# Mire megvénülünk (1. kötet) ## Part 11 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/mire-megvenulunk-1-kotet-47541/index.md – Neki ártatlan keze van még. Nem is fogja tudni, mire húz? Majd én mesélek neki valamit. Így mindegyikünk meg leend nyugodva a sorshúzásban. Épen nyitotta az ajtót Dezső. Elmondta, hogy a nevelőnő nem megy, hanem a vastag tante kiséri el a nagynénit a bálba. Még egyebet is izent a kisasszony, leküldte Lorándnak az írott tánczrendet; hanem azt Dezső az úton eltépte. Eltépte azért, mert haragudott érte, hogy mit léháskodnak ilyenkor más emberek, mikor ő maga ily ünnepies hangulatban van. Csak azért sem adja oda neki a tánczrendet. A vastag tante hírére felkaczagott Pepi s aztán szörnyűködni kezdett. – Hüh! Loránd; ott lesz a bányakemencze; az ótestamentomi hét kövér tehén egy személyben: s ezzel a földglobussal egyikünknek tánczolni kell. Egyikünknek vállalkozni kell rá, hogy kimozdítsa helyéből azt a hegyet, a mit Mohamed sem bírt megmozdítani, s keringőt tánczolni vele. Kérlek, vállald magadra az én barátságomért. – Ejh! – Lorándot boszantá a helytelen tréfa, melyet nem értett. – Hát bizony én csak magam nem lehetek az áldozat, vagy te, vagy én. Nem bánom, húzzunk rá sorsot, hogy melyikünk tánczoljon ma este a szent István tornyával? – Úgy? Jó. – Most már értette Loránd, hogy mit akar a másik. – Dezső lesz oly szives, hogy számunkra sorsot húz. – Igen. Lépj ki öcsém egy perczre az ajtón, hogy ne lásd, melyikünk neve melyik papirra lesz írva. Dezső kilépett. – Nem szabad neki észrevenni, hogy a névjegyek már készen vannak. Dörmögé Loránd. – Bejöhetsz. – Itt a kalapban mind a két név, – szólt Gyáli, Dezső elé tartva a kalapot; húzz ki egyet belőle; bontsd fel, olvasd fel, s azután mind a két nevet vesd a kandallóba. A melyikét kihúztad, azé lesz a cochinchinai császár fehér elefántja. A két ellenfél visszavonult az ablakba. Loránd kibámult az ablakon; Gyáli az óralánczával volt elfoglalva. A gyermek gyanutlanul lépett a sors urnáját képező kalaphoz, s kihuzott egyet a papirdarabok közül. Szétbontá és olvasá a nevet. «Áronffy Loránd». – Vesd a tűzbe; mondá neki Gyáli. Dezső a két lilaszín papirdarabot a kandallóba veté. Hideg májusi napok voltak, ott kinn megbomlott a természet tisztes rende: fagyott; Loránd kandallójában égett a tűz. A papirdarabka egyszerre lobbot vetett. Csakhogy e papirdarabok nem azok voltak, a mikre a két fiatal ember neveit felírta. Dezső észrevétlenül felcserélte azokat a kettéhasított tánczrenddel és azt veté a tűzbe. A két végzetes névaláírást megtartá magánál. Nagyon jó oka volt rá, hogy ezt tegye; s még jobb oka volt, hogy ezt elhallgassa. Loránd azt mondá neki: – Köszönöm, Dezső. Megköszönte neki ezt a sorshúzást. Gyáli Pepi pedig vette kalapját s tréfás enyelgéssel mondá Lorándnak: – Tiéd a fehér elefánt. Jó éjszakát. S tovább ment szárazon maradt bőrrel. – No, kedves Dezső, most már te is eredj haza. Mondá Loránd, öcscse kezét gyöngéden megszorítva. – Hiszen csak most jöttem. – Nekem sok dolgom van, a mit még ma el kell végeznem. – Hát végezd, én leülök egy szögletbe s nem szólok egy szót sem. Azért jöttem, hogy lássalak. Hallgatok és nézlek. Loránd megölelé öcscsét és megcsókolá. – Nekem valami látogatást kell tennem, a hová te nem jönnél velem. Dezső kedvetlenül nyúlt sipkája után. – Pedig én ma este együtt akartam veled lenni. – Majd holnap. Loránd attól félt, hogy