzal csomóba kötött nyerget, kantárt, úgy kapott fel a ló hátára szőrén, szerszámtalanul, a paripa vigan kaptatott át vele a megjárt helyre, s a kazal odúja előtt megállt, ott gazdája leszökött a hátáról; a paripa aztán hanyatt vágta magát s meghengergőzött a fűben, ihogva, röhögve, azután felugrott, megrázta a bőrét, s neki állt jó izűen legelészni a kövér süppedő fűben. A czigányt meg sem lepték a megelőzött harcz véres tanujelei. Sokszor találhatott már ő a legelésző lova nyomában agyontiport farkast. – E bizony jó lesz bundának. Úgy is elszakadt már a régi. Itt valami jutott eszébe. – Ez nőstény volt; akkor a himnek is itt kell lenni valahol – biztos helyen. A kazal köröskörül volt véve farkas-vermekkel, kettős sorban, még pedig úgy, hogy a két külső közt maradt hézagnak megfelelt a belső farkas-verem; a mi a kettő közt véletlenül átjött, beleesett a harmadikba, az egész furfangos védmű felül be volt takarva vékony rőzsével és náddal, a mit időjártával belepett a moha, úgy hogy az embert is képes lett volna megcsalni. Tehát ezért nem vágott a paripa egyenesen a kazalnak. Erődített vármű volt ez; s az a tó előtte, az volt egyedüli bejárata a várba: az volt a kapu. A nőstényfarkas is bizonyosan a vizen keresztül jutott ide: a hímje nem volt oly okos; s megfogta magát egyik veremben. A czigány mindjárt észrevette, hogy egy verem be van szakadva, s a mint letekintett a mélységbe, két villogó veres szem tudatá vele, hogy a kit keres, az itt van. – No, itt jó helyen vagy pajtás; majd reggel eljövök érted; s elkérem a bőrödet, ha ideadod. Ha adod, adod, ha nem adod, veszem. Ez a rend a világon. Nekem nincs, neked van; nekem kell, neked nem. Egyikünknek meg kell dögleni a másikért; légy az te. Még azután ráért, hogy a nőstényfarkasról hevenyében lerántsa a bőrt, mert ha meghűl, nehezebb a munka. A lefejtett bundát kifeszíté karókra s kitámasztá száradni a holdvilágra; a hullákat elhurczolta a kazal végeig s ott elásta; azután kicsiholt, tüzet rakott nádkévékből, elővette zsíros tarisznyájából hetednapos kenyerét, avas szalonnáját és evett. A mint a lobogó tűz így odavilágított az arczába, semmivel sem volt az szelidebb annál a fenevadnál, a ki odúját az imént bitorolta. Egy okos, bátor, ravasz és elszánt – állat arcza volt ez. «Vagy te eszel meg engem, vagy én eszlek meg téged.» Ez a jelszó. «Neked van, nekem nincs, nekem kell, neked nem; – ha adod, adod, ha nem adod, elveszem.» Minden harapásnál, a mit fényes fehér fogaival a kenyéren, szalonnán ejtett, ez látszott meg arczán, ezt mondták összecsattogó fogai, felfaló szemei. Az a szalonna, kenyér: az bizonyosan került valamibe; ha nem is pénzbe. Pénzbe? Hogy vásároljon a czigány pénzért? Hisz a mint azt a fényes tallért kioldaná iszákjából, mindjárt azt kérdenék tőle, hol vette? a mint egyet előmutatna azok közül a piros szemű bankók közül, mindjárt megfognák, megkötöznék: kit ölt meg érte? Pedig tallér és bankjegy van elég. Kiszedi bőrszeredásából marokkal s szétteríti maga körül a füvön. Fényes ezüst, aranypénzek csillognak körülötte a tűz fényében. Elnézegeti azokat a furcsa jegyeket a császár bankóin, s úgy töprenkedik magában, hogy nem tudja kitalálni, valjon melyik mennyit érhet. Azután összesöpri megint marokkal valamennyit egy halomra, csigahéjjal, nádmaggal, vegyest. Bemegy a kazal odújába s kihúz a széna belsejéből egy