minden perczben jöhetnek érte, a kik elfogják. Magáról nem aggódott már; de öcscsét el akarta távolítani. Dezső szomorúan kullogott haza. Loránd magára maradt. Magára? Oh nem. Ott voltak körüle a többiek – heten; azok a halottak, a kiknek nincs fejük. Tehát a végzet kikerülhetetlen. A családi baj öröklő. Egyiket megöli a családi kór, másikat az átkos hagyomány. És ismét ez a «fájdalmas föld itt alattuk» az oka. Nincs menekülés előle. Rettenetes hagyomány az önkéz ontotta vér, mely a fiak és unokák fejére szertefecscsen! Ez az ő örökségük. A pisztoly, melylyel az apa magát megölte. Hiába volna itt az egész mennyország a földön, itt kell hagyni, oda kell menni, a hová a többiek mentek. A nyolczadik fülke még üres, de már le van foglalva. A később jövőnek már csak a temetőárokban van helye. És még tíz év van hátra ezt végig gondolni. De tíz év hosszú idő. Jöhet ez alatt, hogy megnyílik a mező, a hol a becsületes halál kétkézre fogott kaszával vág rendet a fegyveres vitézek soraiból – a hol a síró anyák gyermekeit összetapossák a lovak patkói; – a hol az első szülötteket megcsonkított testtel hányják a közös sírba. Ott! ott, talán megtalálja a fiú, a mit az apa hiába keresett: – a menedéket az elől a szomorú ház hálószobája elől, melynek homlokán minden emberöltő időn befutja a folyondár ezt a mondást: «Ne nos inducas in tentationem». IX. A tizenhétéves agg. Oh milyen szép ifjunak lenni! Oh milyen szép a tavasz! Tietek az élet, az öröm, a remény; ti nektek virággal kedveskedik a mező, titeket gloriával vesz körül a föld szép sugára, a szerelem; ti rátok bízza jövőjét egy nemzet, egy hon, az emberiség; ti rátok büszkék az öregek; titeket szeretnek a nők: tietek az ég minden derült napja. Oh mint szeretem én a tavaszt: oh mint szeretem én a fiatalságot! Amabban újra látom élni Isten legszebb művét, a földet; emebben újra látom élni az ember legszebb művét, – a hazát. Még «akkor» magam nem is tartoztam a fiatalsághoz; gyermek voltam. Soha szebben induló tavaszra nem emlékezem, mint azon évben; soha lelkesebb fiatalságban nem gyönyörködtek az öregek szemei, mint az akkori volt. A tavasz igen korán kinyílt; már február végén zöld volt a mező, ligetek siettek felölteni lombos szárnyaikat, virág sietett nyilni és lehullni; május elején már diónyi gyümölcsök voltak az almafákon s az utczákon koránérett cseresznyéket árulgattak, elkésett ibolyabokréták mellett. Azon év ifjúságáról pedig ezt mondja a történetíró: «ezen ifjúság általában igen komoly, a hazafiság érzelmeitől túláradó, szabadságért, népfenségért lángoló, lelkesedett vala. Az új irány, mely nemzetünkben oly élénken nyilatkozott, minden nemes sóvárgásaival, minden erényeivel s túlságaival hatványozva tükröződött vissza fogékony, heves kedélyéről. Az elébb divatos könnyelmű időtöltést, hiú vagy kicsapongó mulatságokat általában szorgalmas olvasás, ismeretgyűjtés, a külesemények tanulmányozása váltá fel köztök. Magoknak is volt már véleményük, mely nem ritkán meglepő merészséggel nyilatkozott». – Én ez arany sorokat csak irigyelhetem; rám egy parány sem esik azokból, még gyermek voltam. Egy szép májusi napra következő éjjel azután egyszerre csak megfordult az idők rende; a tél, a ki elnézte uralkodása napjaiban, hogy játszanak a meleg szellők a fák virágcsengetyűivel, egyszerre visszatért; teljes boszúálló szigorral, s három nap elpusztított mindent, a miben ember örömét lelte; az