nagy kormos rézfazekat. Az félig van már penészes, zöldrozsdás pénzneművel; – a többit is hozzáméri két tele marokkal. Azután megemeli az üstöt; mennyivel lett megint nehezebb? Meg van elégedve a munkával. A kincset újra eldugja a kazal mélyébe: maga sem tudja, mennyi lehet az? És azután újra neki áll a hetednapos kenyérnek, az avas szalonnának, elfogyasztja az utolsó morzsáig. Tán itt már kész lakoma vár rá holnap. Vagy tán ahhoz van szokva, hogy csak minden harmadnap falatozzék? S azután végig nyújtózik a gyepen; oda szólítja Fáraót. – Gyere ide, legelészsz a fejem körül, hadd hallom, hogy ropogtatod a füvet. És csendesen elalszik mellette; mint a kinek ágya a legpuhább s lelkiismerete a legnyugodtabb. VI. Korán érő gyümölcsök. Eleinte minden vasárnap meghíttak nagyságos urambátyámhoz ebédre; később hivatlanul is eljártam hozzájuk. A mint az iskolából szabadultam, siettem oda. Rá fogtam magamra, hogy a bátyámat látogatni járok. Abban is találtam mentséget, hogy a művészetben szükséges előmenetelt tennem, s az minden esetre igen czélszerű beosztása az időnek és nagyon jó előcsarnoka a művészetnek, ha én délután öt órától nyolczig Melanie zongorázása mellett keringő és franczia-négyes dallamokat hegedülök, a mihez aztán a társaság többi része tánczol. Mert Bálnokházyéknál majd mindennap volt társaság. Igen változékony arczú társaság, alig tartottam meg emlékemben, kik és mik voltak? Jó kedvű fiatal emberek és hölgyek, a kik szerettek mulatni. Ott mindennap táncz volt. Néha aztán még az a szerencse is kijutott részemre, hogy valaki felváltotta Melaniet a zongoránál, s akkor aztán neki is lehetett egyet tánczolni – velem. Soha sem láttam szebben tánczolni, mint ő tudott. Csak úgy libegett a föld felett, s a walzert annyi kellemmel tudta lejteni, a hogy sem előtte, sem utána senki. Nekem ez volt a kedvencz tánczom. Ekkor kizárólagosan én voltam mellette, még csak nem is tekinthettünk máshova, mint egymás szemébe. A franczia négyest nem szerettem annyira; ott minduntalan másnak meg másnak nyujtja az ember kezét, tánczosnét cserél, s mi közöm nekem ezekhez a többi kisasszonyokhoz. Azt hittem, Melanie húgom szintén nagyon örül annak, a minek én örülök? Ha pedig, nagy ritkaságból, egy-egy nap nem volt semmi társaság az udvari tanácsoséknál; azért mégis táncznak kellett lenni. Két tánczosné, két tánczos mindig kitelt a háztól. A szép udvari tanácsosné, és Fräulein Matild, a nevelőnő; azután meg Loránd és Gyáli Pepi. Ez a Gyáli Pepi bécsi udvari ágens fia volt, kinek atyja igen jó barátja volt Bálnokházynak: anyja valaha a bécsi operaszinháznál volt ballettánczosné; a mit én csak később tudtam meg. Ez a Pepi igen szép fiú volt «en miniature», a bátyámmal járt egy osztályba, első évi jogász volt, hanem azért nálamnál nem volt magasabb. Minden arczvonása finom és gyermeteg, szája picziny, mint egy kis leányé; – soha életemben ennél a szép szájnál mosdatlanabb rágalmazóval nem találkoztam. Mennyire irigyeltem én e kicsiny ember ügyes társalgását, merész élczeit, szabad taglejtését, azt az otthoniasságot, azt az elbizakodást, a mivel nők körül tudott forgolódni; én csupa szeglet voltam, az csupa kigyóvonal, akármihez nyult, az ügyesen volt téve, akárhol állt meg: az plastikai szépség volt. Éreztem magamban, hogy ilyennek kell lenni az embernek az életben, hogy boldog legyen. Csak azt nem