utolsó falevél is lefagyott a fákról. E három májusi téli est legzordonabbikán egyedül állt ablakánál Loránd s az ablak jégvirágain keresztül az utczára kibámult. Épen ily jégvirágok voltak fagyva lelke elé is. A végzetes sorshúzás kiszabta eléje: tíz évig tart az élet; akkor meg kell halni. Tizenhéttől huszonhétig épen legszebb az élet. Sokan egész életpályát befutottak már ez idő alatt. Hát ő reá mi vár? Túláradó szabadságvágya, vakmerő kezdeményezései, s azok mellett rosszul őrzött bizalma; a baráti árulás, s a rákövetkezett fagyasztó szigor hova juttaták?… Minden levél lehullt a fáról! Tíz éve van csak élni. Ez meg nem másítható. Ellenségtől, a kit megvetünk, ajándékba sem lehet elfogadni azt, a mihez egyszer jogot adott neki a sors. És ez a tíz év mivel fog kezdődni? Talán egy hosszú fogsággal? Az idő, mely oly rövid, – (könnyű tíz év!) hosszúra fog nyulhatni ott! (Nehéz tíz év!) Nem jobb volna-e be sem várni belőle az első napot. Azt mondani: ha tied lett, vedd el: haszonbérbe ne birjam tőled a napokat. Az utált, fagyos napokat. Hiszen mikor a természet így meghal, az ember maga is szeretne utána halni. Csak ne volna az a síró arcz otthon! Az a fehér hajú fő otthon! Az anya és nagyanya. Hiába! A végzet kikerülhetetlen. A nyolczadik ágy is vetve van már; – de azt ne tudja meg tíz évig senki. Ha megtudná valaki, még megtehetné azt a boszút, hogy elfoglalná előle a családi sírbolt nyolczadik üregét s az utóbb következőnek már nem marad más, mint a temetőárok. Minő eszme, egy ifjú tavasz ily elfagyott lombokkal! Nem gondolt a következő perczre. Akármi jön, jöhet. Érdemes-e a végzetet kerülgetni, mely úgy is lecsap? Hadd csapjon. A boltozat zárköve ki van véve, utána fog omlani az egész. Szobája besötétült már s ő még nem gyujtott világot. A kandalló tánczoló lángja a parázs fölött nézett ki néha kiváncsian, mintha tudni akarná, hogy él-e még valaki itt? s meg-meg elaludt. E félhomályban az előtte elmentekről gondolkozott Loránd. Az a csontarczú alak, a kinek a halál angyalát festik, rendes arczulatával is elég rémületes, az üres szemgödrök, mikbe félelem nézni: – hát még ha e két odú között egy harmadik is sötétlik: a homlokot talált golyó helye! Loránd most tudta meg, mily iszonyút kellett szenvedniök azoknak, kikről e szomorú hagyomány rámaradt, míg elhatározták magukat arra, hogy önkezüket életük ellen fölemeljék, minő erős Istennel kell akkor harczolni, minő erős dæmonnal kell akkor szövetkezni! Oh bár jönnének már érte! Kik? Azok, a kik leszedik a gyümölcsöt, hogy mert ilyen korán megérni? Inkább azokat lássa jönni, mint e csöndes, vértelen arczokat, véres ruháikban. Inkább azokat, a kik csörömpölve jönnek, fegyverrel zúzva be az ajtót, mint a kik hallatlan léptekkel lopóznak elő, csöndesen nyitják az ajtót, suttogva beszélnek és nevét reszketve mondják. «Loránd!» – Hah! ki az? Nem egy a halottak közül, bár ruhája fehér; azoknál sokkal rosszabb: – egy szép asszony. Hermine volt az, a ki oly csöndesen, nem hallott léptekkel nyitott be Lorándhoz. Báli ruha volt rajta; tánczvigalomnak öltözött odafenn, úgy jött le. – Készen van-e már ön, Loránd? – Ah! jó estét. Bocsánat. Rögtön gyertyát gyujtok. – Hagyja el, hagyja, suttogá a nő. Elég világos van így. Ma nem szabad e szobában gyertyának égni. – Kegyed bálba indul; – szólt Loránd jókedvvel álarczozva lelke boruját; kivánja, hogy elkisérjem? – Oh dehogy, hogy jutna most