szerettem benne, hogy Melanienek is bókokat mondott. Ezt már elhagyhatta volna. Hiszen vehette észre, hogy én hányadán vagyok vele? Szokása volt neki, hogy a franczia négyesben, mikor a solot tánczoló férfias rész az otthon hagyott nőnemű társhoz visszakerül, ő megelőzzön engem s a körfordulót Melanievel ő tegye meg. Ezt ő igen jó tréfának tartotta, s én egy párszor elnéztem neki. Hanem egyszer, mikor ugyanezt akarta tenni, megfogtam a karját, s ellódítottam onnan; én csak syntaxista voltam, ő pedig első évi jogász, hanem azért mégis ellódítottam. Ezzel a hős tettemmel nemcsak magam, de Melanie húgom is meg volt elégedve. Ez este egész kilencz óráig tánczoltunk; én mindig Melanievel, Loránd mindig az anyjával. Mikor a társaság eloszlott, még lementünk együtt Loránd szobájába a földszintre, Pepi is velünk jött. Azt gondoltam, hogy itt most verekedést kezd velem. Megverem. Nem azt tette, hanem kinevetett. – Képzeld, – szólt végig vetve magát Loránd ágyán; – ez a fiú féltékeny rám! Bátyám is nevetett. Nevetni való is az: egy gyerek, a ki féltékeny egy másik gyerek miatt. Én pedig nemcsak féltékeny voltam, hanem egyuttal lovagias is. Úgy hiszem, olvastam már valami regényben, hogy hasonló gúnyolódásokra így szokás felelni: – Uram, megtiltom önnek azon hölgy nevét gúnyolódva szájára venni. Ezen aztán még nagyobbat nevettek. – Úgy segéljen, kedves fiú ez a Dezső, – szólt Pepi. – Meglásd Loránd, ezzel még sok bajod fog lenni. Ha ez pipázni megtanul, egész Othello lesz belőle. Ez a czélzás elevenre talált. Én még nem élveztem azt a nemes ambroziát, melytől egész emberré lesz az ember; tudják azt igen sokan, hogy a pipaszár az, mi a gyermekkor és férfikor között az elválasztó vonal. A ki már azt az agyarába foghatta, az férfi. E miatt már engemet sokat csúfoltak. Purifikálnom kellett magamat. A bátyám asztalán állt a dohányos doboz, tele török dohánynyal; én minden válasz helyett odamentem, megtöltöttem egy csibukot, meggyújtottam s elkezdtem azt szini. – No, no, gyerek, az erős lesz! – gúnyolódék Pepi; – vedd el tőle Loránd, nézd, hogy halaványul; most mindjárt elszédül tőle. Én pedig csak azért is szíttam, a füst elkábított, leette nyelvemről a bőrt, de azért ki nem adtam fogam közül a csibukot, míg fenékig ki nem égett a dohány. Ez volt első és utolsó dohányzásom. – Legalább igyál rá egy pohár vizet, – mondá Loránd. – Nem kell. – Eredj hát haza, mert sötét lesz. – Nem félek az utczán. Pedig úgy éreztem magamat, mint a ki egy kissé részeg. – Van-e még étvágyad? – kérdezé Pepi csufondárosan. – Épen elég arra, hogy egy ilyen mézeskalács-huszárt, mint te vagy, megegyem. Loránd féktelenül felkaczagott erre a szavamra. – Mézeskalács-huszár! Ettől ugyan kikaptad. Én egészen fölmelegedtem arra a büszkeségre, hogy a bátyámat meg tudtam nevettetni. Pepi pedig ellenkezőleg, – most már komoly lett. – Ejh, öreg! (Mikor komolyan szólt hozzám, akkor az volt a czímem, hogy «öreg», máskor «gyerek»). Sohase félj «te» én tőlem: ha még Loránd volna rám féltékeny! Nekünk az kell, a mi kész. Nem a te kis leányodnak udvarlunk mi, hanem az anyjának. Ha a vén parókás udvari tanácsos, festett bajuszával nem féltékeny ránk, te ne légy az. Én azt vártam, hogy e gyalázatos rágalomért Loránd legalább is arra a szép szájára fog ütni. A helyett Loránd csak úgy féldörmögve mondá neki: – Ugyan! A gyerek előtt… Pepi