eszembe tánczvigalom? – szólt Hermina oly közel lépve Lorándhoz, hogy fülébe suttoghasson. Kapta ön levelemet? – Köszönöm. Legyen nyugodt, nincs semmi veszély. – Oh van; én jól jutom. A veszély Bálnokházy kezében van; tehát bizonyos. – De hát mi nagy dolog történhetik velem? Hermine odatette kezét Loránd vállára s reszketve sugá: – Önt elfogják az éjjel. – Azt megtehetik. – De nem tehetik! Az égre! Azt nem fogják megtenni. Önnek menekülnie kell. Rögtön, még ez órában. – Bizonyos, hogy elfognak? – Higyjen nekem. – Akkor épen nem mozdulok helyemből. – Mit mond ön? Miért? Miért nem? – Mert szégyenleném, ha az, kinek szüksége van rám, az anyám házában elbujva az ágy alól huzna elő, mint valami kárt tett gyereket. – Ki szól itt anyja házáról? Önnek messze kell futnia; ki a külföldre. Loránd igen fagyosan kérdezé: – Minek? – Minek? Oh Istenem, milyen kérdéseket tesz ön? Azt sem tudom, hogyan feleljek? Hát nem látja, hogy kétségbe vagyok esve, hogy reszket minden tagom a félelemtől ön miatt? Hiszen csak nem engedhetem, hogy önt szemem láttára elvigyék, hogy évekig elzárják, hogy soha ne lássam többet. És hogy annál jobban érezhesse Loránd, mennyire reszketnek kezei? letépte szép báli keztyűit, s két kezébe szorítá Loránd kezét, úgy könyörgött előtte. Loránd e kézszorításra kezde az eddigi síri hidegség helyett valami észháborító hőséget érezni agyában, mintha a halál hideg csontkeze egy másik ismeretlen dæmonnak adta volna át kezét. – Mit keressek én külföldön? Senkim, semmim, semmi utam oda. Minden, a kit szeretek, itt van, ezen a földön. Odakinn meg kellene őrülnöm. – Nem fogsz egyedül lenni ott, mert az, a ki legjobban szeret a földön, a ki mindenek fölött imád, a ki üdvénél, lelkénél, a mennyországnál jobban szeret, az veled megy, és nem távozik el tőled soha. S hogy semmi kétsége ne lehessen az ifjúnak a felől, kit értett az alatt, Hermine átfonta karjaival az ifjú nyakát és arczát elhalmozta csókjaival. Loránd nem volt magáé többé. Egy óra alatt elveszté hazáját, jövőjét és szivét. X. Én és a dæmon. Késő este volt már, midőn Bálnokházyék komornyikja egy levelet hozott hozzám, s azután sietve eltávozott, mielőtt a levelet elolvastam volna. Bátyám írása volt. Rövid volt; ennyiből állt: «Kedves öcsém!» «El vagyok árulva, menekülnöm kell; vigasztald meg kedves szülőinket, Isten veled.» Én felugrottam ágyamból; – már feküdtem, hogy holnap korán keljek; – s hirtelen felöltöztem. Első gondolatom az volt, hogy elmegyek Bálnokházyhoz. Ő urambátyám, rokonunk, bennünket igen szeret; aztán nagy befolyású ember; mindent kivihet, ha akar; elmondok előtte mindent, őszintén; s megkérem, hogy tegyen meg bátyámért, a mit tenni képes; – eszközölje ki, hogy ne üldözzék, ne fogják el: ha vétett, adjanak neki kegyelmet. Hisz ilyen nagy úrnak mi volna lehetetlen? Kértem az öreg Mártont, hogy bocsásson ki az ajtón. – No no! Discipulus negligens! Már meg éjszaka is elkószálni a háztól; az nem járja. A ki éjszaka jár, az nem viczekspán: az ha hivatalos ember, legfeljebb bakter. – Oh ne tréfáljon most; a bátyámat üldözik! neki kell segítségére mennem. – Ah! hát miért nem mondja mindjárt? Üldözik? Hát ezt kellett volna mondani. Kik? Tán a mészáros legények? Akkor megyünk mind a hatan dorongokkal a segítségére. – Oh nem mészáros legények! Hová gondol? – No mert a mult esztendőben sokat verekedtek a jurátusok a mészáros legényekkel tudja: hát azt gondoltam. – El akarják fogni: – sugtam neki. Börtönre akarják vetni, mert az országgyűlési ifjak társaságában volt. – Aha! – mondá Márton, s nagyon sokszor köszöntgetett, az egész skalpját előre-hátra tolva. Így vagyunk? No már ezen én nem segíthetek. Hát maga mit tehet? – Bálnokházy urambátyámhoz akarok menni, megkérni, hogy vesse közbe magát. – No, az bizony okosan lesz. Már így én is magával megyek. Nem azért, mintha maga éjszaka félne magában járni, hanem azért, hogy elmondhassam majd az öreg úrnak, hogy maga jó helyen járt. Az öreg legény hirtelen kabátot öltött magára, csizmát húzott, s eljött velem Bálnokházyékig. Oda nem akart bejönni, azt mondta, hogy majd ha visszatérek, koczogtassak be a szöglet lebujkorcsma ajtaján, ott fog rám várni. Siettem fel Bálnokházyékhoz. Olyan rosszul esett, hogy bátyám ajtaja most zárva van; máskor ide szoktam mindig elébb betérni. A teremből zongorahang ütötte meg füleimet; oda nyitottam be. Melanie húgom zongorázott a nevelőnővel. Nem látszottak csodálkozni rajta, hogy ilyen késő órában jövök; csak annyit vettem észre, hogy kissé feszesebben viselték magukat irántam, mint máskor. Melanie húgom igen el volt merülve a hangjegyek tanulmányában. Kérdeztem, hogy nem beszélhetnék-e nagyságos urambátyámmal. – Még nem jött haza a kaszinóból: – válaszolt a nevelőnő. – Hát kedves asszonynéném? – Ő elment a bálba. Ez bántott egy kissé. – S mikor jönnek haza? – Az udvari tanácsos úr tizenegy órakor, addig szokott whisztezni, a nagyságos asszony pedig valószinüleg éjfél után. Meg akarja várni? – Míg urambátyám visszatér. – Akkor velünk vacsorálhat. – Köszönöm, én már elvégeztem. – Olyan korán vacsorálnak a péknél? – Ilyen korán. Én aztán leültem a zongora végéhez, s egy óra hosszat gondolkoztam azon, hogy milyen ostoba műszer ez a zongora; az embernek ha tele van is a feje gondolattal, mind kiveri belőle. Pedig olyan sok végiggondolni valóm volt. Mit mondjak majd urambátyámnak, ha megjön? Min kezdjem? Hogyan adjam elő, a mit tudok? Mire kérjem tulajdonképen? De hogy is lehet az, hogy ilyen válságos időben egyik sincs itthon a háznál? Hisz az ilyen balesetről csak lehetnének előre értesülve. A nevelőnő előtt nem mertem Lorándot előhozni. Ki tudja, kiben mi lakik? Aztán nem is volt hozzá semmi hajlandóságom. Nekem igen csélcsap volt egy nevelőnőben. A teremben volt egy nagy óra; ezzel volt legtöbb bajom. Ez is milyen lassan tud közeledni a tíz órához. Aztán mikor üt, ez is olyan arisztokratikus orrhangon szól, mintha neki is meg kellett volna már azt szokni. Néha a nevelőnő elnevette magát, ha Melanie valami furcsa hibát követett el; olyankor Melanie is nevetett s kikacsintott a hangjegytámla mögül, hogy hát én nevetek-e? Volt eszemben! Azután szép húgom ajkpittyesztve vonta vissza fejét, s hátravetette fürtös haját, mintha boszankodnék rajta, hogy most már én kezdem irányában a közönyöst játszani. Végre valahára csöngettek az utczaajtón. Hallottam a léptekről, hogy urambátyám érkezett meg. Oly méltóságos hangzású léptei voltak! Nemsokára benyitott a terembe a komornyik s mondá, hogy beszélhetek már a nagyságos úrral, ha akarok. Én egész testemben remegve, vettem kalapomat és jójczakát kivántam a hölgyeknek. – Hát nem jön vissza a cavatinát végig hallgatni? – Kérdezé Melanie húgom. – Nem lehet, mondám, és ott hagytam őket. Urambátyám dolgozó-szobája a folyosó tulsó oldalán volt; a komornyik lámpával vezetett