nem hagyta magát rendre utasíttatni. – Bizony Dezső pajtás; neked is azt mondom én, hogy sokkal háladatosabb szereped lesz Melanie körül, ha majd elébb férjhez megy valakihez máshoz. Most már aztán igazán hazamentem. Egészen idegen volt ez a cynismus az én lelkem előtt. Nemcsak a gyomrom, de az egész lelkem föl volt háborodva. Hogy tudtam volna annak a gondolatnak végtelen sulyát megmérni, hogy Loránd egy nőnek udvaroljon, a kinek férje van? Ezt nem láthatta abban a körben, a hol mi nevelkedtünk, soha. Egész városunkban, mint százados botrányt emlegettek hasonló esetet talán, csak titokban suttogva felőle, hogy szűz lelkek meg ne hallják; – nem is maradhatott volna az meg utczáinkon, se a férfi, se a nő; hiszen senki sem szólt volna többé hozzájuk. És Loránd olyan zavarba jött, mikor ezt szemébe mondták előttem! Nem tiltakozott, nem haragudott érte. Oh be végtelenül fájt nekem ez a gondolat! Nagy szédelegve haza találtam. Az utczaajtó már zárva volt; a pékbolt ajtajára kellett kerülnöm. Lassan akartam benyitni, hogy a csengetyű el ne árulja jöttömet, de Fromm papa az ajtóban várt. Nagyon haragos volt. Elállta utamat. – Discipulus negligens! Tudod-e, hogy quota hora? Decem! Mindennap kilencz óra utánig kinn csavarogni, hoc non pergit. – Scio, scio, hogy mit akarsz mondani. A consoliáriuséknál voltál. Az nekem unum et idem. Nekem itthon tartozol lenni és leczkédet tanulni. A «másik asinus» már dél óta büfflál odabenn, annyi a leczkéje, te meg még bele sem néztél; még nagyobb asinus akarsz lenni, mint az? Most semel propter semper megmondom, hogy a camevalnak finis! Nekem tánczolni többet ne járj; mert ha még egyszer kimaradsz, majd ego tibi musicabo! Most pergas. Dixi! Az öreg Márton e megérdemlett leczkézés alatt helybenhagyólag mozgatta előre-hátra a bóbitáját, s azután a gyertyával utánam jött, hogy a sötét folyosón a szobám ajtajáig világítson, s utánam énekelte ezt a tréfás verset: «Hab i ti nid gszagt, Komm um halber Acht? Und du kumszt mir jetzt um halb nájni: Jetzt is der Vater z’haus, kannst nimmer ájni!» S még utánam kiáltott: «prosit, Herr Vicekspan!» Nem volt kedvem haragudni rá. Sokkal nyomorultabbnak éreztem magamat, minthogy ma valakivel összeveszszek. Henrik csakugyan ott büfflált az asztal mellett s hogy régóta tehette, bizonyítá a csonkig leégett gyertya. – Servus Dezső, monda jószívűleg. Ugyan későn jösz, pedig iszonyú sok «labor» vár holnapra. Én már elvégeztem a magamét; aztán, hogy nem jöttél, azt gondoltam, majd el fogsz késni a tanulással, s az írásbeli labort megírtam helyetted. Nézd át, hogy jól van-e? Meg voltam alázva. Az a nehéz fejü fiú, a kire én oly magas lóról szoktam lenézni, a kinek játszva készítém el munkáját, melyen ő fejtörve nem bírt végig hatolni, most helyettem végzi azt el, a mit én elmulasztottam. Mi lett belőlem? – Pedig valami kevés meglepetéssel is vártalak; szólt Henrik, fiókjából valamit kivéve, a mit előttem elrejtett a markába. Nos, találd ki, mi ez? – Bánom is én, akármi. Nagyon rossz kedvem volt, fejem az ágynak húzott. – Már ugyan hogy ne bánnád? Fanny írt hazulról levelet. Neked is írt benne magyarul, édes anyádról ír benne. E szóra egyszerre magamhoz tértem kábulatomból. – Mutasd. Add ide; hadd olvasam. – No, úgy-e, hogy mégis csak örülsz neki. Én elragadtam tőle a levelet. Elől szüleinek írt Fanny németül, a levél tulsó lapján nekem magyarul. Már olyan előmenetelt tett. Azt írta, hogy sokat emlegetnek otthon és én olyan rossz vagyok, hogy nem írok anyámnak levelet, pedig ő most is beteg, s csak az az egy öröme, hogy rólam beszélhet. Valahányszor Fannynak szülői, testvére levelet írnak, ő azt szokta tenni, hogy néhány sort beleír a felbontott levélbe az én nevemben s azt odaviszi a kedves jó mamának s elolvassa neki, mintha én írtam volna; hogy örülnek neki! Nem ismerik még német írásomat, könnyen elhiszik, hogy az enyim. De legyek már egyszer olyan jó, hogy irjak magam is, mert majd egyszer rájönnek a kegyes csalásra, s mind a kettőnkre megharagusznak érte. Oh! majd a szívem szakadt meg! Leborultam az elolvasott levélre és zokogtam keservesen, mint még soha életemben. Oh én, kedves, egyetlen anyám! te szent, te martyr! ki annyit szenvedsz, annyit sírsz, annyit aggódol miattam; míg én olyan helyeken járok, a hol a nőket, az anyákat kigúnyolják! Megbocsátasz-e valaha nekem? Hogy kisírhattam magamat, egészen megkönnyebbült a fejem. Henrik fölemelt a földről, mert ott feküdtem a földön. – Add nekem ezt a levelet! – rebegém és megcsókoltam érte, mikor ideadta. Sok nagy historiai okmányt széttépett azóta az idő: de ez a levél még most is meg van nálam. – Most már nem fekszem le. Fenmaradok reggelig és elvégzem, a mit elmulasztottam. Köszönöm, a mit helyettem írtál; de nem fogadom el, majd megírom magam. Megtanulok mindent, a miben elmaradtam. – Jó volna, Dezső pajtás, de látod, a gyertyánk leégett; nagymama pedig már alszik, nem kérhetünk tőle másik szálat. Hanem tudod mit, ha csakugyan fenn akarsz maradni, eredj le a műhelybe, ott egész éjjel dolgoznak, mert holnap szombat van; vidd oda a tintát, papirost, könyvet; ott írhatsz és tanulhatsz. Úgy tettem. Kimentem az udvarra; a kútnál megmostam a fejemet; azután fogtam könyvemet, írásomat, lementem a pékműhelybe: megkértem Mártont, hogy engedjen ott a lámpánál írnom és tanulnom. Márton egész éjjel bosszantott gúnyos ötleteivel, a péklegények taszigáltak, el-elhajtottak a helyemből; dalolták a «dagasztószék» nótáját és egyéb utczavágó dalokat s én ennyi bosszantás, taszigálás és nótálás mellett reggelig írtam és tanultam. El is készültem mindennel. Ez az éj, nagyon jól tudom, egyik forduló pontja volt életemnek. Két nap mulva vasárnap volt; Pepivel találkoztam az utczán. – No öreg. Eljösz ma a kis Melaniehoz? Nagy tánczpróba lesz. – Nem mehetek. Sok tanulni valóm van. Pepi nagyot nevetett. «Jól van, öreg.» Nevetése még csak nem is fájt. – De hát azután, ha megtanultad az egész világot, csak eljösz? – Nem. Mert akkor meg anyámnak írok levelet. Valami jó szelleme megsúghatta ennek az embernek, hogy e szónál el ne nevesse magát, mert olyan pofoncsapást még nem anticipáltak neki jövendő bűneiért, mint a milyet én szántam neki, azért, hogy én csak syntaxista voltam, ő pedig első évi jogász. VII. A tiltott iratok. Egy este Loránd jött el hozzám, s egy csomag apró betűs írást tett elém, e szókkal: – Ezt itt másold le holnap reggelig szép tisztán, az eredetit ne mutasd senkinek, s ha készen vagy vele, a másolattal együtt zárd el ládába, míg érte jövök. Rögtön neki ültem s fel sem keltem mellőle, míg le nem írtam. Lehetett egy sűrűn írott ív. Másnap reggel eljött érte Loránd, átolvasta, azt mondta: jól van, s adott két huszast. – Mit akarsz? – Csak vedd el: mondta