odáig. A lámpát letette a szekrényre, hogy vissza is találjak. – Nos, hát, kis öcsém, mi kell? kérdezé urambátyám, azon a vidám, enyelgő hangon, a milyennel gyermekek irányában szoktuk kifejezni, hogy még velük nem sokat törődünk. Én elfogultan, mintha egy sírkő feküdnék mellemen, válaszolék: – Kedves urambátyám, Loránd elhagyott bennünket. – Hát már tudod? – kérdezé tőlem, s hálókabátot vett magára; tarka, világos kelméjű hálókabátot. – Szintén tetszik tudni? – kérdezém én, elámultan. – Hogy Loránd megszökött? – mondá urambátyám, hidegvérrel csombókolva össze hálókabátja selyemzsinórjait; de bizony még többet is tudok; – azt is tudom, hogy vele szökött a feleségem is, és a feleségem ékszerei mind s a mi pár ezer forint volt a háznál, azok is mind Loránd bátyáddal együtt szöktek. Hogy én ezen szavak után hogy jutottam ki az utczára? nyitottak-e előttem ajtót? vezettek-e? kergettek-e? azt bizony nem tudom; csak arra neszeltem föl, mikor Márton legény kinn az utczán megfogta a karomat s rám kiáltott: – No, Herr viczekspán! hát úgy elmegy előttem, hogy meg se lát. Eluntam várni a korcsmában; már azt hittem, hogy magát is becsípték. No, mi baja? De támolyog! – Oh Márton, – - rebegém én, nagyon rosszul vagyok. – Hát mi történt? – Oh azt meg nem mondhatom senkinek. – Senkinek? senkinek! Nem ám a Herr «Brodfesser»-nek (így hítta a professor-t), meg a Herr «Komiszernek»: de a Mártonnak, az öreg Mártonnak. Hát beszélt ki valaha valamit az öreg Márton? Az öreg Márton sokat tud, a mit érdemes volna elmondani: hát hallotta maga, hogy az öreg Márton valaha pletykázott volna? Árulkodott magára, vagy másra, vagy legényekre az öreg Márton? Hátha «én» tudnék valamiben segíteni. Annyi őszinte jó szív volt e szemrehányásában; s nekem csakugyan a legelső szalmaszál után is kellett kapnom, hogy menekülést találjak. – Nos, hát mit mondott a vén kolléga? – Tudja, csak azért hivom kollégának, mert az én hajam úgy tesz, mintha paróka volna, az ő parókája pedig úgy tesz, mintha haj volna. – Azt mondta, – rebegtem én a péklegény karjában fogózva, hogy többet tud, mint én. Loránd nemcsak elszökött, de elrabolta nagybátyám nejét. Erre a szóra Márton elkezdett kaczagni; kétrét görnyedt, a hasára nyomta két kezét, úgy kaczagott, azután a másik oldalra fordult, mintha az utcza tulső felét is meg akarná nevettetni: áhhahhahá! s azután azt mondta, hogy ez nagyon jó tréfa volt tőle: a min én eléggé megbotránkoztam. – De még azonfelül azt is mondta, – hogy elrabolta a pénzét. Erre a szóra aztán kiegyenesedett Márton s nagyon komolyan emelte föl a fejét. – No ez már rossz. Ez már «malom», mondaná Fromm papa diákul. Hát már most mit gondol, úrfi? – Azt gondolom, hogy ez nem lehet igaz: és föl akarom keresni bátyámat, akárhova lett a világban. – És azután, ha megtalálta? – Azután, – ha az a nő fogja az egyik kezét, megfogom a másikat s akkor majd meglátjuk, hogy melyikünk lesz erősebb! Márton legény nagyot ütött a hátamra kettőt, «Teufelskerl!» mondá. Mik jutnak eszébe? – Bánná más gyerek a bátyját akárhová viszi is egy szép asszony? Ez meg közéjük akar állni. Nagyon jól van. Hát fölkeressük a Loránd úrfit úgy-e? Hogyan fog hozzá kezdeni. – Azt nem tudom. – No hadd látom: mit tanult az iskolában? Mit tud csinálni, ha hirtelen segíteni kell magán? Merre indul el? jobbra, vagy balra? Kiabálni fog-e az utczán, hogy «ki látta a bátyámat?» Én igazán nem tudtam, hogy mit fogok kezdeni? – No hát, – lássa, hogy az öreg Márton legénynek is lehet néha-néha hasznát venni. Bízza csak magát rám. Ide hallgasson most, mintha én volnék a Brodfesser. Ha ketten szöktek, úgy-e bár kocsin szöktek? A kocsi fiakker volt. A madamenak egy bizonyos bérkocsisa van, a nro 7. Azt pedig én jól ismerem. Hát legelőször is felkeressük a Móczlit: az a hetes fiakker. Lakik a Zuckermandelen. Átkozott messze van; de mire oda érünk, annál bizonyosabban otthon találjuk. – Ha őket vitte? – Csak ne okoskodjék most, studiosus úr! A fiakker lovát én ismerem; az nem visz el senkit az operencziáig. Az elvitte őket legfeljebb valamelyik vendégszállásig, a hol gyors parasztok szoktak szállásozni s a szökevények most ott várnak rá, míg a fiakker megint visszatér. Én bámulva kérdezém, hogy miből gyanítja mindezt? Hiszen a gyors parasztokkal azóta elvágtathattak már a túl határon. – Herr viczekspán! Herr viczekspán! Dorgálózott Márton legény; – hogy beszélhet ilyeneket? Viczekspán akar lenni, s még annyit sem tud hogy a ki a határon át akar menni, annak passusának kell lenni. Pozsonyból Bécsbe útlevél nélkül nem mehet az ember, ha még úgy kergeti is a szeretőjének a férje. A madame bizonyosan visszaküldte már azóta a Móczlit, hogy vigye el hozzá azt az urat, a kinek az útlevelével majd odább szöknek. – Micsoda urat? – Hát egy szinészt innen a theatrumtól, a ki aztán majd úgy elmaszkirozza az úrfit, hogy az ő passusával keresztül mehet a vámon. – De hát honnan számíthatja azt ki mind ilyen pontosan? Márton legény egy perczre megállt, csúnyául félre húzta száját, összehúzta a bal szemét, egyet szítt a fogán, mintha mindezzel azt akarná kifejezni, hogy vannak dolgok, a mit gyerekeknek nem lehet az orrukra kötni. – No de utoljára is! Hát maga vármegye ura akar lenni, biró, vagy afféle. Tudnia kell az ilyesmit, mikor majd vallatni fog. Hát megmondom. – Onnan tudom, mert már egyszer Móczli egy ilyen történetet mesélt el nekem a madameról. Már egyszer! – Bizony már egyszer. – Szólt hamisan kunczogva magában, Márton. Hohó! A nagyságos asszony hamis menyecske. Hanem azt nem tudja senki: – csak én, meg Móczli; meg a madame férje. A férje megbocsátott neki érte: Móczlit jól megfizették érte, s az öreg Mártonnak mi köze hozzá? Tehát mind a hárman hallgattunk, mint a sült hal. Hanem biz ez nem először történik már így. Nem tudom miért; de ez a felfedezés valamit könnyített a keserűségemen. Kezdtem azt sejteni, hogy nem Loránd viseli a bűn súlyosabb felét. – Hát csak menjünk most legelébb is a Móczlihoz, biztatott Márton; hanem egyet kötök ki csak az úrfitól. Maga ne szóljon egy szót se; csak hagyjon engemet beszélni. Mert átkozott furfangos legény ám az a Móczli. Ha észreveszi, hogy vallatni akarják, úgy fog hazudni, mint az írás; hanem én csak egyszerre megrohanom, ráhajtok, hogy azt se fogja tudni, jobbra térjen-e ki, vagy balra? Ráfogok valamit, mintha bizonyosan tudnám; mikor meg lesz ijedve, lélekzethez se hagyom jönni, kigyomrozom belőle az utolsó cseppig a titkot. Majd maga csak vigyázzon rám, valaha még hasznát veheti, ha viczekspán lesz, – hogyan kell a gyanus ficzkókból kicsavargatni az igazságot? Azzal folyvást sietve vitt magával a Dunaparton végig, a hideg szél ellen kabátja szárnyával takargatva és iparkodott velem elhitetni, hogy milyen válogatott nevetséges tréfa az, a miben mi most fáradozunk, mennyit fogunk még azon valaha mulatni.