ő. Nem én adom, valaki más; nem is ajándék, hanem szerződött díj. Tisztességes munkáért tisztességes fizetés. Minden ívért, a mit lemásolsz, kapsz két huszast. Nem csak magad teszed: sokan benne vannak iskolatársaid közül. Most már örültem a két huszasnak. A milyen nyomasztó volt rám nézve mindig, ha valaki ajándékot akart adni, az erre egyedül jogosult szülőimet kivéve, ép oly jól esett az első keresmény birtoka. Az a tudat, hogy képes vagyok már valamit megérdemleni, hogy van már olyan gyümölcs az élet fáján, a mit én elérek és magam leszakíthatok. Elfogadtam a munkát és ajánlatot. Azontúl Loránd minden másodnap este hét órakor pontban eljött hozzám, átadta a lemásolandó iratot, melyben saját kéziratára ismertem, s másnap reggel eljött a másolatért. Éjszaka írtam, mikor már Henrik aludt; de ha ébren lett volna is, nem tudhatta volna meg, mit irok? mert magyarul volt. S mik voltak e titokban írt, rejtve szaporított iratok? Az országgyűlési napló. 1836 volt az év. Az országgyűlésen tartott beszédeket még akkor nem lehetett nyomtatásban olvasni: előleges censura volt s az egy pár tengődő hazai hirlap Zummalacarregni viselt dolgaival táplálta olvasó közönségét. A közönség aztán segített magán. Minthogy még a gyorsirászat nem volt nálunk ismeretes, négy-öt gyorskezű fiatal ember elfoglalt egy padot az országgyűlési karzaton, s akkori műszó szerint «rápiálta» a hallott beszédeket. Gyűlés végével összetették ragadományaikat; az egyikben megvolt az, a mi a másikból kimaradt: így kiegészítették a beszédeket; akkor maguk leírták azt négyszer, azután mindegyik külön gondoskodott róla, hogy saját példányát leírassa még negyvenszer. Az ilyen írott országgyűlési naplókat az akkor összegyűlt honatyák tartották – s tán még most is tartogatják. A mai kor embere, a ki a boldog múlt idők után sóhajtoz, nem fogja azt érteni, minő veszélyes vállalat volt «nemesi szabadságunk dicső korszakában» az a merénylete néhány ifjú embernek, hogy az országgyülési beszédeket kézirat alakban megismertette a közönséggel. Rám újjáalakító hatásuk volt ez iratoknak. Egészen új világ nyilt meg előttem; új fogalmak, új ösztönök támadtak bennem. Annak a világnak, a mi előttem megnyílt, az volt a neve, hogy «haza». Csodálatos azt hallgatni, hogy mit beszél a haza? Eddig fogalmam sem volt felőle, most mindennap azzal töltöttem éjszakáimat: – a sorok, miket éjjelenkint leírtam, épen úgy lettek felírva azokra a fehér lapokra, a mik egy gyermek lelkében üresen vannak hagyva. S nemcsak magam voltam így. Még most is mélyen emlékembe van vésve az a gerjesztő hatás, mely ez írott lapok által az akkori ifjúság szellemét átalakítá. Az országgyűlési ifjúságot nem lehete tivornyákon látni, a helyett komoly arczokkal, komoly tárgyakról vitatkoztak s ez ragadt a nagyobbakról a kisebbekre; a lapdázó helyről elszoktunk, társulatokat alakítottunk, a hol parlamenti rend szerint vitattuk meg a nap eseményeit, írtunk verseket, azokat megbíráltuk, s törtünk pálczát az ingadozó hazafiak fölött; szavaltunk napvilág-nemlátta költeményeket, eljártunk éljenezni a fáklyás-zenékre s viseltünk gyászt kalapjaink mellett a többi fiatalsággal, mikor Kölcsey azt mondta, hogy ideje van a gyásznak. Egy hónap múlva már nem álmodoztam arról, hogy valaha udvari tanácsos lesz belőlem; – s akkor nem is tudom, hogy fogom Melanie hugomat megközelíthetni?